9.fejezet
Rémálom
Bella ágyán fekve merengtem a jövőn, felidézve a legfájdalmasabb emléket az életemben. Pokolian kínzott, de úgy éreztem, meg kell ismételnem magamban, hogy többé – nem mintha meg tudtam volna tenni – eszembe se jusson, hogy Bellát itt hagyjam. Nem tudtam volna megtenni, de száz százalékig biztos akartam lenni magamban, bármi történik.
- Rendben, beszéljünk – mondta, a hangja eléggé magabiztos volt, hogy azt higgyem ki fogja bírni
Vettem egy nagy levegőt.
- Bella, elmegyünk.
Ő is vett egy nagy levegőt.
- Miért most? Egy másik évben…
- Bella, itt az idő. Végül is mennyi ideig tudunk Forksban maradni? Carlisle alig tűnik harmincnak, és most harmincháromnak kéne lennie. Ezt leszámítva, nekünk így is hamarosan elölről kéne kezdenünk. – Az arcán zavartság látszott. Rám nézett, én pedig érzelemmentesen meredtem rá. Az arcomon a rideg kifejezés észhez térítette Bellát, és lassan megértette
- Amikor azt mondtad, hogy nekünk… - suttogta
- A családomra és magamra gondoltam – mondtam. A hangom tükrözte az arckifejezésemet. Egy érzés minden egyes porcikámat külön-külön kezdte szét tépni, lassan, hogy jobban fájjon
Megrázta a fejét. Csak bámultam. Beletelt pár percbe, mire újra tudott beszélni.
- Rendben – mondta. – Veled megyek.
- Nem lehet, Bella. A hely, ahova megyünk… az nem a jó hely számodra.
- Ahol te vagy, az a jó hely számomra.
- Én nem vagyok jó neked, Bella.
- Ne legyél nevetséges –hangja feldúlt volt. – Te vagy az életem legjobb része.
- Az én világom nem neked való – mondtam mogorván. Éreztem a fájdalmat sokkal erősebben elterjedni az egész tetemben. Halott szívem szinte zsibbadt
- Ami Jasperrel történt – az semmi, Edward! Semmi!
- Igazad van – értettem egyet. – Az pontosan az volt, amire számítottam.
- Megígérted! Phoenixben megígérted, hogy maradni fogsz…
- Addig, amíg neked a legjobb – szakítottam félbe, hogy kijavítsam. Egyáltalán nem volt neki a legjobb, hisz ha nem vagyok olyan gyors, Jasper megöli. Ha kicsit erősebben lököm félre bele is halhatott volna
- Nem! Ez a lelkemről szól, igaz? –kiabált rám. A hangjában hallottam a dühös, kétségbeesett könyörgést – Carlisle beszélt nekem erről, és engem nem érdekel, Edward. Nem érdekel! A tied lehet a lelkem. Nem akarom nélküled – már a tiéd!
Vettem egy mély lélegzetet, és lenéztem a földre, hosszú ideig. Próbáltam összeszedni az erőmet, hogy kimondjam azt, amivel tudtam, hogy össze fogom törni. Végül felnéztem.
- Bella, én nem akarom, hogy velem gyere – lassan és precízen beszéltem, néztem rá, láttam ahogyan a teste megfeszül a szavaimtól.
- Te… nem… akarsz engem?
- Nem.
Felnézett rám, értetlenül bámult, de sejtettem, hogy mit láthat. Semmi érzelmet, vagy megbánást, semmilyen szeretet vagy kötődést, semmit.
- Nos, ez megváltoztatja a dolgokat – mondta. Legnagyobb meglepődésemre nyugodt volt a hangja, nem remegett, de a szemeiben a hatalmas szakadék, egy tátongó űr volt. Soha nem láttam még így azelőtt
Nem tudtam tovább nézni, inkább elnéztem az erdőbe
- Persze, mindig szeretni foglak… akárhogyan is. De ami történt azon az estén, az ráébresztett, hogy itt az idő változtatni. Mert én… belefáradtam, hogy másnak tettessem magam, mint ami vagyok, Bella. Nem vagyok ember. –Mondtam, majd visszanéztem a lányra, aki a legtöbbet jelenti. Nagyon nehéz volt hazudnom neki, méghozzá rezzenéstelen arccal- Sokáig engedtem, hogy ez történjen, sajnálom.
- Ne – suttogta, mintha csak most fogta volna fel. – Ne csináld ezt!
Nem válaszoltam, próbáltam megtalálni a szavakat. Próbáltam magabiztosnak tűnni
- Te nem vagy jó nekem, Bella – mondtam. Talán ezzel a hazugsággal erősítettem meg a tévhitét.
- Ha… ez az, amit szeretnél.
Csak bólintottam
- Szeretnék egy szívességet kérni, ha az nem lenne túl sok – mondtam.
Láttam az arcán, mennyire szenved, láttam, hogy abban a pillanatban tönkre tettem az életét, bár reméltem, hogy el tud engem felejteni. Az arckifejezését látván majdnem semmissé tettem az előbbi szavaimat, de fokozatosan láttam, ahogyan elhiszi azt amit mondtam. „Nem szabad. Bella érdekében” – mondogattam magamnak. Az arcomon átfutott a fájdalom, majd amilyen gyorsan csak tudtam rendeztem a vonásaimat
- Bármit – ígérte. Nem tudtam tovább azzal a jeges tekintettel meredni rá, főleg, ha megkérem valamire. Ez fontos volt, még ha nem is leszek vele, vagy látom soha többé, muszáj megtennie ezt. A gondolat, hogy soha többé nem láthatom még jobban felerősítette bennem a fájdalmat. Meghaltam. Ebben a pillanatban teljes mértékben halottnak éreztem magam
- Ne csinálj semmi meggondolatlanságot vagy hülyeséget – utasítottam, már nem közömbösen. – Megértetted, amit mondtam?
Bólintott. Összeszedve minden erőm újra visszarendeztem az arcom abba a hűvös maszkba. – Charlie-ra gondoltam, természetesen. Szüksége van rád. Vigyázz magadra – érte. Megint bólintott. Láttam rajta, hogy többre nincs ereje
– Ígérem – suttogta. Hangja halk, szinte hallottam a törést a hangában is
- Cserébe megígérek valamit – mondtam – Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni fogsz engem. Nem jövök vissza. Nem foglak megint keresztülvinni egy olyan dolgon, mint ami ez volt. Tovább kell élned az életed, anélkül hogy beleavatkoznék. Olyan lesz, mintha soha nem léteztem volna.
Láttam rajta, hogy nem sok idő múlva össze fog esni. Legszívesebben térden állva esedezve omlottam volna elé, és kértem volna bocsánatot. Nem tehettem „Érte” – mondtam magamnak
– Ne aggódj. Ember vagy – az emlékezeted nem több, mint egy szita. Az idő majd meggyógyítja minden sebedet.
- És a te emlékeid? – kérdezte. Úgy hangzott, mintha valami a torkára akadt volna, mintha fuldokolna.
- Hát – hezitáltam – Én nem fogom elfelejteni. De az én fajtám… minket nagyon könnyen megzavarnak. – próbáltam mosolyogni, ezzel takarni a fájdalmat.
Tettem egy lépést
– Ez minden, azt hiszem. Nem fogunk többet zavarni téged.
- Alice nem jön vissza – mondta megértve. A szavai hangtalanok voltak. Csak szájával formálta őket
- Nem, mind elmentek. Én itt maradtam, hogy elbúcsúzzam tőled.
- Alice elment? – a hangja hitetlenkedve üres volt.
- El akart köszönni, de meggyőztem, hogy egy sima szakítás jobb lesz neked.
- Viszlát, Bella! – mondtam békés hangon, bár a bennem dúló érzelmek erőteljesen ostromolták a felépített magabiztosságot
- Várj! – nyögte, utánam kapott. Felém nyúlt, de én leszögeztem a kezeit az oldala mellé. Nem bírtam volna ki, hogy elmenjek, ha megölel
Lehajoltam, és finoman rányomtam az ajkaimat a homlokára. A szemeimet becsuktam. „Vigyázz magadra." – leheltem
Elengedtem, majd elmentem onnan. Három lépés után futni kezdtem. Hallottam lassú, erőtlen lépteit ahogy utánam indul. Láttam a szemeiben, hogy mennyire fájt neki. Hogy megtört, hogy meghalt, és elveszett.
- Ne, ne menj el. Kérlek, ne – sikította Bella kizökkentve az emlékből. Azt álmodta, amit én is. Újra álmodta azt a jelenetet, amit én most tudatosan magam elé idéztem. Felé kaptam a fejem, most vettem észre, hogy az izmaim megfeszültek voltak. Le kellett nyugodnom, mielőtt Bellához érnék
- Bella, Bella itt vagyok. Ne aggódj, itt vagyok szerelmem, nem megyek el – suttogtam az ölembe húzva.
- Edward – mondta. A könnyei kicsordultak. A szemembe nézett, és nekem is csak rá volt szükségem. Csak hogy öleljem, hogy érezzem, hogy itt van.
- Itt vagyok – suttogtam újra.
Megfogadtam, hogy soha, de soha nem teszem azt vele, amin akkor átment. Bármi történjen is, nekem vele kell maradnom, ez a sorsom. Megpecsételődött életünk jövőjén nem tudtam változtatni, nem tudtam nélküle létezni, nem tudtam, mikor érnek véget az akadályok. Teljesen bizonytalan voltam, de nem bántam meg, és tudtam, nem is fogom megbánni. Kiállok minden akadály és veszély ellen, de nem engedem el. Soha többé.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése