˙Twilight Saga Fanfiction˙

16.fejezet
(Edward szemszög)

- Ti még nem öltöztök? – sürgölődött Alice körülöttünk
- Megyünk már – mondtam.
Bellát be vezettem abba a szobába, amiben az ő ruhái voltak, majd én is mentem a külön kis zugomba. Nagyon sok időt töltöttem ott. A ruhám az ágyra volt terítve. El engedtem egy mosolyt, Alice tényleg mindent elő készített. Hallottam ahogyan Alice Bella haján dolgozik. Közben beszélgettek az esküvőről, és Bella egekig dicsért, és el mondta Alicenak hogy mennyire boldog. Örültem ennek, hisz én is csak akkor lehettem boldog, ha Ő is az. Nem sok időbe telt fel öltöznöm. Meg fésülködtem, az ingem legfelső gombját nem gomboltam be. Meg lepődtem a saját izgatottságomon, soha nem voltam ezelőtt még ennyire izgatott. Nagy levegőt vettem, majd ki léptem a szobából. Nem sok idő telt el, és Bella és Alice is az előszobában voltak. Végig néztem Bellán, és a látvány szemkápráztató volt. A fehér selyem kissé rá feszült kecses alakjára, a haja bonyolult kontyba rendezve.
- Gyönyörű vagy – léptem oda hozzá, figyelmen kívül hagyva Alice helytelenítő pillantásait.
- Ugyan ezt mondhatnám én is – bújt hozzám Bella. Nem mertem meg puszilni a feje búbját, féltem hogy tönkre teszem a frizuráját, így inkább csak az arcát simogattam.
- Edward, igyekezz! - szólalt meg Alice ki zökkentve az idilli pilanatból.
Lemondó sóhaj hagyta el ajkaimat, nyomtam egy puszit Bella szájára, és ki mentem a hátsó udvarba. Az oltárnál álló medveszerű testvérem fülig érő mosollyal nézett rám. Oda léptem hozzá. Rosalie a zongora mögött ült, Carlisle mellettem állt – ő volt a tanúm - , Jasper és Esme az elhelyezett székeken ültek, Nessie és Jake még nem voltak az udvaron. Carlisle meg fogta a vállam háturól.
- Gratulálok, jó látni a boldogságotokat. – mondta
- Köszönöm apa – válaszoltam egy őszinte mosoly kíséretében
Ha bele gondoltam, a családom egy ajándék. Esme és Carlisle még a kóborlásom után is, mikor a saját fejem után mentem, kegyetlenül gyilkoltam mint egy vérszomjas fenevad. Bár sokáig haragudtam Carlislera, amiért szörnyeteget csinált belőlem, soha nem említettem neki akkor. Egy alkalommal kérdeztem meg tőle, hogy miért épp engem választott? Mért nem hagyott meg halni 1901-ben. A válasza egyszerű volt. Azt mondta, hogy amikor édesanyám meg halt, az utolsó kívánsága az volt – mintha meg érezte volna Carlisle „hatalmát” a halál felett – hogy engem mentsen meg, bármi áron. És ha akkor nem teszi meg, nem állok itt hogy másodjára is el vegyem a világ legelbűvölőbb teremtését. Rosalie zongorajátéka zökkentett ki a régmúltba nyúló gondolatmenetemből. Bella meg jelent az ajtóban, és én újra és újra el ámultam földöntúli szépségén. Türelmetlen voltam. Alig bírtam ki várni amíg oda ér hozzám, kecses léptei egyre csak arra sarkalltak, hogy rohanjak oda hozzá. A szél fel támadt, és a selyem rá feszült a testére. Itt azt hittem hogy tényleg nincs bennem annyi erő, hogy ki bírjam még hozzám lépked. De végül meg tudtam állni, hogy oda fussak. Tudtam, hogy kontrollálnom kell magam, nem veszthetem el a fejem, hogy ész nélkül rohanjak hozzá. Végül is sikerült meg állt parancsolnom magamnak. Mikor égre oda ért hozzám a szemében a boldogság csillogását láttam. Újra el ámultam, hogy ez a különleges lény engem szeret, én kellek neki. Soha nem gondoltam volna – főleg az után a bizonyos szeptemberi nap után, több mint tíz éve – hogy én ebben az életben még lehetek boldog. És most itt állok, hogy örök hűséget esküdjek Bellának, és az örökkévalóságig boldog lehetek mellette. Ez az érzés minden eddig tapasztaltat felül múlt. Ha most ember lettem volna, ebben a pillanatban könny áztatta arcomra nézne Bella. Emmett beszélni kezdett, el mondott mindent, ami ilyenkor szokás. Végül az esküinkhez értünk. Sokat töprengtem rajta, hogy milyen szavakkal lehetne ki fejezni Bella iránt táplált érzéseimet, végül rá jöttem, hogy képtelenség. Írtam egy esküt, bár ez nem közelíti meg azt a mértékű szerelmet , amit az elmúlt több mint tíz év minden egyes másodpercében éreztem. Volt amikor az egekbe repített, és volt, mikor mindegyik el telt perc éveknek tűnő, és belülről el égető volt, de még is múlt. Emmett újra meg szólalt, most fel szólítva engem.
- Esküdj hát, isten színe előtt – mondta. Soha nem hallottam még Em-et ennyire komolyan beszélni, örültem neki, hogy komolyan veszi ezt. Meg értette, hogy sokat jelent nekem.
Nagyot nyeltem, majd mélyen Bella szemébe néztem
- Isabella Mary Cullen. Az életem, melyet sok időn át magányosan éltem te változtattad meg. – mivel nem volt itt egy ember sem, nem kellett úgy beszélnem, mintha valójában is tizenhét éves lennék, nem kellet hazudnom, el mondhattam a teljes igazságot fekete foltok, és homályos sorok nélkül is – Emberi érzéseket kaptam tőled vissza, melyeket rég el veszettnek hittem, be zárva fagyott szívem legmélyebb pontjain. Vissza adtad az életemet, mely általad nyert értelmet. Neked köszönhetem az örökkévalóságig tartó boldogságot. Te vagy nekem a hold az égen, mely be ragyogja az idők végezetéig tartó éjszakát. Esküszöm, hogy örökké ki tartok melletted, soha de soha nem hagylak el, egyetlen pillanatra sem. – fejeztem be. Bella meghatódott arca mindent el árult.
- Bella, esküdj te is. – mondta Emmett
- Edward Anthony Cullen. Tőled kaptam meg mindent, ami az életemhez szükséges. Szerelem, boldogság, egy társ, egy érzés, mely be ragyogja minden napomat. Tőled kaptam meg az örökkévalóságot. Neked köszönhetem hogy ki rángattál a szürke hétköznapokból, és a te érdemed a boldogságom. Soha el nem felejthető emlékeket köszönhetek neked. Az életemet te változtattad meg. Tíz éve álmodni sem mertem volna erről. Esküszöm, hogy az örökkévalóság elkövetkező részében hű leszek a most el hangzó szavaimhoz. Hűséges leszek, melletted állok amíg világ a világ és még tovább. – Bella szavai elképesztő hatással voltak rám.
- Most már duplán is férj és feleség vagytok. Edward, meg csókolhatod a mennyasszonyt. – mondta Emmett. Nem haboztam, közel hajoltam Bellához, és ő a nyakam körül fonta a karjait, pont mint az első esküvőnkön.

A csók az egekig repített, de a földet érés is csak további szárnyalást eredményezett. Bella a karjaimban volt, és érezhettem édes leheletét. Gyengéden csókoltam meg, és egyáltalán nem siettem. A csók véget értével Bella a szemembe nézett, és el mondta, amit már ezerszer be bizonyított.
- Szeretlek – suttogta imádnivaló hangon.
- Én is téged. Örökké – válaszoltam.
Az oltárnál állva újra meg csókoltam, mire mindenki ujjongásban és tapsban tört ki. Ne érdekelt mennyi az idő, ki várja hogy vége legyen Én csak Bellát csókoltam, aki miatt most is az egekben éreztem magam, isten kegyeltjeként.