˙Twilight Saga Fanfiction˙

27.fejezet

Szívdobbanások

Dúdolni kezdtem Bella altatóját, s mikor elhelyezkedett mellettem már pár perc múlva aludt is. Alice benézett, hogy jól van-e. Csak legyintettem egyet, majd visszafeküdtem a párnára. Még sokáig dudorásztam, igaz, már csak magamnak, de nem akartam abba hagyni. Talán így Bella szépeket fog álmodni. Talán meggondolja magát, és ember akar maradni. Talán van esély rá…
Bella egy mély sóhaj kíséretében felült az ágyon. Nem értettem, hisz még csak hajnali három óra lehetett.

- Bella, mi a baj? – kérdeztem
- Semmi, de már kialudtam magam. Menjünk le a többiekhez. – mondta, de közben árulkodó ásítás hagyta el a száját.
- Bella, ne akarj becsapni. – mosolyogtam – Aludj vissza, rá ér reggel is lemenni.
- Nem, nem fogok már aludni. – makacskodott
- Hajnali három sincs még. – osztottam meg vele a tényt.
- De ez nem befolyásolja, hogy kialudtam-e magam. – vitázott.
- Bella, aludnod kell! – már szinte könyörögtem.
- Nem kell. Különben is, az ágynak sok funkciója van. – csibészes mosoly ült ki az arcára.
- Menjünk le. – jelentettem ki. Nem éreztem magam annyira kontroll alatt.

Bella mérgesen fujtatott egyet, majd öles léptekkel az ajtó felé sétált. Kinyitotta azt, ami hangosan reccsent, majd az üveg szilánkokban hullott a földre.

- Ilyen harcias vagy? – kiabáltam utána nevetve. Félénken benézett a szobába, majd mikor meglátta az üvegszilánkokat megszólalt.
- Alice meg fog ölni. – mondta halkan
- Még mindig a nappaliba akarsz menni? - kérdeztem
- Nem, azt hiszem, itt maradok inkább. – mondta, majd lehajtott fejjel visszafeküdt az ágyra.
- Itt meg mi történt? – hahotázott Emmett, amint felért a lépcsőn. Mögötte állt Alice, és Esme is.
- Mit csináltatok az ajtómmal? – kérdezte Alice idegesen
- Bella kinyitotta, és kitört az üveg. – magyaráztam nyugodt hangon. Közben Bella a mellkasomba temette az arcát, és kuncogott. Én alig tudtam elfojtani a torkomból feltörő nevetést.
- Összetakarítom, Bella nehogy rálépjen. – mondta Esme, majd leszaladt egy szemetesért.
- Segítek. – ajánlotta Bella, de ekkor Alice felszisszent.
- Bella, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – mondta, miközben levetítette nekem a látomását, amelyben Bell elvágja az ujját.
- Szerintem sem. Menjünk inkább az én szobámba. – ajánlottam. Bella hangtalanul bólintott.
- Az ágynak nagyon sok funkciója van. – suttogtam szerelmem fülébe olyan halkan, hogy a többiek ne hallják.

Felkaptam Bellát, és kézben vittem a szobámig, hogy nehogy rálépjen egy üvegszilánkra. Mikor a szobába értünk Bellát az ágyra tettem.

- Milyen funkciókra gondoltál? – kérdezte reménnyel telt hangon.
- Meg kell beszélnünk valamit. – mondtam komolyan.
- Oké. – hangja lemondó volt, reményt vesztett.
- Bella, te tényleg kész vagy feladni mindenedet, csak hogy velem légy? – kérdeztem. Az ablaknál álltam, Bellának háttal, a holdat nézve.
- Edward – szólt, majd hallottam, hogy feláll az ágyról, és mögém sétál. Hátulról átkarolt – Nekem te vagy a mindenem. – mondta. Megfordultam, és a szemébe nézve kezdtem beszélni.
- Bella, ez egy nagy döntés. Soha többé nem lesz esélyed emberként élni. Ott van Charlie, és Renée, a barátid az iskolából. –tudtam, hogy az utolsó esélyemet is ki kell játszanom. – És ott van Jacob is…
- Edward, ezt már megbeszéltük. – mondta, de a hangja már korántsem volt annyira határozott.
- De Bella, te nem akarod ezt! Gondolj bele, mit vesztesz el ezzel a döntéssel. – kértem
- Edward, kérlek! Döntöttem, és te megígérted, hogy meg fogod tenni. És itt van Victoria is, nem lehetek ember, nem lehetek gyenge.
- Megvédelek, ha idejön. Kérlek, Bella! Gondolkodj el ezen! Kérlek. – suttogtam elhalóan
- Megígérted – suttogta, majd visszahátrált az ágyra, és összekuporodott rajta.
- Bella, ne haragudj rám! Én csak téged akarlak megvédeni ettől. Ez a világ veszélyes, és ijesztő.
- Nem rád haragszom. Magamra vagyok dühös, amiért újra meg újra ki akarom erőszakolni belőled azt, amit nem akarsz megtenni. De majd Carlisle… - mondta volna, de oda sétáltam, és az ujjaimat a szájára tapasztottam.
- Azt hiszed, hogy nem akarom? – kérdeztem, majd elvette az ujjam az ajkairól
- Mi más magyarázat van rá, hogy semmiképpen nem akarsz átváltoztatni? –értetlenkedett
- Bella, ezt mér egyszer elmondtam. Nem is tudod, mekkora megkönnyebbülés lesz nekem, ha már nem leszel ember. Nem kell minden pillanatban odafigyelnem, nehogy összetörjelek, nem kell attól félnem, hogy a véredet kívánom. Én csak meg akarlak téged óvni a méregtől, és a szomjúságtól. A gyilkos ösztönöktől, amiktől én még ma is elszörnyedek. És nem akarom, hogy a lelked odavesszen.
- Edward! – fogta most ő a kezei közé az arcom – Bármit feladnék érted. És ne féltsd a lelkem, hisz a tiéd sem veszett el! Tudom, hogy nem!
- Bella, de ez… - mondtam volna, de a mutatóujját az ajkaimra helyezte.
- Shh, semmi de. Szeretlek, és te is engem, örökké veled akarok lenni. Soha nem elengedni. És nekem ez bőven elég ok, hogy feladjam az emberi éltem érted. Sokkal többet is megtennék.
- Nem kérhetem, hogy miattam ezt tedd. Így is elég önző vagyok, amiért csak magamnak akarlak. Amiért meg akarlak szerezni, önző módon. - mondtam
- Edward, nem kell megszerezned, ami már amúgy is a tiéd. – suttogta a fülembe
- Nem birtokolhatlak.
- Kérlek, ne vitázzunk ezen! – kérlelt most a szemembe nézve
- Rendben. Nem szeretek veled vitázni. – mondtam, majd megfogtam Bellát a derekánál fogva, és újra az ágyon voltunk.
- Szóval, nem szeretnéd kitárgyalni ebben a hatalmas ágyban rejlő lehetőségeket? – kérdezte újra reménnyel telt hangon. Nagyot sóhajtottam, de nem bánatosan. Valamiért boldogságot éreztem.

Sokkal erősebben éreztem, hogy Ő egy ajándék nekem. Kaptam egy esélyt a boldogságra a sorstól, sokáig tartó magány után, és nem szalaszthatom el.

- Egy valamit ígérj meg, és akkor átváltoztatlak, amikor csak akarod. – kértem
- Hát persze, mond csak.
- Hogy utána örökké együtt leszünk. Örökké, ameddig csak lehet, és semmi nem fog az utunkba állni, bármi jöjjön. tudom, hogy én követtem el ezt a hibát, utamba állt egy akadály, és én nem voltam képes túljutni rajta. Egyedül. De együtt vagyunk.
- Megígérem - suttogta könnyes szemekkel. – Örökké.
Megcsókoltam Bellát, lassan, szenvedélyesen. Az ajkaink szinte alig súrolták a másikét, de most Bella sem akart többet. Kezeit a nyakam köré kulcsolta, majd az egyikkel a hajamba túrt.
- Bella, mennyi időt szeretnél még? – nyitott be Alice.
- Hoppá, bocsi. – nevetett
- Igen Alice, bejöhetsz. – szűrtem a fogaim közt, majd még egy gyors csókot leheltem Bella ajkaira.
- Mennyi időnk van még? – kérdeztem feszülten. Bella mellettem ült, és átkaroltam a derekát.
- Három nap. – válaszolt Alice.
- Mennyi idő, amíg mindent elintézünk? – kérdeztem
- Mi mindent? – vágott közbe Bella
- A költözés, indok Charlienak… - soroltam
- Jacob. – motyogta Bella maga elé meredve

Felcsillanni látszott egy reménysugár, hogy Bella belegondol, mi mindent hagy maga mögött, ha bezárja az emberi élete ajtaját. Talán tényleg ember marad. Ember, amíg csak lehet. Maradhatna ember élete végéig is akár.

- Bella, bármikor meggondolhatod magad. Ne félj kimondani, amit érzel. – suttogtam a fülébe, úgy, hogy Alice se hallja.

Bella hevesen rázni kezdte a fejét.

- Nem, eldöntöttem. Csak még egyszer beszélni akarok Jacobbal. Utoljára… - suttogta rám nézve.
- Ahogy szeretnéd. – mondtam.
- Akkor két nap múlva? – kérdezte Alice
- Igen, az jó lesz. – vágta rá Bella szinte gépiesen.
- Oké, akkor hagylak titeket. – mondta Alice, majd óvó pillantást vetett Bellára, és kiment a szobából.

- Biztos vagy benne? Ez már csak rajtad múlik. – mondtam Bellát az ágyba fektetve. A könnyei a csukott szemhéján át is kicsordultak.
- Igen. – szipogta – Nincs számomra fontosabb nálad.
- Köszönöm. – mondtam, majd szorosan magamhoz szorítottam. Kezeit újra a nyakam köré fonta, fejét pedig a vállamra hajtotta. Éreztem, ahogy a forró könnyei átitatják az ingemet, de nem érdekelt. Még szorosabban átöleltem, és a füléhez hajoltam.
- Örökké. – suttogtam neki
- Igen, örökké. – szipogott Bella. – Szeretlek!
- Én is szeretlek! – pusziltam meg a nyakát.

Tudtam, ha ember lettem volna az én könnyeim is kicsordultak volna. Hisz Bella szenvedett, de egyikünk sem tudott más megoldást. Most mit meg nem adnék azért, hogy ember lehessek! Annyival könnyebb lenne minden!

Éreztem, hogy Bella teste lassan elernyed a karjaim közt. Hallottam a szíve ritmusos dobogását, és az egyenletes légzését. Az ágyra fektettem, majd betakartam, és mellé feküdtem.

Most én hajtottam az ő mellkasára a fejem. Fájdalmasan hatolt belém a tudat; a szívének dobbanásai már meg vannak számlálva…

26.fejezet

Döntés II.

Újra az erdőben rohantam, olyan gyorsan, mint egy félőrült. De cél nélkül. Nem tudtam, miért jöttem el, már úgy is megígértem Bellának. Talán mert a friss levegő segít? Vagy, mert ha Bella nincs velem, jobban tudok gondolkodni? Nem, nem ez volt az ok. Nem tudtam a családom szemébe nézni a kitörésem után, főleg nem Belláéba. Hogy menjek most vissza? Bella biztosan összeomlott. Újra megbántottam. Elképesztő, hogy mennyire érzéketlen tudok lenni vele, azok után, amit vele tettem. Én vagyok a beteg oroszlán, aki elrabolja a lelkét. Most pontosan ugyan úgy éreztem magam, mint a születésnapi bulija után. De nem tehetem meg vele még egyszer, hisz súlyos következményei lettek az akkori döntésemnek. Főleg, hogy Victoria a közelben van, és Bellára vadászik. Egy nagy sóhaj kíséretében térdre rogytam az erdő közepén.

Hirtelen megéreztem egy illatot. Vér illatát, valamilyen ragadozó volt. Tudtam, hogy rég vadásztam, és nagyon is csábított az illat. A torkom égett, a számban pedig felhalmozódott a méreg. Az elmémet elterítő vörös köd úgy nehezedett rá, mint valami száz tonnás nehezék. Szinte éreztem, ahogy lesújt. „Ölj” – suttogta egy hang belülről. Felálltam a sáros földről, és az állat után kezdetem futni. Az megérezte a veszély, és próbálkozott elfutni előlem, persze eredménytelenül. Hallottam, ahogy az oroszlán szívdobogása egyre gyorsabb és gyorsabb lesz. Mikor utolértem még mindig előlem rohant. A zsákmányom felé vetettem magam, és letepertem a földre. Fogaimat a nyakába mélyesztettem, és gyorsan, mohón szívtam ki a vérét. Mikor végeztem elhajítottam az állat élettelen testét, majd tovább futotta az erdőben. Időközben az ég elfelhősödött, és besötétedett. A hold tompa fénye a fák közé világított. Hallottam egy közeli patak csobogását, és ahogy egy mókus ugrál egy fán valahol. Mindent hallottam, de a legerősebb, és legszebb hang Bella szívdobogása volt. Nem tudtam, mennyire lehetek távol a háztól, de ezt a hangot mérföldekről megismerném. A világ legszebb szólama volt ez, mint ezernyi gyönyörű csengőszó. Megálltam, becsuktam a szemem, és csak hallgattam. Észre sem vettem, hogy elindulok felé, még mindig csukott szemmel. Mikor kinyitottam a ház előtt álltam a réten, és megint elragadott a félelem, hogy haragudni fognak rám. „Bella már biztosan alszik” – gondoltam, és lassan elindultam a bejárati ajtó felé. Mikor a verandára értem egy pillanatra megálltam, és azon kezdtem gondolkodni, hogy mi lenne, ha futnék még egy kört. De ekkor meghallottam a húgom mérges hangját. Tudtam, hogy mérgesek lesznek. Főleg Alice. De azt is tudtam, hogy megérdemlem, amit pár másodpercen belül kapni fogok. Nem mertem a húgom gondolataiba nézni.

- Edward Cullen – ordította – tudom, hogy az ajtó előtt vagy, és ha most nem jössz be, én megyek ki érted. Ne merj elmenni, mert azt megbánod – fenyegetőzött. Újra mélyet sóhajtottam, majd beléptem.
- Állj meg! – kiabált rám újra, mikor el akartam menni mellette.
- Alice, kérlek…
- Nem érdekel, mit akarsz! Van fogalmad róla, hogy Bella hogy tudott elaludni? Álomba sírta magát! – mennydörögte.
- Megyek, és megnyugtatom. – mondtam halkan.
- Azt már nem! Nem mész sehová, nem fogom engedni, hogy bemenj a szobámba!
- Mi? A tesz szobádban? – döbbentem meg.
- Lent aludt el, és nem vittem a tiédbe!
- Kösz, Alice! Most megyek, és átviszem a saját szobámba! – indultam volna el, de Alice előttem termett, és visszalökött a lépcsőről.
- Alice! – szólt Carlisle a lépcső tetejéről. – Hagyd!
- Nem, apa! Meg kell végre értenie! – nyafogott Alice
- És ezt szavakkal is el lehet mondani! – tiltakozott apám
- Nem, Carlisle. Igaza van – mondtam lehajtott fejjel, majd a nappaliba sétáltam, és a kanapéra rogytam. Felnéztem, és Alice meglágyult tekintetével találtam szemben magam.
- Bocsánat. – motyogtam magam elé. Alice mellém ült, és a hátamra tette a kis tenyerét.
- Edward, csak azt szeretném, ha megértenéd, mennyit jelentesz Bellának. – mondta Alice halkan.
- Én tudom, de nem tudom, meddig bírnám elviselni, hogy, ordít a fájdalomtól. Vagy, hogy egyáltalán meg tudom- e harapni. Te meg tudnád tenni Jasperrel? Ott tudnál lenni mellette, miközben miattad vonaglik a méregtől? – kérdezte kétségbeesett hangon Alicere nézve
- Nem tudom, Edward. Képzelem, mit érezhetsz, de meg kell tenned. Mindannyiunk érdekében. – mondta. – És Victoria egyre közelebb van. Nem tudtok egymás nélkül élni, ez a sorsotok. Fogadd el, kérlek! – kérlelt.
- Alice, ne hidd, hogy én nem szeretem Bellát. Nem szeretek senkit jobban nála! Ő az életem, nem tudok nélküle élni. Örökké akarom érezni magam mellett, de ha ez az ára, akkor inkább élnék magányosan. – láttam, ahogy Alice szemében megvillan a düh. – De tudom, hogy meg kell tennem, Alice. Meg fogom tenni, megígértem. Csak össze kell szednem magam. – zártam le
- Láthatom? – kérdeztem félénken, a szemem sarkából Alicere pillantva
- Menj már, te idióta! – mondta nevetve, majd felrántott a kanapéról, és a lépcső felé kezdett lökdösni.

Szó nélkül felsétáltam a lépcsőn, de az ajtóban újra megtorpantam. Vettem három mély levegőt, majd lassan, csak annyira nyitottam ki az ajtót, hogy beférjek. Halkan az ágyhoz lépkedtem, ahol Bella nekem háttal feküdt, és a nevemet motyogta.
- Edward, Edward, ne hagyj el. Nem mehetsz el újra, é szeretlek, ne menj el!
Lerúgtam a cipőmet, és mellé feküdtem. A takarót köré csavartam, és átöleltem. Felém fordult, és a fejét a mellkasomra hajtotta. Pár perc telt csak el, mikor a fejét felemelte, és értetlenül meredt rá.

- Hát nem hagytál el? - kérdezte könnyes szemekkel.
A szívem megszakadt az arckifejezésétől. nem tudtam mihez hasonlítani, de annyira megtört volt, azt hitte elhagyom.
- Bella, megígértem, hogy bármi történjék, soha nem megyek el, amíg szükséged van rám. – fogtam kezeim közé az arcát.
- Át fogsz változtatni? – kérdezte. Láttam a szemén, hogy fél a reakciómtól. Magam sem tudom miért, de elmosolyodtam.
- Igen, hisz megígértem. És utána, ha mindenen túl vagyunk, te vámpír leszel, és elintéztük Victoriát, örökké együtt leszünk. – suttogtam, majd közelebb hajoltam.
- Szeretlek. – csak ennyit mondott, majd szájával az én ajkaim felé kapkodott.

Még közelebb hajoltam, és mikor az ajkaink összeértek nem ragadott el a vágy, ahogy azt hittem. Megmaradt a nyugalmam, nem vesztettem el a fejem. Az ajkaink éppen hogy súrolták egymást, amikor Bella ajkai elnyíltak, és éreztem a forró leheletét. Hirtelen elhúzódtam, Bella pedig kérdőn nézett rám. El akartam neki mondani a legfontosabbat.

- Szeretlek, örökké. És azután – suttogtam, majd újra megcsókoltam.

Ígéretek

Sokszor teszünk ígéreteket, nap, mint nap. Biztosan mindenki minden nap megígér sok mindent. Minden nap megígérjük, hogy „igen anya, vigyázni fogok magamra.” De van, mikor valaki nem tartja be a szavát.

Volt egy lány, akinek megígérték, hogy soha nem hagyják el, de még is megtörtént. A lányt Bella Swannak hívták, és szerelme, Edward Cullen egy másik ígérettel eltörölte minden addig tett szavát. Minden ígéretét. „Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem. Nem jövök vissza. Olyan lesz mintha soha nem léteztem volna.” És a lány összetört. A mellkasában tátongó űr minden nappal egyre jobban fájt. Minden nappal egyre jobban hiányolta Edwardot.

Hát ennyi járt neki? Mint a másodpercek, úgy szaladt el az a pár boldog hónap, amit Edwarddal tölthetett. De Bella már gondolatban sem tudta kimondania fiú nevét. A fiúét, aki az életét jelentette. Még emlékezett arra a napra, mikor Edward elhagyta őt, még érezte a szellőt, még felvillantak a képek a szemei előtt, ahogy az őszi erdő falevelei jelezték a fiú útját, és hogy megígérte neki, hogy nem fog magával butaságot csinálni. Még emlékezett Őrá…

Nem akarta elfelejteni, tudnia kellet, hogy létezik, és egyszer vele volt. Egyszer együtt boldogok voltak, és ezt soha nem fogja elfelejteni. Fájdalom nyomta minden nap minden másodpercében Bella szívét. Küzdött az emlékeiért, és azok ellen. Hisz fájt látnia azt, akit elvesztett. Az emlékei minden alaklommal úja felszakították a sebeit, melyek véreztek. És minden csepp vér egyre jobban szívta ki Bellából az életet.

Bár vérfarkas barátja valamilyen mértékben vissza tudta csalogatni a depresszióból, ez sem segített rajta. Rémálmok gyötörték, melyekből sikítva ébredt, melyekben nem találta meg, amit keresett. Melyekben nem volt semmi, ami számára fontos lenne. Jacob az idő múlásával egyre fontosabb szerepet játszott az életében. A Napja volt. A legjobb barátja, aki többet szeretett volna. Bellának lelkiismeret furdalása volt, amiért nem viszonozza Jacob érzelmeit. Hisz sokat köszönhetett neki, talán az életét. De a szívét Edward magával vitte, s nem tudott többé úgy szeretni.

Végül Jacob bevésődött, és bár Bella barátja maradt, az érzelmei megváltoztak. Nem tudott már Bellára úgy nézni, ahogy az előtt. Régebben védelmezte, hisz a világ közepe volt számára. De most, hogy megtalálta a másik felét, azt a lányt, aki neki van teremtve már nem töltött annyi időt Bellával. Bár már öt év telt, mióta azon a végezetes szeptemberi napon Edward elment, még nem tudta kiheverni szerelme hiányát. Újra visszaesett ugyan abba az állapotba, amikor még nem volt neki Jacob sem. Elveszettnek érezte magát, nem érezte, hogy az apján kívül bárki törődne vele. Depressziós volt, de élt. Próbálta túlélni az idő múlásával járó fájdalmat, és Edward hiányát.

Mindezek ellenére nem haragudott a fiúra. Csak megköszönte volna neki azt a pár boldog hónapot, amit együtt tölthettek. Megköszönte volna neki, hogy megadta neki a szerelem élményét. Csak hogy szerethette.

Teltek a napok, a hetek, a hónapok és az évek, de Bella senkinek sem árulta el féltve őrzött titkát. Ahogy megígérte, senkinek nem mondta el, hogy Edward egy vámpír. És hogy az életét vesztette el vele együtt, a jövőjét, a boldog örökkét azzal, akit igazán szeretett.

Újabb évek teltek, és mikor Bella huszonnyolc éves volt, az apja szívrohamban meghalt. A lány nem bírta tovább, tízévnyi szenvedés után, mikor már Jacob sem kereste, mikor már mindenki elfelejtette elsétált a rétre, amihez már oly megszokottan vitték a lábai. Sokszor felkereste ezt a helyet, miután Edward elhagyta. Ilyenkor a fájdalommal nem törődve idézte fel a régi emlékeket. És megint itt volt, újra felidézte élete legszebb hónapjait. Edward arcát, és aranyszín szemét. Márvány bőrének illatát, és érintését.

Élete utolsó alkonyán végignézte a naplementét, és ahogy beköszönt az éj. Hátradőlt a nyirkos füvön, s tíz év szenvedés és fájdalom után, az űr után, amit Edward hagyott maga után Bella végre boldogan merült el az oly sokáig várt jótékony sötétségben. Végre magával vitte a halál, hogy öntudatlanul, s emlékek nélkül szárnyaljon tovább megsebzett lelke.

S hogy mi történik, ha az ember nem tartja be az ígértét? Romba dönthet mindent, amiben addig hittél.

25.fejezet

Döntés

Csendben, Bella dereka köré fonva a kezeimet követtük Alicet. Többször körbe pillantottam, veszély vagy bármi fenyegető után kutatva, de semmit nem érzékeltem. Nem tudtam koncentrálni, a látomás mintha ledermesztette volna az agyam. Rettegés lett rajtam úrrá, hogy meg van az esélye, hogy elvesztem, ami számomra a legfontosabb a világon; hogy elvesztem Bellát. Még szorosabban öleltem meg az életem derekát, s szorosan magam mellet tudva megálltunk a nappaliban. Bellára néztem, holdsápadt arca rettegést tükrözött.

- Leüljünk? – kérdeztem aggódva. Nem akartam, hogy elájuljon, vagy hasonló.
Bella némán bólintott, majd a kanapé felé indultunk. Leültem mellé, az ölembe húztam, és átöleltem. Nem akartam, hogy féljen. Azt akartam, hogy tudja, meg tudjuk védeni. A családunk elég erős volt Victoria legyőzéséhez. Ennek ellenére én is féltem, iszonyúan kínzott a gondolat, hogy a kezeim közt tartott lány meghalhat. Nem tudtam rá megoldást, hogyan védhetném meg száz százalékosan.

Carlisle a nappali közepére sétált, eközben a családom többi tagja leült a kanapéra, és a fotelekbe. Apám megköszörülte a torkát, majd beszélni kezdett.
- Victoria támadni fog, ez biztos. Ugye, Alice? – nézett a húgomra.
- Igaz – Alice hangja szinte élettelen volt. Neki sem volt ötlete rá, hogyan védhetnénk meg Bellát. A családunkban mindenki gondolatából csak a kétségbeesés visszhangja hallatszott, míg Carlislenak eszébe nem ötlött valami.
- Apa, azt nem! – álltam fel, és dühösen meredtem apámra. A gondolat, hogy Bella ilyen gyorsan elveszthetné emberi mivoltját, hogy Victoria miatt átváltoztatnánk szinte fizikai fájdalmat okozott.

- Fiam, van jobb ötleted? – kérdezte, mire én még dühösebb lettem.
- Igen, van! – jelentettem ki szinte ordítva – Meg fogjuk védeni Bellát, heten vagyunk!
- Edward, nyugodja le! – csitított Esme.
- Csak így nyerhetünk. – szólalt meg megtört hangon Alice. A kanapén ült, a lába felhúzva, a feje lehajtva, és magát hintáztatta.
Jasper mellette ült, és átfogta a vállát, de Alice lerázta a fivérem kezét magáról. Ismertem Alicet, és tudtam, hogy mennyire kötődik Bellához. A legjobb barátnője volt. A legjobb barátnője, aki most életveszélyben volt. De lehetetlen, hogy nincs más megoldás! Még Bella sincs kész, és én sem vagyok képes elengedni a lelkét…
- Nem! Az nem lehet! Biztosan van más megoldás! – újra felpattantam a kanapéról, s az ajtó felé rohantam, de mikor visszanéztem láttam, hogy Bella könnybe lábadt szemekkel nézi, mit művelek. A szemében csalódást látta, méghozzá irántam. Lehajtott fejjel visszasétáltam a kanapéhoz.

- Bocsánat. – suttogtam még mindig lehajtott fejjel, majd leültem Bella mellé, és az ölembe húztam. A vállamra hajtotta a fejét, majd éreztem, ahogy a forró könnyei átitatják az ingemet, de nem zokogott.
Alice és Esme egyszerre állt fel, és sétált felénk. Anyám a vállamra tette a kezét, Alice pedig elém térdelt.
- Tudjuk, hogy milyen nehéz ez nektek, de Alice nem lát semmi más lehetőséget. – suttogta lehajtott fejjel Esme. A hangjából kihallatszott, hogy sír.
- Mindenkinek jobb lenne nélkülem. – motyogtam az orrom alatt, de persze mindenki hallotta. Mikor felnéztem hét dühös tekintettel találtam szemben magam.
- Ha még egyszer ilyet mersz mondani… - fenyegetőzött Alice. Bella szó nélkül újra a vállamra hajtotta a fejét, majd olyan erősen szorított magához, ahogy emberi ereje engedte. Nem sok idő múlva éreztem, hogy zokog.
- Mond, hogy nincs igazam! – a hangom újra dühös volt. Megint kiabáltam.
- Nincs igazad! – zokogta Bella.
- Bella, Bella édesem, ne haragudj rám, kérlek! – magammal szembe fordítottam, és a mutatóujjammal felemeltem az állát. A szemében már nem láttam a csalódást. Fájdalmat láttam benne.
- Nem haragszom, de ne mondj többé ilyet. – szipogott
- Megígérem, kedvesem. – suttogtam a fülébe, majd a családom felé néztem.
- Alice, kérlek, kutass. – könyörögtem
- Azt csinálom, Edward, de semmilyen más lehetőségünk nincs. És mivel nem döntöttél, nem látok, csak foszlányokat. – minden félelmem ellenére a hangja nem volt mérges. Megértés csendült ki belőle.
Nem válaszoltam. Döntenem kellett, vagy kockáztatok, vagy átváltoztatjuk Bellát. Végül úgy döntöttem – bár fájdalmas döntés volt- hogy Bellára hagyom.
- Bella, ez a te döntésed lesz. Nem akarlak befolyásolni, csak egy kérésem lenne. – néztem most Bellára.
- Mi a kérésed? – kérdezte halkan.
- Hogy gondold át. Bella, nem les több alkalmad az életre, nem fogsz többet emberként élni. – kértem.
- Nem kell az emberi élet, ha velem vagy. Ha velem leszel, örökké, akkor nincs mit átgondolnom. – a hangja őszinte volt, tudtam, hogy nem fogom tudni eltántorítani a döntésétől
- Carlisle – nézetem apámra – Mit gondolsz? – kérdeztem
- Ha Bella meghozta a döntést, akkor nincs kifogásom. Egyszer ezt már megszavaztuk.
- Alice, mennyi időnk van? – kérdeztem újra a húgomra nézve
- Tíz nap – válaszolt
- Szóval hét napunk van maximum. – állapítottam meg.
- Kevesebb. – szólalt meg Carlisle – Nem várhatunk ennyit, hisz Bella azon a napon alakulna át teljesen, amikor Victoria támadni akar. Négy napunk maradt maximum. – javított ki apám
- Igazad van. – suttogtam lehajtott fejjel.
- Megbocsátotok? –kérdeztem, de mindeközben Bellát néztem, aki aprót bólintott.

Bellát óvatosan magam mellé tette, majd felálltam és lassan a bejárati ajtóig sétáltam. Mikro becsuktam magam után rohanni kezdtem. Nem tudtam, hová megyek. Csak ki akartam szellőztetni a fejem, csak futni, és magam mögött hagyni a kételyeimet.

24.fejezet

Bonyodalom

- Jól vagy? – kérdeztem mikor Bella már egy ideje már a vállüregembe temette az arcát. Már nem éreztem, hogy a forró könnyei az ingemet áztatják.
- Igen – szipogta kedvesem.
Újra sikerült felszakítanom a sebeit, semmit nem tudok úgy csinálni, hogy ne okoznék neki lépten-nyomon fájdalmat.
- Ne haragudj – suttogtam a fülébe, de egyből felkapta a fejét, és vadul rázta azt.
- Edward Cullen. Ha még egyszer bocsánatot mersz kérni valamiért is, és esküszöm…- csattant fel. Nem fejezte be a mondatot.
- Esküszöl, hogy? – incselkedtem
- Hogy megtámadlak! – már Bella is mosolygott, majd kibújt az ölelésemből, és hátra döntött. Hagytam, hogy meglökjön, hátra dőltem az ágyon, ő pedig mellém ült, majd lefeküdt, a mellkasomra hajtotta a fejét. A haja az arcomra omlott, én pedig csak élveztem a bódító illatot.

- Szeretlek – sóhajtottam, majd mélyet szippantottam Bella illatából. Csodálatos, tökéletes, gyönyörű…ez a három szó jutott csak eszembe.
- Én is téged. Örökké – suttogta közvetlenül a fülembe.
- Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy olyan vagyok, mint egy meteor? – kérdezte hosszú csend után
- Igen – aprót bólintottam – Mikor hazaértünk Olaszországból.
- Pontosan. Ma sem tudnál nélkülözni? Még mindig elvakítalak? – kérdezte halkan, kissé szégyenlősen. Hát hogy ne vakítana el?
- Ez milyen kérdés? Nem tudom elképzelni nélküled az életem. – jelentettem ki magabiztosan. Hogy is tudnék nélküle élni? De hogy kérdezhet ilyet?
- Akkor nyugodt vagyok. – mondta, majd megkönnyebbülten sóhajtott
- Bella – ültem fel, és az arcát a kezeim közé fogtam – Sok mindenen keresztülmentünk, de azt hiszem, már bebizonyítottuk egymásnak, hogy ha szeretjük egymást semmi nem választhat el minket egymástól. Se távolság, vagy az idióta ötleteim, vagy a vérfarkasok...Semmi az égvilágon! És most megígérem neked, megesküszöm, Bella, hogy soha de soha nem foglak többé elhagyni. Mi együtt kibírunk mindent. Mindent! – mondtam, majd a homlokomat az övének támasztottam.
- Ha nélküled kéne élnem, bele halnék. – suttogta. Bőrömön éreztem a forró leheletét, a szeme újra könnybe lábadt.
- Bella, a kötelességem, hogy megvédjelek. Nem fogok elmenni, amíg el nem küldesz. Nem megyek sehová amíg szükséged van rám, mindaddig, amíg engem akarsz. – mondtam komolyan
- Akkor egy ideig nem szabadulsz. – mosolygott boldogan, majd becsukta a szemét, és az orrát az enyémhez érintette.
- Szeretlek – suttogta, majd lágyan az ajkaimhoz érintette a sajátjait. Lassan csókoltam meg, egyáltalán nem vadul, vagy követelődzően. Bella sem sietett el semmit, de most nem mentünk tovább a csóknál. Nem is vágytam most a testére, csak annyira, mint mindig.

Lassan elhúzódtam tőle, Bella ajkait lemondó sóhaj hagyta el. Végigsimítottam az arcán, majd lassan újra hozzáérintettem az ajkam az övéhez, de nem csókoltam meg. Miután újra elhúzódtam Bella ellágyult pillantást vetett rám. Hirtelen éreztem, ahogyan a zsebemben rezegni kezd a telefonom. Kikaptam a zsebemből, és a kijelzőre pillantottam.

- Mi az Alice? - szóltam bele a telefonba
- Edward – a húgom hangja remegett – Victoria. Támadni fog – dadogta. Az állkapcsomat hangosan összecsattintottam, és kővé dermedtem.
- Mit tegyünk? – sziszegtem, és óvón magamhoz szorítottam Bellát.
- Gyertek ide, és meg fogjuk beszélni. – mondta még Alice a telefonba, majd elköszönt és letette.
- Gyere – húztam magam után Bellát
- Mi? Edward? Beavatnál engem is? – kérdezte Bella megtorpanva.

Nem volt vesztegetni való időnk, felkaptam, lerohantam vele, bezártam az ajtót, majd elrejtettem a kulcsot, és beszálltunk a kocsiba. Bella ebből valószínűleg a már-is-a-kocsiban-ülök állapotot vette észre.
Indítottam az autót, és már az úton hajtottam a megengedettnél száz km/h sebességgel többel, mikor Bella újra faggatni kezdett.

- Bella, bajban vagyunk – mondtam kurtán, makacsul csak az utat figyelve.
- Victoria – motyogta maga elé. Mélyen, a szörnyeteg Bellát védő oldalából egy morgás tört fel a torkomból.
Bella egyből tudta, hogy Victoria okozott minden gondot most.
- Charlie – kiáltott fel hirtelen
- Biztonságban van, az a nő tudja, hogy velem vagy, nem otthon keresne - magyaráztam. Próbáltam nyugtatni Bellát, de nem nagyon ment, hisz én sem voltam nyugodt.
- Biztosan?
- Száz százalék – erősítettem meg. A hangom még most is feszült volt.

Az út további része csendben telt el, mikor a házhoz értünk Alice a lépcsőn ülve, magát előre-hátra hintáztatva, csukott szemmel találtuk. Olvastam a gondolataiban. A látomásában Victoria önelégült, undorító mosollyal ecsetelte Bellának hogy mit fog vele csinálni. Felordítottam, mikor hozzáért.

- Mi a baj? – kérdezte Bella. Forró érintése váratlanul ért, ezért megremegtem.
- A látomás – sziszegtem

Alicehoz sétáltunk, aki most nem mozdult. Nem tudtam többé a gondolatait nézni, inkább megfogtam a húgom vállát, aki mintha megijedt volna az érintésemtől megremegett, majd rám nézett, és szó nélkül elindult befelé a házba…

23.fejezet

Örökké

Bella ágyán fekve néztem a békés arcát. Néha-néha mosolygott, és sóhajtozott, és volt mikor a nevemet motyogta. Szerettem volna belelátni a gondolataiba, hogy együtt élvezhessem vele az álmait. Ehelyett becsuktam a szemem, és újra levetítettem magam előtt azt a fantasztikus estét. Minden mozdulatot egy külső szemlélő szemszögéből láttam. Minden egyes érintést, minden sóhajt.
Hajnali öt felé járhatott az idő, amikor Bella egy nagy nyögés kíséretében felült, és rémülten körülpillantott.

- Minden rendben? – kérdeztem halkan
- Persze, csak nem láttalak – motyogta megkönnyebbülten, majd a fejét a mellkasomra hajtotta. Elkezdtem dúdolni az altatóját, és percek múlva már újra csak az egyenletes szuszogását hallottam.
Reggel később kelt, mint általában. Körülbelül délben újra felült, és körülnézett, hogy hol vagyok.

- Itt vagyok – suttogta – Charlie már elment dolgozni, előtte be is nézett a szobádba -kuncogtam
- Reménytelen egy apám van – mondta Bella, és ő is kuncogott
- Éhes vagy? - kérdeztem hirtelen. Bella a hasára tette a kezét, majd mosolyogva válaszolt
- Igen.
- Akkor gyere – mondtam és felkaptam, majd leszáguldottam vele a konyhába.

Miután megevett egy tál műzlit jóllakottan hátradőlt a széken.
- Ne mond, hogy ennyivel jól laktál!
- Nem mondtam. Csak finom volt, és rég ettem műzlit – nevetett – és műzliszeletet – nézett a pultra, majd egy pillanatra az arckifejezése megváltozott, de gyorsan rendezte a vonásait
- Egy újabb emlék? – kérdeztem. Tudtam, hogy azt hiszi, nem vettem észre
- Igen – felelte kurtán. Nem firtattam, láttam, hogy nem akar róla beszélni.

Félénken rám nézett, majd a konyhapult felé indult, hogy kivegye a szekrényből a már említett műzliszeletet.
Miután megette felém fordult, és hozzám bújt.

- Mit szeretnél csinálni? – kérdeztem
- Hmm – megnyalta az alsó ajkát – mit is csináltunk tegnap? – kérdezte tanakodva.
- Nem emlékszem tisztán, felfrissítenéd az emlékezetemet? – kérdeztem a legbársonyosabb hangomon
- Szívesen - mondta, majd felugrott a vállamra támaszkodva, én elkaptam a lábait, ő pedig a derekam köré fonta.
- Dereng már? – kérdezte.
- Nem, még semmi – sajnálkozó hangom kuncogásra késztette, majd a nyakamat kezdte csókolgatni.
- És most? – kérdezte és kezével már az ingem felső gombjával kezdett játszani, közben az állam vonalát csókolta
- Halványan kezdek emlékezni – mondtam, és nem bírtam tovább. Most eszembe sem jutott rejtegetni a vámpír erőmet. Egy kézzel elkaptam Bellát, és felszáguldottam a szobájába. Óvatosan, újra mintha csak egy törékeny porcelán babát fognék az ágyra tettem Bellát, és csókolni kezdtem.
Nem tudtam, hogy hol, még is oda figyeltem. Elvesztettem az eszem, még is ösztönösen óvtam Bellát minden mozdulatomról.

Miután”végeztünk „ Bella zuhanyozni ment, én pedig a szobájában vártam rá.
- Ez az eper illatú sampon – sóhajtottam mélyet szippantva Bella frissen mosott hajából, amikor kijött a fürdőből, és az ölembe bújt.
- De ez jobb – mondtam, majd megcsókoltam a nyakát.
- Tényleg – jutott eszébe valami – Téged nem csábít a vérem? – kérdezte, és a homloka ráncokba szaladt
- Nem – jelentettem ki büszkén.
- Le vagyok maradva. Mióta?
- Miután eljöttünk Volterrából. Vagyis, hogy már ott nem éreztem csábítónak.
- Miért?
- Nem tudom, de van egy elméletem. – mondtam csendesen.
- És meg is osztod velem? – kérdezte, a hangja egy fokkal hangosabb volt az enyémnél.
- Mikor Rose felhívott,– a torkomat fojtogató érzés ellenére próbáltam tovább beszélni – azzal, hogy te… - a hangom itt elcsuklott, de nagy erőfeszítések árán folytattam – hogy te meghaltál, – hadartam gyorsan – akkor valami megváltozott. Megtapasztaltam milyen egy olyan világban élni, amelyben te halott vagy. Ha ez csak tévhit volt is, de felül tudtam kerekedni az ösztöneimen. Talán, igazán csak akkor döbbentem rá, hogy mennyivel többet jelentettem neked, mint hittem volna. És hogy mennyivel többet jelentesz nekem, mint azt mindketten el tudnánk képzelni. Akkor itt – tettem a szívem helyére a kezem – valami megerősödött. Még erősebb lett, mint volt, és ezért nem leszek képes nélküled élni soha. Mert ahhoz hogy éljek, szükségem van rád. Örökké… - az utolsó szót Bella fülébe suttogtam.
- Ez. Húú – az arcán valamilyen furcsa keverékét láttam az örömnek, a bűntudatnak, és a végtelen szomorúságnak.
- Ne sajnáld, kedvesem – simítottam végig az arcán.
- Én nem tudtam, hogy fájdalmat okozok neked. Csak hallani akartam a hangod, és…Azt hittem nem érdekel, mi van velem – hajtotta le a fejét. Ujjammal az álla alá nyúltam, kényszerítve ezzel, hogy a szemembe nézzen.
- Itt vagyok – suttogtam, mire Bella könnyes arccal nézet rám
- Tudom, és szeretlek. örökké akarlak érezni, a kezedet a derekamon, vagy a kezemben. Soha többé nem engedhetsz el. Megígéred? – kérdezte és egy könnycsepp gördült le az arcán. Lecsókoltam onnan, majd a szemébe néztem, és tiszta őszinteséggel válaszoltam.
- Megígérem, örökké. – mondtam, mire Bella a vállamra hajtotta a fejét
- Örökké – motyogta a vállüregembe.

Sziasztok! Rég óta gondolkodtam egy teljesen saját történeten, most megszületett:D Az eslő fejezet már fent van, a címét még nem álmodtam meg:D Oldalt link formájában innen is elérhető lesz!

www.angyalitortenetek.blogspot.com

Köszönöm mindenkinek, aki olvassa a blogomat, mégjobban azoknak, akik ezt a törtétenet is követni fogják!

U.I: Senki ne ijedjen meg, ez a blog sem fog egy pillanatra sem szünetelni. Ugyan úgy fogom írni ide is a fejezeteket, ahogy eddig is!:)

22.fejezet

Beszélgetés

- Hiányozni fogsz – ölelte meg Esme Bellát, mikor már az ajtóban álltunk
- Majd sokszor átjövök – ígérte Bella
- Ajánlom is – szólalt meg Alice Esme háta mögül, majd Bella elé sétált, és átölelte
- Nagyon is gyakran gyere – mondta Alice, még mindig Bellát ölelve
- Megígérem, de mi úgy is találkozunk a suliba
- Akkor is – Alice végre elengedte Bellát. Észre sem vettem, hogy végig mosolyogtam.

Bepakoltuk Bella táskáját a kocsiba, majd kinyitottam előtte az ajtót. Még visszanézett a házra, mintha soha több nem láthatná viszont, majd az arckifejezése fájdalmas lett, és beszállt. Gyorsan átmentem az én oldalamra, majd én is beszálltam. Nem kötöttem be magam, nem volt rá szükség. Beindítottam az autót, majd mikor kiértünk az útra megszólaltam.

- Mi volt a baj, amikor beszálltál? – kérdeztem. Bella arckifejezése zavart lett
- Csak egy emlék – suttogta. A hangja kissé megtört volt, amitől megijedtem.
- Elmondod? – kérdeztem halkan
- Egyszer, akkoriban jártam a házatoknál, és a nagy a kontraszt. Ennyi az egész – a hangja erőtlen volt.
- Nem kellett volna elhagyjalak. Idióta vagyok, nem érdemellek meg – dühös voltam magamra, és ez a hangomon is hallatszott.
- Ne hibáztasd magad, kérlek – könyörgött Bella
- Soha nem fogom tudni megbocsátani magamnak, hogy ezt tettem veled – a hangom lágy volt, nem akartam nyugtalanná tenni Bellát, de legbelül szinte tomboltam. Hogy lehettem ilyen idióta? Miért hagytam el? Ha nem tettem volna boldogan élhetnénk az életünket! Kutyák és fájdalom nélkül! – a kitörésemből Bella semmit nem vett észre, de nemsokára szükségem volt egy kis erdőirtásra.
- Edward, én már rég megbocsátottam, lépj túl ezen, nem akarom, hogy magadat hibáztasd mindig, ha valami miatt rossz kedvem van. Kérlek – tette hozzá
- De az én hibám, ha nem hagylak el, nem jut eszedbe ma ez, és nem lesz rossz kedved
- Edward, kérlek – kérlelt. Már a házuk előtt álltam az autóval, hallottam Charlie ideges gondolatait „Mikor hozza már be?”
- Apád türelmetlen – mondtam témát váltva
- Menjünk –sóhajtott Bella, majd kiszállt az autóból, és bosszúsan becsapta az ajtót.

Kiszálltam én is, kivettem hátulról a csomagját, és a ház irányába indultam. Bella már a bejárati ajtónál várt rám, de csak akkor nyitotta ki az ajtót, amikor én is oda értem.
- Jó napot Rendőrfőnök Úr! – köszöntem illedelmesen, mint mindig. Charlie csak morgott egyet
- Szia Apa – köszönt Bella is, erre Charlie nagy mosollyal indult felénk.
- Szia Bells. Jól vagy? Meggyógyultál? – kérdezte
- Igen apa, jól vagyok. Éhes vagy?
- Igen, nem volt jó a kaja. Elegem van a pizzából – fintorgott Charlie, Bella pedig már el is indult a konyha felé.
- Bella, felviszem a szobádba a táskáidat – mondtam majd felmentem a lépcsőn. Mikor felértem benyitottam a szobájába.

Semmit nem változott, Bella pólója ugyan úgy hevert a széken, ahogy hagyta. Charlie be sem tette ide a lábát. Mélyet szippantottam a levegőből. Az illat újra elbódította az elmémet, mindenhol az ő illata volt. Megráztam a fejem, mielőtt még feltúrnék mindent, hogy megszagolhassam. Kimentem a szobából, és visszamentem a konyhába. Éreztem az étel illatát, talán valamilyen hús volt az.

- Apa, krumplival vagy rizzsel kéred a húst? – kérdezte Bella a már nappaliban a TV előtt terpeszkedő Charlietól
- Krumpli jó lenne – kiabált vissza, majd a tekintetét újra a TV re szegezte.
A konyhába indultam, ahol Bella nekem háttal krumplit pucolt. Mögé settenkedtem, próbáltam jó kedvre bírni. A kezeimet a derekára helyeztem. Elejtette a krumplit, és szembefordult velem. A keze vizes volt, de végigsimított az arcomon.

- Szeretlek. Ne haragudj – suttogtam lehajolva, hogy hallja mit mondok
- Nem haragszom, már megmondtam. De ezt még meg kell beszélnünk – mondta
- Igazad van – egyeztem bele, majd lassan közelebb hajoltam az ajkaihoz. A szívverése minden centiméterrel hevesebb lett, majd mikor megcsókoltam, mintha a szíve ki akarna ugrani a helyéről. Már féltem hogy szívrohamot kap, ezért elhúzódtam tőle. Hirtelen megszólalt
- A krumpli! – jutott eszébe. Én csak nevettem
- Segítek, rendben? – kérdeztem, és a krumpli pucoló után nyúltam
- Rendben – mondta
Felkaptam az első krumplit, a nappali felé sandítottam, hogy Charlie nem- e figyel. Bele volt merülve a meccsbe, én pedig villámgyorsan megszabadítottam a krumplit a héjától. Így tettem az összessel, amíg Bella a húst pácolta. Mindketten végeztünk, Bella elkészítette Charlie vacsoráját, és mivel ő már evett nálunk felmehettünk a szobájába beszélgetni. Felfelé a lépcsőn Charlie tekintetét éreztem a hátamon, és gondolatban is azt tervezgette, hogy hogyan tudna megölni. Számításba vette a „lelőhetném” és a „felakaszthatnám” lehetőségeket. Ha tudná, hogy a golyó lepattanna rólam…

- Szóval – kezdte Bella, már az ágyon ülve. Meg paskolta a mellette lévő üres helyet. Leültem mellé, és rá néztem – meg kell ezt beszélnünk Mindent meg kell beszélnünk, össze vagyok zavarodva – láttam az arcán a zavartságot
- Nem vagy biztos az érzéseidben? – kérdeztem félénken. Belehaltam volna, ha nem szeret, ha nélküle kell, hogy éljek, én…
- Dehogynem, soha nem voltam még biztos annyira semmiben, mint hogy szeretlek, és téged akarlak a társamnak – nyugtatott meg az arcomat cirógatva. Olyan érzésem volt, mintha soha nem én lette volna az, aki megmenti a másikat. Bella szükséges volt a létezésemhez, ha bármikor baja lett volna, ha meghal, én nem élném túl.
- De nem szabad állandóan magadat hibáztatnod mindenért. Nem te tehetsz mindenről. Edward, a saját döntésed volt, hogy elhagytál, hisz ezt tartottad a legjobb döntésnek abban a helyzetben. Az, hogy én utána miket műveltem, hogy túléljem már nem a te hibád. Nem haragszom rád, amiért azt tetted, ami szerinted helyes volt, és soha nem hibáztattalak vagy haragudtam rád ezért. Tény, hogy nehéz időszak volt, és próbáltam minden eszközzel túlélni, de itt vagy, együtt vagyunk és szeretjük egymást. Örökké. Senki nem veheti ezt el tőlem, de ha még is úgy döntenél, hogy jobb, ha nem vagyunk együtt, én elfogadnám a döntésed, és próbálná jobbá tenni az életem. Bármilyen áron - bele gondolni is kibírhatatlan fájdalmat okozott, hogy nélküle éljek.

- Soha nem csinálom meg ezt megint. Életem legnagyobb hülyesége volt, nem lennék képes újra ezt tenni veled. Mit tehetnék, hogy mindent elfelejts? Mindent, amit akkor veled tettem..
- Csak szeress – suttogta majd szinte rám ugrott, és megcsókolt.
- Bella, nem szabad. Charlie még nem alszik – suttogtam. Lemondó sóhaj hagyta el az ajkait, de a lábait a derekam köré fonta. Most már teljesen lenyugodtam, így csókoltam meg Bellát, de most nem az az ismerős, vad vágy tört rám. Visszafogottan csókoltam, de nem mentem tovább a nyakánál. Bella sem vadult meg, csak csöndben hagyta, hogy csókoljam.

- Örökké – suttogtam lágyan a szemébe nézve, majd újra megcsókoltam.

21.fejezet

Büszkeség

Miután Bella befejezte az evést kézen fogtam, és visszasétáltunk a szobámba. Útközben egy helyen megálltam.

- Alice, kéne pár ruha – kopogtam be hozzá. Fülig érő mosollyal ajtót nyitott, majd rám kacsintott, de a gondolataiból csak különböző olasz divattervezők neveit tudtam kiolvasni.
- Nem összetépni – nevetett, majd Bella kezébe adott három farmert, és pár felsőt. A felsők csak feketék, és kékek voltak. Honnan tudja Alice mi a kedvenc színem Bellán?
- Köszi – motyogta Bella fülig pirulva. Alice nem bírta ki, megölelte, és a fülébe suttogta, hogy „ne félj”. Alice azt hitte, tervezünk valamit.
- Hugicám, túl perverz a fantáziád – nevettem, majd újra megfogtam Bella kezét, és behúztam a szobámba.
- Végre kettesben – mosolyogtam becsukva magam mögött az ajtót. Ki vettem Bella kezéből a ruhákat, és a szoba másik végébe hajítottam.
- Hol is tartottunk? – kérdezte Bella mosolyogva
- Hé, hé. Ne olyan hevesen, hölgyem. Önnek egy igazi szörnyeteggel van dolga – Bella csúnyán nézett rám, majd válaszolt
- A szörnyetegek a specialitásom, uram. Nem tudta? – kérdezte, majd nem bírtam tovább fegyelmezni magam, és hevesen megcsókoltam.

Felkaptam, de az ajkaink nem váltak el egymástól. Bella követelődzően csókolt, mintha még több kéne neki. A vörös fény újra ott villogott az agyamban, de újra elnyomtam. Ugyan nem ismertem a határaimat, de nem éreztem Bellát veszélyben. Tudtam kontrollálni az erőmet, és az ösztöneimet. A vére sem jelentett csábítást, még is úgy éreztem, mintha a tiltott gyümölcsöt szakítanám le a fáról. Bella remegő kezekkel próbálta kigombolni az ingem, én pedig próbáltam úgy eltávolítani a zavaró ruhadarabokat, hogy ne essen bántódásuk. Ez nem igazán sikerült… Alice kék blúza már cafatokban hevert a padlón, amikor Bella kigombolta az utolsó gombot. Forró keze a már meztelen mellkasomat térképezte fel, amikor a nadrágja is a földre hullott. Az csak három részre szakadt.

- Edward – nyögte a nevem Bella. Tudtam, hogy nem szeretne többet mondani

Bella már a farmerom gombjával bíbelődött, amikor egy határozott mozdulattal letéptem magamról. A lábait a derekam köré fonta, és kéjes sóhaj hagyta el az ajkait. A heroinom volt, ízig-vérig. Zihált, amikor az ajkaimat a nyakára tapasztottam, és csókolgatni kezdtem azt. A vérének illata nem jelentett csábítást, inkább bódító volt, mint hívogató. A szívverése akár egy kalickába zárt kismadár. Kezei hátranyúltak, először nem tudtam, mit csinál, de aztán egy másodperc múlva a melltartója is lekerült róla. Ajkammal újra megtaláltam az övét, majd mindkettőnk megszabadult az összes zavaró ruhadarabtól. Minden egyes mozdulatom megfontolt volt, mintha csak valami porcelán babát tartanék a kezeimben.

Bella nehezen aludt el, de másnap reggel hamar kelt, egy boldog mosollyal az arcán. Közben valamikor hajnaltájt Alice bejött, hogy megnézzen minket.
- Mi az Alice? – kérdeztem. El kellett szakítanom a tekintetem a mellettem édesen alvó szerelmemről. Mint a törékeny porcelán, de én meg tudtam tartani, és egy karcolás sem esett rajta a karjaim közt. Büszke voltam magamra, és most fájdalmas volt elfordítani róla a fejem, ha csak pár másodpercre is.
- Büszke vagyok rád – suttogta a húgom csendesen, de boldogan. A hangjából kicsendült, hogy tényleg büszke, és nem is érdekelték a ruhái. Aztán megpróbált minket elképzelni, és önkényesen összehasonlította magával és Jasperrel.
- Na de Alice – förmedtem rá a leghalkabban, ahogy csak tudtam
- Hoppá. Kicsit elkalandoztam – suttogta, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Végig simítottam Bella puha arcán, és mintha újraéltem volna azt az eufórikus mámort. Nem tudtam semmihez sem hasonlítani, még soha nem tapasztaltam ilyet. Soha nem éreztem még magam ennyire embernek. Bella boldogan felsóhajtott álmában. Sejthettem, miről szólhatnak az álmai. Megfordult, és a mellkasomra hajtotta a fejét, a kezét pedig a hasamon pihentette. Újra nagyot sóhajtott, nekem pedig halvány mosoly ült ki az arcomra. Majd szétvetett a büszkeség, nem tudtam, hogy ennyire tudom uralni a bennem élő szörnyeteget. Életemben először szívből hálás voltam Carlislenak, amiért halhatatlanná tett. Boldog voltam, hihetetlenül és felülmúlhatatlanul boldog. A magányos éveim során soha nem is mertem volna álmodni ilyen boldogságtól. Csak éltem, napról napra, a társadalmi szabályoknak megfelelően. Nem volt izgalmas, vagy boldog életem soha, amire emlékszem. Az emberi emlékeim elhalványultak, és már csak anyám fényképéről tudom, hogy hogyan nézett ki. Életemben először nem éreztem magam szörnyetegnek, gonosznak, vagy olyannak, akinek azért szánták ezt a sorsot, hogy büntessék. Nem éreztem, hogy csak egy nyomortanyának vagyok jó, és nem éreztem, hogy egy szörnyeteg lennék. Csak a boldogságot éreztem, de nem az elmúlt események miatt. Bella mellettem feküdt. Már ez is elég lett volna, de szeretett, akart engem. Örökké. Azok után, hogy kegyetlenül kitéptem a szívét a helyéről, és hónapokig nem adtam vissza neki, annak ellenére, hogy összetörtem, és hazudtam neki. Mindezek után is szeretett, és most is szeret. Vámpír akar lenni, értem. Csak is miattam akarta eldobni az életét, hogy örökké együtt lehessünk. Örökké…ez a szó új jelentést kapott, mint sok más is. A szerelem is csak egy fogalom volt a szótáramban, és ugyanannyit jelentett nekem, mint egy más, átlagos szó. Most Bellát jelenti, az életemet.
A felkelő nap fénye bevilágított az ablakon, megvilágítva engem, és Bellát. A bőröm szikrázott, de ez újra emlékeztetett a létemre. Bella hunyorogni kezdett, majd pár másodpercen belül kinyitotta a szemét.

- Jó reggelt szerelmem – mosolyogtam. Amint meglátta az arcom ujjongó mosoly lett úrrá a vonásain. Végig simított az arcomon, én pedig gyengéden magamhoz húztam, és lágyan megcsókoltam.
- Jó reggelt – suttogta miután a csókunk megszakadt.
- Elmegyek a fürdőbe. Sietek vissza hozzád – suttogta közvetlenül a fülembe.

Megcsókoltam a nyakát, majd elengedtem
Még visszamosolygott az ajtóból, majd becsukta maga mögött. Hallottam, ahogyan a pizsamája a földre hullik, majd ahogy megnyitja a vizet, majd ahogy az végig folyik a már általam is ismert, kecses alakján. Sokáig állt a zuhany alatt, legalább húsz percig. Aztán elzárta a csapot, és elkezdett felöltözni. Hallottam, ahogy a fésű siklik a vizes hajában, majd ahogy kinyitja az ajtót, majd az enyémhez rohan, és már láttam, ahogy benyit, és a kék pólója az alakjára feszül.

- Ne haragudj, de nagyon jól esett a forró víz. Máskor fürödhetnénk együtt is – incselkedett máris
- Hmm. Csábító ötlet – suttogtam, majd magamhoz húztam, és a vizes hajába temettem az arcom.
- Reggelizned kéne – teljesen kiment a fejemből hogy Bella ember. Embernek éreztem magam, viszont ettől nekem még nem korgott a gyomrom
- Igazad lehet – mondta, majd ajkait a nyakamra helyezte – Köszönöm – mondta hirtelen
- De mit? – kérdeztem meglepetten
- Hogy vagy nekem. Edward, elmondani nem tudom, mennyire boldog vagyok most – mondta hozzám bújva
- Ugyan ezt mondhatnám
- Szeretlek – mondtuk egyszerre, és Bella szemei könnyesek voltak
- Mi a baj? – ijedten körülnéztem, de semmi fenyegetőt nem láttam
- Csak boldog vagyok – nevetett, és a könnycseppek leszánkóztak az arcán.

Csak ültünk az ágyban, és egymás szemébe néztünk. Így mehetett ez vagy fél órája, amikor Alice benyitott. Bella még mindig könnyezett, nem tudta abba hagyni a sírást.

- Bella, miért sírsz? – kérdezte mikor meglátta Bella könnyes arcát – Edward, mit csináltál? – förmedt rám a húgom
- Alice, hagyd – szólalt meg Bella halkan – Csak örömkönnyek. Gondolom, előtted nem titok hogy mitől –kérdezte, majd elpirult
- Nem – nevetett Alice, majd szó nélkül kisétált az ajtón
- Most már reggelizz – mondtam szigorúan, majd felálltam az ágyról, és felkaptam szerelmemet.

A nyakát nyújtogatta, hogy elérje az ajkaimat, de én csak a lépcső alján hajtottam le a fejem, hogy megcsókolhassam. Esme mindezt mosolyogva nézte végig, de most nem voltak kérdései. A gondolataiból sugárzott az önbizalom. Tudta, hogy mi történt. És persze, mint mindig, örült a boldogságomnak. Kifogyhatatlan volt a szeretete, és a kötődése a családja iránt. Mikor ránéztem ő csak egy sugárzó mosolyt küldött felém, és elindult felénk.

- Csináljak neked valami reggelit? – kérdezte Bellától, akit abban a pillanatban tettem le, de nem engedtem el a derekát
- Igen, az jól esne. Köszönöm – Bella hangjából kicsendült a boldogság
Esme a reggeli készítése közben csak ránk tudott gondolni, semmi más nem járt a fejében. Bella meg ette az összes ételt, és megköszönte Esmének a kedvességet.

Mikor arra gondoltam, hogy hamarosan haza kell mennie kissé elszomorodtam, de Bella megnyugtatott, hogy úgy is egész nap együtt leszünk. Örökké- mondtam ki magamban a számomra már oly kedves, és áhítatos szót, majd Bellára néztem, és megerősödött bennem minden eddigi érzésem. Szeretett, engem akart, örökké…

EZt a fejezetet > PERVERZ BELLÁNAK< ajánlom:D Köszi, hogy megtanítottad, mester:D



20. fejezet

Vágy

- Edward, jól vagy? Szólalj meg! Tudtam, hogy nem kellett volna elmondanom.

Még mindig az ágyamon ültünk, és én csak akkor vettem észre, hogy zihálok, amikor Bella kezdett pánikba esni. A mozdulatlan arckifejezés eltűnt az arcomról. Nem tudtam, mit láthatott ott.

- Nem, nem. Semmi bajom, és el kellett mondanod. Tudnom kell – magyaráztam
- De… - kezdett volna újra ellenezni, de megakadályoztam egy csókkal.

Reméltem, hogy elfelejtette, hogy azt ígértem, én is elmesélem, mi történt velem mindazok után, hogy elhagytam. Nem akartam, hogy szenvedjen, főleg ne az én kínjaim miatt.

- Éhes vagy – nem kérdés volt, inkább kijelentés. Ezt alátámasztotta, hogy Bella gyomra tíz másodpercen belül kétszer jelzett
- Igen – kicsit mintha elpirult volna
- Gyere, kerítünk neked valami ennivalót
- Te elég ennivaló vagy nekem – mondta édesen mosolyogva
- Nem mondom, hogy te is nekem, mert az morbid lenne. Különben meg a te emberi állkapcsod nem képes átharapni a bőrömet, szóval más módszerekhez kell folyamodnunk – már én is mosolyogtam.

A szemébe nézve elfelejtettem mindent. Hogy mi vagyok, a nevemet, hogy mit mesélt az előbb, hogy mi történt, mikor a vére az ajkaimhoz ért.
Önkívületi állapotban voltam. Letepertem az ágyra, majd hevesen megcsókoltam. Közben az agyamban egy figyelmeztető fény kezdett villogni, hogy álljak le, mert bántani fogom. De akkor nem érdekelt a veszély, csak még erősebben akartam érezni Őt. Bellának láthatóan tetszett a helyzet, ő is hevesen csókolt, és mikor az ajkaim a nyakára tévedtek hangosan zihált. Még nem tudtam értelmezni a villogó fényt az agyamban, és tovább csókoltam a nyakát. Ösztönösen letéptem a felsőjét, és a vállát kezdtem csókolni. Ránéztem, hogy nem- e ijed meg a hevességemtől, de ő csak zihált, és mosolygott. Az ajkam újra a nyakára vándorolt, és megérintettem a nyelvemmel az ütőerét. Ekkor se ijedt meg, pedig már rég rohannia kellett volna. Persze az agya nem úgy működött, mint a többi emberé, és azzal reagált, hogy elkezdte leszedni rólam az inget. Ahogyan a kezei a mellkasomhoz értek újult erővel tört rám a vágy. A következő másodperben Bella nadrágja, és az ingem is darabokban hullott a földre.

- Képzeljétek – nyitott be Alice köszönés nélkül, de mikor meglátott minket elhallgatott
- Oh. Bocs, nem zavarok – mondta majd kiment az ajtón, és becsukta. A hangján hallottam, hogy fülig érő mosoly ül az arcán, de a gondolatai csak minket vetített, egy külső szemlélő szemszögéből. Meglepően emberien néztem ki Alice szemében.

- A fenébe – suttogta Bella. Sóhajtva felkeltem, hátra léptem párat, és rá néztem
- Bocsánat – mondtam
- Mi? Edward, ez valami felülmúlhatatlan volt, miért kérsz bocsánatot? – kérdezte meglepetten
- Nekünk ezt nem szabadna. De meglep, hogy mennyire tudom magam tartani – gondolkodtam el.

Bella gyomra újra megkordult, és egyszerre nevettünk fel. Visszaültem mellé az ágyra, és megcsókoltam. Éppen a nyakamba kapaszkodott volna, mikor eltoltam magamtól. Kérdően nézett rám

- Az öltözéked nem éppen megfelelő egy jó kis uzsannához – mosolyogtam – kerítenem kell neked valami ruhát
- De más dolgokhoz nagyon is fel vagyok öltözve – kontrázott
- Először az evés – mondtam, majd a gardróbba mentem egy ingért
- Alice, gyere be, tudom, hogy itt vagy kint – kiabáltam ki. A húgom minden megbánás nélkül, fülig érő mosollyal lépett be. Ekkor kezdtem el begombolni az ingem, Bella mellett ültem már az ágyon.
- Alice, adj Bellának ruhát – kértem
- Örömmel – a mosolya még nagyobb lett, majd megragadta Bella karját
- Alice, úgy értettem, hogy hozd át – lefejtettem az ujjait Bella kezéről
- Oké – mondta durcásan, majd a szobájába ment
Bellával egymásra néztünk, majd elnevettük magunkat. Pár másodperc múlva Bella elpirult.
- Mi az? – simítottam végig a kipirult arcán
- Ez elég gáz lesz – mondta
- Micsoda?
- Például szerinted Emmett ezt szó nélkül hagyja?
- Uhm. Az. Nem tudom, valószínűleg nem. Alice biztos elmondta nekik – ez eszembe sem jutott
- Várj itt – mondtam
- Mi? Hová mész?
- Ne aggódj szerelmem, senki nem fogja megemlíteni – mondtam, majd megcsókoltam a homlokát, és lerohantam a nappaliba. Emmett szokás szerint a meccs előtt terpeszkedett, de amikor meglátott felpattant, és kitört belőle a nevetés.
Oda mentem hozzá, és beszélni kezdtem.

- Ha egyetlen szót is szólni mersz erről, amikor Bella is jelen van, megöllek. Megértetted? – fenyegettem
- Oké – mondta még mindig mosolyogva. Elindultam a lépcső irányába, és hallottam, ahogy Emmett és Jasper motyognak valamit, majd mindketten nevetnek.
- Ez rád is vonatkozik – mutattam Jasperre
- Oké – mondta, majd lehajtotta a fejét.

Visszamentem Bellához, és ahogy beléptem a szobába alig bírtam elfojtani a nevetést. Egy félgardróbnyi ruha hevert az ágyamon, Bella két oldalról fogta a fejét, és Alicet szemlélte, aki mindenféle kivágott blúzokat, és miniszoknyákat mutogatott neki, és próbálta rátukmálni.

- Alice, egy farmer és egy póló tökéletes lesz – mondtam, majd Bella mellé ültem – nem készülünk sehová
- De nálam olyan összeállítás sajnos nem létezik – mondta, mintha tényleg sajnálná
- Alice- förmedte rá
- Csak egy kicsit csinosabbat. Egy nagyon kicsit – könyörgött
- Egy nagyon kicsit –sóhajtott fel Bella

Alice végül talált egy farmert, és egy „nagyon kicsit” csinosabb blúzt adott szerelmemre. Kék volt, hatalmas dekoltázzsal, de Bella hihetetlenül kívánatos volt benne.

- Ugye az én cuccimat nem akarod széttépni? – kérdezte Alice tőlem
- De – nevettem
- Meg ne próbáld – fenyegetőzött. Vicces volt, ahogy a kis ujjával fenyegetően hadonászik előttem. Elnevettem magam
- Oké Alice, nem bántom a ruháidat, ha kipakoldod őket a szobámból – durcásan összeszedte a ruháit, és visszament a szobájába

- Most már lassan éhen halsz itt – mondtam egy újabb gyomorkorgás után Bellának
- Annyira azért nem vészes a helyzet – mosolygott
- Na gyere – mondtam, de azért a karjaimba vettem.

A lépcső tetején letettem, és lesétálunk az ebédlőbe. Senki nem szólalt meg, de gondolatban mindenki találgatott. Még Esme is, és nem tudtam a véleményüket. Persze Emmettnek és Jaspernek ínyére van a dolog, de nem tudom, mit szól hozzá Esme és Carlisle. Biztosan meg fogják ezt velem beszélni…

19.fejezet

Fájdalmas mese

Mikor Carlisle teljesen ellátta Bellát fellélegeztem.
- Gyere Bella – hívtam magam után a szobámba. Közben megfogtam a kezét, és így sétáltunk. Bella keze most is remegett, de most nem a szédüléstől. Tisztán éreztem, még így is, hogy nem láttam a fejébe, hogy fél. Színtiszta félelem ült az arcán, ami el érte a szemét, és fájdalomtól torzult arckifejezésbe csapott át, amikor a szobám ajtajában megállva a szemébe néztem.

- Gyere – mondtam, és megpaskoltam mellettem a helyet az ágyon. Bella még mindig az ajtóban állt, majd mikor szóltam remegő térdekkel elindult felém.
- Bella – kezdtem a szemébe nézve. A szemében is színtiszta félelem volt, és én késztetést éreztem arra, hogy gyorsan hadarjam el a mondanivalómat, hogy minél hamarabb visszakapjam az általam kedvelt boldog arckifejezést – Nem foglak elhagyni. – Itt mélyet sóhajtott, és végre enyhült az arcát torzító fájdalom és feszültség, a félelme pedig mintha elpárolgott volna – Tudom, hogy arra számítottál, hogy jelenetet fogok rendezni, és újra magadra hagylak, de Bella – közelebb hajoltam, szemeimet az övébe mélyítve – szeretlek. Nem tudod, mennyire, és nem bírnék ki egy percet sem nélküled többé. És még valami, ez már nem ez a téma, de fájdalmas dolgot fogok kérni – a szeme újra megtelt kétségbeesettséggel, és fájdalommal – Bella, muszáj elmondanod nekem, hogy hogyan érezted magad…akkor. – mindketten tudtuk, melyik időszakra gondolok – És én is el fogom mondani neked, hogy ne maradjon kétséged a felől, hogy soha, de soha nem engedlek el többé.

Nem válaszolt semmit, csak megölelt, és megérzésem szerint minden emberi erejét beleadva vont magához. Szükségem volt erre, az után, hogy újra félelemben tartottam fél órán keresztül. Abban a félelemben, hogy megint tönkre teszem az életét.
- Őszintén kell erről beszélnünk – suttogtam a fülébe
- Tudom – a hangja erőtlenné vált
- Mindent mondj el, ami az után történt, hogy – nyeltem egyet, és becsukott szemmel folytattam a mondatot – otthagytalak az erdőben. – a hangom megbicsaklott az utolsó szónál
- Edward, én nem akarok neked fájdalmat okozni. Magadat fogod hibáztatni, nem akarom, hogy újra átéld
- Bella, – vágtam a szavába a hangom kissé fezsült volt a várt hatásoktól, amiket a szavaival fog rám gyakorolni – nem te tetted tönkre az én életem. Én voltam az a hülye, aki elhagyott.
- De… - kezdte volna, de a mutatóujjamat az ajkaira helyeztem
- Nincs de – súgtam neki lágyan, és megcsókoltam. Bella a csók után nagy levegőt vett, majd lehajtott fejjel kezdett mesélni.

- Szóval, miután ott hagytál elkezdetem utánad menni, de nem találtalak sehol. Nem akarta feladni, mert akkor szembesülnöm kellett volna a ténnyel, hogy vége van. Tényleg elmentél, nem szeretsz, és ahogy akkor ígérted soha nem látlak többé. – Bella szíves hevesen vert, és gyorsabban szedte a levegőt. Az arcán fájdalmas kifejezés ült – Azután elestem, és megint, és megint,de mindig felálltam. Aztán elfogyott az erőm és feladtam. Elmentél, és én ott maradtam, azt hittem, hogy tényleg nem szeretsz, és hogy soha de soha nem láthatlak többé. Elhittem minden szavadat. Aztán besötétedett, és Charlie a fél várossal együtt engem keresett. Sam Uley talált meg az erdőben, majd hazavitt, és a fél város a lakásban tolongott. Idegesített, hogy mindenki engem figyel. Aztán elaludtam a kanapén, Charliet egész éjjel hívogatták, és vagy százszor végig hallgattam, hogy eldarálja, hogy: „Igen, meg került és jól van”. Aztán észrevette, hogy ébren vagyok, és rólad kérdezett. Megkérdezte hogy otthagytál –e az erdő közepén, de megmondtam hogy te a közeli ösvényen hagytál. Aztán Billy hívta, hogy a Quiliute rezervátumban örömtűz van… - fájdalmasan felsóhajtott, és közelebb húzódott hozzám. Az ölembe vontam, és megpróbáltam kordában tartani az arckifejezésemet. Szinte minden szava kimart belőlem egy darabot. Mintha minden szó után savba mártottak volna.

- Azután – folytatta – sok mindent kitapasztaltam. Hogy mi fáj, és mivel tudom elterelni a figyelmem. Apám egyszer felvetette, hogy költözzek Floridába. Reneé már nálunk volt, de a én kikeltem magamból, amikor a ruháimat pakoltam össze. Nem akartam elmenni, itt akartam maradni, mert a Floridai környezetbe nem tudtalak bele képzelni. Forksban akartam lenni, hogy tudjam, tényleg léteztél, és nekem tényleg megadatott az a boldogság, nem csak álmodtam. Tudnom kellett, hogy létezel, mert már csak ebbe kapaszkodtam. Hogy valahol, ha nem is velem, de létezel. Hogy egyszer tényleg velem voltál… - a hangja elcsuklott. Tudtam mit érezhet, hisz újraélte az akkori fájdalmait. Nem tettem volna ki ennek, de tudnom kellett. Érezni akartam, ahogy feltépi a sebeim, mert ez mind az én hibám – És folytattam az életemet itt. Tanultam, ettem, és próbáltam azt a látszatot kelteni, hogy jól vagyok, és hogy túltettem magam rajtad. Csakhogy mint utólag megtudtam ez nem nagyon sikerült. Amikor apámnak újra elege lett megerőltettem magam, és elmentem Port Angelesbe moziba. Kerültem mindent, amiben egy szerelmes pár lehet, tehát egy horrorfilmet néztünk. A film után éhesek voltunk, és amikor a Mc Donald’s felé sétáltunk megláttam három férfit. Furán ismerősek voltak még tavalyról. Amikor közelebb léptem hozzájuk meghallottam a hangod. Onnantól kezdve ez irányított, mert volt egy lehetőségem, hogy fájdalommentesen emlékezzek rád. Eufórikus érzés volt mindez négy hónap után. Most biztosan mániákus őrültnek tartasz – nézett rám, majd savanyúan felnevetett .

- Nem. Ez természetes – mondtam, majd újra várakozó tekintettel néztem rá

- Aztán vettem két lerobbant motort. Akkor mentem először Jacobhoz. Segített nekem, kirángatott a depresszióból, bár nem sikerült eltűntetnie a sebeimet, de enyhítette a fájdalmat. Együtt szereltünk a garázsban, és nálunk tanultunk egy héten kétszer. Alkatrészekért rohangáltunk, és jobban éreztem magam. Aztán Mikeal, és Jacobbal moziba mentünk, és gyomorinfluenzásak lettünk mindhárman. Legalábbis akkor azt hittem. Jacob az nap este változott át először, és sokáig nem találkoztunk. Billy össze-vissza hazudozott, aztán mikor nem bírtam tovább lementem a La Pushba. Akkor azt mondta, hogy a barátaival ment el. Nem értettem, hisz annyira kötődött hozzám, és annyira boldog volt mikor vele voltam. Megvártam, és azt mondta, hogy nem találkozhatunk többé. Közben Victoria is üldözött, később kiderült, hogy Jacobék már üldözték. Mikor Jacob még ember volt el akartam menni a rétünkre, de sehogy sem találtuk meg. Amikor Jacob „beteg volt” én megtaláltam a rétet. És amekkora szerencsém van – Bella felhorkant – Laurentet is megtaláltam. Meg akart ölni, de jöttek a farkasok, és én akkor még nem tudtam, hogy Jacob egy farkas. Féltem tőlük, elkezdték kergetni Laurentet, én pedig haza rohantam. Aztán este Jacob bemászott az ablakon, és elárulta a titkát. Ezek után minden nap a La Pushban voltam, és unatkoztam a parton. Jacob egyszer megígérte, hogy elvisz sziklát ugrani, de én nem bírtam tovább várni. Rég hallottam a hangod, és szükségem volt rá – felnézett, hogy lássa a reakciómat. Próbáltam maszk mögé rejteni az érzéseimet, de nem nagyon ment. Bella folytatta – és sziklát ugrottam. annyira élethűen halottam a hangod, a vízben még jobban. Akkor láttam Victoriát, de elment. Jacob kimentett, és akkor halt meg Harry Clearwater. Apám ki volt borulva, és aztán jött vissza Alice. Innen ismered a történetet – mondta, majd újra rám nézett. Még mindig az ölemben volt, és most megfordult és megölelt.

Azt hittem, nem bántottam ennyire. Alábecsültem az emberi érzelmeit. Tudtam, hogy fájni fog, de most pokolian kínzott a bűntudat.

- Soha nem fogom tudni ezt megbocsátani magamnak – motyogtam. A hangom egyszerre volt mérges, és megtört
- Ne hibáztasd magad, kérlek – suttogta majd közelebb hajolt, de nem csókolt meg. Magamhoz vontam, és én csókoltam meg őt. Szükségem volt rá…

Sziasztok! most olyan hírt osztok meg veletek, ami száz százalékosan igaz, bizonyítékom is van rá. Robert Pattinson és Kristen Stewart együtt vannak!!!! Végre felvállalják!:D Annyira örülöök:D:D




Több kép erre

18. fejezet

Váratlan csábítás

- Edward – jött oda hozzám Bella az ablakhoz – beszélhetnénk, a családoddal? – kérdezte félénken. A fejét lehajtotta, nem nézett rám. Félt a reakciómtól
- Hát persze – próbáltam elővenni a legmegnyugtatóbb hangomat. Bella rám nézett, és az arca meglepetést tükrözött
- Mi az? – kérdeztem végig nézve magamon
- Téged ez most nem zavar? – ámuldozott
- Nem. Bella, megmondtam, hogy nem fogok ellenkezni. És tudod az okát. Különben pedig úgy is annyira makacs vagy, hogy elérnéd a célod. Miért nehezíteném meg az utat a célig? –mosolyogtam, próbáltam oldani a hangulatot
- Ez igaz – mondta. Már ő is mosolygott
- De Bella, most leülünk, és megbeszéljük még egyszer. Ha bármilyen kérdésed van, vagy akár mi, szólj! Rendben? Ez feltétel. – szögeztem le
- Ígérem – sóhajtott
- És annyiszor beszéljük meg újra, ahányszor szükség van rá. Nem kell elhamarkodnod.
- Rendben van – mondta. Lehajoltam, és megcsókoltam. A csók erőt adott hozzá, hogy szembe nézzek ezzel, több erőt éreztem most az elfogadásához, mint bármikor.
Felmentem apám szobájába, Bella félénken követett.

- Carlisle – kopogtam az ajtón – bemehetünk?
- Persze, gyertek – mondta kinyitva az ajtót
- Üljetek le
- Bella átváltoztatásáról lenne szó – kezdtem.

Bella leült, én pedig a széke mögé álltam, és bátorítóan megszorítottam az enyhén remegő kezét. Tudtam, hogy még nincs erre kész, nem is ez volt az alkalom, amikor átváltozik, csak megbeszéljük
– Meg szeretnénk beszélni ezt még egyszer a családdal

- Persze, természetesen. Szólok nekik, menjetek az ebédlőbe. Nemsokára ott vagyunk
- Köszönöm – mondtam

Kisétáltunk az ajtón, és elindultunk az ebédlőbe. Bella szinte remegő térdekkel jött mellettem. Ideges volt, hisz nem volt felkészülve az átváltoztatására. Átkaroltam a derekát, és így sétáltunk az ebédlőig. Leültettem a székre, és töltöttem neki egy pohár vizet. Az arcából szinte minden vér kifutott. Nem kérdeztem rá az okára, csak annyit kérdeztem jól van-e. Persze váltig bizonygatta, hogy semmi baja. Leültem mellé, és mikor elengedtem a derekát leesett a székről, és a feje nagyot koppant a padlón.

- Bella, Bella jól vagy? – kérdeztem mellé térdelve. A feje alá tettem a pulcsimat. Erősen éreztem a vérszagot
- Igen – próbált felülni, de nem nagyon ment neki. Felkaptam, és a nappaliba vittem.
- Carlisle – kiabáltam, majd visszafordultam Bellához
- Mi a baj? – kérdeztem
- Semmi, csak szédültem, és egyszer csak sötét volt. Utána már a te hangodat hallottam
- De hisz már rosszul voltál mikor kijöttünk Carlisletól
- Akkor csak szédültem egy kicsit
- Nagyon beverted a fejed? – kérdeztem
- Mutasd – mondtam felemelve a fejét. Vizsgálni kezdtem. A seb elég nagy volt ahhoz, hogy folyjon belőle a vér
- Edward, nyugodtan kimehetsz, majd Carlisle ellát. – mondta. Bella hangja nagyon ijedt volt, a helyzet kísértetiesen hasonlított a szeptemberire.
- Bella, ne félj – nyugtattam meg. Mindketten tudtuk milyen következményei voltak a tavaly szeptemberi döntésemnek. Fél év szenvedés, és magány várt mindkettőnkre ezután.
- O-oké – dadogott. Nem sikerült megnyugtatnom, de először Carlislenak kell ellátni
- Mi történt? – kérdezte Carlisle ahogy lefelé jött a lépcsőn
- Bella szédült, leesett a székről, és beverte a fejét.
- Edward, menj ki – utasított apám
- Nem, semmi bajom – mondtam
- Mi? – kérdezte egyszerre Carlisle és Bella szinte leesett állal
- Semmi bajom – a hangomban volt egy kis önelégültség
- Ezt majd később megbeszéljük – mondta Carlisle, majd megnézte Bella fejét.

Lépéseket hallottam a lépcső felől. Öten jöttek, gondolom Carlisle már szólt nekik. Alice jött elől, Jasper pedig mellette. Alice megszorította Jasper kezét. Esme, Rosali és Emmett mögöttük jöttek, és ők is megálltak, mikor meglátták, hogy Carlisle Bella fejét vizsgálja.

- Carlisle, mi történt? – kérdezte Alice kétségbeesve. Láttam, ahogyan egyre jobban szorítja Jasper kezét
- Bella leesett a székről, és beverte a fejét – mondta, majd jelentőségteljes pillantást vetett felém. Bólintottam, majd megpusziltam Bella homlokát, és elindultam a többiek felé.
- Felfelé – mordultam rá Jasperre, majd meglöktem a mellkasát. Ekkor észhez tért, megfordult és elindult.

A többieket felvezettem a szobámba, és egyenként ki toloncoltam őket az ablakon. Nem kell, hogy a házban legyenek, a firss levegő pedig mindnyájunk. Esme megölelt, és bocsánatot kért, majd megkérdezte, hogy én hogy-hogy nem megyek velük.

- Én túl vagyok ezen. Nem vagyok őrült, Bella vére a legjobb a világon, amit valaha kóstoltam, de nincs nála fontosabb ember számomra. Anya, szükségem van rá, nem fogom bántani – mondtam Esmének. Mégegyszer megölelt, majd kiugrott a többiek után. A gondolatai azt sugallták, hogy nagyra értékeli, amin keresztül mentem a szerelemért, és igazán büszke rám

Mikor visszaértem Carlisle elkezdte összevarrni Bella sebét. Mikor megpusziltam a homlokát egy csepp vére az ajkaimhoz ért.

- Edward, ne. Nyugodj meg – nyugtatott Carlisle. Nem vesztettem el a fejem, de most tavaly szeptember óta újra csábítást éreztem. Bella rémül arccal bámult.
Hátráltam tíz lépést, és meg nyaltam a vért, ami még mindig az ajkamon volt. Édes volt, már-már kezdett elszabadulni a bennem élő szörnyeteg. A helyzet megtestesítette a félelmemet, hogy egyszer, ha véletlenül is, de megízlelem Bella vérét. A konyhába siettem, és megmostam az arcom. Az állkapcsom megfeszült, a kezeim ökölbe szorultak, de nem hagytam el a házat. A mosogató szélére támaszkodtam, és becsuktam a szemem. Arra koncentráltam, hogy Bella meg van rémülve. Erre két oka is volt. Az első, hogy majdnem megöltem az előbb, a második, hogy biztosan attól félt, hogy újra elhagyom. Kinyitottam a szemem, elengedtem a pultot, és lassan visszasétáltam Bellához és Carlislehoz a nappaliba. Bella még mindig a kanapén feküdt, és még mindig riadtan méregetett. Minden mozdulatomra odafigyelt, miközben felé sétáltam. Kereste a jeleket

- Fiam, ki kéne menned
- Nem, Carlisle. Jól vagyok, megnyugodtam – mondtam, és két megfontolt lépést tettem feléjük.
- Jól vagyok – ismételtem

Mikor odaértem újra a régi állapotomban voltam, de nem értem Bellához. Az arcomon nem látszottak fezsültség nyomai, de Bella arca megfeszült, a szemében ülő rémültség szinte már fájt. A pulzusa az egekben volt, és kapkodta a levegőt.
Nem tudtam elhagyni. Amikor önkívületi állapotban, a csap szélébe támaszkodva nyugtattam magam megfordult a fejemben. De már a gondolatba is belepusztultam, hogy nélküle éljek. Nem győzködtem magam, mert tudtam, hogy Bella is szenvedne. Jobban, mint bármi mástól a világon. És az én dolgom, hogy megvédjem, és biztosítsam a boldogságát, ami csak velem lehetséges. Csak velem…

Sziasztok! Csináltam egyedül(:P!) egy képet, minden segítség nélkül. Vagyis szerkesztettem, de tökmindgey. Gondoltam megosztom veletek is:)

Ha valakit érdekel, a képe a GIMP nevű programmal csináltam

17.fejezet

Béke

Bella nyugodt arcát nézve sétáltam be a házba. Békésen aludt a karjaimban, ilyenkor kicsit irigyelem. Ő aludhat, ha csak pár órára is, de el felejtheti az élet gondjait, és a terheket, melyek a vállára nehezednek. Hisz döntenie kell, vámpírlét és halandóság közt. Nem tudom, én hogy döntenék. Rákényszerítettem magam, hogy az ő látószögéből nézzem a dolgokat. Hogy megtenném - e érte, és a válaszom természetesen egyértelmű igen volt. Ezerszer kibírnám érte azt a fájdalmat, és a torkomban a lángokat. Tétovázás nélkül azt mondtam volna, hogy: „Igen, változassatok át”. És Bella most ugyan azt teszi, amit én is tennék, de én ezt ellenzem. De már nincs visszaút. Már megígértem neki, és valószínűleg a napokban meg akarja ezt beszélni még egyszer a családunkkal. „Családunk” – Bella is ezt a szót használta, ő is családtagnak tekinti magát. Nem is mi fogadtuk be őt, hanem ő minket. Elnézve, ahogy békésen alszik nehéz elképzelni milyen makacs valójában. De ő így Bella, akit én szeretek, akiért az életemet áldoznám, akiért inkább választanám még egyszer a vámpírlétet, mintsem a halandóságot.

Beértem Bellával a házba, felvittem a szobámba, és az ágyba fektettem. Alvás közben mosolygott, és én egész éjjel csak őt bámultam.

Éjjel a nevemen kívül nem mondott mást, reggel később kelt, mint szokott.
- Jól aludtál? – kérdeztem mosolyogva, amikor Bella kinyitotta a szemeit
- A karjaidban nem lehet rosszul aludni – mondta, majd megdörzsölte a szemét. Az eső kopogni kezdett az ablakon. Egyik percről a másikra kezdett el szakadni, mintha dézsából öntenék.
- Utálom az esőt –motyogott Bella maga elé
- Ez felett nincs hatalmam – mondtam még mindig mosolyogva
- Elmegyek a fürdőbe – mondta, majd kimászott az ágyból, és lassan elsétált a fürdőig

Öt percbe sem telt, és már vissza is jött, egy farmerben és egy pólóban. Csak amikor végig mértem láttam meg, hogy a szemei kivoltak sírva, pedig nem hallottam a fürdőből szipogást.

- Bella, Bella mi a baj? – kérdeztem kétségbeesetten. Egy másodperc alatt mellette termettem
- Semmi – szipogott, majd a vállamra hajtotta a fejét, és kitört belőle a zokogás.
- Ülj le – mondtam, de azért felemeltem, és elvittem az ágyig. Leültettem a szélére
- Miért sírsz? – kérdeztem. A hangom még mindig ugyanolyan kétségbeesett volt. Fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet a baja, hisz mikor felkelt még mosolygott, és semmi jelét nem mutatta még a szomorúságnak sem
- Semmi…semmi baj – szipogott. A feje még mindig a vállamon pihent
- Semmiért általában nem sírsz – mindenképpen meg akartam tudni az okát
- Én csak… nekem csak éppen eszembe jutott Jake…Hogy szenved, és hogy milyen csúnyán beszéltem vele a kórházban
- Az a rühes kutya nagyon is megérdemelte. Bántotta Alicet – motyogtam feszülten magam elé. Összeszorítottam az állkapcsom
- Kérlek, ne bánts őt. Sokat köszönhetek neki – a hangja elcsuklott
- Tudod, hogy meg tudnám ölni. De nem tudnék neked szándékosan fájdalmat okozni – mondtam lenyugodva
- Köszönöm – mondta az arcomat fürkészve
- Nem lehetek boldog az nélkül, hogy te ne lennél az – mondtam megrándítva a vállam.

Hányszor elképzeltem már, hogy azt a korcsot darabokra tépem…

Lassan Bella felé hajoltam, és megcsókoltam. Ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha mi ketten soha nem lehetnénk boldogok, mert Jacob mindig ott lesz a háttérben, mindig ott fog csaholni mögöttünk…

- Éhes vagyok – mondta Bella elpirulva. Mosolyognom kellett a hanglejtésén
Felemeltem, ő az ingembe csimpaszkodott, és lerohantam vele a konyhába. Esme már a hozzávalókat pakolta ki az asztalra

- Köszönöm – mondtam neki hangtalanul, csak az ajkaimat mozgatva
- „Szívesen” – gondolta. Boldogan sürgölődött a konyhában, magában dúdolta Bella altatóját.


Bellával a nappaliba mentem, gyengéden letettem őt a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét, majd odanyújtottam neki a kapcsolót.

- Nézzük azt, amit te szeretnél
Bella kapcsolgatni kezdett. Három főzőműsor, és két valóságshow után megállapodott egy zenecsatornán. Éppen az egyik közös kedvencünket adták. Énekelni kezdtem, és egy idő után Bella is beadta a derekát. Együtt énekeltünk, még el nem nevette magát. Újra boldognak látszott, nem értettem ezt a hangulatingadozást… talán csak sikerült elterelnem a figyelmét. Reméltem, hogy így van.

- Bella drágám kész az ennivaló – szólt Esme a konyhából
Az ételnek eléggé undorító kinézete volt.
- Mi ez? – fogtam egy villát és beletúrtam
- Ez tojásrántotta – tájékoztatott Bella felsőbbrendűen mosolyogva
- Kérsz egy kicsit? – kérdezte a szám felé tolva a villát, rajta egy falat „étellel”. Fintorogtam, majd bekaptam a falatot, Bella pedig a villát a szám előtt felejtette, és kikerekedett szemekkel bámult. Nagy nehezen lenyeltem a falatot. Olyan íze volt, mint a nem is tudom…pontosan ugyan olyan, mint annak a pizzának, amit egyszer az iskolában kóstoltam meg Bella kedvéért. Semmivel nem volt másabb
- Az összes emberi ételnek ugyan olyan íze van? – kérdeztem felvont szemöldökkel
- Nem, akkor mi értelme lenne egy csomó fajtát gyártani belőle?
- Nem tudom, de pont ugyan olyan, mint az a pizza – fintorogtam. Bella elnevette magát az emlékre
- Pontosan ugyan ilyen arcot vágtál akkor is – most már én is vele nevettem

Újra boldogságtól sugárzott. Az arcán nem láttam feszültséget, vagy bánatot, esetleg szomorúság nyomait Jacob miatt. A boldog Bellát láttam magam előtt, ami engem is boldogsággal töltött el.

16.fejezet

Döntés

Átfogtam Bella derekát, és az ablakhoz sétáltunk. Már alkonyodott, a nap lassan eltűnt, s a helyébe sötétség férkőzött. A hold bevilágított az ablakon, a bőröm tompán fénylett a sugaraitól. Bella az ujjaival köröket rajzolt az alkaromra. Szórakozottan fordítgatta a karomat, hogy nézze, ahogy csillog. Az arcán elbűvöltség tükröződött, a szemeiben láttam a szeretet csillogását. Végig simítottam az arcán, kizökkentve a kezem tanulmányozásából.
- Sétálunk? – kérdezte reménykedve
- Ha szeretnéd. De vegyél fel valamit
- Rendben – mondta, majd felfutott a szobámba.

Esme a nappaliban ült, mindedig Bellát és engem nézve. A gondolatai boldogságról árulkodtak, nem tudott betelni a látvánnyal, hogy boldog vagyok. Tudtam, hogy mennyire szeret, és mennyire kötődik hozzánk. Az egész családjához. Beleértve Bellát. Már majdnem mindenki úgy tekint rá, mint a család részére, ez alól csak Rosalie kivétel. Még mindig nem bírja elviselni, hogy Bella csatlakozni fog hozzánk. igazából én is kezdek megbarátkozni a gondolattal. Ez még elég kezdetleges. Még mindig visszariadok a gondolattól, hogy Bella is vámpír lesz. Hogy ő is érezni fogja a vérszomjat, és a gyilkolási vágyat. Hogy a lelke elveszik… A gondolatba is bele borzongtam.

- Indulhatunk? – Bella leért a lépcsőn. Egy kék kabátot vett fel, ami tökéletesen simult a finom alakjára. Nincs az az ember, aki ne fordulna utána az utcán…
- Hát persze – mondtam, és megfogtam a kezét

Mikor az ajtóhoz értünk kitártam előtte, majd magam mögött becsuktam. „Boldogok” – vízhangzott Esme gondolata a fejemben. Bella arca sugárzott, újra a kezemmel játszott, most kissé jobban fénylett a bőröm. Lassan magammal szembe fordítottam, az ujjam végig húztam az álla vonalán, majd lehajoltam és lágyan megcsókoltam. Felemeltem a kezét, és felhúztam a kabátja ujját, hogy megcsókolhassam a még James által ejtett sebhelyét. Sokkal hidegebb volt, mint a bőre többi része, a nyomkövető mérge nyomot hagyott rajta. Bella végig engem nézett, szó nélkül, szinte csodálattal a szemében. Nem tudtam, mit csodált rajtam. Hisz tudta, hogy állatokat mészárolok le, hogy már öltem ember. Ordított rólam, hogy egy szörnyeteg vagyok, és ő még is engem szeretett. Engem akart, örökké..

- Én is így fogok ragyogni? – szólalt meg megtörve az éjjel csendjét. Annyira idilli volt, a csöndbe is illett a hangja. Egyszerű lehetett volna csak két tinédzsernek lenni, aki éjszaka sétál. Embernek éreztem magam, olyan természetes volt csak vele lenni, és nem gondolni arra, hogy mi vagyok. Csak embernek lenni…
- Igen – suttogtam. A hangomból kicsengett a fájdalom, és az ijedtség. Újra szembe kellett néznem a ténnyel: Bella vámpír lesz
- Miért nem akarod? – kérdezte halkan. Tudtam, miről beszél. Miért nem akarom, hogy be lépjen a világunkba?
- Ez egy ijesztő dolog, Bella – próbáltam magyarázni, de persze nem ez volt az igazi indok
- Semmi nem ijesztő, ha velem vagy – mondta
- Bella, az én világom, nem a legmegfelelőbb neked
- Tévedsz. Az a világ, amelyben nem vagy velem, számomra a pokol. Én ott vagyok a legjobb helyen, ahol te is vagy. De van még valami, látom rajtad – felismerte az arckifejezésemet, bárhogy próbáltam rejtegetni
- A lelkem… - suttogta
- Nem akarom, hogy elvesszen. Meg akarlak óvni ettől – mondtam
- Nem veszik el. A te lelked – végig simított az arcomon - a leggyönyörűbb. Az enyém akkor miért veszne el?
- Számtalanszor öltem embert. Állatokat gyilkolok, és még az én lelkem a leggyönyörűbb? Bella, te nem látod tisztán, hogy ki vagyok
- De igen, látom. Magadat hibáztatod, amiért nem te vagy a hibás. Én veled akarok lenni, örökre. Edward, kérlek – nyögte
- Bella, tudod, milyen helyzetbe hozol ezzel? Tudod, hogy mennyire nem tudok ellenállni annak, ha kérsz valamit. De nem lophatom el a lelked… - a hangom elgyötört volt
- A tiéd vagyok. Nem lophatsz el valamit, ami már a tiéd
- Nincs ehhez jogom, Bella. – a két keze közé fogta az arcom, amin meglepődtem. Csokoládébarna szemeit az enyémbe mélyesztette
- Mit tegyek, hogy ez könnyebb legyen neked? – kérdezte kétségbeesett hangon. Nem akartam ezt megnehezíteni számára
- Csak szeress – mondtam, majd mikor elengedte az arcom újra lehajoltam. Az ajkaink harmonikusan mozogtak a másikéval. Mintha csak egy tollat érintettem volna meg az ajkaimmal. Most engem kellett lelkileg támogatni, és hiba volt ezt kimutatnom Bellával szemben
- Gyenge vagyok hozzá, hogy elhagyjalak. Soha nem tudnám többé megtenni – mondtam a szemébe nézve, majd újra megcsókoltam. Szükségem volt az ajkaira, az ölelésére, a közelségére. Hogy érezzem a nyakamon a kezeit, hogy érezzem, ahogy az ujjai a hajamat szántják
- Soha - néztem a szemébe. A hangom komoly volt
- Edward, az életemet jelented. Nem akarok megöregedni, nem akarom, hogy végig nézd a halálom. Veled akarok lenni, tizennyolc évesnek maradni, örökre.
„Nem akarom, hogy végig nézd a halálom” – A szavak vízhangzottak a fejemben, és minden egyes megismétlődés fájdalmat okozott
- Úgy lesz, ahogy akarod – suttogtam. Újra ráébresztett, hogy ha nem változik át, akkor meghal.
- Nem akarom, hogy neked rossz legyen. Szerintem üljünk le a családo…családunkkal, és beszéljük meg ezt. Nem akarom, hogy később megbánd
- Bella, hogy is bánnám meg? Tudod, hogy mekkora megkönnyebbülés lesz ez nekem? Tudod te, hogy mennyire akarom ezt? Hogy mennyire szeretlek, és szeretni akarlak örökké, és még tovább?
- De eddig ellenezted – értetlenkedett
- Mert féltem a lelked. De igazad van, nem tudnám elviselni a halálodat. Egyszer már azt hittem, elvesztettelek. Nem bírnám ki még egyszer, még annyi ideig sem, amíg Olaszországba érnék. Soha többé nem akarok így érezni
- Nem fogsz elveszíteni. A tiéd vagyok – suttogta
- Köszönöm. Köszönöm, hogy létezel, hogy elviseled a hülyeségeimet. Hogy visszafogadtál, és hogy szeretsz. Nélküled az életemet nem lehetne életnek nevezni. Semmit sem érne
- Ugyan ezt elmondhatnám én is
- Szeretlek – mondtuk egyszerre, majd magamhoz vontam. A vállamra hajtotta a fejét, éreztem a leheletét a nyakamon.
- Csak aludj – mondtam, majd elhelyezkedett az ölelésemben, és elnyomta az álom

Sziasztok! Ez a százegyedik bejegyzés, és tizenöt rendszeres olvasó. Nyár eleje óta írok, ezalatt nagyon sokan olvasták a műveimet. Köszönöm a támogatásotokat, ez nagyon sokat jelent nekem.

Zsuzsii

Más: Most sajnos beteg vagyok, de póbálok sietni a következő fejezettel. Nem tudom hogy mikor lesz kész

15.fejezet

Vadászat

A szemem megakadt az előttem békésen legelő szarvascsordán. Az illatuk csábította a bennem lakozó szörnyet, ölésre sarkallta. Közelebb léptem, majd lassan vadászguggolásba ereszkedtem. Láttam a kidudorodó, pulzáló eret a nyakán. Ahogy még egy lépést tettem az illata egyre erősebb és erősebb lett. A torkom lángolt, mintha csak ezer fokon izzó parazsat nyomnának le rajta, a szám pedig megtelt méreggel. Az ösztöneimtől vezérelve két lépéssel áthidaltam a köztünk lévő távolságot, és rá vetettem magam az állatra, majd a fogaimat vaj puha húsába mélyesztettem. A vére a számba ömlött, csillapítva a torkomban a lángokat. Az utolsó cseppig kiszívtam belőle a vért, majd felálltam.

Jasper valahol máshol vadászott. A csorda többi tagja elmenekült, én pedig kutattam az újabb zsákmány után. Elindultam észak felé, ahol reményeim szerint voltak oroszlánok. Az erdőben sötét volt, a köd leült a völgybe. A hold sugarai áttörték a fák lombját, és bevilágítottak egészen az aljnövényzetig. Csendben, fénysebességgel futottam a ködös erdőn át, még el nem értem a hegy alját. Egy tisztás volt ott, közepén egy kis tóval. A hold megvilágította a kis tavat, és mintha a sugarai úsztak volna.

Bellának biztosan nagyon tetszene – gondoltam.
Már eszméletlenül hiányzott, pedig csak reggel jöttem el. Biztosan jól van, Alice meg ígérte hogy vigyáz rá, és nem csinál semmi olyat, amit Bella nem szeretne. Például nem hurcolja el vásárolni akarata ellenére…Alice hajlamos ezekre a dolgokra. Persze arra is, hogy néha annyira elfoglalt a saját világával, hogy nem veszi észre, mi történik körülötte. De hát ilyen Alice…

Az orromat megcsapta az az ismerős, csábító illat. Találtam oroszlánt. Elindultam arra, amerre az ösztöneim súgták. Az illat irányába. Rohantam felfelé a hegyen, amikor megláttam a leendő áldozatomat, a bennem élő szörnyeteg kéjesen felsóhajtott. Ösztönösen leguggoltam a legtökéletesebbnek hitt helyre, várva a megfelelő pillanatra. Az agyamat elöntötte a vörös köd, és az állat felé vetettem magam. Szinte literenként gyűlt a méreg a számban, az oroszlán vére majdnem teljesen csillapította a szomjamat.

Ezek után csak éreztem a futás közben az arcomba csapó levegőt, a sebességet, ahogyan az egyik fa tetejéről a másikra ugrottam. Egyetlen egy dolog volt csak az eszemben, minden mást elfelejtettem száguldozás közben. Ez a dolog Bella volt, a kapcsolatunk. Az az elválaszthatatlan kötelék, amely egymáshoz fűz minket. Bella boldog arca lebegett a szemem előtt, a szikrázó mosolya. Hogy néha mennyire megértő tudott lenni, olyanokkal akiket nem i ismert. És hogy mennyire elfogult irántam, és az életstílusom iránt. Miattam akar vámpírrá lenni, hisz ő nagyon is erősen hiszi, hogy a magamfajtának van lelke, és helye van a mennyországban. Nem tudom, hogy miért hiszi azt, hogy én annyira tökéletes vagyok, és hogy én vagyok a legmegfelelőbb társ számára. De már késő, soha nem tudnám őt elengedni, csak is egy esetben. Ha ő mondaná, hogy vége. Ha az ő boldogsága érdekében nem szabadna többé látnom, elfogadnám, bár tudom, mennyire fájna. Ezért kell elfogadnom, hogy egyszer ő is a mi világunkba fog tartozni, egyszer halhatatlan lesz, és akkor már nem lesznek határok. Ez egy érv mellette, a másik, legnyomósabb pedig, hogy nem tudnám elviselni, ha meghalna. Még a gondolatba is bele fájdul mindenem. Egyszer már azt hittem, hogy elvesztettem, soha életemben nem akarom azt a fájdalmat még egyszer érezni. Nem tudnám elviselni, ahogy a halála előtti percekben a szemembe néz, ahogy Alice gondolataiban látnám, hány másodperce van még, mielőtt a lelke a mennyországba költözik. A fájdalom átjárta a testem, és meg kellet kapaszkodnom az egyik vaskos faágban, hogy ne essek le a fáról.

Leugrottam a fa csúcsáról, mert megláttam egy újabb oroszlánt. Bár nem voltam szomjas, annyit akartam inni, amennyi csak belém fért. Miután megöltem az állatot találkoztam Jasperrel. Nagyon úgy nézett ki, hogy ő is jól lakott.

- Induljunk haza? – kérdeztem
- Felőlem mehetünk. Miért vagy feszült? – kérdezte
- Csak gondolkodtam, de semmi baj – mondtam majd nekiiramodtam

Újra a ködös erdőben süvítettem. A jeges levegő minden eddigi negatív gondolatot elűzött belőlem, most is csak Bella boldog mosolya lengett a szemem előtt. Végül Japsper utól ért, és olvasva a gondolatait, neki is csak Alice járt a fejében. Bella előtt nem tudtam elképzelni mit is érezhetnek, hogy miért kötődnek egymáshoz. Most már tudom, hogy ez az, amiről oly sokat hallottam, és most már érzem is. Ez több, mint szerelem, több mint kötődés. Ez az örökkévalóságig tartó elkötelezettséged a másik iránt, önzetlenség, és minden esetben arra törekvés, hogy ő boldog legyen. Senki nem érzett még ennyit, mint én Bella iránt. Biztos vagyok benne, hogy nem volt még ilyen a világtörténelemben. Ugyanis képtelenség lenne.

- Edward, azt a folyót át kéne ugranod – nevetett Jasper. Annyira elkalandoztam, hogy nem figyeltem hol is vagyunk.

Már a házunk melletti erdő szélén jártunk.

Pár másodpercen belül láthatom Bellát – gondoltam. Hatalmas mosollyal, és még nagyobb sebességgel futottam a házunkig. Még alig hajnalodott, a nap lustán kúszott felfelé az égen. Alig kezdődött el a napfelkelte. Beléptem a házba, Esme és Clisle a szobájukban voltak, Alice a nappaliban rendezgette a virágokat. Ahogy meglátott minket felén szaladt, és Jasper nyakába vetette magát. Én felmentem a saját szobámba. Óvatos léptekkel - nehogy felébresszen Bellát – közelítettem az ajtó felé. Lassan benyitottam, Bella összegyűrte maga alatt a takarót, és a fél keze lelógott az ágyról. Gyönyörű – ez volt a szó, ami először eszembe jutott a látványtól. Lerúgtam a cipőimet, és Bella mellé feküdtem, óvatosan elhúzva az ágy széléről. Mikor betakartam sóhajtott egyet, majd felém fordult, és – bár öntudatlan állapotban volt – a fejét a mellkasomra hajtotta. Felkavarta a levegőt, majd a haja az arcomon landolt. Az illata kábító volt. Lehunytam a szemem, Bella haja továbbra is az arcomon maradt. Mélyeket szippantottam a levegőből. A szemem előtt lepergett minden együtt, és külön töltött idő. Minden fájdalmas, és felhőtlen pillanat. Minden perc, ami hozzá kötött, és megdöbbenve jöttem rá: Minden egyes része az életemnek hozzá köt.

- Edward? – kérdezte álmosan, majd felült – Hát haza értél?
- Siettem vissza hozzád – suttogtam
- Nem akarsz már aludni? – kérdeztem
- Nem. veled akarok lenni – a hangjában az álmosság mögött ott volt az a felhőtlen boldogság
- Ahogy szeretnéd
- Fél pillanat – mondta, oda hajolt hozzám, gyors csókot leheltem az ajkaira, majd felpattant, és ki ment a fürdőszobába elintézni a szokásos reggeli teendőit.
- Már itt is vagyok – mondta. Egy farmer volt rajta, egy kényelmesnek tűnő pólóval, de mégis annyira kívánatosan nézett ki!
- Miért csinálod velem ezt? – kérdeztem
- Mit? – ijedt meg
- Hogy elkápráztatsz – duruzsoltam a fülébe, mi után az ölembe vontam
- Én? – lepődött meg
- Pontosan. Az én kicsi Bellám – mosolyogtam, majd hosszan megcsókoltam