˙Twilight Saga Fanfiction˙

3.fejezet

Kételyek

- Szia Bella – csókoltam meg már a házukban – aludj jól – mosolyogtam cinkosan.

Csak Charlienak játszottunk, aki a konyhaajtó félfájának dőlve figyelt minket. Ahogy haza vittem az autót, és Bella apja már aludt vissza jöttem őrizni szerelmem álmát. Charlie mérges sóhajjal, és elvörösödött fejjel ment vissza nézni a meccset. Még adtam egy puszit Bellának, és a fülébe suttogtam:

- Szeretlek. Egy óra múlva jövök, vigyázz magadra – mondtam, mire a fülemhez hajolt.
- Rendben, szeretlek. És talán még a jelenléted nélkül is meg tudok birkózni a lépcsővel – kuncogott.

Égnek emeltem a szemem. Utáltam a tudatot, hogy mikor nem lehetek vele, bármi történhet. Ahogyan ő vonzza a bajt még a lépcső is akadály lehet.

- Csak vigyázz – intettem figyelemre. Még meg csókoltam a homlokát, majd a kocsihoz indultam.
- Vigyázni fogok – szólt még utánam. Ez halvány mosolyt csalt az arcomra.

A kocsiból még Bella felé néztem, aki az ajtóban várt, majd elhajtottam. Az úton az elmúlt napon gondolkodtam. Nem tudtam, hogy Bellát ennyire érzékenyen érinti a Jacob téma. Nem értettem, miért. Persze tudtam, hogy segített neki, amikor nem voltam itt, de fogalmam sem volt róla, hogy mennyire ment ez Bellának önerőből, és hogy mennyire volt szüksége Jacobra. Nem tudtam hova tenni, nem tudtam mit gondoljak róla. Gyengeségnek véltem, de teljesen összezavart. Bella szereti - persze nem úgy, ahogy engem – és én utáltam. És bármennyire is nehezemre esett, de el kellett fogadnom: meg mentette az éltét. Ha Jacob nem létezne, akkor már én sem élnék. Neki köszönhetem, hogy Bella életben maradt. Nem tudtam volna élni, ha Bella meghal. De bizonyos mértékben neki köszönhetem, hogy most Bella szenved. Jacob miatt. Végül is az egész miattam alakult ki, és már nem tudtam változtatni rajta. Az akkori döntésem végérvényesen megváltoztatta Bellát, és ezt, ha tetszik, ha nem el kellett fogadnom. Szörnyeteg voltam ízig-vérig. Ha a családunk nem éppen Forskban lakott volna, Bella élhetne Jacobbal gondtalanul. Ez a gondolat fájdalmat okozott. Olyan volt, mint amikor Mike Newton a pad szélén ült, és mindent tudni akart Belláról. Amikor arra gondoltam, hogy egyszer más lesz a férje, és mással fogja élni az életét. Pont ugyan ezt éreztem most. Bellával meg változtattuk egymást, én sem az vagyok, aki előtte voltam. Pozitív irányba haladok, de Bella pont ellenkezőleg a halált kergeti, mert bár mennyire is nem akartam, hogy át változzon, tudtam, hogy nem marad ember.

Arra eszméltem, hogy már a ház előtti réten vagyok. Lassan kullogtam be a házba, amint át léptem a küszöböt Alice és Esme már előttem termettek.

- Edward, tudod mi ez? – nyomta az arcomba a mobilját – Úgy hívják telefon. Van itt egy gomb, látod? – most az ujjával mutatott a „hívás fogadása” gombra – ezzel lehet fel venni.
- Alice, hagyj békén – toltam el a kezét az arcom elől.
- Edward – tette most Esme a kezét a vállamra – miért sírt Bella? Persze, meg értem ha nem akarod el mondani.
- Elmondom, anya. Üljünk le – mondtam, majd elindultam a nappali felé, ott leültem a kanapéra, Esme pedig mellém.
- Az a rühes korcs.. – kezdtem, de Esme rám szólt
- De Edward – rótt meg anyám – Jacobról beszélsz? – csak bólintottam
- Szóval Jacob – hangsúlyoztam a nevét undorodva – hiányzik Bellának. A kocsiban meg kérdezte, hogy miket szokott mondani alvás közben. Azt válaszoltam, hogy általában rólam beszél, de nem ritkán említi Jacobot. Itt kezdett el sírni – mondtam le hajtva a fejem
- Edward, mért vagy azzal a fiúval ilyen ellenséges? – kérdezte anyai hangon Esme
- El akarja tőlem venni – panaszkodtam megtört hangon
- Szereti. Barátok, és nem fogja bántani Bellát. El kéne fogadnod, hogy sokat jelentenek egymásnak
- Szerelmes Bellába – hangom erőtlen volt
- De nem bántja. Bella különben is téged szeret, ne félj, nem fogja el venni tőled. Szereti, ezért ha vele van, vigyáz rá – mondta Esme
- De vérfarkas – most már nem tudtam mást mondani
- Ne haragudj – mondtam, majd felrohantam a szobámba.
Nem akartam, hogy anyám lássa a gyengeségem.

Mikor a szobámba értem az ágyra roskadtam, és a tenyerembe temettem az arcom. Újra magamat emésztettem, mert az egyetlen gát voltam, ami meg akadályozta a boldogságban. Ebben a pillanatban teljességgel feleslegesnek éreztem magam. Az egyetlen dolog, ami miatt nem futottam el most nagyon messzire az volt, hogy Bella vár rám. Az órára néztem. Tíz percem volt Bellához érni, és még át is kellett öltöznöm. Gyorsan levettem a már „elhasznált” ruháimat, magamra kapkodtam az újakat, majd rohantam le a lépcsőn.

- Reggel jövök – kiáltottam vissza, majd újra futni kezdtem.

A jeges levegő az arcomba csapott, és ez elfeledtette velem a Jacob miatti kételyeimet. Csak rohantam, és végig Bella arca lebegett a szemem előtt. Szája sarkában mosoly bujkált, csokoládébarna szemeiből sugárzott a jókedv. Most csak erre koncentráltam. Egy hang, a világ leggyönyörűbb hangja férkőzött a tudatomba. „Hozzám tartozol” – mondogatta a hang szüntelen, és az arcomra egyre nagyobb mosoly ült ki, amit nem tudtam kontrollálni. Olyan volt, mint amikor Jasper a képességét gyakorolja rajtam, nem tehettem ellene semmit.

Mikor beugrottam az ablakon Bella nem volt a szobában. A sampon illata lengte be a házat, lelki szemeimmel láttam, ahogyan Bella hátán lefolyik a forró víz. Képzelgéseimből, mielőtt még túlontúl izgatott lettem volna saját magam zökkentem ki. A szemeim felpattantak. Mit hiszek? Nem elég, hogy szerelmes vagyok belé, és elrabolom a lelkét, még betegesen kívánom is. Újra a kiborulás szélén álltam, de most nem veszthettem el az eszem. Nem akartam, hogy Bella úgy találjon rám, mint amilyen állapotban a szobámban voltam. Összeszedtem magam, erőt merítettem az engem ide kísérő hangból. Csodálatos érzés volt, hogy végre istenigazából tartozom valakihez. Persze eddig is ott volt nekem a családom, de ez teljesen más. A lelki társamra leltem, és ez megnyugtató volt. Elhatároztam, hogy bárminek is nézünk még elébe, soha nem fogom el hagyni.

Charlie horkolásának üteme kicsit meg zavarodott, mikor Bella becsukta maga mögött az ajtót.

- Szia – mondta az ajtóból suttogva, mikor oda ért hozzám az ölembe húztam, és meg csókoltam
- Szia – suttogtam a csók után. Elhelyezkedett az ölemben, a fejét ma már sokadszorra a vállamra hajtva. A haja még nedves volt.
- Meg fogsz fázni – mondtam
- Ne engedj el – suttogta. Nem tudtam volna le tenni mellém, hisz a hangja még mindig kissé megtört volt.
- Soha - suttogtam

Nem sok időbe telt, mire Bellát elnyomta az álom. Szemei még mindig vörösek voltak, de már korántsem annyira, mint délután. Ember már nem látná. Lefektettem az ágyba, becsavartam a takaróba, és becsuktam az ablakát, nehogy meg fázzon. Mellé feküdtem, kezeimet a fejem alá helyezve, a plafont bámultam. Most nem Jacobon járt az eszem, teljesen más felé. Azon gondolkodtam, mi lett volna, ha nem éppen Forksra esik a választásunk. Valószínűleg ugyan olyan rideg, érzéketlen és magányos lennék, aki nem tudja, mit is vár az élettől. Ezt adta nekem Bella, életet adott. Újraszülettem vele, de a szörnyeteg, aki bennem élt árnyékként követett. Minden egyes nap, minden egyes percében emlékeztetett a létemre.