˙Twilight Saga Fanfiction˙

15.fejezet
(Edward szemszög)
Ma el veszem Bellát, bár ő ezt nem tudja. Azt mondtuk neki, hogy kirándulni megyünk egy tó partra, a házunkhoz. Persze ámuldozott, hogy ott is van egy telkünk. Tényleg szép hely, egy napos tó partja, mellette egy kis házzal. A hely el dugott, senki nem találhat vagy láthat ott meg minket. Tökéletes, hogy másodszor is el vegyem Bellát. Ez a hely kedves nekem, sokat voltunk itt az egész családdal, és ha egy kis magányra volt szükségem, ide el bújhattam, magamban lehettem. Vadászhattam, ki tisztíthattam a fejem a tóban úszva. Meg ígértem magamnak, hogy a saját szavaimmal fogok örök szerelmet esküdni neki, és ezt be is tartom.
- Edward – szólt Alice, majd intett, hogy menjek oda
- Megyek – mondtam, majd el indultam, magam után húzva Bellát is. Nem akartam ma egy másodpercre sem el engedni.
- Indulhatunk?- kérdezte Alice
- Persze – mondtam – a tónál rendben van minden? – burkolt kérdésemben a legnagyobb kérdés az volt, hogy minden elő van e készítve az esküvőre. Ezt Alice is tudta
- Igen, minden kész, nagyon jól fogjuk érezni magunkat.
- Mi ez a nagy készülődés? – kérdezte Bella. Kicsit meg ijedtem, de egyből találtam rá hihető magyarázatot.
- Az a ház már nagyon régi, és Esme meg tervezte az egészet, újra építették Aliceszel. – hazudtam
- Oké – mondta. Láttam rajta, hogy el hittem amit mondtam.
- Menjünk – mondtam, majd el indultam a kocsi felé. Bella derekát most sem engedtem el.
- Van egy olyan érzésem, hogy nagyon jól fogjuk érezni magunkat. Rég fürödtem tóban – mosolygott Bella. Szemében a boldogság fénye csillant.
- Arra mérget vennék – nevettem kissé morbid viccemen. Bella velem nevetett.
- Menjünk – mondta Bella, majd ki léptünk az ajtón.

Vámpíroknak kedvezőtlen, napos idő volt. Az esküvőhöz viszont tökéletes. Magamban ujjongtam, ma tényleg minden tökéletes. Be ültünk a kocsiba, Bella szó nélkül az anyós ülésre. Meg lepődtem ezen, hisz mindig azon meg a „harc”, hogy ki vezessen. Valamiről eszembe jutott az első nászutunk. Nem bírtam ki nevetés nélkül.
- Mi olyan vicces? – kérdezte kérdően rám nézve Bella
- Semmi, csak az jutott eszembe, hogy mennyire gátlásosak voltunk a kapcsolatunk elején. Mikor még ember voltál. Emlékszel? Az ebédlőben. Mikor először meg láttalak. Soha nem felejtem el a pillanatot, mikor beléd szerettem. – mondtam. Az emlékek kellemes érzésekkel töltöttek el. A vérének illatát soha nem felejtem el. - És én csak később jöttem rá, hogy szerelmes vagyok. Elő csaltad belőlem az emberi érzelmeket. És a féltékenység is, milyen fura volt. Meg akartam ölni Mike Newtont – emlékeztem vissza nevetve. Bella velem nevetett.
- Tényleg nagyon gátlásosak voltunk, de legalább semmit sem siettünk el. – mondta
- Jól tettük – mosolyogtam.
Nem sok idő el teltével már hallottam azokat a meg nyugtató, rajtam mindig segítő hangokat. Rég jártam itt, és meg akartam mutatni Bellának mindent. Ki szálltunk az autóból, és körül néztem. A világon itt éreztem magam otthon a legjobban a Bellával közös házunk után. A tó tiszta volt, láttam az alját, a házat tényleg retusálták egy kicsit, bár nem sokat változott. Rég jártam itt, és el határoztam, hogy többet fogok jönni Bellával.
- Sétálunk? – kérdeztem Bellától.
- Persze – bújt hozzám. Ő is körülnézett.
- Ez gyönyörű – mondta, mikor el indultunk.
- Szeretem ezt a helyet, sokat voltam itt régebben. – mondtam
- Amikor én még meg sem születtem, igaz? – kérdezte
- Valószínű – nevettem vele
Tovább sétáltunk. A tő felett repkedő sirályokra nézve én is sirálynak éreztem magam. Bellára tekintve szárnyaltam, olyannyira szabadnak éreztem magam mint ők. A dolog, mely a földön tartott az volt, hogy a számomra a világon legfontosabb személy ebben a pillanatban is fogta a kezem. Hirtelen az eszembe villant – bár minden egyes másodpercben észben tartottam – hogy ma újra örök hűséget fogadhatok neki.
- Nagyon el kalandoztál, hm? – szólalt meg Bella. Tudnom kellett volna hogy ő biztosan észre veszi rajtam. Nem volt nehéz, hisz az arcát bámultam egész végig.
- Ne haragudj kedvesem, de nem tudok be telni veled. Szárnyalok melletted. – mondtam
- A számból vetted ki a szót – mondta. A hangja csodálatra méltó.
A hajába kapott a szél, és el takarta az arcát. Meg fogtam az arcát két oldalt, ezzel el söpörve a haját. Aranybarna szemeinek csillogása minden látványt felül múlt. A körülötte lévő dolgok, a számomra nagyon sokat jelentő táj el homályosult, és én voltam a világ legszerencsésebb lénye. Arcommal lassan közeledtem felé, de ő türelmetlen volt, nem várta ki amíg meg csókolom. Fejét gyorsan előre hajtotta, és végül is ő csókolt meg engem. Ajkai gyors tempót diktáltak, de tudtam hogy nem veszthetjük most el a kontrollt a vágyaink felett. Nehezen ugyan, de sikerült meg szakítanom a csókot. Bella kérdőn nézett rám
- Bella, itt nem lehet – magyaráztam. Ha nem vettem volna el, akkor fel kapom, és be rohanok vele az erdőbe.
- Igazad van - mondta pár másodperc gondolkodás után – Emmett egy ideig nem hagyna ezzel békén.
- Így van – örültem hogy ki talált indokom meg győzte.
Tovább sétáltunk az ujjainkat össze fonva, kezünket lazán lóbálva kettőnk közt. Nem siettünk, lassan haladtunk vissza a házhoz.
- Kész vagyok mindennel, gyertek be át öltözni – Alice gondolatai fülsértően hangosak voltak
- Menjünk be a házba – mondtam Bellának, mikor már nagyon közel voltunk második otthonomhoz. – mutatok neked valamit
- Menjünk – mondta
Alice gondolataiban látott díszítés nagyon szép volt. Felül múlta önmagát. A ház belsejében két domináló szín volt: a citromsárga és a kék. Alice ezekhez ugyan ilyen színű, plusz fehér virágokat helyezett el mindenhol. Ahogy be léptünk a házba Bella meg torpant.
- Esküvő – tátogta
- Pontosan – mondtam – ma újra esküvő. A miénk.
- Ez tényleg igaz? – kérdezte meg döbbenve Bella.
- Hát persze. És minden a te ízlésed szerint terveztünk meg.
- Köszönöm – suttogta.
Meg csókoltam, de ebben nem voltak vad vágyak. Ez a csók gyengéd volt. Pont úgy mint Bella.