˙Twilight Saga Fanfiction˙

„Ne fél, itt vagyok Kicsi Bellám”

Aro nem válaszolt a türelmetlen őrök várakozására, csak intett nekik a tisztás északi oldala felé, hogy kövessék.
Edward elkezdett előttük hátrálni engem is és Emmettet is magával húzva. Mi sietve hátráltunk, miközben szemünket a fenyegetésen tartottuk. Jacob lassan vonult vissza, a prém a nyakánál teljesen az égnek meredt és a kivillant agyarait Aro felé mutatta. Renesmee megragadta a farka végét, miközben hátráltunk, mint egy pórázt, hogy jöjjön velünk. Elértük a családunk, mikor a sötét köpenyesek is utolérték Arot. A távolság köztük és köztünk most úgy 50 méter lehetett – ez a távolság olyan volt, amelyet bármelyikünk egy pillanat alatt megtesz. Caius azonnal elkezdett Aroval vitázni.

- Hogy tudod elviselni ezt a becstelenséget? Miért állunk itt tétlenül egy ilyen szörnyű bűntény után, hát nem nevetséges ez a hazugság?

Aro nem válaszolt. Rezzenéstelenarccal nézett mereven maga elé. Így intett Felixnek és Demetrinek. Azok fél perc alatt mellette termettek, a pillantásuk Aro felé mintha egy istent néznének. Aro bólintott, és mind ketten felénk indultak. Vészesen közeledtek, és féltem tőle, hogy ki fog törni a harc. Mivel fel merült a harc lehetősége, tudtam, ha be következik, én nem fogok tudni segíteni. Nem voltam képzett, és ők harcosok. Igaz, hogy erős voltam, de valószínűleg a Volturi tagjainak kiszámítható. Éreztem ahogy Edward maga mögé tol, majd védelmezően fogja a kezem hátra nyúlva. Demetri meg állt a legelöl álló Carlisle előtt, majd undorító vigyorral próbálta el söpörni az útjából, de fogadott apám gyorsabb volt. Meg fogta Demetri karját, és egy mozdulattal földhöz vágta. A hatalmas vámpír tompa puffanással ért földet. Most az arcán lévő kifejezés meg rémisztett. Rideg volt, és nem takargatta a magabiztos öldöklési vágyat. Hirtelen lépéseket hallottam az erdőből, nem tudtam, hogy ki lehet az. Végül négy vámpír jelent meg az erdő szélén. Boldogság és kétségek kavarogtak bennem a vámpírok láttán. Alice volt az, Jasperrel az oldalán és két, számomra ismeretlen személlyel, akit még életemben nem láttam. Alice emberi szemnek láthatatlan sebességgel ugrott Demetrinek. Meg sem állt az erdő szélén, ahogy ki lépett, már indult is Carlisle és Demetri felé. A Volturi testőrségének tagja éppen akkor állt fel, amikor Alice neki támadt, amitől újra a földön volt. Most sokkal erőteljesebben láttam ugyan azt a ki fejezést az arcán. A gyilkos tekintete most még jobban meg rémisztett, és ahogy róla hirtelen a kis, törékeny Alicera néztem el öntött egy rossz érzés. Mintha előérzet lett volna. Hirtelen fülsértő sikítást hallottam, riadtan fordultam meg saját tengelyem körül, de nem láttam senkit, aki sikítana.

- Bella, nyugodja meg, nem lesz semmi baj, nyugodj meg kérlek – rázogatta Edward a vállam.

Ekkor jöttem rá, hogy én sikítok. A kezemet a számra tapasztottam. Kapkodtam a levegőt, bár nem volt rá szükségem.

- Jól vagyok – próbáltam hazudni
- Bella, nem lesz semmi baj. Meg ígérem – szorított magához Edward
- Oké. Jól vagyok. – mondtam. Edward közelsége meg nyugtatott, el hitte amit mondtam. Tényleg meg nyugodtam.
- Bella – nézett rám szomorú tekintettel – meg kell őket védenem őket. Ő az apám az anyám és a húgom. Nem hagyhatom cserben őket.
- Ne, kérlek. Ne menj, maradj itt, kérlek. – könyörögtem. Magamhoz szorítottam, és be lélegeztem bódító illatát. Fájt a gondolat, hogy meg van az esélye, hogy el veszthetem ezt az embert, pont most, amikor végre minden tökéletes volt.
- A testvérem. – hangja elhaló volt – Vigyázok magamra, és nem hagyom hogy hozzád érjen valaki, érted? Muszáj ezt most meg tennem – mondta

Próbáltam szorítani, de ő ki bontakozott az ölelésemből. Nem akartam ott tartani erőszakkal, bár nagyon féltem, hogy baja esik.

- Szeretlek – suttogta, majd ajkaival gyengéden hozzá ért az enyéimhez. – Ne félj, itt vagyok Kicsi Bellám.

A következő pillanatban már tőlem távoli volt a hangja. Ekkor Demetri már Alice nyakát szorította. Az ujjai mentén a bőre még sápadtabb lett. Jasper Demetrire támadt, aki újra földön volt. Gyilkos ordítás zengte be a tájat, mely soká vízhangzott. Már Esme is a harc terén volt, Ő most Carlislet védte, aki most már a csatlakozó Felixszel harcolt. Jasper, Alice, és Edward Demetri ellen, Emse és Carlisle pedig Felix ellen harcoltak. Körülnéztem, a családom többi tagja után kutatva. Még éppen el kaptam Jacob pillantását, akinek a hátán Renesmee ült, már az erdő széléről nézett vissza. Mindketten könnyeztek, Nessie Jake bundájába temette az arcát, ő zokogott. Egész testét rázta a sírás, Jacaob pedig megborzongott Edwardék felé nézve. Egy újabb teniszlabda méretű könnycsepp csordult ki a szeméből, majd még egy fájdalmas pillantást vetett rám, és el futott az erdőben. Tudtam, hogy ők innen biztonságban vannak. Fájt a gondolat, hogy a lányomnak azt kellett mondanom, hogy el kell hagynia engem. Emmett felé néztem aki egy másik, számomra ismeretlen vámpírral harcolt Rose éltét próbálván így menteni. Az egész családból csak én nem harcoltam. Újra Edward felé vetettem a pillantásom, aki már Carlisleal és Esmével harcolt Felix ellen. Demetrit és Jaspert már nem láttam, Alice a földön ült. A szemében lévő fájdalomról, és összeomlásról jöttem rá: Jaspert el vesztettük. Edward arcát kezdtem vizsgálni, az ő szemeiben veszteséget, fájdalmat, és végtelen dühöt láttam. Alice felém kezdett kúszni, és én felé indultam. A karjaimba vettem, majd egy távolabbi helyre vittem a harc közepétől. Miközben Alicet próbáltam menteni, Volturi többi tagja felé néztem. Aro önelégült mosolya undorító volt. Olyan volt, mintha most valami jó dolgot cselekedett volna, mintha adott volna valamit a világnak, amivel meg váltja azt. Caius önfeledten nézte a harcot, kezei a háta mögött, mintha csak a híradót nézné. Mikor Marcusra néztem meg döbbentett amit láttam. Az arcán szín tiszta unalom volt. Le tettem Alicet a földre, és mellé guggoltam.

- Jasper – nyögte
- Alice, Jasper már nincs itt. – mondtam, együtt éreztem vele, tudtam mit jelentett neki
- Meg kell mentenünk Jaspert – mondta. Erőtlen hangjából fájdalom sugárzott
- Már nem tudjuk. Sajnálom Alice – fájt Jasper el vesztése, még jobban hogy láttam Alice fájdalmát. Amikor ki mondtam a szavakat a húgom szemeiben a szenvedés és kín csillogása sokkal erősebb lett, majd el vesztette az eszméletét. Szemei le csukódtak, és semmire nem reagált.

Újra Edward felé kaptam a fejem. Már csak ő harcolt, nagyon távolról hallottam Esme sikoltását, majd mintha el szakították volna abba maradt. El kezdtem érezni a füst szagát, mely most fojtogatott. Nem hagyhattam hogy Edward egyedül harcoljon, de kétségei voltak afelől, hogy mi lesz Aliceszel. Végül az ösztöneimtől vezérelve indultam el segíteni szerelmemnek. Közben egy röpke pillanatig a tanúink felé néztem. Azt hittem, hogy csak három vámpír harcol a Volturitól, de most láttam csak, hogy nagyon sok harcos volt a kezükben. Az összes a mi oldalunkon álló vámpírt le foglaltak. Voltak, akik el mentek, de aki itt maradt az harcolt. Két vörös szemű vámpír kúszott a látó terembe, felénk közeledtek. Felix Edwardnak ugrott, én pedig hátulról a hátára ugrottam. Az hátra nyúlt, és el hajított. Egy fának csapódtam, ami nagy reccsenéssel félbe tört. Fel álltam, és vissza rohantam Edwardhoz, aki még mindig Felixszel harcolt. Mikor mellkason rúgta Felixet rám nézett, és meg szólalt

- Bella, ne, kérek menj el – suttogta Edward. Csak én hallottam. Hangja el gyötört volt,és féltő.
- Nem, mi együtt vagyunk. Nem hagylak cserben. – válaszoltam

Felix issza futott hozzánk és a karját felém emelte, de Edward elém ugrott. Hangos morgás hagyta el ajkait, majd rá ugrott a harcosra, és le tépte annak fejét. A teste erőtlenül esett össze. Meg öleltem.
- Szeretlek – mondta – vigyázz magadra. Nem élném túl ha… - a hangja el csuklott. Nem tudta ki mondani, de újra belém hasított egy érzés. Egy érzés, hogy egy pillanat alatt dőlne romba az életem.
- Én is téged – válaszoltam.
- Edward, vigyázz – ordítottam. A két vámpír, akikre nem rég lettem figyelmes most Edward mögé került.

Későn szóltam. Az egyik le fogta hátulról szerelmemet, a másik pedig az én kezeimet tartotta a hátam mögött. Sikerül ki tépnem a kezeimet a fogva tartóm markából, és az Edwardot le fogó vámpírnak ugrottam. Itt mintha az idő meg állt volna. Meg fogtam Edward egyik kezét, és egy csókot nyomtam az ajkaira. A kezünkre néztem, és itt az idő újra indult. El szakadtunk egymástól, és a mögöttem lévő vámpír le ráncigált a társáról. Mielőtt még el kapott volna meg érinthettem Edward arcát, a szemeiben mérhetetlen fájdalmat és küzdelmet láttam. Nem volt már erőm harcolni. Tudtam, hogy most meg ölik őt, és akkor nekem is végem. Mikor el hurcolták előlem össze omlottam. Égető, és mégis jéghideg, minden egyes sejtemet külön-külön szét romboló fájdalom lett úrrá rajtam.

- Ezt meg kell néznünk – mondta izgatottan az engem le fogó vámpír

El kezdett arra vonszolni, amerre Edwardot is vitték. Szemeimet szorosan zárva tartottam, nem akartam látni, ahogyan Edwardot szét tépik. A gondolat még nagyobb fájdalmat okozott, nem tudtam meg állni a lábamon. Még egyszer ki nyitottam a szemem, és még egyszer utoljára Edward szemeibe néztem. Égető fájdalmat, és szenvedést láttam benne. Újra szorosan le zártam a szemeimet. Még egy utolsó, fájdalmas hörgést hallottam.
- Ne félj, itt vagyok Kicsi Bellám – ezek voltak Edward utolsó szavai, majd vége lett.
- Most te jössz – vihogott társával együtt szerelmem gyilkosa.

Éreztem a fájdalmat, de mindent el nyomott az érzés: El vesztettem az életemet, vele kell halnom. Végül csak fényt láttam. Fehér, hívogató fény volt, és egy ismerős ember alakja közeledett felém. A szemei smaragd zöldek voltak, a bőre pedig akár egy emberé.

- Ne félj, itt vagyok Kicsi Bellám. – suttogta a földöntúli hang. Boldogan omlottam óvó karjaiba.