˙Twilight Saga Fanfiction˙

A karácsonyi ajándék, hogy másfél oldallal hosszabb lett, és történt valami, amit szerintem már vártatok:)

30.fejezet

Egy új élet kezdete

- Két lehetőséget látok. – kezdett bele hosszas gondoldás után apám – az egyik, hogy elutazunk, és azt mondjuk, hogy Bella nagyon megbetegedett. A másik, hogy az hazudjuk, hogy meghalt.

- Charlie mindkettőbe belepusztul. – suttogta Bella talán csak magának.

- Bella, még mindig változtathatsz a döntéseden. – húztam közelebb magamhoz. Szemeiben újra könnyek csillogtak.

- Nem, ezt akarom! – jelentette ki.

- Rendben, akkor vagy választanunk kell, vagy kitalálni valami mást. – mondtam

- Semmiképpen sem szerezhet tudomást a vámpírokról. Veszélyes lenne rá. – mondta Bella, és igazat kellett adnom neki. Már így is elég veszélyes, hogy Bella tud rólunk.

- Igazad van. – bólogattam. – De ki kell valamit találnunk! Vagy választani. Sajnos nincs más lehetőségünk. – mondtam végig Bellát nézve.

- Oké, akkor haza megyek. Beszélek Charlieval, látni akarom még egyszer. Utoljára… - hajtotta le a fejét szerelmem. Láttam az arcán, hogy küzd az apja iránt táplált érzelmei ellen.

- Haza vigyelek? – kérdeztem halkan.

- Ühüm. – bólogatott.

- Oké, gyere. – mondtam, majd lágyan felállítottam Bellát.

Szinte vonszolta magát, a teste erőtlenül haladt az ajtó felé. Féltem, hogy összeesik, ezért átfogtam a derekát. Beültettem az anyós ülésre, mire egy gyenge mosolyt erőltetett az arcára köszönetképpen.

Beültem az autóba, de mire a földút végére értünk már nem bírtam, és megszólaltam.

- Bella, látod, mennyi fájdalommal jár ez. Főleg így, hogy meg kell szakítanod minden kapcsolatodat az emberekkel. Miért akarod ezt mégis? És ne mond, hogy miattam! Ez őrültéség! – fakadtam ki. Próbáltam hatni rá, háta visszalép, és azt mondja, ember marad. De amint rám emelte a tekintetét, már meg is bántam, hogy kimondtam ezeket a szavakat.

- Ezt akarom! – motyogta halkan, az „akarom” szót erősen megnyomva. Tekintete könnyes volt, mégis az a szilárd elhatározás, amit a szemeiben láttam, megdöbbentő volt. Hogy valaki ennyire akarjon valamit, csak azért, hogy egy olyannal legyen örökké, mint amilyen én vagyok. Elvesztené a lelkét csak miattam.

- De az apád, és az a…Jacob, és az emberi barátaid.. – mondtam volna tovább, de belém fojtotta a szót.

- Edward! Ez mind nem számít. Nem számít, hogy elvesztem ezeket, tudtam, hogy egyszer el kell köszönnöm tőlük. De ez egyáltalán nem fontos! Te számítasz, csak te és semmi más a világon! Veled akarok lenni, és nem megöregedni. Csak veled lenni, minden percet veled tölteni az életemből, olyan nagy kérés ez? Nem érdekel, mit kell feladnom ezért! Érted? – a magabiztosság szinte ordított a hangjából.

- Mindezt, csak miattam? – kérdezte vissza bambán. soha nem tudtam volna meghatározni, hogy Bella mennyire szeretett. Nem tudtam volna megmondani, mert a saját mércém sokkal többet bírt.

- Mit hiszel, Edward? Szerinted mit jelentesz nekem? – kérdezte már dühösen.

- A szerelmed vagyok. – vágtam rá azonnal.

- Te most nem mi miatt nem tudod felfogni, mennyire szeretlek? Magad miatt, vagy miattam? – kérdezte.

- Bella, nem tudom, hogy vagy képes szeretni egy ilyen magamfajta szörnyeteget. – néztem végig magamon undorodva. Közben a ház elé értünk, de Bella észre sem vette.

- Nem bizonyítottam még be neked, hogy mennyire szeretlek? – nézett rám csalódottan.

- De igen, Bella! Kérlek, bocsáss meg! – kérleltem. Láttam Bellán, hogy lassan kezd feloldódni. Nagy levegőt vett, majd kifújta.

- Többé soha ne merészeld magad ócsárolni, megértetted? – kérdezte komolyan

- Ne haragudj rám, én csak, még mindig hihetetlen, képes vagy engem szeretni. Hogy pont engem szeretsz, és hogy hozzám tartozol. Nem tudod, mennyire hihetetlen ez számomra annyi év egyedüllét után! – mondtam, mire átült az ölembe.

- Itt vagyok, és szeretlek. Csak ez számít! – motyogta a vállüregembe.

- Én is szeretlek! El sem tudod képzelni, mennyire! – suttogtam a fülébe. Kinézett az ablakon, Charlie cirkálója a felhajtón állt.

- Bejönnél velem? Nélküled nem bírnám ki ezt.

- Igen, mit fogsz neki mondani? – kérdeztem

- Semmit. Csak köszönök neki, megölelem, és azt mondom, hogy nálatok hagytam valamimet és visszamegyünk. Utána belehalhatunk egy autóbalesetbe hazafelé. – mondta el a tervet.

Csak biccentettem, majd kinyitottam az autó ajtaját. Bella még mindig az ölemben volt, így felemelte, és ez után tettem le a földre. Miután megbizonyosodtam róla, hogy meg tud állni a lábain elindultam a ház felé. Bella mellettem sétált, és a kezével az enyémet kereste. Megfogtam az övét, és összekulcsoltam az ujjainkat.

- Készen állsz? – kérdeztem még az ajtó előtt, de hallottam, hogy Charlie már az ajtó előtt toporog.

- Igen. – mondta, majd benyitott. Charlie persze „meglepődött”.

- Szia, kölyök! Miért nem szóltál, hogy jössz? – kérdezte megölelve a lányát.

- Mi az, apu? Talán sütöttél volna sütit? – ironizál Bella, mire Charlie csúnyán nézett rá. A gondolatai Bellán és rajtam jártak.

- Nem Bells. Hiányoztál, mintha már nem is itt laknál. – váltott át Charlie komolyabb hangra. Láttam Bellán, hogy ettől félt. Hogy az apja akkor fog ilyesmiről beszélni, amikor éppen elbúcsúzni készül tőle.

- Uhh, apa. Most jutott eszembe, hogy ott felejtettem Edwardéknál a táskámat. – szabadkozott Bella.

- Majd Edward áthozza. – intette le Charlie.

- Nem, nem. Át kel mennem érte, mindenem bene van. – mondta Bella.

- Elviszel? – nézett rám Bella. Valószínűleg a kérdés csak indok volt, hogy Charlie ne lássa az arcát. A szemében fájdalom tükröződött, az arca pedig fájdalomtól torzult.

- Igen, visszaviszlek. – válaszoltam lassan, hogy Bellának legyen ideje rendezni a vonásait.

- Szia, apa. – ölelte meg az apját szerelmem, majd egy puszit nyomott a homlokára.

- Mehetünk? – kérdeztem komolyan. Bella bólintott.

Charlie kikísért minket az ajtóba. Bella még egyszer megölelte, majd beült az autóba, és onnan integetett. Bell apja már nem láthatta, hogy ahogy kikanyarodtam a ház elől, a lányának eleredtek a könnyei. Ahol már biztonságban voltunk a kíváncsi szemek elől, lehúzódtam az út szélére, és az ölembe húztam Bellát. Vártam, amíg kisírja magát. A könnyei szüntelenül folytak, és én azt hittem, soha nem lesz többé boldog.

- Bella, biztosan ez a helyes út?- kérdeztem, miután felemelte a fejét a vállamról.

- Veled akarok lenni. – szipogott.

- Nem foglak akadályozni a döntéseidben. Nincs jogom rendelkezni a sorsod felett. – mondtam neki halkan, komolyan.

- Indulhatunk? – kérdeztem. Bella szó nélkül visszacsusszant az anyósülésre.

- Kérhetek valamit? – kérdezte, mikor már majdnem a háznál voltunk.

- Bármit.

- Akkor, ha bementünk a házba, egyből átváltoztatsz? – kérdezte halk, félénk hangon.

- Ahogyan te szeretnéd. – válaszoltam.

- Megtennéd? – kérdezte, miután leparkoltam a ház előtt.

- Bella! – vettem az arcát a két tenyerem közé – Nem tudsz olyat mondani, amit nem tennék meg érted! – mondtam a szemébe nézve.

- Akkor, ha bemegyünk… - nem fejezte be a mondatot. Bólintottam.

- Menjünk. – mondtam nagyot sóhajtva. Kiemeltem Bellát az autóból, és a ház felé indultam.

- Carlisle már mindent előkészített. A dolgozószobájában van. – mondta Alice, ahogy beléptünk a házba.

- Köszönöm, Alice. – mondtam, majd felsétáltam Bellával Carlislehoz.

- Utoljára kérdem, biztosan ezt akarod? – kérdeztem mielőtt beléptünk volna a szobába.

- Igen. – mondta, majd benyitottam.

A dolgozószobában el voltak tolva a bútorok, középen egy ágy volt, ami le volt terítve egy fehér takaróval. Mindegy lesz, min fekszik, hisz, úgy sem fog tudni másra gondolni, mint a fájdalomra. Erre a gondolatra elfintorodtam, és éreztem, ahogyan az arcom eltorzul a fájdalomtól. Gyorsan rendeztem a vonásaimat.

- Bella, van még valami, amit mondani, vagy csinálni szeretnél? – kérdezte Carlisle a szobába lépve.

- Nincs. – mondta, és lefeküdt az ágyra, félresöpörve a haját a nyakától.

- Nem a nyakadat nem fogom megharapni. Csak tovább tartana, és jobban fájna. – mondtam, majd el kellett fordulnom, hogy Bella ne lássa az újra fájdalomtól torzuló arcomat. Mikor visszafordultam közelebb léptem az ágyhoz.

- A szívednél, és a két csuklódon foglak megharapni. – magyaráztam. Tudtam, hogy a hangom mennyire hideg, és élettelen, de két választási lehetőségem volt. Az egyik, hogy ilyen, a másik pedig, hogy az érzéseimet tükrözi.

- Rendben. – bólintott Bella, majd hátra döntötte a fejét, és behunyta a szemét. – Készen állok.

Megfogtam Bella csuklóját, és lassan a számhoz emeltem. Mikor megharaptam, éreztem az édes vérét a számban, de még időben magamra mordultam gondolatban. Átsétáltam az ágy másik oldalára, és ugyanígy tettem a másik csuklójával is. Próbáltam gyors lenni. Lejjebb húztam Bella pólóját, és a szíve fölött ejtettem egy metszést a fogaimmal.

Ezek után csak vártam. Vártam az első sikolyait, de egy szisszenést sem hallottam. A szeme még mindig csukva volt, hallottam, ahogy egyenletesen veszi a levegőt, és a szívdobogását. De meg sem mozdult.

- Carlisle, talán rosszul csináltunk valamit? – kérdeztem apámra nézve.

- Nem, Edward. Minden a legnagyobb rendben van. – mosolyogott rám büszkén, de most nem tudtam ezzel foglalkozni.

- Nyugodj meg, Edward! Mindent a legjobban csináltál! – nyugtatott.

- De nem kéne sikoltozni? Talán nem fáj neki? – kezdtem reménykedni.

- Nem hiszem, hogy nem fáj neki. – motyogta apám.

Csak vártam, hogy egy jelet adjon, hogy velünk van, de semmi nem történt. Ugyan olyan csendben telt az egész éjszaka…

Szóval, a pályázat lényege:

Egy novellát kéne írni.  A témája: Találkozás az idősebb önmagaddal. Vajon megvalósította a céljait? Vajon csalódnál abban? Belefásult a hétköznapokba, vagy valóra váltotta az álmait?

Jelentkezés: bzspalyazat@gmail.com e-mail címen, vagy MSN-en:

- bella.twiligsaga@hotmail.com

- tzsuzsi13@index.hu

Szabályok:

Igazából nem sok szabály van.  A novella legyen minimum egy oldal, de tíznél nem több. (wordben) És saját ötlet alapján írj. Lopni nem ér!

Leadási határidő: 2010. Január 30. éjfél.

Reméljük nagyon sokan jelentkeznek! Köszönjük szépen mindenkinek!

Ne feledjétek, ezzel semmit nem lehet veszteni!Maximum tapasztalatot nyersz!

Sziasztok! tudjátok, említettem a pályázatot a www.bellablog.gportal.hu – ról. Szóval, nem kerültem be az első háromba, de van még közönségszavazás. Olvassátok el az oldalon a chat alatti modulban a műveket, és döntsétek el, érdemes vagyok – e a szavazatotokra. Ha szavazni szeretnétek, itt van a link, ahol eldől majd a közönségszavazás: http://www.doodle.com/gshvpy9kpaanecff . Különben a saját lapomon is van egy szavazás. Itt megnézhetitek. Itt sok mindent megtudhattok a fejezetekről is. Örülnék neki, ha többen látogatnátok:) És nem mellesleg tegnap egy új hírt osztottam meg veletek azon az oldalon. Ebben a bejegyzésben elolvashatjátok.:) Köszönöm mindenkinek, aki olvassa a blogjaimat, kellemes karácsonyt kívánok valamennyiőtöknek!:)

Sziasztok! írtam egy novellát egy pályáatra, és gondoltam, megosztom veletek is:) Az eredményhirdetés 25.én lesz. Szurkoljatok:)

Cullen’s Christmas

- Edward, mióta ünneplitek ti a karácsonyt? – döbbentem meg, amikor Edward megkérdezte tőlem, van – e kedvem náluk tölteni a szentestét.

- Mindig is ünnepeltünk. – vonta meg a vállát, majd a fülemhez hajolt. – Az életem leggyönyörűbb karácsonyának ígérkezik az idei. – suttogta mézédes hangon.

- Miért is? – vontam fel a szemöldököm. Mutatóujjával felém mutatott.

- Miattam? – kérdeztem még mindig felvont szemöldökkel.

- Hát ki más miatt? – kérdezte, majd nagy mosoly kíséretében magához vont, és egy mély, boldog sóhaj után megszólalt.

- Én buta bárányom. – motyogta

- Én mazochista oroszlánom. – suttogtam a fülébe.

Eszembe jutott, hogy valami illedelmes szerelésben kellene megjelennem a Cullen házban. Az igazat megvallva kicsit tartottam ettől. Az a bizonyos szeptemberi buli, és a következményei szörnyűek voltak. Nem tudtam volna még egyszer elviselni ezt. Nagyot sóhajtottam, majd a szekrény felé igyekeztem.

- Nem szükséges kiöltöznöd. Csak egy szenteste. Nem lesz semmi különlegesség. – mondta a hátam mögül.

- Nálatok mindig van valami különlegesség. – nevettem.

- Ez igaz. – mondta Edward mögém sétálva, majd hátulról átölelt, és az arcát a hajamba temette, majd nagyot szippantott.

A szekrényben kutatás közben a kezembe akadt egy ruha. Egy zöld ruha, aminek látványától az izmaim megfeszültek, a lélegzetem gyorsulni kezdett, és a szívem őrült tempót diktált. A ruha, amit akkor Alicetől kaptam.

- Mi az, Bella? – kérdezte Edward, majd mikor felemelte a fejét meglátta a kezemben lévő ruhadarabot. Hirtelen nagyon rossz előérzetem támadt.

- Edward, mi lesz, ha megismétlődik? Ha valami történni fog, és te megint azt fogod hinni, hogy jobb lesz? Ha megint elmész… - kezdtem pánikolni.

- Bella, Bella nyugodj meg! – fordított maga felé. – Bármi is történik, megígérte, Bella, ha bármi történni fog, nem csinálok sem meggondolatlanságot. Nem megyek sehová, tudom, hogy nem élhetsz nélkülem. Meg mondtam, mindaddig melletted leszek, amíg neked ez a legjobb. Nem látok más lehetőséget az életemre, mint hogy veled legyek. Soha nem tudnám újra megtenni. – mondta mélyen a szemembe nézve, majd homlokát az enyémnek támasztotta. – Nem tudom elképzelni nélküled az életemet. Az nem lenne élet.

- Ez részemről is így van. – motyogtam.

- Kicsi Bellám. – sóhajtott, majd a zsebéhez kapott.

Előhúzta a zsebéből a telefonját, majd kipattintotta, és először csak hallgatott.

- Igen, Alice, emlékszel rá, hogy vámpírmemóriám van? Ott leszünk. – ígérte, majd összecsukta a mobilját, és a zsebébe rejtette.

- Alice azt hiszi, hogy mindent elfelejtek, ha veled vagyok. – mondta sértődött hangon.

- Ez nem így van? – bújtam hozzá.

- Te buta oroszlán. –sóhajtottam, majd elengedtem. Kikaptam egy elég illedelmesnek tűnő felsőt, egy garbó pulcsit, és egy csinosabb farmernadrágot. Edward szó nélkül kisétált az ajtón. Miután átvettem ruháimat kinyitottam előtte az ajtót.

- Megfelelek? – kérdeztem tőle.

- Tökéletes. Mint mindig. – mosolyogott rám.

- Indulnunk kell. – mondta, majd magához húzott. – Szeretlek, Bella. – suttogta, majd megcsókolt.

- Én is szeretlek. – motyogtam a vállüregébe a csók után.

- Egy pillanat, mindjárt jövök. – jutottak hirtelen eszembe az ajándékok. Bementem a szobámba, és becsuktam magam mögött az ajtót. Kinyitottam a szekrényem, ahol hét becsomagolt ajándék várt rám. Kivettem őket, és egy reklámtáskába tettem az összeset.

- Te vettél nekünk ajándékokat? – kérdezte Edward, amikor kisétáltam a szobából, és a lépcsőn kezdtem lefelé haladni.

- Igen. Miért? – kérdeztem meglepetten.

- Azt hittem, hogy azt hiszed, nem ünnepeljük a karácsonyt. – mondta

- Attól még biztos akartam lenni. Ha nem ünnepelnétek, akkor is megkaptad volna az ajándékod. – mondtam.

Leértem a lépcsőn, és ki akartam nyitni az ajtót, de Edward megelőzött. Mire észbe kaptam már a forksi utakon száguldottunk, én pedig kapkodva vettem a levegőt.

- Megijedtél? – kérdezte.

- Nem, csak váratlanul ért. – mondtam. Ellenőriztem a kezeimet, és láttam, hogy az egyikben ott szorongatom a táskát, amiben az ajándékok vannak.

Nem sok időbe telt, még megérkeztünk a Cullen házhoz. A ház teli volt karácsonyi égőkkel, az ablakon pedig látni lehetett, hogy egy hatalmas karácsonyfát állítottak a nappali közepén. Alice kirohant a házból, és mindkettőnk kezébe nyomott egy ugyan olyan mikulássapkát, mint amilyen rajta is volt.

- Szia Alice.- köszöntem, miután megölelt.

- Szia Bella! – rikkantott, majd befelé kezdett vonszolni a házba. Hallottam, ahogy Edward mögöttem elnevet. Megfordultam, és csúnyán néztem rá.

- Gyere már Bella! – vonszolt Alice tovább.

- Megyek! – sóhajtottam.

Mikor beértem a házba mindenki fején volt egy-egy ugyanolyan sapka, mint ami a kezemben volt.

- Alice. – sóhajtottam önkénytelenül. A karácsonyfa hatalmas volt, és arany-piros színekkel volt díszítve. A ház többi részén mindenhol karácsonyi égők, és fenyőágak voltak.

- Adjuk át az ajándékokat! – adta ki az utasítást Alice. Mindenki a fa köré gyűlt, így én is követtem őket.

- Ki lesz az első? – kérdezte Esme.

- Bella, te legyél! – szólalt meg Alice egyből.

- Alice! – mordult rá Edward.

- Oké, oké, akkor leszek én. – hajtotta le a fejlét Alice, majd lehajolt az első ajándékért, amit Emett kezébe nyomott. Anmásodik Esméé volt, majd mindenkinek a kezébe nyomott valamit. Én egy kis dobozkát kaptam. Gyorsan kibontottam, és egy ezüst karkötőt találtam benne. Nagyon tetszett, visszafogott volt, még is gyönyörű.

- Alice, ez gyönyörű. Köszönöm szépen! – mondtam, majd megöleltem Alicet.

- Örülök, hogy tetszik. – nevetett, majd magához szorított.

Miután mindenki átadta az ajándékát már csak Edward és én maradtunk.

- Én jövök? – kérdezte Edward.

- Igen, azután pedig Bella. – válaszolt Alice, mire Edward megforgatta a szemét.

- Szóval. Akkor Bella, gyere ide. – hívott magához Edward. Engedelmesen felé sétáltam.

- Fordulj meg! – utasított. Miután megfordultam, éreztem az arcomon Edward hideg kezeit. Letakarta vele a szemem, majd előre felé kezdett tolni. Kimentünk a házból, egyre csak befelé az erdőbe. Egy ponton megállított, és hallottam, ahogy a többiek lába alatt ropogott a hó. Edward elvette a kezét a szemem elé, és egy gyönyörű látvány tárult elém.

Egy kis tisztás volt, aminek a közepén egy patakocska csordogált. Mindent beterített a hó, amiről visszaverődött a telihold fénye. Kicsit oldalra néztem, és megláttam egy kis házat az erdő szélén. Tényleg kicsi volt, ez pedig nagy szó Cullenéknél.

- Csak kettőnké. – suttogta Edward a fülembe.

- Bemehetek? – kérdeztem.

- Hát persze. – mondta, én pedig elindultam a ház felé.

Az ajtó nyitva volt, belépve pedig elárasztottak az érzések. Annyira otthonos volt, minden be volt rendezve.

- Ezt tényleg a miénk? –kérdeztem eltátott szájjal.

- Igen, de most gyere. Utána visszajövünk ide, megígérem. – mondta Edward.

Visszamentünk a házba, és miután Edward mindenkinek odaadta az ajándékát, én következtem. Minden ajándékot kiosztotta, Edwardot hagytam utoljára.

- Edward, emlékszel, mit mondtál nekem egyszer? Bárányokról és oroszlánokról?- kérdeztem a szemébe nézve. Megpróbáltam kizárni mindenkit, és csak Edwarddal foglalkozni.

- Emlékszem. – válaszolt komolyan. Átadtam neki a kis dobozt.

- Nyisd ki! – mondtam, mire felnyitotta a dobozkát.

Kivette belőle a két gyűrűt, és a hatalmas tenyérébe tette. A gyűrűkre ez volt gravírozva:

„És az oroszlán beleszeretett a bárányba” Ezen kívül mind két gyűrűn állt még egy, egy szöveg, amik belül voltak. Az enyémen: „Micsoda buta bárány.” Edwardén pedig: „Micsoda beteg, mazochista oroszlán.”

- Bella, ez gyönyörű! – ölelt meg Edward, majd lassan elengedett, és mélyen a szemembe nézve csókolt meg. A csók közben a csukott szemhéjamon keresztül is kicsordult egy könnycsepp a szememből. A boldogság könnye volt, és a sorsunk megpecsételése. A sorsunké, ami egybe fonódott, és senki nem választhatta el a kettőt, mert azzal mindkét sors elveszne a sötétségben.

29.fejezet

Sors

- Beszélhetnék Jacobbal négyszemközt? – kérdezte Bella mikor leért a lépcsőn.

- Persze. – mondtam, majd mellé sétáltam. Lágyan megcsókoltam, majd kimentem az ajtón.

Még egyszer visszanéztem az ajtóból, még pont láttam, ahogy Bella arcán újabb könnycsepp gördül le.

Kiléptem az ajtón, és nem tudtam, hova menjek. Futni akartam megint, de az semmire sem jó. Nem tudtam magam mögött hagyni a saját gondjaimat, mert azzal Bellát is magam mögött hagytam volna. De neki több járna, sokkal többet érdemel. Egy boldog, hosszú, és emberi életet egy szertető férjjel, és gyerekekkel. Ebbe a gondolatba beleborzongtam. Hogy Bella valaki mással lesz boldog. Ehelyett belép a vámpírok világába, egy vérszomjjal, és gyilkolással teli világba, ahol bezárul mögötte az ajtó, és nem tud más kilépni. Nem lesz már esélye emberi életet élni.

Még tétováztam a verandán, aztán lassan, emberi tempóban sétálni kezdtem az erdő felé. Bella előtt sokszor csináltam ezt. Sétáltam az erdőben, szórakozottan figyeltem a hangokat, és az illatokat. Szerettem szemügyre venni mindent. Akkoriban nem láttam értelmét az életnek. Csak éltem, napról napra, és úgy éreztem, nem vagyok ebbe a világba való. Az évek múlása sem jelentett többet, csupán újabb napokat, az életben tengődést célok nélkül. Soha nem tudtam megválaszolni azt a kérdést, hogy miért is ezt szánta nekem a sors? Miért éppen én lettem vámpír a spanyolnátha több ezer áldozata közül? Egyáltalán nem hittem a sorsszerűségben. „Minden azért történik, mert annak úgy kell lennie, hogy később mindez megváltozhasson, és egy jobb jövő várjon majd rád.” Édesanyám ezen mondatát soha nem fogom kiverni a fejemből. Soha nem hittem ezt el, addig a napig, amíg meg nem láttam azt a barna hajú, esetlen lányt az ebédlőben. Attól a naptól kezdve az én életemet is a sorsszerűség hajtotta előre.

Már az erdő közepén jártam, amikor megláttam egy hatalmas fenyőfát. A törzséhez sétáltam, és felugrottam rá. Felmásztam a tetejére, elhelyezkedtem egy ágon. Becsuktam a szemem, és kiszűrve az összes többi hangot Bella szívverését hallgattam. Egyetlen egy hangot nem tudtam elnyomni, és az Jacob mély, dörmögő hangja volt. Bellát kérlelte, hogy maradjon ember. Hogy maradjon ember vele. Embernek kellett volna maradnia, de a gondolatba is beleborzongtam, hogy még egyszer nélküle kelljen léteznem. Kinyitottam a szemem, és abban a pillanatban maghallottam Jacob ordítását, és Bella félénk csitítgatását. Azonnal leugrottam a fáról, és visszafelé kezdtem rohanni az erdőben. Éveknek hatott, mire a házunk tisztására értem. Érzékeltem a Jacobtól felém szárnyaló gondolatokat. Ideges volt, és a családomat szidalmazta. Mikor odaértem Jacob egész testében remegett, és Bellát bámulta a szúrós tekintetével.

- Bella, te nem lehetsz vérszívó! Nem fogom megengedni!

- Nem a te döntésed, Jacob! Az én életem! – ordított vissza Bella, mire Jacob elkapta a karját.

- Hagyj békén Jacob Black! – Bella tagoltan ejtette ki a szavakat, de a fenyegetődő hangneme nem ijesztette meg a kutyát.

- Vedd le róla a mocskos kezed, kutya! – ordítottam, amikor odaértem, és eltéptem Bella mellől.

- Ne merészelj hozzám érni, te mocskos vérszívó! Eressz! – ordított vissza, mire elengedtem a karját, majd Bellához siettem, aki az összeesés szélén ált, és a könnyivel küzdött.

Még épp időben értem Bella mellé. Ernyedt teste a föld felé zuhant, csak fél másodperce volt, hogy le ne érkezzen. Megragadtam a derekát, és a karjaimba zártam. Egész testét rázta a zokogás, felvettem a karjaimba, és a ház felé siettem vele.

- Takarodj innen, te rühes dög! Nézd meg mit tettél! Ő csak jót akart! – a végén már a fogaim közt szűrtem a szavakat.

- Edward, ne bántsd őt, kérlek! – kért Bella. Ezek után csöndben maradtam. Még hallottam, ahogy Jacob átváltozik, majd egy fájdalmas vonyítás után elrohan.

Nem tudtam sajnálni. Újra előtört belőlem az az ősi utálat Jacob iránt. Majdnem bántotta Bellát, nem is akartam belegondolni, hogy mi történhetett volna. Az alfa barátnőjének elcsúfított arcára gondoltam, ettől csak még jobban undorodtam a farkasoktól.

Bellát a szobámba vittem. Az ölembe vontam, és hagytam, hogy kisírja magát. Utáltam, hogy nem tehetek többet. Szerette Jacobot, ha máshogy nem is, de mint a barátját. Mindez az én hibám miatt volt. Tudtam, hogy ha bántanám Jacobot, azzal Bellát is bántanám, ezért nem tehettem semmit. Csak az ölemben ringattam Bellát, de nem aludt el. Körülbelül fél óra telt el, és felemelte a fejét. Könnyáztatta arcát felém fordította, a szemeiben megcsillant a fájdalom.

- Mit mondott neked? – kérdeztem halkan.

- Azt, hogy nem fogja engedni. Hogy bántani fog téged, és a családodat, és ha átváltozom, engem is. – szipogta, majd újabb könnycseppek törtek utat maguknak az arcán. – eltaszítana magától, ezért? – kérdezte tőlem.

- Nagyon úgy néz ki, de ezért még megölöm! – jelentettem ki, majd összecsattintottam az állkapcsomat.

- Senki az ég világon nem mondhat neked ilyet büntetlenül!

- Ne, Edward! Tényleg sokat jelent nekem, de úgy látszik, már nem számít neki a barátságunk. Tudom, hogy megbántottam, de hogy mondhatott ilyet? – kérdezte, majd fejét újra a államra hajtotta. Figyelve Bellára levettem magamról az inget, és a szoba másik végébe hajítottam.

Hallottam, hogy megjöttek a többiek. Bella felemelte a fejét, és rám nézett.

- Haza kéne mennem, elköszönni Charlietól. De még nem találtunk ki semmit, mit mondjak neki? – kérdezte rám nézve. Ebben a pillanatban Alice nyitott be az ajtón fülig érő szájjal, de amint meglátta Bella könnyes arcát megijdet.

- Bella, mi történt? – kérdezte egyből.

- Edward, elmesélnéd neki? - kérdezte. – De csak miután kitaláltuk, mit mondjunk Charlienak. Holnap már át kell változtatnod. – motyogta lehajtott fejjel. Ha meg is adtam neki a választás lehetőségét, Ő is tudta, mennyire érzékeny téma ez nálam.

- Bella, ne félj. Megteszem. – nyugtattam meg. – De tényleg ki kell valamit találnunk. – mondtam, mire Bella arca eltorzult egy fájdalmas grimasztól.

- Ne haragudj rám, erős leszek.

- Esküszöm, hogy nem kérdezem meg többé, de most muszáj. A döntés küszöbén vagy. Bella, biztosan ezt akarod? – kérdeztem komolyan, mélyen a szemébe nézve. Állta a tekintetemet, és magabiztosan szólalt meg.

- Igen, biztos vagyok benne! – jelentett ki. Nem láttam a szemében félelmet.

- Rendben, akkor, menjünk le a nappaliba. Carlisle biztosan ki fog valamit találni. – mondtam, majd elindultam lefelé.

Bella előttem haladt, Alice pedig lefelé odasúgta, hogy „ De ugye el fogod mondani nekem?”. Hangtalanul bólintottam a kérdésére. Mikor a napaliba értünk a többiek már vártak.

- Carlisle! – szólaltam meg egyből. – Segítened kéne.

- Tessék, fiam. – sétált a nappaliba, majd leült a kanapéra. Megfogtam Bella kezét, és mi is leültünk.

- Mit mondjunk Charlienak? – kérdeztem, mire Carlisle gondolkodni kezdett.

Nem olvastam a gondolataiban, inkább csak Bellát néztem. A sorsom volt, a végzetem, amitől senki, és semmi nem foszthat meg.

Sziasztok!




My name is Bond. James Bond. Na szóval Flórának hívnak (papíron) , de többször mondják rám, hogy h*lyeee , mint azt, hogy Flóra. Szabadbattyánban élek...-.-" Ez egy falu, nem messze Székesfehérvártól.
13 éves vagyok, egy fehérvári gimiben töltöm napjaim nagy részét. 2 évig versenytáncoltam, de idén októberben abbahagytam, és mostmár hip-hopozok. Az életem a tánc (meg a barátaim, a fancifek, fórum és a Twilight Saga, egy kis True Blood-dal, Evernighttal és Evermore-ral sűrítve.)


Szerintem ennyi elég rólam. Bátran kérdezzetek, báááááármilyen témában, ha tudok, segítek, ha nem tudok, akkor pedig megtalálom a módját, hogy tudjak. Igen. Ez egy felettébb értelmes mondat volt.



Most jön az, hogy 'ez a dilis', hogy került ide:

Zsuzsival a Twilightos fórumunkon ismerkedtem meg. (Nem fogok reklámozni. Ha valakit érdekel, nyugodtan vágjon oldalba és elmondom a címet.) Elkértem az msn címét, mert jó fejnek tűnt Zsuzsi, és azóta is tartom ezt a véleményt, csak mostmár egy kicsit jobban megismertem. (És egyre jobban szeretem).
Egy szép napon (konkrétan csütörtökön) kérdezte Zsuzsi, hogy segítek-e,én pedig igen-t mondta
Sok helyen megtaláltok:
HotDog: Florci.girl
MyVIP: Kövecses Flóra
IWIW: Kövecses Flóra
Donnalight: ...
FaceBook: Flora Kövecses
Myclub: Kövecses Flóra
Twitter: Elfelejtettem.
...
blablabla. szóval majdnem mindenhol fentvagyok.


Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést. Bocsi, hogy ennyi ideig raboltam az idődet!



További szééééép napot!

Sziasztok!

Az a helyzet hogy van még egy új blogom ahova nem történet fog kerülni, hanem a saját magam kis életérl fogok írni bejegyzéseket. Még szerkesztgetem, de az eslő bejegyzés már kész van:) A link itt van de kint lesz oldalt is:) Puszi mindenkinek, kettő, aki olvassa azt is:)

A második dolog, hogy megkértem Flórát, hogy segítsen nekem szerkesztgetni a két blogomat. Elfogadta, szóval most már ketten vezetjük a lapot. Fog írni egy bemutatkozó bejegyzést. Ne féljetek, ez semmin nem változtat. Úgyanúgy lesznek fejezetek, minden ugyanaz marad.:)

Sziasztok! szerkesztettem egy képet, ami kedvenc apukánkat, a Cullen család megalapítóját láthatjátok. Mikulás! Na ki akar az ölébe ülni, és elmodnani neki, mit kér karácsonyra? Ti mit kérnétek tőle? Én vámpírlétet:D

BOLDOG MIKULÁST ÉS KARÁCSONYI ÜNNEPEKET MINDENKINEK!

28.fejezet

Érvek

Egész éjjel Bella mellkasán pihentettem a fejem, és hallgattam, ahogy a szíve dübörög. Kezeim végig az ő kezeit fogták, halk szuszogása megnyugtató volt. Egyszer csak sikoltozni kellett, majd zihálva kapkodta a levegőt. Magamhoz szorítottam, és nyugtatás képpen a hátát kezdtem simogatni.

- Bella, Bella minden rendben van. Biztonságban vagy. – motyogtam a fülébe.
- Csak egy álom. Csak egy nagyon rossz álom – még mindig zihált, és magának ismételgette a szavakat.
- El szeretnéd mondani? –kérdeztem újra a füléhez hajolva.
Bella egy apró bólintott. Szembe fordítottam magammal, és vártam, hogy beszélni kezdjen. Láttam, ahogyan a szemét ellepik a könnyek.
- Bella, ha nem szeretnél erről beszélni, én megértem. – fogtam meg a kezét.
- De, muszáj elmondanom valakinek. Nem bírnám magamban tartani. – mondta, és megszorította a kezem, majd belekezdett a mesélésbe.
- Szóval, egy sötét erdőben rohantam. Sokszor álmodtam ezt, amikor... – a hangja elcsuklott – nos, amikor nem voltál itt. Aztán jött Aro, Victoria és – itt a hangja újra elcsuklott. Nagyon halkan ejtette ki az utolsó nevet. – Jacob. Felém jöttek, és mindhárman meg akartak ölni. Aztán jöttél te, és elkaptak, elvittek, én pedig egyedül maradtam. Nem tudom miért, de valami nagyon tömény füst szagot éreztem. Aztán mikor látta a füstöt, az sötétebb volt, mint a felhős ég. Utánad mentem, de körbeállták a „tábortüzet”, és téged már sehol nem láttalak. Eltűntél, aztán mindhárman rám néztek, mosolyogtak, és elmentek. Itt ébredtem fel. –fejezte be.
Szóval azt álmodta, hogy Victoria és Aro Jacobbal karöltve ölt meg. Persze Bella nem tudhatta, hogy mi volt az általa tábortűznek nevezett dolog. Az volt a halálos máglyám, de nem akartam elmondani neki, mi is volt az. Az csak még jobban megrázná, így is elég feldúlt volt.

- Nem értettem a tüzet és a füstöt. – gondolkodott hangosan. A szeme még mindig könnyben úszott, a hangja pedig ugyan olyan megtört, mint amikor felébredt.
- Nem hiszem, hogy nagy jelentősége lenne. – legyintette könnyedséget tettetve, majd az ölembe húztam Bellát.
Kinéztem az ablakon, a nap lassan vánszorgott felfelé az égen, de a felhőtakaró nem engedte, hogy a sugarai elérjék a földet. Éreztem, ahogy Bella a mellkasomba temeti az arcát, ahogyan a forró könnyei legördülnek az arcáról a mellkasomra.
- Látnom kell Jacobot. Még egyszer, utoljára. – motyogta
- Bella, Jacob egy vérfarkas…- kezdtem volna ellenezni, de a tekintetét rám emelte, könnyes szeme fájdalmat tükrözött. Elfordítottam a fejem, majd mikor visszanéztem rá összeszedtem minden erőm.
- Ahogy szeretnéd. Felhívhatom, ha szeretnéd. – ajánlottam, egy rezzenéstelen maszkba helyezve az arcom. Nem akartam, hogy Bella lássa az aggodalmaimat.
- De Bella. Nem akarsz több időt? –kérdeztem
- Nem! – vágta rá egyből.
- Rendben, megmondtam, hogy a te döntésed. – mondtam
- Felhívjam Jacobot? – kérdeztem
- Biztosan alszik még, hagyd. Majd délután átmegyek, ha nem járőrözik. – mondta
- Azt hittem a kutyák korán kelnek. – motyogtam az orrom alatt.
- Tessék? – kérdezte. Az emberi fülei nem hallották meg a halk hangomat.
- Nem mondtam semmit. – hazudtam.

Hosszas csend következett. Ahogy rá néztem, újra eltöltött az érzés. Az, hogy ő engem akar, és én őt, hogy semmi nem választhat el minket. Semmi, és senki. Még Jacob sem. Valahol megértettem Bellát, hisz a legjobb barátja volt. Nagyon sokat jelentett neki, bevarrta a sebeit. És ha Bella nem is tud róla, én tudom, hogy vannak hegei. A sebek nem múlnak el nyomtalanul. Féltettem őt, hisz a hegei még mindig felszakadhattak, bármennyire is begyógyultnak hitte őket. De ezeket a hegeket semmi nem tűnteti el, még a vámpír méreg sem. Bella még is bízik bennem, újra, és újra megbántom, de ő bízik bennem. Már az is hatalmas nagy ajándék volt, hogy visszafogadott azok után, amit vele tettem. De amíg ez nem történt, meg csak Jacob volt neki, senki más. Annak ellenére, hogy utáltam, amiért meg akarja szerezni Bellát még mindig hálát is éreztem, ha rá gondoltam. Életben tartotta Bellát, és ezzel engem is. Életben tartotta az életemet.

- Most felhívnád? – kérdezte Bella. Teljesen belefeledkeztem a gondolataimba.
- Már ennyi az idő? – kérdeztem az órára meredve.
- Igen, már ennyi. – nevetett Bella, de nem őszintén.
- Gyorsan telik az idő. – sóhajtottam. – Igen, hívom, de nem akarsz vele inkább te beszélni? – kérdeztem.
- Nem, én csak élőben. – mondta
- Rendben. – válaszoltam, majd előhúztam a zsebemből a telefont.
- Mi a szám? – kérdeztem, és még magam is meglepődte, milyen könnyen tudom most ezt kezelni.
Bella megmondta Jacob telefonszámát, beütöttem és tárcsáztam.
- Haló – szólt bele egy rekedtes hang. Mintha most kelt volna.
- Szia Jacob, Edward vagyok. Bella találkozni szeretne veled. – szóltam bele. A hangom nem volt mogorva, inkább kedves. Bella kikerekedett szemekkel bámult rám. Figyelmen kívül hagytam, és próbáltam csak a telefonra koncentrálni.
- Igen, mikor? És hol? – kérdezte Jacob még mindig rekedtes hangon, de ő sem volt túl mogorva.
- Bánnád, ha ide kéne jönnöd? A felügyeletem alatt akarom tartani, Victoria miatt.
- Ami azt illeti, én is tudok rá vigyázni. De ha nincs más lehetőség, akkor oda megyek. – Tudtam, hogy bármilyen lehetőséget megragad, hogy Bellával találkozzon, még ide is eljönne.
- Neked mikor felel meg? – kérdeztem
- Ma nem én vagyok a soros a járőrözésben, szóval bármikor. – a hangja már-már feldúlt volt. Hallani lehetette, hogy erőfeszítésbe kerül neki, hogy így beszéljen velem.
- Akkor gyere át. – kértem
- Fél órán belül ott leszek. De várj, átléphetem a határt? – kérdezte hitetlenül
- Igen, gyere nyugodtan. – mondtam. A vonal egy kattanással megszakadt. Összecsuktam a telefonom, majd Bellára pillantottam, aki várakozó tekintettel nézett rám.
- Ide jön. – jelentettem ki, mire Bella szemei még jobban elkerekedtek.
- Mi? Ide? De hát, hogyan? – kérdezte levegő után kapkodva
- Bella, nyugi! – nyugtattam, de a szemei könnybe lábadtak.
- Mi a baj? – kérdeztem hirtelen.
- Félek. – suttogta. – Most el kell tőle búcsúznom. – éreztem a hangján, hogy erős akar maradni. Nem akar eltántorítani a döntésemtől.
- Még mindig nem akarsz több időt? – kérdeztem.
- Nem. – rázta a fejét.
- Bella, én nem akarom, hogy te is átváltozz. Én nem választanám magamnak ezt az életet. Tudod, mit szeretnék? – tettem fel a költői kérdést. Bella csak engem nézett. – Ha megtehetném, gyerekeket szeretnék, végig szeretném nézni, ahogyan felnőnek. Meg akarom élni, ahogyan megöregszem. Szeretnék egy kis házat a város közepén, ahol majd együtt nézhetnénk egymás kezét fogva, ősz hajjal a verandán ülve, ahogy az unokáink a pázsiton játszanak. És veled karöltve, mikor már nagyon idős leszek meghalni. Le szeretnék élni veled egy boldog, emberi életet, egy olyan világban, ahol nem léteznek vámpírok, és vérfarkasok, nincs gyilkolás, és vérszomj. Legalább nem szeretnék tudni róla, hogy ilyen emberi életem során valaha is létezett. Én csak egy normális emberi életet szeretnék, és semmi mást. Bella, én nem választottam volna magamnak ezt az életet! – ismételtem magam. – Nem akarok vámpír lenni, nem akarok tizenhét éves maradni örökké, téged akarlak. De én ezt már nem tehetem meg, Bella! Te ezt készülsz feladni! Ezt a jövőt! Csak gondolj bele, hogy mi mindent veszítesz! Kérlek, csak egyszer gondold át! – a monológ végére a hangom már kétségbeesetten könyörgő volt.

Bella lehunyta a szemét, és én csak bámultam. Újra és újra eszembe jutott, hogy egy ilyen gyönyörű, és tiszta lelkű teremtményből nem lehet olyan szörny, mint amilyen én vagyok. Lehetetlen!

- Edward, ez mind szép és jó, de nekem nem lehet boldog életem nélküled! És – bár nem ez az egyetlen ok, amiért át szeretnék változni – mivel neked nincs lehetőséged embernek lenni, én fogok átváltozni. Én is szeretném ezt a jövőt, de nekem nem lehet ilyen jövőm! Nélküled tudod, hogy hogyan tudnám elképzelni a jövőm? Tudod te, mennyire szeretlek egyáltalán? – kérdezte, csak aprót bólintottam.
- Nélküled a jövőm csak egy üres, kiszáradt sivatag lenne. Egy megvénhedt öregasszony lennék, aki mindenkit eltaszított maga mellől, és inkább elzárja magát a külvilágtól, mintsem az emlékeire merjen gondolni. Ismerem magam, és tudom, hogy mit tennék. Inkább csak otthon ülnék, és meg sem próbálnék kimászni ebből, mert bár ragaszkodnék az emlékeimhez, de ugyanakkor félnék tőlük. Ez lenne belőlem, Edward! Veled kell lennem, örökre, ahhoz, ez ne forduljon elő. Kérlek Edward! Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy boldog, normális életet éljek!
- Normális! – horkantam fel. – Bella, szerinted normális, hogy állatokat ölünk azért, hogy életben maradjunk? Normális, hogy nem vagyok ember? – kérdeztem halkan. Feldúlt voltam, de tudtam, hogy igaza van. Érvelni próbáltunk mindketten, és tudtam, hogy ő fog nyerni.
- Edward, én csak veled akarok lenni, örökre! – mondta majd hozzám bújt, és újra kicsordultak a könnyei. Kezeimet az arcára tettem, a bőre szinte égette a jéghideg kezeimet.
- Ne haragudj rám, én, csak meg akarlak óvni ettől. – mutattam végig magamon. Ajkaimat a homlokára szorítottam, amikor hallottam. hogy csengetnek.
- Ki kell nyitnom, a többiek vadászni mentek. – sóhajtottam.
- Lejössz, vagy itt maradnál? – kérdeztem Bellára nézve.
- Itt maradok, rendbe teszem magam, és majd lemegyek. Addig várjatok. – motyogta.
- Ahogy szeretnéd, szerelmem. – suttogtam gyengéden a fülébe.

Felálltam az ágyról, még egy gyors csókot lehelve Bella ajkaira. Lementem, és ajtót nyitottam.

- Szia, Jacob. – nyújtottam ki a kezem felé.
- Szia. – köszönt, és megragadta kezem. Hallottam, ahogy gondolatban elmond mindennek, de nem érdekelt.
- Bella? – kérdezte miután elengedte a kezem.
- Mindjárt jön. – mondtam, majd a nappaliba sétáltam.
- Kérsz valamit? – kérdeztem csupán illedelmességből.
- Azt hiszi, majd elfogadok bármit is ebből a vámpírtanyából? – horkant fel Jacob gondolatban.
- Ha nem, hát nem. – mondtam, majd leültem a kanapéra.
- Tűnj el a fejemből! – kiabált. Nem szóltam vissza neki, Bella miatt. Miatta tűrtem el ezt, és próbáltam jó képet vágni a dologhoz, de már korántsem ment olyan jól, mint a telefonban.

Bella pár másodpercen belül megjelent a lépcső tetején. Lassú léptekkel, és félelemmel telt szemmel jött lefelé. Egyszer rám pillantott, és láttam, ahogyan a könnycsepp újra megcsillan az arcán. Majd mikor Jacobra nézett az arca eltorzult a fájdalomtól. Tudtam, miért. El kellett búcsúznia tőle…Örökre.

27.fejezet

Szívdobbanások

Dúdolni kezdtem Bella altatóját, s mikor elhelyezkedett mellettem már pár perc múlva aludt is. Alice benézett, hogy jól van-e. Csak legyintettem egyet, majd visszafeküdtem a párnára. Még sokáig dudorásztam, igaz, már csak magamnak, de nem akartam abba hagyni. Talán így Bella szépeket fog álmodni. Talán meggondolja magát, és ember akar maradni. Talán van esély rá…
Bella egy mély sóhaj kíséretében felült az ágyon. Nem értettem, hisz még csak hajnali három óra lehetett.

- Bella, mi a baj? – kérdeztem
- Semmi, de már kialudtam magam. Menjünk le a többiekhez. – mondta, de közben árulkodó ásítás hagyta el a száját.
- Bella, ne akarj becsapni. – mosolyogtam – Aludj vissza, rá ér reggel is lemenni.
- Nem, nem fogok már aludni. – makacskodott
- Hajnali három sincs még. – osztottam meg vele a tényt.
- De ez nem befolyásolja, hogy kialudtam-e magam. – vitázott.
- Bella, aludnod kell! – már szinte könyörögtem.
- Nem kell. Különben is, az ágynak sok funkciója van. – csibészes mosoly ült ki az arcára.
- Menjünk le. – jelentettem ki. Nem éreztem magam annyira kontroll alatt.

Bella mérgesen fujtatott egyet, majd öles léptekkel az ajtó felé sétált. Kinyitotta azt, ami hangosan reccsent, majd az üveg szilánkokban hullott a földre.

- Ilyen harcias vagy? – kiabáltam utána nevetve. Félénken benézett a szobába, majd mikor meglátta az üvegszilánkokat megszólalt.
- Alice meg fog ölni. – mondta halkan
- Még mindig a nappaliba akarsz menni? - kérdeztem
- Nem, azt hiszem, itt maradok inkább. – mondta, majd lehajtott fejjel visszafeküdt az ágyra.
- Itt meg mi történt? – hahotázott Emmett, amint felért a lépcsőn. Mögötte állt Alice, és Esme is.
- Mit csináltatok az ajtómmal? – kérdezte Alice idegesen
- Bella kinyitotta, és kitört az üveg. – magyaráztam nyugodt hangon. Közben Bella a mellkasomba temette az arcát, és kuncogott. Én alig tudtam elfojtani a torkomból feltörő nevetést.
- Összetakarítom, Bella nehogy rálépjen. – mondta Esme, majd leszaladt egy szemetesért.
- Segítek. – ajánlotta Bella, de ekkor Alice felszisszent.
- Bella, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – mondta, miközben levetítette nekem a látomását, amelyben Bell elvágja az ujját.
- Szerintem sem. Menjünk inkább az én szobámba. – ajánlottam. Bella hangtalanul bólintott.
- Az ágynak nagyon sok funkciója van. – suttogtam szerelmem fülébe olyan halkan, hogy a többiek ne hallják.

Felkaptam Bellát, és kézben vittem a szobámig, hogy nehogy rálépjen egy üvegszilánkra. Mikor a szobába értünk Bellát az ágyra tettem.

- Milyen funkciókra gondoltál? – kérdezte reménnyel telt hangon.
- Meg kell beszélnünk valamit. – mondtam komolyan.
- Oké. – hangja lemondó volt, reményt vesztett.
- Bella, te tényleg kész vagy feladni mindenedet, csak hogy velem légy? – kérdeztem. Az ablaknál álltam, Bellának háttal, a holdat nézve.
- Edward – szólt, majd hallottam, hogy feláll az ágyról, és mögém sétál. Hátulról átkarolt – Nekem te vagy a mindenem. – mondta. Megfordultam, és a szemébe nézve kezdtem beszélni.
- Bella, ez egy nagy döntés. Soha többé nem lesz esélyed emberként élni. Ott van Charlie, és Renée, a barátid az iskolából. –tudtam, hogy az utolsó esélyemet is ki kell játszanom. – És ott van Jacob is…
- Edward, ezt már megbeszéltük. – mondta, de a hangja már korántsem volt annyira határozott.
- De Bella, te nem akarod ezt! Gondolj bele, mit vesztesz el ezzel a döntéssel. – kértem
- Edward, kérlek! Döntöttem, és te megígérted, hogy meg fogod tenni. És itt van Victoria is, nem lehetek ember, nem lehetek gyenge.
- Megvédelek, ha idejön. Kérlek, Bella! Gondolkodj el ezen! Kérlek. – suttogtam elhalóan
- Megígérted – suttogta, majd visszahátrált az ágyra, és összekuporodott rajta.
- Bella, ne haragudj rám! Én csak téged akarlak megvédeni ettől. Ez a világ veszélyes, és ijesztő.
- Nem rád haragszom. Magamra vagyok dühös, amiért újra meg újra ki akarom erőszakolni belőled azt, amit nem akarsz megtenni. De majd Carlisle… - mondta volna, de oda sétáltam, és az ujjaimat a szájára tapasztottam.
- Azt hiszed, hogy nem akarom? – kérdeztem, majd elvette az ujjam az ajkairól
- Mi más magyarázat van rá, hogy semmiképpen nem akarsz átváltoztatni? –értetlenkedett
- Bella, ezt mér egyszer elmondtam. Nem is tudod, mekkora megkönnyebbülés lesz nekem, ha már nem leszel ember. Nem kell minden pillanatban odafigyelnem, nehogy összetörjelek, nem kell attól félnem, hogy a véredet kívánom. Én csak meg akarlak téged óvni a méregtől, és a szomjúságtól. A gyilkos ösztönöktől, amiktől én még ma is elszörnyedek. És nem akarom, hogy a lelked odavesszen.
- Edward! – fogta most ő a kezei közé az arcom – Bármit feladnék érted. És ne féltsd a lelkem, hisz a tiéd sem veszett el! Tudom, hogy nem!
- Bella, de ez… - mondtam volna, de a mutatóujját az ajkaimra helyezte.
- Shh, semmi de. Szeretlek, és te is engem, örökké veled akarok lenni. Soha nem elengedni. És nekem ez bőven elég ok, hogy feladjam az emberi éltem érted. Sokkal többet is megtennék.
- Nem kérhetem, hogy miattam ezt tedd. Így is elég önző vagyok, amiért csak magamnak akarlak. Amiért meg akarlak szerezni, önző módon. - mondtam
- Edward, nem kell megszerezned, ami már amúgy is a tiéd. – suttogta a fülembe
- Nem birtokolhatlak.
- Kérlek, ne vitázzunk ezen! – kérlelt most a szemembe nézve
- Rendben. Nem szeretek veled vitázni. – mondtam, majd megfogtam Bellát a derekánál fogva, és újra az ágyon voltunk.
- Szóval, nem szeretnéd kitárgyalni ebben a hatalmas ágyban rejlő lehetőségeket? – kérdezte újra reménnyel telt hangon. Nagyot sóhajtottam, de nem bánatosan. Valamiért boldogságot éreztem.

Sokkal erősebben éreztem, hogy Ő egy ajándék nekem. Kaptam egy esélyt a boldogságra a sorstól, sokáig tartó magány után, és nem szalaszthatom el.

- Egy valamit ígérj meg, és akkor átváltoztatlak, amikor csak akarod. – kértem
- Hát persze, mond csak.
- Hogy utána örökké együtt leszünk. Örökké, ameddig csak lehet, és semmi nem fog az utunkba állni, bármi jöjjön. tudom, hogy én követtem el ezt a hibát, utamba állt egy akadály, és én nem voltam képes túljutni rajta. Egyedül. De együtt vagyunk.
- Megígérem - suttogta könnyes szemekkel. – Örökké.
Megcsókoltam Bellát, lassan, szenvedélyesen. Az ajkaink szinte alig súrolták a másikét, de most Bella sem akart többet. Kezeit a nyakam köré kulcsolta, majd az egyikkel a hajamba túrt.
- Bella, mennyi időt szeretnél még? – nyitott be Alice.
- Hoppá, bocsi. – nevetett
- Igen Alice, bejöhetsz. – szűrtem a fogaim közt, majd még egy gyors csókot leheltem Bella ajkaira.
- Mennyi időnk van még? – kérdeztem feszülten. Bella mellettem ült, és átkaroltam a derekát.
- Három nap. – válaszolt Alice.
- Mennyi idő, amíg mindent elintézünk? – kérdeztem
- Mi mindent? – vágott közbe Bella
- A költözés, indok Charlienak… - soroltam
- Jacob. – motyogta Bella maga elé meredve

Felcsillanni látszott egy reménysugár, hogy Bella belegondol, mi mindent hagy maga mögött, ha bezárja az emberi élete ajtaját. Talán tényleg ember marad. Ember, amíg csak lehet. Maradhatna ember élete végéig is akár.

- Bella, bármikor meggondolhatod magad. Ne félj kimondani, amit érzel. – suttogtam a fülébe, úgy, hogy Alice se hallja.

Bella hevesen rázni kezdte a fejét.

- Nem, eldöntöttem. Csak még egyszer beszélni akarok Jacobbal. Utoljára… - suttogta rám nézve.
- Ahogy szeretnéd. – mondtam.
- Akkor két nap múlva? – kérdezte Alice
- Igen, az jó lesz. – vágta rá Bella szinte gépiesen.
- Oké, akkor hagylak titeket. – mondta Alice, majd óvó pillantást vetett Bellára, és kiment a szobából.

- Biztos vagy benne? Ez már csak rajtad múlik. – mondtam Bellát az ágyba fektetve. A könnyei a csukott szemhéján át is kicsordultak.
- Igen. – szipogta – Nincs számomra fontosabb nálad.
- Köszönöm. – mondtam, majd szorosan magamhoz szorítottam. Kezeit újra a nyakam köré fonta, fejét pedig a vállamra hajtotta. Éreztem, ahogy a forró könnyei átitatják az ingemet, de nem érdekelt. Még szorosabban átöleltem, és a füléhez hajoltam.
- Örökké. – suttogtam neki
- Igen, örökké. – szipogott Bella. – Szeretlek!
- Én is szeretlek! – pusziltam meg a nyakát.

Tudtam, ha ember lettem volna az én könnyeim is kicsordultak volna. Hisz Bella szenvedett, de egyikünk sem tudott más megoldást. Most mit meg nem adnék azért, hogy ember lehessek! Annyival könnyebb lenne minden!

Éreztem, hogy Bella teste lassan elernyed a karjaim közt. Hallottam a szíve ritmusos dobogását, és az egyenletes légzését. Az ágyra fektettem, majd betakartam, és mellé feküdtem.

Most én hajtottam az ő mellkasára a fejem. Fájdalmasan hatolt belém a tudat; a szívének dobbanásai már meg vannak számlálva…

26.fejezet

Döntés II.

Újra az erdőben rohantam, olyan gyorsan, mint egy félőrült. De cél nélkül. Nem tudtam, miért jöttem el, már úgy is megígértem Bellának. Talán mert a friss levegő segít? Vagy, mert ha Bella nincs velem, jobban tudok gondolkodni? Nem, nem ez volt az ok. Nem tudtam a családom szemébe nézni a kitörésem után, főleg nem Belláéba. Hogy menjek most vissza? Bella biztosan összeomlott. Újra megbántottam. Elképesztő, hogy mennyire érzéketlen tudok lenni vele, azok után, amit vele tettem. Én vagyok a beteg oroszlán, aki elrabolja a lelkét. Most pontosan ugyan úgy éreztem magam, mint a születésnapi bulija után. De nem tehetem meg vele még egyszer, hisz súlyos következményei lettek az akkori döntésemnek. Főleg, hogy Victoria a közelben van, és Bellára vadászik. Egy nagy sóhaj kíséretében térdre rogytam az erdő közepén.

Hirtelen megéreztem egy illatot. Vér illatát, valamilyen ragadozó volt. Tudtam, hogy rég vadásztam, és nagyon is csábított az illat. A torkom égett, a számban pedig felhalmozódott a méreg. Az elmémet elterítő vörös köd úgy nehezedett rá, mint valami száz tonnás nehezék. Szinte éreztem, ahogy lesújt. „Ölj” – suttogta egy hang belülről. Felálltam a sáros földről, és az állat után kezdetem futni. Az megérezte a veszély, és próbálkozott elfutni előlem, persze eredménytelenül. Hallottam, ahogy az oroszlán szívdobogása egyre gyorsabb és gyorsabb lesz. Mikor utolértem még mindig előlem rohant. A zsákmányom felé vetettem magam, és letepertem a földre. Fogaimat a nyakába mélyesztettem, és gyorsan, mohón szívtam ki a vérét. Mikor végeztem elhajítottam az állat élettelen testét, majd tovább futotta az erdőben. Időközben az ég elfelhősödött, és besötétedett. A hold tompa fénye a fák közé világított. Hallottam egy közeli patak csobogását, és ahogy egy mókus ugrál egy fán valahol. Mindent hallottam, de a legerősebb, és legszebb hang Bella szívdobogása volt. Nem tudtam, mennyire lehetek távol a háztól, de ezt a hangot mérföldekről megismerném. A világ legszebb szólama volt ez, mint ezernyi gyönyörű csengőszó. Megálltam, becsuktam a szemem, és csak hallgattam. Észre sem vettem, hogy elindulok felé, még mindig csukott szemmel. Mikor kinyitottam a ház előtt álltam a réten, és megint elragadott a félelem, hogy haragudni fognak rám. „Bella már biztosan alszik” – gondoltam, és lassan elindultam a bejárati ajtó felé. Mikor a verandára értem egy pillanatra megálltam, és azon kezdtem gondolkodni, hogy mi lenne, ha futnék még egy kört. De ekkor meghallottam a húgom mérges hangját. Tudtam, hogy mérgesek lesznek. Főleg Alice. De azt is tudtam, hogy megérdemlem, amit pár másodpercen belül kapni fogok. Nem mertem a húgom gondolataiba nézni.

- Edward Cullen – ordította – tudom, hogy az ajtó előtt vagy, és ha most nem jössz be, én megyek ki érted. Ne merj elmenni, mert azt megbánod – fenyegetőzött. Újra mélyet sóhajtottam, majd beléptem.
- Állj meg! – kiabált rám újra, mikor el akartam menni mellette.
- Alice, kérlek…
- Nem érdekel, mit akarsz! Van fogalmad róla, hogy Bella hogy tudott elaludni? Álomba sírta magát! – mennydörögte.
- Megyek, és megnyugtatom. – mondtam halkan.
- Azt már nem! Nem mész sehová, nem fogom engedni, hogy bemenj a szobámba!
- Mi? A tesz szobádban? – döbbentem meg.
- Lent aludt el, és nem vittem a tiédbe!
- Kösz, Alice! Most megyek, és átviszem a saját szobámba! – indultam volna el, de Alice előttem termett, és visszalökött a lépcsőről.
- Alice! – szólt Carlisle a lépcső tetejéről. – Hagyd!
- Nem, apa! Meg kell végre értenie! – nyafogott Alice
- És ezt szavakkal is el lehet mondani! – tiltakozott apám
- Nem, Carlisle. Igaza van – mondtam lehajtott fejjel, majd a nappaliba sétáltam, és a kanapéra rogytam. Felnéztem, és Alice meglágyult tekintetével találtam szemben magam.
- Bocsánat. – motyogtam magam elé. Alice mellém ült, és a hátamra tette a kis tenyerét.
- Edward, csak azt szeretném, ha megértenéd, mennyit jelentesz Bellának. – mondta Alice halkan.
- Én tudom, de nem tudom, meddig bírnám elviselni, hogy, ordít a fájdalomtól. Vagy, hogy egyáltalán meg tudom- e harapni. Te meg tudnád tenni Jasperrel? Ott tudnál lenni mellette, miközben miattad vonaglik a méregtől? – kérdezte kétségbeesett hangon Alicere nézve
- Nem tudom, Edward. Képzelem, mit érezhetsz, de meg kell tenned. Mindannyiunk érdekében. – mondta. – És Victoria egyre közelebb van. Nem tudtok egymás nélkül élni, ez a sorsotok. Fogadd el, kérlek! – kérlelt.
- Alice, ne hidd, hogy én nem szeretem Bellát. Nem szeretek senkit jobban nála! Ő az életem, nem tudok nélküle élni. Örökké akarom érezni magam mellett, de ha ez az ára, akkor inkább élnék magányosan. – láttam, ahogy Alice szemében megvillan a düh. – De tudom, hogy meg kell tennem, Alice. Meg fogom tenni, megígértem. Csak össze kell szednem magam. – zártam le
- Láthatom? – kérdeztem félénken, a szemem sarkából Alicere pillantva
- Menj már, te idióta! – mondta nevetve, majd felrántott a kanapéról, és a lépcső felé kezdett lökdösni.

Szó nélkül felsétáltam a lépcsőn, de az ajtóban újra megtorpantam. Vettem három mély levegőt, majd lassan, csak annyira nyitottam ki az ajtót, hogy beférjek. Halkan az ágyhoz lépkedtem, ahol Bella nekem háttal feküdt, és a nevemet motyogta.
- Edward, Edward, ne hagyj el. Nem mehetsz el újra, é szeretlek, ne menj el!
Lerúgtam a cipőmet, és mellé feküdtem. A takarót köré csavartam, és átöleltem. Felém fordult, és a fejét a mellkasomra hajtotta. Pár perc telt csak el, mikor a fejét felemelte, és értetlenül meredt rá.

- Hát nem hagytál el? - kérdezte könnyes szemekkel.
A szívem megszakadt az arckifejezésétől. nem tudtam mihez hasonlítani, de annyira megtört volt, azt hitte elhagyom.
- Bella, megígértem, hogy bármi történjék, soha nem megyek el, amíg szükséged van rám. – fogtam kezeim közé az arcát.
- Át fogsz változtatni? – kérdezte. Láttam a szemén, hogy fél a reakciómtól. Magam sem tudom miért, de elmosolyodtam.
- Igen, hisz megígértem. És utána, ha mindenen túl vagyunk, te vámpír leszel, és elintéztük Victoriát, örökké együtt leszünk. – suttogtam, majd közelebb hajoltam.
- Szeretlek. – csak ennyit mondott, majd szájával az én ajkaim felé kapkodott.

Még közelebb hajoltam, és mikor az ajkaink összeértek nem ragadott el a vágy, ahogy azt hittem. Megmaradt a nyugalmam, nem vesztettem el a fejem. Az ajkaink éppen hogy súrolták egymást, amikor Bella ajkai elnyíltak, és éreztem a forró leheletét. Hirtelen elhúzódtam, Bella pedig kérdőn nézett rám. El akartam neki mondani a legfontosabbat.

- Szeretlek, örökké. És azután – suttogtam, majd újra megcsókoltam.

Ígéretek

Sokszor teszünk ígéreteket, nap, mint nap. Biztosan mindenki minden nap megígér sok mindent. Minden nap megígérjük, hogy „igen anya, vigyázni fogok magamra.” De van, mikor valaki nem tartja be a szavát.

Volt egy lány, akinek megígérték, hogy soha nem hagyják el, de még is megtörtént. A lányt Bella Swannak hívták, és szerelme, Edward Cullen egy másik ígérettel eltörölte minden addig tett szavát. Minden ígéretét. „Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem. Nem jövök vissza. Olyan lesz mintha soha nem léteztem volna.” És a lány összetört. A mellkasában tátongó űr minden nappal egyre jobban fájt. Minden nappal egyre jobban hiányolta Edwardot.

Hát ennyi járt neki? Mint a másodpercek, úgy szaladt el az a pár boldog hónap, amit Edwarddal tölthetett. De Bella már gondolatban sem tudta kimondania fiú nevét. A fiúét, aki az életét jelentette. Még emlékezett arra a napra, mikor Edward elhagyta őt, még érezte a szellőt, még felvillantak a képek a szemei előtt, ahogy az őszi erdő falevelei jelezték a fiú útját, és hogy megígérte neki, hogy nem fog magával butaságot csinálni. Még emlékezett Őrá…

Nem akarta elfelejteni, tudnia kellet, hogy létezik, és egyszer vele volt. Egyszer együtt boldogok voltak, és ezt soha nem fogja elfelejteni. Fájdalom nyomta minden nap minden másodpercében Bella szívét. Küzdött az emlékeiért, és azok ellen. Hisz fájt látnia azt, akit elvesztett. Az emlékei minden alaklommal úja felszakították a sebeit, melyek véreztek. És minden csepp vér egyre jobban szívta ki Bellából az életet.

Bár vérfarkas barátja valamilyen mértékben vissza tudta csalogatni a depresszióból, ez sem segített rajta. Rémálmok gyötörték, melyekből sikítva ébredt, melyekben nem találta meg, amit keresett. Melyekben nem volt semmi, ami számára fontos lenne. Jacob az idő múlásával egyre fontosabb szerepet játszott az életében. A Napja volt. A legjobb barátja, aki többet szeretett volna. Bellának lelkiismeret furdalása volt, amiért nem viszonozza Jacob érzelmeit. Hisz sokat köszönhetett neki, talán az életét. De a szívét Edward magával vitte, s nem tudott többé úgy szeretni.

Végül Jacob bevésődött, és bár Bella barátja maradt, az érzelmei megváltoztak. Nem tudott már Bellára úgy nézni, ahogy az előtt. Régebben védelmezte, hisz a világ közepe volt számára. De most, hogy megtalálta a másik felét, azt a lányt, aki neki van teremtve már nem töltött annyi időt Bellával. Bár már öt év telt, mióta azon a végezetes szeptemberi napon Edward elment, még nem tudta kiheverni szerelme hiányát. Újra visszaesett ugyan abba az állapotba, amikor még nem volt neki Jacob sem. Elveszettnek érezte magát, nem érezte, hogy az apján kívül bárki törődne vele. Depressziós volt, de élt. Próbálta túlélni az idő múlásával járó fájdalmat, és Edward hiányát.

Mindezek ellenére nem haragudott a fiúra. Csak megköszönte volna neki azt a pár boldog hónapot, amit együtt tölthettek. Megköszönte volna neki, hogy megadta neki a szerelem élményét. Csak hogy szerethette.

Teltek a napok, a hetek, a hónapok és az évek, de Bella senkinek sem árulta el féltve őrzött titkát. Ahogy megígérte, senkinek nem mondta el, hogy Edward egy vámpír. És hogy az életét vesztette el vele együtt, a jövőjét, a boldog örökkét azzal, akit igazán szeretett.

Újabb évek teltek, és mikor Bella huszonnyolc éves volt, az apja szívrohamban meghalt. A lány nem bírta tovább, tízévnyi szenvedés után, mikor már Jacob sem kereste, mikor már mindenki elfelejtette elsétált a rétre, amihez már oly megszokottan vitték a lábai. Sokszor felkereste ezt a helyet, miután Edward elhagyta. Ilyenkor a fájdalommal nem törődve idézte fel a régi emlékeket. És megint itt volt, újra felidézte élete legszebb hónapjait. Edward arcát, és aranyszín szemét. Márvány bőrének illatát, és érintését.

Élete utolsó alkonyán végignézte a naplementét, és ahogy beköszönt az éj. Hátradőlt a nyirkos füvön, s tíz év szenvedés és fájdalom után, az űr után, amit Edward hagyott maga után Bella végre boldogan merült el az oly sokáig várt jótékony sötétségben. Végre magával vitte a halál, hogy öntudatlanul, s emlékek nélkül szárnyaljon tovább megsebzett lelke.

S hogy mi történik, ha az ember nem tartja be az ígértét? Romba dönthet mindent, amiben addig hittél.

25.fejezet

Döntés

Csendben, Bella dereka köré fonva a kezeimet követtük Alicet. Többször körbe pillantottam, veszély vagy bármi fenyegető után kutatva, de semmit nem érzékeltem. Nem tudtam koncentrálni, a látomás mintha ledermesztette volna az agyam. Rettegés lett rajtam úrrá, hogy meg van az esélye, hogy elvesztem, ami számomra a legfontosabb a világon; hogy elvesztem Bellát. Még szorosabban öleltem meg az életem derekát, s szorosan magam mellet tudva megálltunk a nappaliban. Bellára néztem, holdsápadt arca rettegést tükrözött.

- Leüljünk? – kérdeztem aggódva. Nem akartam, hogy elájuljon, vagy hasonló.
Bella némán bólintott, majd a kanapé felé indultunk. Leültem mellé, az ölembe húztam, és átöleltem. Nem akartam, hogy féljen. Azt akartam, hogy tudja, meg tudjuk védeni. A családunk elég erős volt Victoria legyőzéséhez. Ennek ellenére én is féltem, iszonyúan kínzott a gondolat, hogy a kezeim közt tartott lány meghalhat. Nem tudtam rá megoldást, hogyan védhetném meg száz százalékosan.

Carlisle a nappali közepére sétált, eközben a családom többi tagja leült a kanapéra, és a fotelekbe. Apám megköszörülte a torkát, majd beszélni kezdett.
- Victoria támadni fog, ez biztos. Ugye, Alice? – nézett a húgomra.
- Igaz – Alice hangja szinte élettelen volt. Neki sem volt ötlete rá, hogyan védhetnénk meg Bellát. A családunkban mindenki gondolatából csak a kétségbeesés visszhangja hallatszott, míg Carlislenak eszébe nem ötlött valami.
- Apa, azt nem! – álltam fel, és dühösen meredtem apámra. A gondolat, hogy Bella ilyen gyorsan elveszthetné emberi mivoltját, hogy Victoria miatt átváltoztatnánk szinte fizikai fájdalmat okozott.

- Fiam, van jobb ötleted? – kérdezte, mire én még dühösebb lettem.
- Igen, van! – jelentettem ki szinte ordítva – Meg fogjuk védeni Bellát, heten vagyunk!
- Edward, nyugodja le! – csitított Esme.
- Csak így nyerhetünk. – szólalt meg megtört hangon Alice. A kanapén ült, a lába felhúzva, a feje lehajtva, és magát hintáztatta.
Jasper mellette ült, és átfogta a vállát, de Alice lerázta a fivérem kezét magáról. Ismertem Alicet, és tudtam, hogy mennyire kötődik Bellához. A legjobb barátnője volt. A legjobb barátnője, aki most életveszélyben volt. De lehetetlen, hogy nincs más megoldás! Még Bella sincs kész, és én sem vagyok képes elengedni a lelkét…
- Nem! Az nem lehet! Biztosan van más megoldás! – újra felpattantam a kanapéról, s az ajtó felé rohantam, de mikor visszanéztem láttam, hogy Bella könnybe lábadt szemekkel nézi, mit művelek. A szemében csalódást látta, méghozzá irántam. Lehajtott fejjel visszasétáltam a kanapéhoz.

- Bocsánat. – suttogtam még mindig lehajtott fejjel, majd leültem Bella mellé, és az ölembe húztam. A vállamra hajtotta a fejét, majd éreztem, ahogy a forró könnyei átitatják az ingemet, de nem zokogott.
Alice és Esme egyszerre állt fel, és sétált felénk. Anyám a vállamra tette a kezét, Alice pedig elém térdelt.
- Tudjuk, hogy milyen nehéz ez nektek, de Alice nem lát semmi más lehetőséget. – suttogta lehajtott fejjel Esme. A hangjából kihallatszott, hogy sír.
- Mindenkinek jobb lenne nélkülem. – motyogtam az orrom alatt, de persze mindenki hallotta. Mikor felnéztem hét dühös tekintettel találtam szemben magam.
- Ha még egyszer ilyet mersz mondani… - fenyegetőzött Alice. Bella szó nélkül újra a vállamra hajtotta a fejét, majd olyan erősen szorított magához, ahogy emberi ereje engedte. Nem sok idő múlva éreztem, hogy zokog.
- Mond, hogy nincs igazam! – a hangom újra dühös volt. Megint kiabáltam.
- Nincs igazad! – zokogta Bella.
- Bella, Bella édesem, ne haragudj rám, kérlek! – magammal szembe fordítottam, és a mutatóujjammal felemeltem az állát. A szemében már nem láttam a csalódást. Fájdalmat láttam benne.
- Nem haragszom, de ne mondj többé ilyet. – szipogott
- Megígérem, kedvesem. – suttogtam a fülébe, majd a családom felé néztem.
- Alice, kérlek, kutass. – könyörögtem
- Azt csinálom, Edward, de semmilyen más lehetőségünk nincs. És mivel nem döntöttél, nem látok, csak foszlányokat. – minden félelmem ellenére a hangja nem volt mérges. Megértés csendült ki belőle.
Nem válaszoltam. Döntenem kellett, vagy kockáztatok, vagy átváltoztatjuk Bellát. Végül úgy döntöttem – bár fájdalmas döntés volt- hogy Bellára hagyom.
- Bella, ez a te döntésed lesz. Nem akarlak befolyásolni, csak egy kérésem lenne. – néztem most Bellára.
- Mi a kérésed? – kérdezte halkan.
- Hogy gondold át. Bella, nem les több alkalmad az életre, nem fogsz többet emberként élni. – kértem.
- Nem kell az emberi élet, ha velem vagy. Ha velem leszel, örökké, akkor nincs mit átgondolnom. – a hangja őszinte volt, tudtam, hogy nem fogom tudni eltántorítani a döntésétől
- Carlisle – nézetem apámra – Mit gondolsz? – kérdeztem
- Ha Bella meghozta a döntést, akkor nincs kifogásom. Egyszer ezt már megszavaztuk.
- Alice, mennyi időnk van? – kérdeztem újra a húgomra nézve
- Tíz nap – válaszolt
- Szóval hét napunk van maximum. – állapítottam meg.
- Kevesebb. – szólalt meg Carlisle – Nem várhatunk ennyit, hisz Bella azon a napon alakulna át teljesen, amikor Victoria támadni akar. Négy napunk maradt maximum. – javított ki apám
- Igazad van. – suttogtam lehajtott fejjel.
- Megbocsátotok? –kérdeztem, de mindeközben Bellát néztem, aki aprót bólintott.

Bellát óvatosan magam mellé tette, majd felálltam és lassan a bejárati ajtóig sétáltam. Mikro becsuktam magam után rohanni kezdtem. Nem tudtam, hová megyek. Csak ki akartam szellőztetni a fejem, csak futni, és magam mögött hagyni a kételyeimet.

24.fejezet

Bonyodalom

- Jól vagy? – kérdeztem mikor Bella már egy ideje már a vállüregembe temette az arcát. Már nem éreztem, hogy a forró könnyei az ingemet áztatják.
- Igen – szipogta kedvesem.
Újra sikerült felszakítanom a sebeit, semmit nem tudok úgy csinálni, hogy ne okoznék neki lépten-nyomon fájdalmat.
- Ne haragudj – suttogtam a fülébe, de egyből felkapta a fejét, és vadul rázta azt.
- Edward Cullen. Ha még egyszer bocsánatot mersz kérni valamiért is, és esküszöm…- csattant fel. Nem fejezte be a mondatot.
- Esküszöl, hogy? – incselkedtem
- Hogy megtámadlak! – már Bella is mosolygott, majd kibújt az ölelésemből, és hátra döntött. Hagytam, hogy meglökjön, hátra dőltem az ágyon, ő pedig mellém ült, majd lefeküdt, a mellkasomra hajtotta a fejét. A haja az arcomra omlott, én pedig csak élveztem a bódító illatot.

- Szeretlek – sóhajtottam, majd mélyet szippantottam Bella illatából. Csodálatos, tökéletes, gyönyörű…ez a három szó jutott csak eszembe.
- Én is téged. Örökké – suttogta közvetlenül a fülembe.
- Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy olyan vagyok, mint egy meteor? – kérdezte hosszú csend után
- Igen – aprót bólintottam – Mikor hazaértünk Olaszországból.
- Pontosan. Ma sem tudnál nélkülözni? Még mindig elvakítalak? – kérdezte halkan, kissé szégyenlősen. Hát hogy ne vakítana el?
- Ez milyen kérdés? Nem tudom elképzelni nélküled az életem. – jelentettem ki magabiztosan. Hogy is tudnék nélküle élni? De hogy kérdezhet ilyet?
- Akkor nyugodt vagyok. – mondta, majd megkönnyebbülten sóhajtott
- Bella – ültem fel, és az arcát a kezeim közé fogtam – Sok mindenen keresztülmentünk, de azt hiszem, már bebizonyítottuk egymásnak, hogy ha szeretjük egymást semmi nem választhat el minket egymástól. Se távolság, vagy az idióta ötleteim, vagy a vérfarkasok...Semmi az égvilágon! És most megígérem neked, megesküszöm, Bella, hogy soha de soha nem foglak többé elhagyni. Mi együtt kibírunk mindent. Mindent! – mondtam, majd a homlokomat az övének támasztottam.
- Ha nélküled kéne élnem, bele halnék. – suttogta. Bőrömön éreztem a forró leheletét, a szeme újra könnybe lábadt.
- Bella, a kötelességem, hogy megvédjelek. Nem fogok elmenni, amíg el nem küldesz. Nem megyek sehová amíg szükséged van rám, mindaddig, amíg engem akarsz. – mondtam komolyan
- Akkor egy ideig nem szabadulsz. – mosolygott boldogan, majd becsukta a szemét, és az orrát az enyémhez érintette.
- Szeretlek – suttogta, majd lágyan az ajkaimhoz érintette a sajátjait. Lassan csókoltam meg, egyáltalán nem vadul, vagy követelődzően. Bella sem sietett el semmit, de most nem mentünk tovább a csóknál. Nem is vágytam most a testére, csak annyira, mint mindig.

Lassan elhúzódtam tőle, Bella ajkait lemondó sóhaj hagyta el. Végigsimítottam az arcán, majd lassan újra hozzáérintettem az ajkam az övéhez, de nem csókoltam meg. Miután újra elhúzódtam Bella ellágyult pillantást vetett rám. Hirtelen éreztem, ahogyan a zsebemben rezegni kezd a telefonom. Kikaptam a zsebemből, és a kijelzőre pillantottam.

- Mi az Alice? - szóltam bele a telefonba
- Edward – a húgom hangja remegett – Victoria. Támadni fog – dadogta. Az állkapcsomat hangosan összecsattintottam, és kővé dermedtem.
- Mit tegyünk? – sziszegtem, és óvón magamhoz szorítottam Bellát.
- Gyertek ide, és meg fogjuk beszélni. – mondta még Alice a telefonba, majd elköszönt és letette.
- Gyere – húztam magam után Bellát
- Mi? Edward? Beavatnál engem is? – kérdezte Bella megtorpanva.

Nem volt vesztegetni való időnk, felkaptam, lerohantam vele, bezártam az ajtót, majd elrejtettem a kulcsot, és beszálltunk a kocsiba. Bella ebből valószínűleg a már-is-a-kocsiban-ülök állapotot vette észre.
Indítottam az autót, és már az úton hajtottam a megengedettnél száz km/h sebességgel többel, mikor Bella újra faggatni kezdett.

- Bella, bajban vagyunk – mondtam kurtán, makacsul csak az utat figyelve.
- Victoria – motyogta maga elé. Mélyen, a szörnyeteg Bellát védő oldalából egy morgás tört fel a torkomból.
Bella egyből tudta, hogy Victoria okozott minden gondot most.
- Charlie – kiáltott fel hirtelen
- Biztonságban van, az a nő tudja, hogy velem vagy, nem otthon keresne - magyaráztam. Próbáltam nyugtatni Bellát, de nem nagyon ment, hisz én sem voltam nyugodt.
- Biztosan?
- Száz százalék – erősítettem meg. A hangom még most is feszült volt.

Az út további része csendben telt el, mikor a házhoz értünk Alice a lépcsőn ülve, magát előre-hátra hintáztatva, csukott szemmel találtuk. Olvastam a gondolataiban. A látomásában Victoria önelégült, undorító mosollyal ecsetelte Bellának hogy mit fog vele csinálni. Felordítottam, mikor hozzáért.

- Mi a baj? – kérdezte Bella. Forró érintése váratlanul ért, ezért megremegtem.
- A látomás – sziszegtem

Alicehoz sétáltunk, aki most nem mozdult. Nem tudtam többé a gondolatait nézni, inkább megfogtam a húgom vállát, aki mintha megijedt volna az érintésemtől megremegett, majd rám nézett, és szó nélkül elindult befelé a házba…

23.fejezet

Örökké

Bella ágyán fekve néztem a békés arcát. Néha-néha mosolygott, és sóhajtozott, és volt mikor a nevemet motyogta. Szerettem volna belelátni a gondolataiba, hogy együtt élvezhessem vele az álmait. Ehelyett becsuktam a szemem, és újra levetítettem magam előtt azt a fantasztikus estét. Minden mozdulatot egy külső szemlélő szemszögéből láttam. Minden egyes érintést, minden sóhajt.
Hajnali öt felé járhatott az idő, amikor Bella egy nagy nyögés kíséretében felült, és rémülten körülpillantott.

- Minden rendben? – kérdeztem halkan
- Persze, csak nem láttalak – motyogta megkönnyebbülten, majd a fejét a mellkasomra hajtotta. Elkezdtem dúdolni az altatóját, és percek múlva már újra csak az egyenletes szuszogását hallottam.
Reggel később kelt, mint általában. Körülbelül délben újra felült, és körülnézett, hogy hol vagyok.

- Itt vagyok – suttogta – Charlie már elment dolgozni, előtte be is nézett a szobádba -kuncogtam
- Reménytelen egy apám van – mondta Bella, és ő is kuncogott
- Éhes vagy? - kérdeztem hirtelen. Bella a hasára tette a kezét, majd mosolyogva válaszolt
- Igen.
- Akkor gyere – mondtam és felkaptam, majd leszáguldottam vele a konyhába.

Miután megevett egy tál műzlit jóllakottan hátradőlt a széken.
- Ne mond, hogy ennyivel jól laktál!
- Nem mondtam. Csak finom volt, és rég ettem műzlit – nevetett – és műzliszeletet – nézett a pultra, majd egy pillanatra az arckifejezése megváltozott, de gyorsan rendezte a vonásait
- Egy újabb emlék? – kérdeztem. Tudtam, hogy azt hiszi, nem vettem észre
- Igen – felelte kurtán. Nem firtattam, láttam, hogy nem akar róla beszélni.

Félénken rám nézett, majd a konyhapult felé indult, hogy kivegye a szekrényből a már említett műzliszeletet.
Miután megette felém fordult, és hozzám bújt.

- Mit szeretnél csinálni? – kérdeztem
- Hmm – megnyalta az alsó ajkát – mit is csináltunk tegnap? – kérdezte tanakodva.
- Nem emlékszem tisztán, felfrissítenéd az emlékezetemet? – kérdeztem a legbársonyosabb hangomon
- Szívesen - mondta, majd felugrott a vállamra támaszkodva, én elkaptam a lábait, ő pedig a derekam köré fonta.
- Dereng már? – kérdezte.
- Nem, még semmi – sajnálkozó hangom kuncogásra késztette, majd a nyakamat kezdte csókolgatni.
- És most? – kérdezte és kezével már az ingem felső gombjával kezdett játszani, közben az állam vonalát csókolta
- Halványan kezdek emlékezni – mondtam, és nem bírtam tovább. Most eszembe sem jutott rejtegetni a vámpír erőmet. Egy kézzel elkaptam Bellát, és felszáguldottam a szobájába. Óvatosan, újra mintha csak egy törékeny porcelán babát fognék az ágyra tettem Bellát, és csókolni kezdtem.
Nem tudtam, hogy hol, még is oda figyeltem. Elvesztettem az eszem, még is ösztönösen óvtam Bellát minden mozdulatomról.

Miután”végeztünk „ Bella zuhanyozni ment, én pedig a szobájában vártam rá.
- Ez az eper illatú sampon – sóhajtottam mélyet szippantva Bella frissen mosott hajából, amikor kijött a fürdőből, és az ölembe bújt.
- De ez jobb – mondtam, majd megcsókoltam a nyakát.
- Tényleg – jutott eszébe valami – Téged nem csábít a vérem? – kérdezte, és a homloka ráncokba szaladt
- Nem – jelentettem ki büszkén.
- Le vagyok maradva. Mióta?
- Miután eljöttünk Volterrából. Vagyis, hogy már ott nem éreztem csábítónak.
- Miért?
- Nem tudom, de van egy elméletem. – mondtam csendesen.
- És meg is osztod velem? – kérdezte, a hangja egy fokkal hangosabb volt az enyémnél.
- Mikor Rose felhívott,– a torkomat fojtogató érzés ellenére próbáltam tovább beszélni – azzal, hogy te… - a hangom itt elcsuklott, de nagy erőfeszítések árán folytattam – hogy te meghaltál, – hadartam gyorsan – akkor valami megváltozott. Megtapasztaltam milyen egy olyan világban élni, amelyben te halott vagy. Ha ez csak tévhit volt is, de felül tudtam kerekedni az ösztöneimen. Talán, igazán csak akkor döbbentem rá, hogy mennyivel többet jelentettem neked, mint hittem volna. És hogy mennyivel többet jelentesz nekem, mint azt mindketten el tudnánk képzelni. Akkor itt – tettem a szívem helyére a kezem – valami megerősödött. Még erősebb lett, mint volt, és ezért nem leszek képes nélküled élni soha. Mert ahhoz hogy éljek, szükségem van rád. Örökké… - az utolsó szót Bella fülébe suttogtam.
- Ez. Húú – az arcán valamilyen furcsa keverékét láttam az örömnek, a bűntudatnak, és a végtelen szomorúságnak.
- Ne sajnáld, kedvesem – simítottam végig az arcán.
- Én nem tudtam, hogy fájdalmat okozok neked. Csak hallani akartam a hangod, és…Azt hittem nem érdekel, mi van velem – hajtotta le a fejét. Ujjammal az álla alá nyúltam, kényszerítve ezzel, hogy a szemembe nézzen.
- Itt vagyok – suttogtam, mire Bella könnyes arccal nézet rám
- Tudom, és szeretlek. örökké akarlak érezni, a kezedet a derekamon, vagy a kezemben. Soha többé nem engedhetsz el. Megígéred? – kérdezte és egy könnycsepp gördült le az arcán. Lecsókoltam onnan, majd a szemébe néztem, és tiszta őszinteséggel válaszoltam.
- Megígérem, örökké. – mondtam, mire Bella a vállamra hajtotta a fejét
- Örökké – motyogta a vállüregembe.

Sziasztok! Rég óta gondolkodtam egy teljesen saját történeten, most megszületett:D Az eslő fejezet már fent van, a címét még nem álmodtam meg:D Oldalt link formájában innen is elérhető lesz!

www.angyalitortenetek.blogspot.com

Köszönöm mindenkinek, aki olvassa a blogomat, mégjobban azoknak, akik ezt a törtétenet is követni fogják!

U.I: Senki ne ijedjen meg, ez a blog sem fog egy pillanatra sem szünetelni. Ugyan úgy fogom írni ide is a fejezeteket, ahogy eddig is!:)

22.fejezet

Beszélgetés

- Hiányozni fogsz – ölelte meg Esme Bellát, mikor már az ajtóban álltunk
- Majd sokszor átjövök – ígérte Bella
- Ajánlom is – szólalt meg Alice Esme háta mögül, majd Bella elé sétált, és átölelte
- Nagyon is gyakran gyere – mondta Alice, még mindig Bellát ölelve
- Megígérem, de mi úgy is találkozunk a suliba
- Akkor is – Alice végre elengedte Bellát. Észre sem vettem, hogy végig mosolyogtam.

Bepakoltuk Bella táskáját a kocsiba, majd kinyitottam előtte az ajtót. Még visszanézett a házra, mintha soha több nem láthatná viszont, majd az arckifejezése fájdalmas lett, és beszállt. Gyorsan átmentem az én oldalamra, majd én is beszálltam. Nem kötöttem be magam, nem volt rá szükség. Beindítottam az autót, majd mikor kiértünk az útra megszólaltam.

- Mi volt a baj, amikor beszálltál? – kérdeztem. Bella arckifejezése zavart lett
- Csak egy emlék – suttogta. A hangja kissé megtört volt, amitől megijedtem.
- Elmondod? – kérdeztem halkan
- Egyszer, akkoriban jártam a házatoknál, és a nagy a kontraszt. Ennyi az egész – a hangja erőtlen volt.
- Nem kellett volna elhagyjalak. Idióta vagyok, nem érdemellek meg – dühös voltam magamra, és ez a hangomon is hallatszott.
- Ne hibáztasd magad, kérlek – könyörgött Bella
- Soha nem fogom tudni megbocsátani magamnak, hogy ezt tettem veled – a hangom lágy volt, nem akartam nyugtalanná tenni Bellát, de legbelül szinte tomboltam. Hogy lehettem ilyen idióta? Miért hagytam el? Ha nem tettem volna boldogan élhetnénk az életünket! Kutyák és fájdalom nélkül! – a kitörésemből Bella semmit nem vett észre, de nemsokára szükségem volt egy kis erdőirtásra.
- Edward, én már rég megbocsátottam, lépj túl ezen, nem akarom, hogy magadat hibáztasd mindig, ha valami miatt rossz kedvem van. Kérlek – tette hozzá
- De az én hibám, ha nem hagylak el, nem jut eszedbe ma ez, és nem lesz rossz kedved
- Edward, kérlek – kérlelt. Már a házuk előtt álltam az autóval, hallottam Charlie ideges gondolatait „Mikor hozza már be?”
- Apád türelmetlen – mondtam témát váltva
- Menjünk –sóhajtott Bella, majd kiszállt az autóból, és bosszúsan becsapta az ajtót.

Kiszálltam én is, kivettem hátulról a csomagját, és a ház irányába indultam. Bella már a bejárati ajtónál várt rám, de csak akkor nyitotta ki az ajtót, amikor én is oda értem.
- Jó napot Rendőrfőnök Úr! – köszöntem illedelmesen, mint mindig. Charlie csak morgott egyet
- Szia Apa – köszönt Bella is, erre Charlie nagy mosollyal indult felénk.
- Szia Bells. Jól vagy? Meggyógyultál? – kérdezte
- Igen apa, jól vagyok. Éhes vagy?
- Igen, nem volt jó a kaja. Elegem van a pizzából – fintorgott Charlie, Bella pedig már el is indult a konyha felé.
- Bella, felviszem a szobádba a táskáidat – mondtam majd felmentem a lépcsőn. Mikor felértem benyitottam a szobájába.

Semmit nem változott, Bella pólója ugyan úgy hevert a széken, ahogy hagyta. Charlie be sem tette ide a lábát. Mélyet szippantottam a levegőből. Az illat újra elbódította az elmémet, mindenhol az ő illata volt. Megráztam a fejem, mielőtt még feltúrnék mindent, hogy megszagolhassam. Kimentem a szobából, és visszamentem a konyhába. Éreztem az étel illatát, talán valamilyen hús volt az.

- Apa, krumplival vagy rizzsel kéred a húst? – kérdezte Bella a már nappaliban a TV előtt terpeszkedő Charlietól
- Krumpli jó lenne – kiabált vissza, majd a tekintetét újra a TV re szegezte.
A konyhába indultam, ahol Bella nekem háttal krumplit pucolt. Mögé settenkedtem, próbáltam jó kedvre bírni. A kezeimet a derekára helyeztem. Elejtette a krumplit, és szembefordult velem. A keze vizes volt, de végigsimított az arcomon.

- Szeretlek. Ne haragudj – suttogtam lehajolva, hogy hallja mit mondok
- Nem haragszom, már megmondtam. De ezt még meg kell beszélnünk – mondta
- Igazad van – egyeztem bele, majd lassan közelebb hajoltam az ajkaihoz. A szívverése minden centiméterrel hevesebb lett, majd mikor megcsókoltam, mintha a szíve ki akarna ugrani a helyéről. Már féltem hogy szívrohamot kap, ezért elhúzódtam tőle. Hirtelen megszólalt
- A krumpli! – jutott eszébe. Én csak nevettem
- Segítek, rendben? – kérdeztem, és a krumpli pucoló után nyúltam
- Rendben – mondta
Felkaptam az első krumplit, a nappali felé sandítottam, hogy Charlie nem- e figyel. Bele volt merülve a meccsbe, én pedig villámgyorsan megszabadítottam a krumplit a héjától. Így tettem az összessel, amíg Bella a húst pácolta. Mindketten végeztünk, Bella elkészítette Charlie vacsoráját, és mivel ő már evett nálunk felmehettünk a szobájába beszélgetni. Felfelé a lépcsőn Charlie tekintetét éreztem a hátamon, és gondolatban is azt tervezgette, hogy hogyan tudna megölni. Számításba vette a „lelőhetném” és a „felakaszthatnám” lehetőségeket. Ha tudná, hogy a golyó lepattanna rólam…

- Szóval – kezdte Bella, már az ágyon ülve. Meg paskolta a mellette lévő üres helyet. Leültem mellé, és rá néztem – meg kell ezt beszélnünk Mindent meg kell beszélnünk, össze vagyok zavarodva – láttam az arcán a zavartságot
- Nem vagy biztos az érzéseidben? – kérdeztem félénken. Belehaltam volna, ha nem szeret, ha nélküle kell, hogy éljek, én…
- Dehogynem, soha nem voltam még biztos annyira semmiben, mint hogy szeretlek, és téged akarlak a társamnak – nyugtatott meg az arcomat cirógatva. Olyan érzésem volt, mintha soha nem én lette volna az, aki megmenti a másikat. Bella szükséges volt a létezésemhez, ha bármikor baja lett volna, ha meghal, én nem élném túl.
- De nem szabad állandóan magadat hibáztatnod mindenért. Nem te tehetsz mindenről. Edward, a saját döntésed volt, hogy elhagytál, hisz ezt tartottad a legjobb döntésnek abban a helyzetben. Az, hogy én utána miket műveltem, hogy túléljem már nem a te hibád. Nem haragszom rád, amiért azt tetted, ami szerinted helyes volt, és soha nem hibáztattalak vagy haragudtam rád ezért. Tény, hogy nehéz időszak volt, és próbáltam minden eszközzel túlélni, de itt vagy, együtt vagyunk és szeretjük egymást. Örökké. Senki nem veheti ezt el tőlem, de ha még is úgy döntenél, hogy jobb, ha nem vagyunk együtt, én elfogadnám a döntésed, és próbálná jobbá tenni az életem. Bármilyen áron - bele gondolni is kibírhatatlan fájdalmat okozott, hogy nélküle éljek.

- Soha nem csinálom meg ezt megint. Életem legnagyobb hülyesége volt, nem lennék képes újra ezt tenni veled. Mit tehetnék, hogy mindent elfelejts? Mindent, amit akkor veled tettem..
- Csak szeress – suttogta majd szinte rám ugrott, és megcsókolt.
- Bella, nem szabad. Charlie még nem alszik – suttogtam. Lemondó sóhaj hagyta el az ajkait, de a lábait a derekam köré fonta. Most már teljesen lenyugodtam, így csókoltam meg Bellát, de most nem az az ismerős, vad vágy tört rám. Visszafogottan csókoltam, de nem mentem tovább a nyakánál. Bella sem vadult meg, csak csöndben hagyta, hogy csókoljam.

- Örökké – suttogtam lágyan a szemébe nézve, majd újra megcsókoltam.

21.fejezet

Büszkeség

Miután Bella befejezte az evést kézen fogtam, és visszasétáltunk a szobámba. Útközben egy helyen megálltam.

- Alice, kéne pár ruha – kopogtam be hozzá. Fülig érő mosollyal ajtót nyitott, majd rám kacsintott, de a gondolataiból csak különböző olasz divattervezők neveit tudtam kiolvasni.
- Nem összetépni – nevetett, majd Bella kezébe adott három farmert, és pár felsőt. A felsők csak feketék, és kékek voltak. Honnan tudja Alice mi a kedvenc színem Bellán?
- Köszi – motyogta Bella fülig pirulva. Alice nem bírta ki, megölelte, és a fülébe suttogta, hogy „ne félj”. Alice azt hitte, tervezünk valamit.
- Hugicám, túl perverz a fantáziád – nevettem, majd újra megfogtam Bella kezét, és behúztam a szobámba.
- Végre kettesben – mosolyogtam becsukva magam mögött az ajtót. Ki vettem Bella kezéből a ruhákat, és a szoba másik végébe hajítottam.
- Hol is tartottunk? – kérdezte Bella mosolyogva
- Hé, hé. Ne olyan hevesen, hölgyem. Önnek egy igazi szörnyeteggel van dolga – Bella csúnyán nézett rám, majd válaszolt
- A szörnyetegek a specialitásom, uram. Nem tudta? – kérdezte, majd nem bírtam tovább fegyelmezni magam, és hevesen megcsókoltam.

Felkaptam, de az ajkaink nem váltak el egymástól. Bella követelődzően csókolt, mintha még több kéne neki. A vörös fény újra ott villogott az agyamban, de újra elnyomtam. Ugyan nem ismertem a határaimat, de nem éreztem Bellát veszélyben. Tudtam kontrollálni az erőmet, és az ösztöneimet. A vére sem jelentett csábítást, még is úgy éreztem, mintha a tiltott gyümölcsöt szakítanám le a fáról. Bella remegő kezekkel próbálta kigombolni az ingem, én pedig próbáltam úgy eltávolítani a zavaró ruhadarabokat, hogy ne essen bántódásuk. Ez nem igazán sikerült… Alice kék blúza már cafatokban hevert a padlón, amikor Bella kigombolta az utolsó gombot. Forró keze a már meztelen mellkasomat térképezte fel, amikor a nadrágja is a földre hullott. Az csak három részre szakadt.

- Edward – nyögte a nevem Bella. Tudtam, hogy nem szeretne többet mondani

Bella már a farmerom gombjával bíbelődött, amikor egy határozott mozdulattal letéptem magamról. A lábait a derekam köré fonta, és kéjes sóhaj hagyta el az ajkait. A heroinom volt, ízig-vérig. Zihált, amikor az ajkaimat a nyakára tapasztottam, és csókolgatni kezdtem azt. A vérének illata nem jelentett csábítást, inkább bódító volt, mint hívogató. A szívverése akár egy kalickába zárt kismadár. Kezei hátranyúltak, először nem tudtam, mit csinál, de aztán egy másodperc múlva a melltartója is lekerült róla. Ajkammal újra megtaláltam az övét, majd mindkettőnk megszabadult az összes zavaró ruhadarabtól. Minden egyes mozdulatom megfontolt volt, mintha csak valami porcelán babát tartanék a kezeimben.

Bella nehezen aludt el, de másnap reggel hamar kelt, egy boldog mosollyal az arcán. Közben valamikor hajnaltájt Alice bejött, hogy megnézzen minket.
- Mi az Alice? – kérdeztem. El kellett szakítanom a tekintetem a mellettem édesen alvó szerelmemről. Mint a törékeny porcelán, de én meg tudtam tartani, és egy karcolás sem esett rajta a karjaim közt. Büszke voltam magamra, és most fájdalmas volt elfordítani róla a fejem, ha csak pár másodpercre is.
- Büszke vagyok rád – suttogta a húgom csendesen, de boldogan. A hangjából kicsendült, hogy tényleg büszke, és nem is érdekelték a ruhái. Aztán megpróbált minket elképzelni, és önkényesen összehasonlította magával és Jasperrel.
- Na de Alice – förmedtem rá a leghalkabban, ahogy csak tudtam
- Hoppá. Kicsit elkalandoztam – suttogta, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Végig simítottam Bella puha arcán, és mintha újraéltem volna azt az eufórikus mámort. Nem tudtam semmihez sem hasonlítani, még soha nem tapasztaltam ilyet. Soha nem éreztem még magam ennyire embernek. Bella boldogan felsóhajtott álmában. Sejthettem, miről szólhatnak az álmai. Megfordult, és a mellkasomra hajtotta a fejét, a kezét pedig a hasamon pihentette. Újra nagyot sóhajtott, nekem pedig halvány mosoly ült ki az arcomra. Majd szétvetett a büszkeség, nem tudtam, hogy ennyire tudom uralni a bennem élő szörnyeteget. Életemben először szívből hálás voltam Carlislenak, amiért halhatatlanná tett. Boldog voltam, hihetetlenül és felülmúlhatatlanul boldog. A magányos éveim során soha nem is mertem volna álmodni ilyen boldogságtól. Csak éltem, napról napra, a társadalmi szabályoknak megfelelően. Nem volt izgalmas, vagy boldog életem soha, amire emlékszem. Az emberi emlékeim elhalványultak, és már csak anyám fényképéről tudom, hogy hogyan nézett ki. Életemben először nem éreztem magam szörnyetegnek, gonosznak, vagy olyannak, akinek azért szánták ezt a sorsot, hogy büntessék. Nem éreztem, hogy csak egy nyomortanyának vagyok jó, és nem éreztem, hogy egy szörnyeteg lennék. Csak a boldogságot éreztem, de nem az elmúlt események miatt. Bella mellettem feküdt. Már ez is elég lett volna, de szeretett, akart engem. Örökké. Azok után, hogy kegyetlenül kitéptem a szívét a helyéről, és hónapokig nem adtam vissza neki, annak ellenére, hogy összetörtem, és hazudtam neki. Mindezek után is szeretett, és most is szeret. Vámpír akar lenni, értem. Csak is miattam akarta eldobni az életét, hogy örökké együtt lehessünk. Örökké…ez a szó új jelentést kapott, mint sok más is. A szerelem is csak egy fogalom volt a szótáramban, és ugyanannyit jelentett nekem, mint egy más, átlagos szó. Most Bellát jelenti, az életemet.
A felkelő nap fénye bevilágított az ablakon, megvilágítva engem, és Bellát. A bőröm szikrázott, de ez újra emlékeztetett a létemre. Bella hunyorogni kezdett, majd pár másodpercen belül kinyitotta a szemét.

- Jó reggelt szerelmem – mosolyogtam. Amint meglátta az arcom ujjongó mosoly lett úrrá a vonásain. Végig simított az arcomon, én pedig gyengéden magamhoz húztam, és lágyan megcsókoltam.
- Jó reggelt – suttogta miután a csókunk megszakadt.
- Elmegyek a fürdőbe. Sietek vissza hozzád – suttogta közvetlenül a fülembe.

Megcsókoltam a nyakát, majd elengedtem
Még visszamosolygott az ajtóból, majd becsukta maga mögött. Hallottam, ahogyan a pizsamája a földre hullik, majd ahogy megnyitja a vizet, majd ahogy az végig folyik a már általam is ismert, kecses alakján. Sokáig állt a zuhany alatt, legalább húsz percig. Aztán elzárta a csapot, és elkezdett felöltözni. Hallottam, ahogy a fésű siklik a vizes hajában, majd ahogy kinyitja az ajtót, majd az enyémhez rohan, és már láttam, ahogy benyit, és a kék pólója az alakjára feszül.

- Ne haragudj, de nagyon jól esett a forró víz. Máskor fürödhetnénk együtt is – incselkedett máris
- Hmm. Csábító ötlet – suttogtam, majd magamhoz húztam, és a vizes hajába temettem az arcom.
- Reggelizned kéne – teljesen kiment a fejemből hogy Bella ember. Embernek éreztem magam, viszont ettől nekem még nem korgott a gyomrom
- Igazad lehet – mondta, majd ajkait a nyakamra helyezte – Köszönöm – mondta hirtelen
- De mit? – kérdeztem meglepetten
- Hogy vagy nekem. Edward, elmondani nem tudom, mennyire boldog vagyok most – mondta hozzám bújva
- Ugyan ezt mondhatnám
- Szeretlek – mondtuk egyszerre, és Bella szemei könnyesek voltak
- Mi a baj? – ijedten körülnéztem, de semmi fenyegetőt nem láttam
- Csak boldog vagyok – nevetett, és a könnycseppek leszánkóztak az arcán.

Csak ültünk az ágyban, és egymás szemébe néztünk. Így mehetett ez vagy fél órája, amikor Alice benyitott. Bella még mindig könnyezett, nem tudta abba hagyni a sírást.

- Bella, miért sírsz? – kérdezte mikor meglátta Bella könnyes arcát – Edward, mit csináltál? – förmedt rám a húgom
- Alice, hagyd – szólalt meg Bella halkan – Csak örömkönnyek. Gondolom, előtted nem titok hogy mitől –kérdezte, majd elpirult
- Nem – nevetett Alice, majd szó nélkül kisétált az ajtón
- Most már reggelizz – mondtam szigorúan, majd felálltam az ágyról, és felkaptam szerelmemet.

A nyakát nyújtogatta, hogy elérje az ajkaimat, de én csak a lépcső alján hajtottam le a fejem, hogy megcsókolhassam. Esme mindezt mosolyogva nézte végig, de most nem voltak kérdései. A gondolataiból sugárzott az önbizalom. Tudta, hogy mi történt. És persze, mint mindig, örült a boldogságomnak. Kifogyhatatlan volt a szeretete, és a kötődése a családja iránt. Mikor ránéztem ő csak egy sugárzó mosolyt küldött felém, és elindult felénk.

- Csináljak neked valami reggelit? – kérdezte Bellától, akit abban a pillanatban tettem le, de nem engedtem el a derekát
- Igen, az jól esne. Köszönöm – Bella hangjából kicsendült a boldogság
Esme a reggeli készítése közben csak ránk tudott gondolni, semmi más nem járt a fejében. Bella meg ette az összes ételt, és megköszönte Esmének a kedvességet.

Mikor arra gondoltam, hogy hamarosan haza kell mennie kissé elszomorodtam, de Bella megnyugtatott, hogy úgy is egész nap együtt leszünk. Örökké- mondtam ki magamban a számomra már oly kedves, és áhítatos szót, majd Bellára néztem, és megerősödött bennem minden eddigi érzésem. Szeretett, engem akart, örökké…