˙Twilight Saga Fanfiction˙

8.fejezet

Szülők

- Sajnos mennem kell. Charlie nemsokára hazaér –mondta Bella lemondóan sóhajtva
- Hazaviszlek – ajánlottam
- Rendben. Menjünk le, köszönök a többieknek

Lementünk a nappaliba, ahol csak Carlisle és Esme volt

- Hol vannak a többiek? – kérdeztem anyám felé fordulva
- A testvéreid vadászni mentek – tájékoztatott Esme
- Hazaviszem Bellát – mondtam, mire Bella oda ment Esméhez, és megölelte – Köszönök mindent – utalt az Esme által készített ételre
- Bármikor – mondta Esme kedvesen. Kezdett úgy tekinteni Bellára, mint rám vagy a többi testvéremre. Lányaként szerette. És Bella is kezdett – bár ebben nem voltam biztos – anyaként tekinteni rá

Mikor Bella már Carlisletől is elköszönt ki léptünk a ház előtti rétre, ahol csöpögött az eső. Beültünk az autóba, és bekapcsoltam a fűtést, hogy Bella ne fázzon. Hálásan rám mosolygott.

- Esme annyira kedves. Velem különösen, miért? – szólalt meg mikor ki értünk az ösvényről az útra
- Örül, hogy vagy nekem, és még ma is hálás neked, amiért utánam jöttetek Olaszországba – mondtam. Bella arcán fájdalmas mosoly jelent meg. Amit mondtam emlékeztette rá, hogy elhagytam
- Szeretlek. Örökké – próbáltam letörölni az arcáról azt a szenvedő mosolyt, és kitörölni minden emléket, de persze képtelen voltam rá. Legalább a mosolya boldogabb volt
- Én is téged – mondta. A szemében volt valami, ami ismerős volt, de soha nem ennyire erős. Az őszinteség, és az örök szerelem pecsétje. Olykor-olykor – bár próbálta titkolni előlem – eszébe jutott, hogy mit tettem vele. Ilyenkor kissé bennem is felerősödött a tudta, hogy mekkora egy szörnyeteg is vagyok.

Elképzelni nem tudnám még egyszer, hogy ezt tegyem vele. Láttam a szenvedő arcát, hallottam, hogy könyörög, hogy ne menjek el, én mégis jeges arccal csak annyit mondtam: „Isten veled”. Csak elszaladtam, próbálván el feledtetni magammal, hogy ez a lány mögöttem az életem oszlopos részét képezi. Sőt, el akartam felejteni életem értelmét. Persze vámpírként ez nem sikerült, de még Bellának sem ment, pedig Ő ember. Olyan mély nyomott hagytam benne, hogy amikor összetörtem a szívét szinte nem is élt. Az eddig látott gondolatokból ítélve darabjaira hullott, nem az a Bella volt. Egy szinte halott lány volt.
Nem tudtam többet erre gondolni, inkább csak bámultam Bellát. A világom megtestesítőjét, az életem értelmét. Tudta, hogy csak egy vérszomja szörnyeteg vagyok, aki bármelyik pillanatban megölheti, hogy észre sem venné. Ő mégis engem, és csak engem szeretett. A legmerészebb álmaiban sem gondoltam volna, hogy számomra lehetséges valamikor az életben meglelni az igaz szerelmet. Sokszor hiszem azt, hogy álmodom. Rendszerint rájövök, hogy én nem tudok álmodni. Ez a valóság. Emlékeztetnem kell magam, hogy igen, ez én vagyok. Engem szeret, senki mást. Mindkettőnk sorsa megpecsételődött azon a márciusi napon, amikor Bella Forksba érkezett.
- Bejössz? – kérdezte mikor a ház elé értünk. Charlie azt nem tiltotta, hogy én ott legyek Bellával, bár szíve szerint lelőtt volna.

Nem mintha elért volna ezzel valamit, de be kellett látnom, hogy jogosan gondolkodik ilyeneken. Tönkretettem a lánya életét

- Ha nem baj – válaszoltam
- Soha nem baj – mosolygott

Ki szálltunk az autóból, Bella pedig elővette a kulcsát. Egy ideig próbálgatta a zárat, mikor felajánlottam a segítséget. Rá bólintott. Át adta a kulcsokat, én pedig úgy nyitottam ki az ajtót, hogy Bella emberi szemei nem tudták követni.
- Nem vagy éhes? –kérdeztem mikor leült a konyhában a pultra
- Nem, majd vacsorázom később
- És te? – kérdezte incselkedve. Kicsit derűsebb lett a hangulatom, bár még mindig elámultam tőle, hogy ilyen könnyeden beszél az étkezési szokásaimról
- Én igen, de ne félj, nem bántalak – mondta kicsit komolyan. Próbáltam viccként „előadni”, de tényleg komolyan gondoltam. Soha nem bántanám.

Már tényleg éhes voltam, a szemeim szinte éjfeketék voltak, ahogy visszatükröződtek Bella szemeiben. Alice, Jasper és Carlisle és Esme hétvégén vadászni jön velem. Nem tudom, meddig fog elhúzódni

- A hétvégén megyünk vadászni – mondtam
- Rendben – Bella ajkai lefelé görbültek
- Sietek vissza hozzád – mondtam, majd meg csókoltam ajkai két szélét. Bella mosolyogni kezdett
- Nagyon siess – mondta vágyakozó tekintettel
- Mindig

Pár perc múlva felmentünk Bella szobájába. Az ágya összetúrva, az íróasztalán szanaszét hevertek a tollak, ceruzák, és üres papírlapok. A régi számítógép monitora alól ki lógott egy papírdarab.

- Mi ez? – húztam ki a színes jegyzettömb egy darabját a monitor alól. Egy Port Angeles- i cím volt rajta
Bella megdöbbenve állt ott, a kezemben tartott papírt bámulva.
- Ez…ez egy könyvesbolt címe. Itt vettem meg azt a könyvet – dadogta
- Miféle könyvet? – kíváncsiskodtam
- Quiliute Legendák – suttogta. Tudtam mit jelentett ez. A könyv, amiben írnak a „hidegekről”.
- Te tényleg megvetted, hogy megtudd, mi vagyok? – kérdeztem nevetve. Bella elpirult
- Meg – válaszolt kurtán, majd lelt az ágyra
- Kicsi Bellám – húztam az ölembe
- Bella, itthon vagy? – kiabált Charlie. Meg is feledkeztem róla, nem figyeltem, hogy bejött a házba
- Igen – kiabált le Bella
- Gyere – suttogta nekem, majd elindult a szobája kijárata felé. Utána mentem, majd követtem lefelé a lépcsőn. Charlie ekkor akasztotta fel a kabátját, és a pisztoly táskáját
- Szia apa – köszönt Bella
- Jó napot Charlie – mondtam én is
- Szia Bella – Charlie rám nézett, majd a gondolataiban újra lelőtt
- Apa, még nem csináltam vacsit. Főzzek, vagy meg eszed a tegnapi halat? – szólt Bella a nappaliba induló Charlie felé
- Meg eszem a tegnapi halat, hagyd csak – mondta, majd letelepedett a TV elé. Felénk sem nézett
Bella megrántotta a vállát, majd elindult vissza a szobájába. Már este kilenc óra volt, ami azt jelentette, hogy mennem kell.
- Hé Edward, most már tűnés haza. Kilenc óra van, biztos hiányolna otthon – kiabált fel Charlie, miután leültem az ágyra. Bella fintorgott
- Egy óra múlva jövök – suttogtam már az előszobában. Charlie szokásához híven az előszoba ajtófélfájának dőlve figyelte, ahogy ki lépek a házból. Még meg csókoltam Bellát, majd ki mentem, és beültem a kocsiba
- Apa, mért nem tudsz normálisan beszélni vele? – kiabált Bella dühösen, amikor becsukódott az ajtó. Én már a sarkon jártam, nem hallottam többet a vitájukból

Bella most is miattam veszekszik az apjával. Jacobbal is miattam veszett össze. Csak a bajt hozom rá, de nem tudnám még egyszer elhagyni. Nekem az volt a sorsom, hogy megvédjem Bellát, bármitől.