˙Twilight Saga Fanfiction˙

2.fejezet
Angyal

- Hova megyünk? – kérdezte Bella, mikor már a kocsiban ültünk.
- Hova menjünk? Te döntesz – mondtam
- Menjünk hozzátok. Rég láttam Esmét – mondta
- Rendben – mondtam, majd bele tapostam a gázba.

Hideg volt, ezért felcsavartam a fűtést, hogy Bella ne fázzon. Az illata felerősödött a meleg hatására, a torkom kicsivel jobban égett, de nem bántam. A lényeg hogy Bellával voltam, csak ez számított. Bella a szemembe nézett.

- Még mindig szoktam beszélni álmomban? – kérdezte
- Igen, elég gyakran – mondtam mosolyogva
- Miről? – kérdezte le hajtva a fejét
- Bella, ne szégyelld előttem az érzésidet. Általában a nevemet mondod, de van amikor Jacobról beszélsz – mondtam, mire az arcát a tenyerébe temette.
- Hiányzik – suttogta. A hangja meg tört volt, ami az arcán is tükröződött, mikor felemeltem a fejét.
- Tudom – motyogtam. Sajnáltam Bellát, hisz szenvedett. De én önző voltam, és próbáltam elfeledtetni vele. Nem engedtem Jacobhoz, hisz veszélyes volt.

Bella könnyei hullani kezdtek, és én meg ijedtem. Egyszer sírt előttem Jacob miatt. Lehúzódtam az út szélére a legközelebbi helynél, és az ölembe húztam Bellát. Nem szólalt meg, a könnyei perzselőek voltak a hideg bőrömnek, de nem érdekelt. Gyengéden magamhoz szorítottam.

- Bella, jól vagy? – kérdeztem meg ijedve
- Igen. Ne haragudj, nem szabadna ezt látnod. Én csak… tényleg sokat jelent nekem. – mentegetőzött
- Bella, most mondtam, hogy ne szégyelld amit érzel. – néztem a csokoládébarna szemeibe.

Fájdalmat okozott így látnom őt, hisz én tettem ezt vele azzal, hogy magára hagytam. Könnyi egyre csak hulltak, és azt hitem soha nem fog ki apadni a könnycsatornája. Nem beszéltem, úgy gondoltam, könnyebb neki így. Nem akartam nehezíteni a helyzetét, csak hagytam, hogy öleljen és ki sírja magát. Bár csak enyhíthettem volna a kínjain, bárcsak képes lettem volna meg szűntetni a fájdalmát! De sajnos nem tudtam. Idő közben Bella már nem zokogott, és a könnyei sem hullottak.

- Jól vagy? – kérdeztem tőle lágy hangon. Nagy erőfeszítésekbe került, hogy ne kezdjem el Jacobot szidni fennhangon.
- Jobban – motyogta. A hangja rekedt volt, a szemei pedig feldagadtak a sírástól, amit a vörös karikák jeleztek.
- Indulhatunk? Vagy inkább haza vigyelek? – kérdeztem.

Meg akartam könnyíteni számára ezt. Ha már nem mentünk iskolába, csinálja azt, amit ő szeretne. Nem akartam semmiben sem gátolni, én csak annyit akartam, hogy boldog legyen. De ezt minden áron el akartam érni. Kárpótolni akartam az elmulasztott hónapokért, vissza akartam kapni azt a Bellát, aki a születésnapi buli előtt volt. Örömtől sugárzó volt akkor.

- Veled szeretnék lenni – suttogta, majd visszamászott az ülésre – menjünk hozzátok, tényleg szeretném látni Esmét – összehozott egy mosolyt, de nem szívből jött.
- Rendben – mondtam, majd visszakanyarodtam az útra.
- Edward, tudni akarom mi mondtam Jacobról – mondta fájdalmas hangon. Nem tudtam eltitkolni előle
- Hogy szereted, és sokat jelent neked, de nem tudsz nélkülem élni, és hogy ezt meg kell értenie – mondtam – általában ilyesmiket
- Értem – mondta

Az út további részében nem szólalt meg, és én sem beszéltem. Ki nézett az ablakon, az erdőt nézte, én pedig magam elé bámultam, és csak jártattam az agyam. Tudtam, hogy fontos neki Jacob, de nem voltam vele tisztában, hogy mennyire. Látszott rajta, hogy mélyen érintette, és hiányzik neki. Legszívesebben tényleg csak szidtam volna, de ha jobban bele gondoltam, hálásnak kellene lennem neki. Nem szabadna haragudnom rá, de nem tudtam ezt meg tenni. El akarja tőlem rabolni Bellát, el akarja rabolni tőlem az éltemet, ki akarja tépni a szívemet, hogy aztán a szemem láttára darabolja fel. Hülyeség volt, de már a fajunk miatt is utáltam őt. Jacob arra teremtetett, hogy elpusztítsa az én fajom belieket. Származásunkból adódóan utáltuk egymást, de be kellett vallanom magamnak, hogy ne ismerem ezt az embert. Elég volt annyi, hogy Bellát akarta. A házunk előtt ki ritkított rétre értünk, mikor meg állítottam a kocsit Bella még mindig az ablakon bámult kifelé.

- Itt vagyunk – suttogtam közel hajolva a füléhez. Kicsit meg ugrott amikor meg hallotta a hangom. Nagyon el volt gondolkozva.

Arcán könnycseppek gyöngyöztek. Letöröltem őket az ujjaim segítségével. Az arca még a szokottnál is forróbb volt. Meg ölelt, a nyakamba kapaszkodva. Át húztam az én felemre, és ki nyitottam az ajtót. Mikor felálltam, és becsaptam magam mögött az ajtót, a lábait a derekam köré kulcsolta. Szüksége volt rám, a közelségemre. Belém kapaszkodott, így vittem be a házba. Beérve könnyedén nyitottam ki az ajtót, majd visszahelyeztem a kezem a derekára.

- Sziasztok – köszönt Esme meglepetten, de jókedvűen. Csak ő volt itthon, Carlisle dolgozott, a többiek pedig iskolában voltak. Mikor meg látta Bella ki sírt szemeit kétségbeesettség lett úrrá a tekintetén.
- Mi a baj? - kérdezte gondolatban
- Jacob – tátogtam. Meg értően bólintott.
- Leteszel? – kérdezte Bella halkan.

Szó nélkül, óvatosan tettem le. A derekán volt a kezem, arra az esetre ha nem bírna meg állni a lábain. Erre bizonyos mértékben szükség is volt, kicsit meg dőlt hátra felé, mikor a talpa földe ért. A kanapéhoz vezettem, és leültem. Először mellém akart ülni, de az ölembe húztam. A fejét a vállamra hajtotta, a térdeit pedig felhúzta. Úgy látszott meg nyugodott, és a szeme alatti vörös karikák is halványulni látszottak.

- Eljátszanád az altatómat? – lehelte a nyakamba
- Hát persze – suttogtam. Már kezdtem volna fel emelni, mikor eltolta a kezem
- Megyek a saját lábamon – mondta. Úgy éreztem kezdem vissza kapni az én makacs Bellámat.

Mosolyogva követtem a zongorámig, ott leült, majd arrébb csúszott egy kicsit. Mellé ültem. Játszani kezdtem, Bella pedig elbűvölve nézte, ahogyan az ujjaim táncolnak az elefántcsont billentyűkön. Ez a dal csak neki szólt, ez az ő dala volt. Játék közben végig az én angyalomat néztem. Az angyalom volt, ha egykoron szárnya megszegett is volt, ő volt az én védelmező angyalom. Illata reményt adott számomra, hogy elfeledtessem vele mindazt a szörnyűséget, amit tettem. Mikor a dallam lelassult a szeme könnybe lábadt, de továbbra sem vette le tekintetét az ujjaimról. Mikor a dal véget ért meg hatódott arccal, és könnyek közt szólalt meg. Tudtam, hogy most nem Jacob miatt hullottak a könnyei.

- Köszönöm – suttogta. Hangjában, a meghatottságon kívül más is volt. Boldogság.
- Angyal vagy – suttogtam elbódultan. Értetlenül nézett rám, de aztán újra ellágyult a tekintete.

Játszani kezdtem, de most nem Bella altatóját. Ez egy másik dal volt, még sosem játszottam. Igazából csak improvizáltam. Ez a dal is véget ért,és Bella újra könnyezve borult az ölelésembe.

- Annyira köszönöm. Ez gyönyörű volt, hol tanultad? – kérdezte mosolyogva. Letöröltem az arcáról a könnyeket.
- Improvizáltam – mondtam.
- Ez a tehetség – mondta Bella
- Nem, ez a sok év gyakorlata. Egyszerűen csak túl sok időm volt gyakorolni – mondtam

Fejét újra a vállamra hajtotta, nyakamon éreztem forró leheletét.
Reménykedtem benne, hogy a mi dalunk soha nem ér véget.