˙Twilight Saga Fanfiction˙

11.fejezet

Kín

- Carlisle, gyere gyorsan ide – ziháltam. A telefon vonala recsegett
- Mi történt? – kérdezte az apám
- Baleset. Bella eszméletlen, nagyon siess, kérlek – kérleltem megtört, erőtlen hangon
- Rendben –mondta

Miután megadtam neki a pontos helyet letettem a telefont. Az én hibám! Nem figyeltem oda eléggé. Miattam nincs Bella eszméleténél, nem figyeltem az útra.

- Bella, Bella. Szerelmem hallasz engem? Kérlek, válaszolj – rogytam a Bella melletti ülésre
- Bella, kérlek – a hangom megtört volt, és rekedtes. Ki néztem a szélvédőn, ahol egy másik autó volt, benne egy szintén eszméletlen személlyel. Harminc körüli férfi volt, a kormányra borulva
- Bella – erőtlen hangom megbicsaklott. Megfogtam Bella kezét, és folyamatosan a nevét suttogtam. Pár perc múlva valaki a vállamra tette a kezét
- Fiam – mondta Carlisle – had vizsgáljam meg
- Rendben – mondtam, majd ki szálltam a kocsiból. Carlisle átvette a helyem, és megnézte Bella hátát, fejét, kezei, lábait. Aggódó pillantásokkal követtem minden mozdulatát.
- Mi a baja? –kérdeztem tíz perc múlva. Nem bírtam tovább szótlanul nézni
- Beverte a fejét, valószínűleg belső vérzése van. Azonnal kórházba kell szállítanunk – mondta miközben megfogta a vállam – a gerince nem sérült, mozgatható
- Köszönöm- mondtam, majd kiemeltem Bellát az autóból.
- Beviszlek titeket a kórházba, és elintézem Bellának a szobát – mondta, majd intett, hogy tegyem Bellát az autóba. Beültem, és tartottam szerelmemet, amíg a kórházhoz nem értünk. Egész úton az arcát kémleltem, de semmi jelét nem láttam, hogy észhez térne. Kétségek közt vergődve emeltem ki az autóból.
Carlisle ahogy ígérte elintézte a kórtermet. A szoba egyágyas volt, mellette egy kanapéval, hogy én is tudjak hol „aludni”. Ültem Bella ágya mellett, fogtam a kezét, és nem tudtam másra gondolni, csak hogy ébredjen fel. A kívülről jövő hypo szag égette az orrom. A gépek csipogása nyugtalanító volt, az egyszínű é szürke fal pedig emlékeztetett rá, hogy a kórházban ülök kedvesem ágya mellet. A saját figyelmetlenségem miatt! Az ágy szélére támasztotta az állam.

- Edward – jött be Carlisle a szobába. A beáramló levegő újabb hypo-szag hullámot hozott magával
- Tessék, apa?
- Megvizsgálom Bellát
- Rendben – mondtam el állva az útból

Sokkal jobb lenne neki nélkülem. Élhetné az életét a bele avatkozásom nélkül…Nem! Nem hagyhatom magára. Megígértem neki, és magamnak is. Nem élhetünk egymás nélkül. „Jobb lenne neki” – férkőzött egy hang a tudatomba, de elnyomtam. Nem élhetünk egymás nélkül. Nem tehetem meg vele még egyszer. Bella arca megrándult

- Edward – nyögte erőtlen hangon
- Bella, szerelmem – rohantam az ágy mellé. Meg fogtam a kezét – bocsáss meg. Idióta vagyok, figyelnem kellett volna
- Kérlek. Ne okold magad – suttogta erőtlenül
- Mid fáj? – kérdezte Carlisle kimért, orvosi hangon
- A lábam, és a fejem – nyögte Bella. A hangja fáradt, fájdalmas és gyenge. Nem mertem egy kicsit sem megszorítani a kezét. A lába be volt kötve, és tudtommal fájdalomcsillapítót is kapott
- Ha nem lesz semmi baj, egy héten belül kiengedünk – mondta az apám. Ekkor Alice rontott be az ajtón
- Bella, Bella, jól vagy? Mi a baj? – pánikolt a húgom
- Alice, nyugodj meg. Kérlek, csak nyugodja meg. Semmi baj, Bella meggyógyul – nyugtatta Carlisle
- Nem, Carlisle, láttam – nyögte Alice
- Mi? – álltam fel a székből – Alice, mit láttál? – kérdeztem rémülten, szinte ordítva
- Edward. Nem kell kiabálni
- Bocsánat. Alice, mutasd meg – utasítottam

Alice engedelmeskedve levetítette a látomást. Ugyan ez a kórterem volt, Carlisle rohant be a terembe. Bella eszméletlen volt, és az összes gép jelezte, hogy baj van. Az apám megfogta Bella kezét, de nem érzékelte a pulzusát. Nem tudott semmit sem tenni, ki mondta a halál időpontját.
Lerogytam a székről a földre, majd térden állva Belláig vonszoltam magam.

- Ne – zokogtam
- Edward, mi a baj? – kérdezte Bella kétségbeesetten, de még mindig ugyanazon a fáradt hangon
- Nem hagyhatsz itt. Kérlek, ne – zokogtam tovább
- Alice, mi történik? – fordult Bella most a húgom felé
- Látomásom volt – válaszolta Alice
- Miféle látomás?
- Amiben te…meghalsz – nyögte
- Mi? – kiabált Bella - De hát semmi bajom – mondta, de megrándult az arca a fájdalomtól, majd a gépek csipogni kezdtek. Bella szeme felakadt, és nem tért magához
- Alice, Edward kifelé – utasított Carlisle
- Nem – mondtam fel állva kemény hangon – nem hagyom itt
- Edward, gyere – húzott magával Alice
- Nem – mondtam már dühösen. Alice hátralépett egyet ijedtében. Sosem látott még így
- Bella érdekében – kérlelt Carlisle. Lemondóan sóhajtottam, majd elindultam kifelé az ajtón, miután egy csókot leheltem Bella homlokára. „Kérlek” – suttogtam Carlislenak, majd kiléptem a szobából.
Leültem egy kinti székre, Alice pedig mellém.
- Edward, nem lesz semmi baj
- Már most baj van. Az én hibám! Minden az én hibám! Ha odafigyelek, most nem lenne ez – temettem az arcom a tenyerembe
- Nyugodj meg – ölelt meg Alice

Nem tudtam megnyugodni. Egy szörnyeteg vagyok! Mennyi rosszat fogok még csinálni neki? Egyszer talán az én hibámból fog meghalni? Erre most is van esély – a gondolat szétrombolt bennem mindent. Szét égette a halott testem minden darabját. Lassú, kegyetlen tűzzel lángoltam. Nem bírtam elviselni ezt. Nem tudtam tolerálni a saját szörnylétemet.

- Bella, muszáj életben maradnod. Nem mehetsz el – suttogtam magamban.

Alice nem szólalt meg, csak nézte, ahogy szenvedek. Nem tehetett volna semmit. Az egyetlen dolog, ami segített volna rajta, az Bella ölelése, csókja, közelsége volt.

10. fejezet

Elbódultság

Ránéztem az órára, ami már hajnali fél ötöt mutatott.

- Pihenj még egy kicsit. Fáradt leszel – néztem Bellára. Az arcán egy könnycsepp folyt lefelé, amit letöröltem
- Nem tudok aludni. Rémálmom lesz – mondta, de közben ásított
- Megígérem hogy nem lesz
- Rendben –mondta, majd mikor elkezdtem dúdolni az altatódalát elhelyezkedett az ölelésemben. Pár másodperc múlva már aludt is, de én tovább dúdoltam

„Azt álmodta, amit én is”. És tényleg, tényleg azt álmodta, amire én gondoltam. Olyanfajta kötődés alakult ki köztünk, ami elválaszthatatlan. A sorsunk megpecsételődött, mi egymásnak lettünk teremtve. És nem mintha akartam volna, vagy ha akartam volna lett volna erőm hozzá, de nem tehettem ez ellen semmit. Ha végig gondoltam a mostani életem, minden Bellához kötött. Nem tudtam már többet ellenállni, nem tudtam többé harcolni az érzéseimmel. Nyert a szerelem, be kellett látnom, hogy gyenge vagyok az ilyen fajta harcokban, hogy nem tudok győzedelmeskedni a Bella iránt táplált érzéseimmel. Ránéztem szerelmem angyal arcára, aki békésen mosolygott. Szólásra nyitotta a száját

- Edward, soha többé ne engedje el – motyogta. A hangja most is megigézett
- Ígérem – tudtam, hogy nem hallja, de nem bírtam ki, hogy ha még így álmában is, de biztosítsam arról, hogy soha többé nem hagyom el

Még egy óráig bámultam az arcát, párszor megcirógattam a haját, és belélegeztem bódító illatát. Nem éreztem őrült vágyat, hogy kiszívjam a vérét. Persze a torkom égett, de sokkal kevésbé. Mióta az Olaszországból hazafelé tartó úton, a repülőn az ölemben pihent nem érzem azt az őrjítő vágyat. Ha éreztem volna sem foglalkoztam volna a vérszomjammal, jobban érdekelt, hogy Bellát a karjaimban tudhatom. Csak ez számított. Bella ébredezni kezdett, én pedig szokás szerint rajta felejtettem a szemem. Mielőtt megszólalhatott volna megcsókoltam. Gondolkodás nélkül csókolt vissza, majd elszakadtunk egymástól

- Iskola – sóhajtotta
- Sajnos. De sokat kell még tanulnod – mondtam nagy vigyorral a számon
- A mindent tudóknak könnyű – mondta mosolyogva

Körülnéztem magam körül, színlelve, hogy keresem a „mindent tudót”. Bella felnevetett, majd ujjával felém bökött

- Öt perc – mondta, majd bement a fürdőbe. Három perc volt az egész.

Kék selyem blúz, és farmer volt rajta. A frufruját eltűzte – ez eddig nem volt szokása -, így látszott az egész arca. Angyal – ez a szó jutott először eszembe

- Gyönyörű vagy, angyalom – mondtam elámulva. Nem mintha eddig nem lett volna földöntúlian szép
- Köszönöm – pirult el, majd a földe kezdte kémlelni
- Megyek a kocsiért – mondtam még mindig elbűvölt hangon
- Rendben

Egy csókkal búcsúztam, majd elindultam a házunkhoz. Ma melegebb volt, mint a megszokott hőmérséklet, de a nap nem sütött. Hál’ istennek. Viszont Alice napsütést jósolt az egész hétvégére, amíg vadászunk. Arra a gondolatra, hogy a hétvégén nem látom Bellát felsóhajtottam. Nélkülöznöm kell őt a hétvégére, és ettől Bellának sem volt a legjobb kedve. Viszont biztosítanom kellett, hogy nem megy le ahhoz a kutyához… Bármikor túl ideges lehet, és megsebezheti Bellát. Egyből Alice jutott eszembe. Ha hazaértem megbeszélem vele, hogy „rabolja el” Bellát a hétvégére. Nem sok idő volt, amíg haza értem

- Alice – kiabáltam belépve az ajtón
- Tessék? – fél másodperc alatt előttem termett
- Megtennél valamit?
- Hát persze
- Le kéne foglalni a hétvégén Bellát. Te, Jasper és Esme itthon lesznek, ugye?
- Igen, akkor elkérem Charlietól, és elviszem vásárolni – mondta csillogó szemekkel
- Alice, egy valami nagyon fontos. Ne engedd, hogy a La Pushba menjen – kértem
- Nem engedem – mosolygott
- Köszönöm Alice, jövök egyel – mondtam, majd felrohantam a szobámba.

Át öltöztem, majd rohantam az autóért. Ma a többiek saját autókkal mentek, én pedig csak Bellával.
Péntek volt, ami azt jelentette, hogy nem volt olyan óránk, amin külön voltunk. Az első óránk történetesen testnevelés volt, amit mindketten utáltunk. Bella az egyensúlyproblémáimból adódóan, én pedig mert nem tudtam használni a teljes erőmet
- Edward – kiáltott utánam Alice, már épp indultam volna
- Vigyázz Bellára, láttam, hogy Mike Newton eltalálja kosárlabdával –
- Kösz Alice – mondtam majd elhajtottam

A házhoz érve láttam, ahogy Bella a kulcsával ügyetlenkedik. Hangtalanul kiszálltam a kocsiból, és mögé lopakodtam

- Segíthetek? – kérdeztem, mire Bella kissé megugrott. A szívverése sokkal szaporább lett
- Megijesztettél – korholt
- Bocsánat – mondtam lehorgasztott fejjel, így pont láttam Bella arcát
- Igen, légy szíves – mondta
- Mi? – kérdeztem értetlenül
- Segíts – mondta felsőbbrendűen mosolyogva

Ki kaptam Bella kezéből a kulcsot, és gyors mozdulattal bezártam az ajtót. A kulcsot oda raktam, ahova Bella is szokta, az eresz alá. Mikor beszállt az autóba levette a vékony kabátot, ezzel felkavarva a levegőt. Az illata, mint mindig, most is elbódító volt. A selyem ing feszült a vonásaira. Ezzel az volt a legnagyobb baj, hogy elég keveset takart. Mélyet szippantottam a levegőből, majd bekapcsoltam a fűtést.

Elindultunk az iskola felé, és én egész úton csak Bellát bámultam. Hirtelen nagy csattanást hallottam, majd láttam, hogy a kocsi eleje behorpadt, Bella pedig eszméletlen. Kétségbe esve hívtam Carislet.

Sziasztok!

9.fejezet
Bella ágyán fekve merengtem a jövőn, felidézve a legfájdalmasabb emléket az életemben. Pokolian kínzott, de úgy éreztem, meg kell ismételnem magamban, hogy többé – nem mintha meg tudtam volna tenni – eszembe se jusson, hogy Bellát itt hagyjam. Nem tudtam volna megtenni, de száz százalékig biztos akartam lenni magamban, bármi történik.

- Rendben, beszéljünk – mondta, a hangja eléggé magabiztos volt, hogy azt higgyem ki fogja bírni
Vettem egy nagy levegőt.
- Bella, elmegyünk.
Ő is vett egy nagy levegőt.
- Miért most? Egy másik évben…
- Bella, itt az idő. Végül is mennyi ideig tudunk Forksban maradni? Carlisle alig tűnik harmincnak, és most harmincháromnak kéne lennie. Ezt leszámítva, nekünk így is hamarosan elölről kéne kezdenünk. – Az arcán zavartság látszott. Rám nézett, én pedig érzelemmentesen meredtem rá. Az arcomon a rideg kifejezés észhez térítette Bellát, és lassan megértette
- Amikor azt mondtad, hogy nekünk… - suttogta
- A családomra és magamra gondoltam – mondtam. A hangom tükrözte az arckifejezésemet. Egy érzés minden egyes porcikámat külön-külön kezdte szét tépni, lassan, hogy jobban fájjon
Megrázta a fejét. Csak bámultam. Beletelt pár percbe, mire újra tudott beszélni.
- Rendben – mondta. – Veled megyek.
- Nem lehet, Bella. A hely, ahova megyünk… az nem a jó hely számodra.
- Ahol te vagy, az a jó hely számomra.
- Én nem vagyok jó neked, Bella.
- Ne legyél nevetséges –hangja feldúlt volt. – Te vagy az életem legjobb része.
- Az én világom nem neked való – mondtam mogorván. Éreztem a fájdalmat sokkal erősebben elterjedni az egész tetemben. Halott szívem szinte zsibbadt
- Ami Jasperrel történt – az semmi, Edward! Semmi!
- Igazad van – értettem egyet. – Az pontosan az volt, amire számítottam.
- Megígérted! Phoenixben megígérted, hogy maradni fogsz…
- Addig, amíg neked a legjobb – szakítottam félbe, hogy kijavítsam. Egyáltalán nem volt neki a legjobb, hisz ha nem vagyok olyan gyors, Jasper megöli. Ha kicsit erősebben lököm félre bele is halhatott volna
- Nem! Ez a lelkemről szól, igaz? –kiabált rám. A hangjában hallottam a dühös, kétségbeesett könyörgést – Carlisle beszélt nekem erről, és engem nem érdekel, Edward. Nem érdekel! A tied lehet a lelkem. Nem akarom nélküled – már a tiéd!
Vettem egy mély lélegzetet, és lenéztem a földre, hosszú ideig. Próbáltam összeszedni az erőmet, hogy kimondjam azt, amivel tudtam, hogy össze fogom törni. Végül felnéztem.
- Bella, én nem akarom, hogy velem gyere – lassan és precízen beszéltem, néztem rá, láttam ahogyan a teste megfeszül a szavaimtól.
- Te… nem… akarsz engem?
- Nem.
Felnézett rám, értetlenül bámult, de sejtettem, hogy mit láthat. Semmi érzelmet, vagy megbánást, semmilyen szeretet vagy kötődést, semmit.
- Nos, ez megváltoztatja a dolgokat – mondta. Legnagyobb meglepődésemre nyugodt volt a hangja, nem remegett, de a szemeiben a hatalmas szakadék, egy tátongó űr volt. Soha nem láttam még így azelőtt
Nem tudtam tovább nézni, inkább elnéztem az erdőbe
- Persze, mindig szeretni foglak… akárhogyan is. De ami történt azon az estén, az ráébresztett, hogy itt az idő változtatni. Mert én… belefáradtam, hogy másnak tettessem magam, mint ami vagyok, Bella. Nem vagyok ember. –Mondtam, majd visszanéztem a lányra, aki a legtöbbet jelenti. Nagyon nehéz volt hazudnom neki, méghozzá rezzenéstelen arccal- Sokáig engedtem, hogy ez történjen, sajnálom.
- Ne – suttogta, mintha csak most fogta volna fel. – Ne csináld ezt!
Nem válaszoltam, próbáltam megtalálni a szavakat. Próbáltam magabiztosnak tűnni
- Te nem vagy jó nekem, Bella – mondtam. Talán ezzel a hazugsággal erősítettem meg a tévhitét.
- Ha… ez az, amit szeretnél.
Csak bólintottam
- Szeretnék egy szívességet kérni, ha az nem lenne túl sok – mondtam.
Láttam az arcán, mennyire szenved, láttam, hogy abban a pillanatban tönkre tettem az életét, bár reméltem, hogy el tud engem felejteni. Az arckifejezését látván majdnem semmissé tettem az előbbi szavaimat, de fokozatosan láttam, ahogyan elhiszi azt amit mondtam. „Nem szabad. Bella érdekében” – mondogattam magamnak. Az arcomon átfutott a fájdalom, majd amilyen gyorsan csak tudtam rendeztem a vonásaimat
- Bármit – ígérte. Nem tudtam tovább azzal a jeges tekintettel meredni rá, főleg, ha megkérem valamire. Ez fontos volt, még ha nem is leszek vele, vagy látom soha többé, muszáj megtennie ezt. A gondolat, hogy soha többé nem láthatom még jobban felerősítette bennem a fájdalmat. Meghaltam. Ebben a pillanatban teljes mértékben halottnak éreztem magam
- Ne csinálj semmi meggondolatlanságot vagy hülyeséget – utasítottam, már nem közömbösen. – Megértetted, amit mondtam?
Bólintott. Összeszedve minden erőm újra visszarendeztem az arcom abba a hűvös maszkba. – Charlie-ra gondoltam, természetesen. Szüksége van rád. Vigyázz magadra – érte. Megint bólintott. Láttam rajta, hogy többre nincs ereje
– Ígérem – suttogta. Hangja halk, szinte hallottam a törést a hangában is
- Cserébe megígérek valamit – mondtam – Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni fogsz engem. Nem jövök vissza. Nem foglak megint keresztülvinni egy olyan dolgon, mint ami ez volt. Tovább kell élned az életed, anélkül hogy beleavatkoznék. Olyan lesz, mintha soha nem léteztem volna.
Láttam rajta, hogy nem sok idő múlva össze fog esni. Legszívesebben térden állva esedezve omlottam volna elé, és kértem volna bocsánatot. Nem tehettem „Érte” – mondtam magamnak
– Ne aggódj. Ember vagy – az emlékezeted nem több, mint egy szita. Az idő majd meggyógyítja minden sebedet.
- És a te emlékeid? – kérdezte. Úgy hangzott, mintha valami a torkára akadt volna, mintha fuldokolna.
- Hát – hezitáltam – Én nem fogom elfelejteni. De az én fajtám… minket nagyon könnyen megzavarnak. – próbáltam mosolyogni, ezzel takarni a fájdalmat.
Tettem egy lépést
– Ez minden, azt hiszem. Nem fogunk többet zavarni téged.
- Alice nem jön vissza – mondta megértve. A szavai hangtalanok voltak. Csak szájával formálta őket
- Nem, mind elmentek. Én itt maradtam, hogy elbúcsúzzam tőled.
- Alice elment? – a hangja hitetlenkedve üres volt.
- El akart köszönni, de meggyőztem, hogy egy sima szakítás jobb lesz neked.
- Viszlát, Bella! – mondtam békés hangon, bár a bennem dúló érzelmek erőteljesen ostromolták a felépített magabiztosságot
- Várj! – nyögte, utánam kapott. Felém nyúlt, de én leszögeztem a kezeit az oldala mellé. Nem bírtam volna ki, hogy elmenjek, ha megölel
Lehajoltam, és finoman rányomtam az ajkaimat a homlokára. A szemeimet becsuktam. „Vigyázz magadra." – leheltem
Elengedtem, majd elmentem onnan. Három lépés után futni kezdtem. Hallottam lassú, erőtlen lépteit ahogy utánam indul. Láttam a szemeiben, hogy mennyire fájt neki. Hogy megtört, hogy meghalt, és elveszett.

- Ne, ne menj el. Kérlek, ne – sikította Bella kizökkentve az emlékből. Azt álmodta, amit én is. Újra álmodta azt a jelenetet, amit én most tudatosan magam elé idéztem. Felé kaptam a fejem, most vettem észre, hogy az izmaim megfeszültek voltak. Le kellett nyugodnom, mielőtt Bellához érnék
- Bella, Bella itt vagyok. Ne aggódj, itt vagyok szerelmem, nem megyek el – suttogtam az ölembe húzva.
- Edward – mondta. A könnyei kicsordultak. A szemembe nézett, és nekem is csak rá volt szükségem. Csak hogy öleljem, hogy érezzem, hogy itt van.
- Itt vagyok – suttogtam újra.

Megfogadtam, hogy soha, de soha nem teszem azt vele, amin akkor átment. Bármi történjen is, nekem vele kell maradnom, ez a sorsom. Megpecsételődött életünk jövőjén nem tudtam változtatni, nem tudtam nélküle létezni, nem tudtam, mikor érnek véget az akadályok. Teljesen bizonytalan voltam, de nem bántam meg, és tudtam, nem is fogom megbánni. Kiállok minden akadály és veszély ellen, de nem engedem el. Soha többé.

8.fejezet

Szülők

- Sajnos mennem kell. Charlie nemsokára hazaér –mondta Bella lemondóan sóhajtva
- Hazaviszlek – ajánlottam
- Rendben. Menjünk le, köszönök a többieknek

Lementünk a nappaliba, ahol csak Carlisle és Esme volt

- Hol vannak a többiek? – kérdeztem anyám felé fordulva
- A testvéreid vadászni mentek – tájékoztatott Esme
- Hazaviszem Bellát – mondtam, mire Bella oda ment Esméhez, és megölelte – Köszönök mindent – utalt az Esme által készített ételre
- Bármikor – mondta Esme kedvesen. Kezdett úgy tekinteni Bellára, mint rám vagy a többi testvéremre. Lányaként szerette. És Bella is kezdett – bár ebben nem voltam biztos – anyaként tekinteni rá

Mikor Bella már Carlisletől is elköszönt ki léptünk a ház előtti rétre, ahol csöpögött az eső. Beültünk az autóba, és bekapcsoltam a fűtést, hogy Bella ne fázzon. Hálásan rám mosolygott.

- Esme annyira kedves. Velem különösen, miért? – szólalt meg mikor ki értünk az ösvényről az útra
- Örül, hogy vagy nekem, és még ma is hálás neked, amiért utánam jöttetek Olaszországba – mondtam. Bella arcán fájdalmas mosoly jelent meg. Amit mondtam emlékeztette rá, hogy elhagytam
- Szeretlek. Örökké – próbáltam letörölni az arcáról azt a szenvedő mosolyt, és kitörölni minden emléket, de persze képtelen voltam rá. Legalább a mosolya boldogabb volt
- Én is téged – mondta. A szemében volt valami, ami ismerős volt, de soha nem ennyire erős. Az őszinteség, és az örök szerelem pecsétje. Olykor-olykor – bár próbálta titkolni előlem – eszébe jutott, hogy mit tettem vele. Ilyenkor kissé bennem is felerősödött a tudta, hogy mekkora egy szörnyeteg is vagyok.

Elképzelni nem tudnám még egyszer, hogy ezt tegyem vele. Láttam a szenvedő arcát, hallottam, hogy könyörög, hogy ne menjek el, én mégis jeges arccal csak annyit mondtam: „Isten veled”. Csak elszaladtam, próbálván el feledtetni magammal, hogy ez a lány mögöttem az életem oszlopos részét képezi. Sőt, el akartam felejteni életem értelmét. Persze vámpírként ez nem sikerült, de még Bellának sem ment, pedig Ő ember. Olyan mély nyomott hagytam benne, hogy amikor összetörtem a szívét szinte nem is élt. Az eddig látott gondolatokból ítélve darabjaira hullott, nem az a Bella volt. Egy szinte halott lány volt.
Nem tudtam többet erre gondolni, inkább csak bámultam Bellát. A világom megtestesítőjét, az életem értelmét. Tudta, hogy csak egy vérszomja szörnyeteg vagyok, aki bármelyik pillanatban megölheti, hogy észre sem venné. Ő mégis engem, és csak engem szeretett. A legmerészebb álmaiban sem gondoltam volna, hogy számomra lehetséges valamikor az életben meglelni az igaz szerelmet. Sokszor hiszem azt, hogy álmodom. Rendszerint rájövök, hogy én nem tudok álmodni. Ez a valóság. Emlékeztetnem kell magam, hogy igen, ez én vagyok. Engem szeret, senki mást. Mindkettőnk sorsa megpecsételődött azon a márciusi napon, amikor Bella Forksba érkezett.
- Bejössz? – kérdezte mikor a ház elé értünk. Charlie azt nem tiltotta, hogy én ott legyek Bellával, bár szíve szerint lelőtt volna.

Nem mintha elért volna ezzel valamit, de be kellett látnom, hogy jogosan gondolkodik ilyeneken. Tönkretettem a lánya életét

- Ha nem baj – válaszoltam
- Soha nem baj – mosolygott

Ki szálltunk az autóból, Bella pedig elővette a kulcsát. Egy ideig próbálgatta a zárat, mikor felajánlottam a segítséget. Rá bólintott. Át adta a kulcsokat, én pedig úgy nyitottam ki az ajtót, hogy Bella emberi szemei nem tudták követni.
- Nem vagy éhes? –kérdeztem mikor leült a konyhában a pultra
- Nem, majd vacsorázom később
- És te? – kérdezte incselkedve. Kicsit derűsebb lett a hangulatom, bár még mindig elámultam tőle, hogy ilyen könnyeden beszél az étkezési szokásaimról
- Én igen, de ne félj, nem bántalak – mondta kicsit komolyan. Próbáltam viccként „előadni”, de tényleg komolyan gondoltam. Soha nem bántanám.

Már tényleg éhes voltam, a szemeim szinte éjfeketék voltak, ahogy visszatükröződtek Bella szemeiben. Alice, Jasper és Carlisle és Esme hétvégén vadászni jön velem. Nem tudom, meddig fog elhúzódni

- A hétvégén megyünk vadászni – mondtam
- Rendben – Bella ajkai lefelé görbültek
- Sietek vissza hozzád – mondtam, majd meg csókoltam ajkai két szélét. Bella mosolyogni kezdett
- Nagyon siess – mondta vágyakozó tekintettel
- Mindig

Pár perc múlva felmentünk Bella szobájába. Az ágya összetúrva, az íróasztalán szanaszét hevertek a tollak, ceruzák, és üres papírlapok. A régi számítógép monitora alól ki lógott egy papírdarab.

- Mi ez? – húztam ki a színes jegyzettömb egy darabját a monitor alól. Egy Port Angeles- i cím volt rajta
Bella megdöbbenve állt ott, a kezemben tartott papírt bámulva.
- Ez…ez egy könyvesbolt címe. Itt vettem meg azt a könyvet – dadogta
- Miféle könyvet? – kíváncsiskodtam
- Quiliute Legendák – suttogta. Tudtam mit jelentett ez. A könyv, amiben írnak a „hidegekről”.
- Te tényleg megvetted, hogy megtudd, mi vagyok? – kérdeztem nevetve. Bella elpirult
- Meg – válaszolt kurtán, majd lelt az ágyra
- Kicsi Bellám – húztam az ölembe
- Bella, itthon vagy? – kiabált Charlie. Meg is feledkeztem róla, nem figyeltem, hogy bejött a házba
- Igen – kiabált le Bella
- Gyere – suttogta nekem, majd elindult a szobája kijárata felé. Utána mentem, majd követtem lefelé a lépcsőn. Charlie ekkor akasztotta fel a kabátját, és a pisztoly táskáját
- Szia apa – köszönt Bella
- Jó napot Charlie – mondtam én is
- Szia Bella – Charlie rám nézett, majd a gondolataiban újra lelőtt
- Apa, még nem csináltam vacsit. Főzzek, vagy meg eszed a tegnapi halat? – szólt Bella a nappaliba induló Charlie felé
- Meg eszem a tegnapi halat, hagyd csak – mondta, majd letelepedett a TV elé. Felénk sem nézett
Bella megrántotta a vállát, majd elindult vissza a szobájába. Már este kilenc óra volt, ami azt jelentette, hogy mennem kell.
- Hé Edward, most már tűnés haza. Kilenc óra van, biztos hiányolna otthon – kiabált fel Charlie, miután leültem az ágyra. Bella fintorgott
- Egy óra múlva jövök – suttogtam már az előszobában. Charlie szokásához híven az előszoba ajtófélfájának dőlve figyelte, ahogy ki lépek a házból. Még meg csókoltam Bellát, majd ki mentem, és beültem a kocsiba
- Apa, mért nem tudsz normálisan beszélni vele? – kiabált Bella dühösen, amikor becsukódott az ajtó. Én már a sarkon jártam, nem hallottam többet a vitájukból

Bella most is miattam veszekszik az apjával. Jacobbal is miattam veszett össze. Csak a bajt hozom rá, de nem tudnám még egyszer elhagyni. Nekem az volt a sorsom, hogy megvédjem Bellát, bármitől.

7.fejezet

Ajándék

Az ablakon belépve megpillantottam Bellát, aki az ágyon feküdt, az arcát egy párnába temetve sírt. Hang nélkül az ágy mellé léptem, és simogatni kezdtem a hátát. Láthatóan nem vette észre eddig a jelenlétem. Az érintésemtől kissé megugrott, majd felém fordult, és lehúzott az ágyra. Meg ölelt, majd szemeiben kérlelést láttam. Tudtam mit szeretne.
Lassan közeledtem felé, mielőtt megcsókoltam volna, még könnyáztatta arcára néztem. Az ajkai forrók voltak, az arca is mintha lángolna. Lassú tempót diktáltam, és Bella sem sietett. Miután az ujjai már a hajamat szántották, és az én ujjaim is az arcát fedezték fel zihálva hajoltam el tőle. Bella is zihált.

- Ez… - dadogtam. Soha nem éreztem még ilyen erősen a vágyaimat, és a félelmeimet egyszerre
- Igen – mondta Bella levegő után kapkodva. Ezt a vágyainak tudtam be. Reméltem, hogy el tudtam feledtetni vele – ha csak erre a pár másodpercre is – a fájdalmát
- Menjünk át hozzátok, kérlek – kérte Bella még mindig szomorú hangon
- Rendben. Bella, el akarod mondani, hogy mit mondott Jacob? Persze ha nem szeretnéd, én meg értem
- El fogom mondani, ma este, rendben?
- Jól van. Induljunk
- Várj, rendbe rakom magam. Nem akarom, hogy a családod így lásson. Megtennél valamit?
- Bármit –válaszoltam
- Ne szólj nekik – mondta kérlelően
- Alice tud róla, nem tudom mondott a többieknek. De én nem fogok szólni – öleltem magamhoz
- Köszönöm – mondta majd elment a fürdőbe. Mikor ki jött jobban nézett ki, de a szemei vöröslöttek

Mivel Charlie csak este ért haza, és Bella most hozzánk szeretett volna menni nem tudtam nemet mondani. Igazából soha nem tudtam neki nemet mondani, csak két esetben. Akkor is csak a lelkét, és az életét féltve. Az átváltoztatása, és a szerelmünk testi beteljesülése volt ez a két dolog. Az autóhoz értünk, ki nyitottam Bellának az ajtót, majd megkerülve a kocsit én is beszálltam. Az úton csöndben voltunk, én Bellát néztem, akinek az arcán halvány reménykedő mosoly ült. Nem tudtam minek köszönhetően, de nem kérdeztem meg. Könnyes arc most boldogságot sugárzott. Nekem is mosolyognom kellett ezen. Mikor oda értünk Bellának ki nyitottam az ajtót, majd meg fogtam a kezét, összekulcsolva az ujjainkat.

Beléptünk a házba, és meglepve tapasztaltam, hogy mindenki mosolyog, és rám néz. Bella aprót biccentett Carlisle felé, aki szó nélkül eltűnt a lépcsőn. Hallottam, hogy keres valamit, majd papírzörgést. Eközben magában egész végig antibiotikumok nevét ismételgette magában. Pár másodperc múlva megjelent a lépcső tetején, kezében egy négyzet alakú, papírba csomagolt tárggyal. Lejött, és szó nélkül a kezembe adta. Kérdőn néztem Bellára.

- Csak nyisd ki – mosolygott őszintén. Ez annyira jó volt, biztosra vettem, hogy ebben a pillanatban tényleg boldog. Hosszú napok óta először láttam ezt a mosolyt

Egyszerűen volt be csomagolva, egyik kezemmel elkezdtem kicsomagolni, a másikkal még mindig Bella ujjaiba kapaszkodtam. Végül meg láttam. Egy kép volt, rajta egy nő, mellette egy kisfiúval, akinek fogta a kezét, és mosolygott. A kép aljára ez volt írva:
„Edward Anthony Masen, és édesanyja, Elizabeth Masen”
Nem rohamoztak meg emlékek, csak szívbe markoló érzések. Az édesanyám volt a képen, és az én kezemet fogta. Rám mosolygott. Kavargott bennem mindenféle érzés. Szeretet a mostani családom iránt, és a képen látható édesanyám iránt. És fájdalom, amiért nincs egy önálló emlékem sem róla. Sok-sok év után először éreztem az emberi családom hiányát, és ez mélyen, legbelül érintett meg. Persze láttam édesanyámat Carlisle emlékein keresztül, de képet soha nem láttam róla, amin én még ilyen kisgyerek vagyok, és anyukám fogja a kezem, vagy egyáltalán amikor velem van. Carlisle azt mondta, hogy édesanyám utolsó kívánsága az volt, hogy bármilyen módon mentse meg az életem. Minden eszközt felhasználva, ami hatalmában áll. Ezek után szegény ki lehelte a lelkét. Ezek voltak az utolsó szavai.

- Egy ismerősöm régi képek feljavításával foglalkozik. Meg találtam ezt a képet, és elvittem hozzá. Az egész Bella ötlete volt – szólalt meg Carlisle. A szemem már viszketett, sírtam
- Köszönöm – suttogtam halkan. Annyira megható volt, hogy megtették ezt, nem tudtam türtőztetni magam. Mindenkit körbe öleltem a családban, Bellát pedig megcsókoltam
- Neked külön – suttogtam Bella szemeibe nézve – annyira, de annyira köszönöm –ismételtem magam
- Ez csak egy tárgy, próbálom meg mutatni, hogy mennyire szeretlek – mosolygott. Nem tudta, hogy mennyit jelent ez nekem
- Tudom, hogy szeretsz – öleltem meg gyengéden. Most nem okozott problémát az illata
- De nem tudod el képzelni, mennyire – suttogta a fülembe
- Nincs igazad – válaszoltam

Ezek után már nem beszéltünk. Felmentünk a szobámba, és az ablakon keresztül néztük, ahogy alkonyodik. Most nem voltam szomorú, amiért vége van a napnak. A legfőbb vágyam teljesült, és még anyukámat is láthattam egy képen, amin velem van. Bella most boldog, és reméltem, hogy még sokáig láthatom így. Reméltem, hogy majd mosollyal az arcán alszik el.

- Te értem születtél – suttogtam
- Ez így van. És te értem változtál át – válaszolt ő is halkan. Minket egymásnak rendelt a sors, és erre a gondolatra újra szembe kellett néznem a ténnyel: Bella át fog változni.

Sziasztok! Ma úgy néz ki el vagyunk látva videókkal:)

Sziasztok! Hoztam nektek még egy videót, amiben Edward megüti Jaket. Nagyon jóó:)

Már csak 28 nap:D:D

Elmúlás



Hatvan, hosszú, iszonyúan kínzó év után jöttünk csak vissza ebbe a városba. Forks, itt kezdődött az életem, és itt is vetettem véget neki. Elmentem, nem jöttem vissza. Hatvan év! Csak Bella életének biztonsága érdekében nem tértem vissza hozzá. És még én távol voltam, Bella csak öregedett. Ezt a sorsot akartam neki mindig is, de most iszonyúan kínoz az akkori döntésem. Hatvan éve nem láttam az arcát, azt a fényt a szemeiben. Ha lehunyom a szemem csak Őt látom. Az arcán látszik, hogy a szavaim lerombolták az egész életét, hogy elhitte, amit akkor mondtam neki. Hogy elhitte, hogy nem szeretem. Így láttam utoljára életem értelmét. Mekkora eget rengető hazugság volt! Hogy ne szeretném a legszeretetreméltóbb lényt a világon? Hogy tudta el hinni? Onnantól, hogy hátat fordítottam neki az életem romokban hevert. Sokáig vártam a halált, de nem jött. Áltattam magam, hogy mindkettőnknek jobb így. Hogy lehettem ekkora idióta? Hogy hihettem ezt? Életem legnagyobb hibáját követtem el azon a szeptemberi napon. A legrosszabb, hogy a törésre a szemeiben, a kihaltságra, ahogy kihunyt a fénye, ahogyan abban a pillanatban eltűnt minden, színtisztán emlékszem. Minden! Abban a pillanatban halt meg az a vidám, de olykor makacs Bella, akibe beleszerettem. És én, amekkora szörnyeteg vagyok képes voltam ilyen állapotban otthagyni. Még hallottam a lépteit, ahogyan utánam indul, de én elszaladtam. Próbáltam szabadulni a kínok elől, amik az óta is folyamatosan kínoznak. Bármennyire is fáj, megérdemlem. Én voltam az az idióta, aki otthagyta, én voltam az, aki összetörte a szívét és tönkretette az egész életét. Ha akkor nem döntök olyan elhamarkodottan, ha több eszem lett volna, most is biztonságban tudhatnám szeretett Bellámat. Ha ez kicsit is boldogabb lennék, ha még egyszer meg érinthetném, ha még egyszer láthatnám, már az is megváltást jelentene. Csokoládébarna szemei most is csillognának, pusztán azért, mert mellette vagyok. Az egyetlen ok, ami miatt visszajöttem, hogy Alice látta: Bella elfáradt. Most is Őt kerestem. Egy utolsó nyomoréknak éreztem magam az elmúlt hatvan év minden egyes napján. Kerestem ész nélkül kutattam, míg nem szemem meg akadt az életet jelentő néven. Közelebb léptem.

Isabella Marie Swan
(1987-2065)
Itt nyugszom én e hant alatt,
halálomért ne sírj,
csak gondolj arra, mi belőlem megmaradt.

Emlékezz rám, és ha lelked él,
és tényleg remél találkozunk még.

A kőbe vésett szavakat fájt olvasnom, mintha csak nekem íródtak volna. Térdeim összecsuklottak, kezeim remegtek. Soha nem történt még velem ilyen ezelőtt. Ujjaimat végig húztam a néven. Emlékek áradtak a tudatomba, de mind fájt, és égetett. Belülről emésztett az összes kép, mely beszivárgott az elmémbe. A hideg sírkőbe vésett név könyörtelen volt, felhasította hallott szívemet, melynek szinte szúrtak a szilánkjai. Olyan érzésem volt, mint akit savba mártanak. Újra a névre néztem. Hirtelen előtört belőlem a zokogás. Könnyek nélkül, térden állva sírtam szerelmem sírja előtt.

- Tőlem nem búcsúztál el – suttogtam megtörten, még mindig zokogva.

Próbáltam azt a boldog Bellát magam elé képzelni, aki a születésnapja előtt volt, de egyre csak azt a végtelenül megtört, és szenvedő arcot láttam. Nem tudtam ezt már kezelni.

- Sajnálom Edward, nekem is nagyon hiányzik – Alice hangjára a hátam mögül nem válaszoltam. Csak zokogtam tovább, egyre csak próbálkozva
- Edward, nem teheted ezt – suttogta a húgom megtörten. Leguggolt mellém, mikor rá nézett a sírkőre hangtalanul térdelt le. Most sem válaszoltam. Nem tudtam tovább szenvedni, nem tudtam egy olyan világban élni, amiben Bella nem létezik
- Kérlek – suttogott Alice. Hallottam a hangján, hogy ő is sír – nem teheted ezt
Felálltam, és a sírkőre néztem, miközben Alicehoz beszéltem.
- Nem tudok nélküle élni, értsd meg. Sajnálom. Mond meg a többieknek, hogy ne haragudjanak rám, hogy köszönöm, amit értem tettek, és hogy nagyon szeretem őket – és neked is köszönöm – mondtam még utoljára meg ölelve Alicet
- Edward, ne – kérlelt, de én már messze jártam

Bemenekültem a csendes, ködös erdőbe. Lépteim zaja volt csak hallható. Futottam, amilyen gyorsan csak tudtam, hogy minél előbb véget vessek a kínjaimnak. Amikor végre még három napig tartó szenvedés után Volterra falai előtt voltam még gyorsabban futottam be oda. Pontosan dél volt, amikor letéptem magamról az inget a tér közepén. Csukott szemmel vártam a halált. Éreztem, ahogy a Volturi katonák le fognak, majd hurcolni kezdtek valahová. Nem érdekelt hová, csak legyen már vége! A szemem nem nyitottam ki. Nem éreztem semmit, csak hirtelen vakító fény gyúlt a szeme előtt. Most már ki nyitottam, és meg láttam azt, amit hiába próbáltam hatvan éven keresztül. Bella volt, fiatalon, és boldog, kipirult arccal. A szemében láttam a fényt, mely az örök boldogságot jelentette.

Sziasztok. Ma kijött egy új részlet a New Moon-ból. Már csak 30 nap*.*

Nem tudom mért ilyen nagy a videó, de legalább HD:)

6.fejezet

Jacob

Bella falfehér arccal nyitott ajtót, mikor meg látta a Jacobot a szeme könnybe lábadt. Szinte nekem is fel kellett néznem rá.

- Bells – mondta Jacob jókedvűen engem figyelmen kívül hagyva
- Szia Jacob – köszönt halkan Bella felnézve
- Mit akarsz itt, kutya? – igazán ideges voltam Jacob miatt. Miért tolakodik be a házba, ahol semmi keresnivalója? Bella persze nem így látja…
- Bellához jöttem – mondta. Máris remegett
- Ha itt mersz át változni, darabokra téplek, meg értetted, korcs? – kérdeztem Bellát magam mögé tolva
- Harcolni akarsz? – kérdezte Jacob
- Belláért meg teszem – mondtam. A hangom nyugodt volt, tudtam, hogy így tudom legjobban felhúzni. Ha nyugodt maradok
- Mit akartok ti? – kérdezte Bella, majd zokogni kezdett. Figyelmen kívül hagytam Jacobot, Bellát újra a nappaliba vittem, de most a karjaimban. Jacob követett minket
- Látod mit tettél, kutya? – kérdeztem. Kezdtem újra dühös lenni, Jacob pedig a gondolataiból ítélve alig tudta csillapítani a dühét.
- Azt hiszed én tettem vele? Meg mentettem az éltét, te büdös vérszopó – ordította
- Ne civakodjatok, kérlek – zokogott Bella még mindig. Már a kanapén feküdt. Mindketten elhallgattunk, de Jacob gondolati csak úgy pörögtek. Azon gondolkozott, mivel okozhatna nekem fájdalmat.

Fizikai fájdalmat semmivel nem tudott volna, de mégis el érte, hogy szenvedjek. A gondolataiban Bella volt, akkor este, mikor Sam Uley megtalálta. Szörnyű volt ezt látnom, majd lassan váltakoztak egymás után a képek. Nem tudtam uralni az arckifejezésem, a szemem elé vetülő képek belülről égettek.

Bella most egy motoron ült, majd hirtelen elvesztette az fölött az irányítást, és elesett. A fején tátongó seb őrülten vérzett. Bella bocsánatot kért Jacobtól, az pedig értetlenül kérdezte meg, hogy miért kér bocsánatot azért mert vérzik. Bella arca eltorzult a fájdalomtól.

- Jacob, mit csinálsz? Mit teszel vele? Bármit csinálsz hagy abba. Most – kiabált dühösen Bella. Jacob másra gondolt, és eltűnt az arcáról a felsőbbrendű mosoly is Bella szavait hallva.
Mi után rendeztem a vonásaimat Bellára néztem.
- Semmi baj, szerelmem – mondtam letérdelve a kanapé széléhez. Meg csókoltam a homlokát, majd magamhoz húztam – semmi baj – suttogtam.

Mindeközben Jacobot figyeltem a szemem sarkából, most az arcára ki ülő kifejezés düh, szeretet, és fájdalom keveréke volt. Újra remegni kezdett. Az arca rézszínből vörösre változott.

- Te rohadt vészívó szörnyeteg – motyogta Jacob. Bella nem hallotta
- Bella, beszélhetnénk? – Jacob keze még mindig remegett
- Szó sem lehet róla – álltam néztem Jacob szemébe dühösen. Mit képzel ez a kölyök? Azt hiszi, hogy egyedül hagyom Bellával, mikor ennyire labilis, és bármikor egy hatalmas farkassá változhat? Idióta rühes dög..
- Ezt Bella is el tudja dönteni. Nem rendelkezhetsz felette – mondta Jacob
- Bella, beszélhetnénk? – kérdezte újra Jacob. Feltápászkodott, még mindig nagyon rosszul nézett ki

Bella erőtlenül bólintott, majd felállt a kanapéról, és elindult Jacobbal a szobája felé. Féltem, hogy leesik. Még hátra fordul a lépcső tetejéről

- Ne haragudj – szájával, hangtalanul formálta a szavakat. Mikor eltűnt a lépcső tetején elindultam az ajtó felé.
Mikor kiértem rohanni kezdtem, nem tudtam hova megyek. Csak futnom kellett. Lábaim nagy sebességgel vittek. Az eső még mindig esett, és a köd is leült az erdőben. Végül a rétünkön találtam magam. Az agyam automatikusan ide koordinált. Lefeküdtem a rét közepére. Olyan volt, mintha az egyik felem nem is lett volna ott. Az a felem Jacobbal volt most. Ott fekve csak Bella járt az eszemben. Nem zavart sem az eső, mely egyenesen az arcomra esett, sem a szél. Minden gondolatom ő volt.

Nem tudom, meddig fekhettem ott, de amikor elérkezettnek találtam az időt felpattantam, és visszaindultam. Szégyelltem magam, amiért ott hagytam Bellát a házban. Futni kezdtem, de most nem segített sem a sebesség, sem az arcomba csapó jeges levegő. Nem tudtam elhessegetni a fájó gondolatokat. Bella azt mondta „ne haragudj”. Miért haragudnék? Buta bárány, tudom, hogy szüksége van Jacobra. Ha nem is értettem, de tudtam, hogy így van. Különben sem tudnék rá haragudni, amiért azt teszi, amit a szíve diktál. Én így szerettem, Ő így volt Bella, minden egyes tulajdonságával együtt. De örültem a tudatnak, hogy az én karjaimban talál támaszra. Én kellettem neki, bármennyire is hihetetlen volt ez számomra. Nem értettem mit szeret egy ilyen szörnyetegen, mint én. Főleg azok után, amit vele tettem. Fél évig magába zuhanva szenvedett, és ezek után még megmentette az életem, és szó nélkül visszafogadott. De láttam Jacob gondolataiban, hogy menyire meg volt törve, motorozott, és mindenféle őrült dolgot ki próbált. Gondolom próbálta terelni a gondolatait.

Vissza értem a házhoz, és nem hallottam, hogy Jacob még ott lett volna. Csak Bella ütemtelen légzését, a zokogását, és a hevesen verő szívét hallottam. Féltem beugrani az ablakon, még mindig nem múlt el az érzés, hogy itt hagytam őt. Végül az összes lelki erőmet összeszedve ugrottam be az ablakon. Szörnyetegnek éreztem magamat, egy lelketlen, szívtelen, és érzésektől mentes szörnyetegnek.

5.fejezet

Düh

Tekintettel arra, hogy Bella is a kocsiban van bekapcsoltam a fűtést. Halványan, de hálásan rám mosolygott, amire én egy féloldalas mosollyal válaszoltam. Az út gyorsan telt el, bár szótlanul. Mikor leparkoltunk az iskola parkolójában ott alig voltak még kocsik. Közel tudtam parkolni a főépülethez, ott lesz Bella első órája. Ki szálltunk az autóból, az eső még jobban esett, mint eddig. Újra Bellára terítettem a kabátom.

- El fog ázni a pólód – mondta rosszallóan nézve, miután át nyújtottam neki a bőrdzsekit
- De én nem tudok megfázni – súgtam oda neki. Még egyszer rám nézett, de végül a fejére terítette a kabátot

Szó nélkül, kézen fogva sétáltunk a fő épületig. Mivel az első órán külön volt, elköszöntem tőle, és mentem a saját órámra. Idegesített, hogy Mike Newton gondolatain keresztül figyelhetem csak Bellát, de meg nyugtatott a tudat, hogy a további öt órán mind együtt lesz. Csak a történelmet nem tudtam el intézni, a további óráinkon mind együtt vagyunk Bellával. Ezen az órán Alice üt mellettem.

- Nos, Mr. Cullen? – hasított a fejembe a tanár hangja. Mikor betájoltam magam, hogy egyáltalán milyen órán is vagyok a tanárra néztem, és a gondolataiból kiolvasva magabiztosan válaszoltam
- A második világháború 1939-45-ig tartott. – mondtam. Mr. Thomson meg lepetten nézett rám, majd tovább sétált a padok közt. Alice mellettem kuncogni kezdett
- Láttad az arcát? Az a kifejezés –gondolta Alice. Csak mosolyogva bólintottam.
Az óra haladt tovább a maga ütemében, és még mindig Newton gondolatain keresztül figyeltem Bellát. Csak kifelé bámult az ablakon, elgondolkodva. Newton gondolatai miatt ideges voltam. Olyanokat gondolt róla…

- Uhm. Edwrad, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne le tépni Mike Newton fejét – figyelmeztetett Alice
- Oké, de a gondolatai… - mondtam. Éreztem, hogy az állatias düh át járja a testem, de tennem kellett ellene.

Befejeztem a Newton gondolataiban turkálást, és a tanárra figyeltem, aki a holokauszt eseményeit ecsetelte. Két perc múlva Alice meg szólalt

- Edward, nem látom mit fogtok csinálni délután. Eltűnt a jövőtök – mondta halkan
Az első ok, ami eszembe jutott, és amitől Alice nem láthatja a jövőnket az Jacob volt.
- Az a rühes dög. Meg fogom ölni – suttogtam. A hangom rekedt volt a bennem újra felerősödő dühtől. Az órára néztem. Fél perc volt a csengetésig.
- Annak nem nagyon örülne Bella – felelt Alice, de figyelmen kívül hagytam.

Tudtam, ha Bella találkozik Jacobbal csak még jobban fog szenvedni a hiányától, mint eddig. Végre meg szólalt az életmentő csengő. Ki rohantam a teremből, idegesített, hogy nem szabad olyan gyorsan futni, ahogyan tudok. Azzal lelepleztem volna magam. Így hát az emberi futás legnagyobb sebességével közlekedtem az iskola folyosóin. Bella akkor jött ki a teremből, mikor én oda értem. A következő órán biológia volt. Komor hangulatomat Bella csak akkor vette észre, mikor már helyet foglaltunk. A folyosón sétálva éreztem a bámuló tekinteteket a hátamon, ahogyan Bella táskáját is vittem. Ahogy Jessica mellett elhaladtunk az inkább utálkozó tekintettel nézett utánunk.

- Mi a baj? – kérdezte Bella, mikor be értünk a terembe. Nem válaszoltam, csak meg ráztam a fejem fintorogva.
- Alice látott valamit? – próbálkozott Bella újra
- Épp ez az. Nem látott semmit. Ma délután számíthatunk annak a kuty.. – kezdtem volna szidni, de észbe kaptam – Jacob látogatására – mondtam még mindig komoran
- Ne – Bella csak ennyit tudott ki nyögni, majd elhallgatott.
- Még szerencse hogy nem voltam vadászni. Utálom a kutyavért, de ebben az esetben képes vagyok kivételt tenni – ecseteltem dühösen, mire Bella felém fordította a tekintetét. Arckifejezésén fájdalom ült, szemei könnybe lábadtak
- Kérlek, Edward. Ne bántsd – suttogta. Hangja megtört és elhalt volt
- Nem ígérhetek semmit. Ha egy újjal is hozzád ér, én… - mikro bejött a biológia tanár, Mr. Warner elhallgattam – meg ölöm – fejeztem be halkabban
- Kérlek – Bella hangja már könyörgő volt
- Csak ne érjen hozzád

Az óra elkövetkezendő részében Bellát néztem, aki végig a tanárt figyelte. Nem tudtam volna meg mondani, hogy mi volt az anyag, de Bella figyelmét láthatóan lekötötte. Vagy csak el akarta terelni a figyelmét, nem tudtam biztosan.
A nap elkövetkezendő része gyorsan eltelt.

- Charlie ma meddig dolgozik? – kérdeztem már Belláék házának ajtajában
- Este jön csak – válaszolt. Neki sem volt jó kedve, miután meg tudta, hogy Jacob ma látogatást tervez
- Rendben. Haza viszem őket – utaltam a kocsiban ülő testvéreimre – és jövök. Ne engedj be senkit, amíg nem vagyok itt – mondtam, mindketten tudtuk kire gondolok. Bár nem hittem, hogy egy akkora erejű embert, mint Jacob meg állítana egy ajtó. De csak nem fog betörni.
- Szia Edward – mondta szem forgatva Bella, és ment volna be a házba. Meg ragadtam a derekánál fogva, és magamhoz húztam, hogy meg csókolhassam.

Meg vártam, még Bella bemegy a házba, csak utána hajtottam el. Az idő hihetetlenül lassan telt, annak ellenére, hogy a megengedett sebesség háromszorosával hajtottam. Mikor végre éveknek tűnő percek után a házhoz értünk csak beparkoltam a garázsban, köszöntem Carlislenak és Esmének, majd rohantam vissza Bellához. Az eső továbbra is esett, Alice szerint még vagy két napig így fog esni. Legalább nem süt a nap. – vigasztaltam magam – Legalább Bellával lehetek. A futás sokkal gyorsabban bizonyult mint az autóval közlekedés. Pár perc alatt – vagy csak kevesebb időnek tűnt – Bellához értem. Szokásomtól eltekintve, miszerint az ablakon megyek be most az ajtón kopogtattam. Hallottam ahogy Bellának felgyorsul a szíve. Fél perc múlva ajtót nyitott.

- Miért nem az ablakon jöttél? – kérdezte még mindig kalimpáló szívvel.
- Kíváncsi voltam, hogy mit reagálsz, ha azt hiszed, hogy Jacob az. – mondtam, és nem is volt hazugság. Az arcán félelemmel nyitott ajtót, és nem tudtam, hogy ennek örüljek – e.

- Bella, ülj le, még a végén elájulsz itt nekem – mondtam a nappali felé irányítva. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd a derekánál fogva kísértem Bellát a nappaliig. Az arca krétafehér volt, a bőrszíne az én bőrömmel vetekedett.
- Jól vagy? – kérdeztem aggódva

Nem válaszolt, de a fejét nemlegesen megrázta, majd hátra dőlt a kanapén. Két nagy dörömbölő kopogás hallatszott az ajtó felől. Bella ha lehet még jobban elfehéredett. Meg fogta a kezem, majd felült, és elindult az ajtó felé. Árnyékként követtem.

4.fejezet

Kötődés

Bella, mint minden éjjel, ma is beszélt álmában. A hangja még így is meggyötört volt, bár a szavaitól kicsit önelégült lettem, ez is csak az önzőségemből fakadt. Bellának ez fájt.

- Jacob, kérlek. Én Edwardot szeretem, az övé vagyok. Téged is szeretlek, de Jacob értsd meg, hogy nem tudok nélküle élni. Ő az életem – motyogta megtört hangon.

Elhatároztam, hogy mikor felébred beszélni fogok vele. Tudni akartam, miért kötődik Jacob Bellához. Úgy éreztem, meg érdemlem, hogy e miatt szenvedjek, hisz én voltam a hibás. Ha akkor nem vagyok olyan idióta, most nem kéne ezen aggódnom.

- Jake, kérlek – Bella hangja elhalt volt.

Zokogni kezdett, a szemeiből újra folyni kezdtek a könnyek. Kezével maga körül kezdett keresni valamit. Mellette feküdtem, és hirtelen rá talált a kezemre, majd magához húzta azt. Nem rántottam el a kezem. Hogy is tehettem volna? Hisz szüksége volt rám, és ez volt a világ legjobb érzése, hogy szüksége van rám, ahhoz hogy élni tudjon. Emberi mértékkel hihetetlenül kötődött hozzám, és csak ez számított. Szeretett. Eddigi éltem során senki sem szeretett ennyire, mint Bella. És én sem szerettem úgy, mint ahogy Bellát szeretem.

Bella meg fordult, de még mindig fogta a karomat. Meg néztem, van e hely mellette. Láttam, hogy elférek. Egy könnyű mozdulattal át ugrottam Bella fölött, vigyáztam, hogy ne rántsam meg a kezem, amit fogott. Az eső kopogni kezdett az ablakpárkányon, még csak csöpögött.

- Esik az eső – motyogta Bella. A hangja már a megszokott volt.
- Tudom, Bella – suttogtam. Tudtam, hogy nem fog válaszolni, de úgy éreztem a hangommal is éreztetnem kell, hogy vele vagyok.

Az eső egyre csak esett, még nem villámlást is lehetett hallani. Az órára néztem, ami hajnali öt órát mutatott. A napot eltakarták a felhők, csak derengett a fény. Bella még mindig fogta a kezem. Hirtelen nagyon idegesíteni kezdett a tudat, hogy Charlie nem engedi el sehová. Bellának ebben a kis házban kell lennie egész nap, a tegnapi is csak kivétel volt, amikor meg szegte a szabályokat, miszerint nem hagyhatja el a házat, csak ha iskolába megy. Végig simítottam az arcán. Olyan gyönyörű volt! És nem hitte el magáról, nem látta tisztán a saját szépségét.

- Gyönyörű – suttogtam nagyon halkan. Újra késztetéstől vezérelve beszéltem alvó szerelmemhez.
- Szeretlek Edward. Ne engedj el – motyogta. Tudtam, hogy nem nekem válaszolt, csak a véletlen játéka volt, hogy éppen akkor szólalt meg
- Soha – ismételtem magam

Nem sok idő elteltével hallottam, hogy Charlie felkel, ásítozik, majd lemegy meg csinálni a reggeli kávéját. Miután megitta feljött a szobájába át öltözni, majd lement. Hallottam a kulcscsörömpölést, majd ahogy beül az autóba, és elhajt. A gondolatai Bellán jártak. Haragudott rám, hisz a lánya miattam szenvedett fél évig. Sokkal okosabb ötletnek találta, ha Bella azzal a rühes korccsal lenne. Magamnak sem vallottam be, de bizonyos szempontokból Bellának is biztonságosabb lenne. Gondolat elterelésként újra Bella arcára néztem. Földöntúli szépsége újra elkábított. Újra közeledni kezdtem a kezemmel az arcához, mikor nyitogatni kezdte a szemeit. Arcáról, és a szeme környékéről már eltűntek a vöröslő karikák.

- Jó reggelt – suttogtam kábultan. Még mindig nem józanodtam ki, arcának szépsége szinte meg vakított, és nem láttam semmit, csak őt. Ebben a pillanatban ez elég volt, nem is kívánhattam volna többet.
- Jó reggelt – mondta Bella ásítva, majd nyújtózkodni kezdett
- Öt perc, és a tiéd vagyok – suttogta a fülemhez hajolva. Mosolyogva bólintottam

Az ágy szélére ültem, úgy vártam Bellát. Magam szórakoztatására számoltam az időt. Nem mintha türelmetlen lettem volna, akár az örökkévalóságig várnék Bellára. Öt perc és tíz másodperc elteltével nyitódott a fürdőszoba ajtaja

- Elkéstél - suttogtam a fülébe mikor elhelyezkedett az ölemben
- Mi? Honnan? – kérdezte ijedten. Próbáltam vissza tartani a torkomból feltörő nevetést.
- Az mondtad öt perc. Késtél kerek tíz másodpercet – mondtam. Nem tudtam tovább elfojtani a nevetést
- Igazán? – kérdezte mosolyogva
- Igen – hagytam abba a nevetést

Ez a kis jelenet elfeledtette velem minden éjszakai, Jacobbal kapcsolatos gondolatomat.

- Szeretlek – mondta. A hangja teli volt szeretettel és kötődéssel
- Én is téged. Mindennél és mindenkinél jobban – mondtam bele csókolva a váll üregébe. Bella csak mosolygott
- Indulnom kell a többiekért. Fél óra múlva itt vagyok – mondtam. Még meg csókoltam a homlokát, majd ki ugrottam az ablakon.
Tíz perc alatt a házunkhoz értem, a testvéreim már a Volvo mellett vártak.

- Na végre – morgott Rosalie – mi tartott ilyen sokáig?
- Rose, mi lenne, ha a saját kocsiddal mennél? – kérdeztem
- Nekem mindegy – vont vállat, majd kézen fogta Emmettet és a piros Mercédesze felé kezdte vonszolni. Én is vállat vontam, majd beültem a Volvoba. Alice és Jasper mögém ültek.
- Elmegyünk Belláért, rendben? – kérdeztem. Alice csilingelő hangja az egész kocsit betöltötte
- Hát persze. Különösen jó kedvű vagy ma – jegyezte meg

Nem válaszoltam, csak mosolyogtam a nővérem észrevételére. Bele tapostam a gázba. Mikor Bellához értünk már az ajtót zárta be. Az eső szüntelenül zuhogott. Intettem Bellának, hogy maradjon, ahol van. Ki szálltam az autóból, levettem a bőrdzsekimet, és mikor oda értem Bellára terítettem.

- Igazán nem kell – kezdte volna mondani, de én elcsitítottam a csókommal
- Köszönöm – csak ennyit mondott, majd miután a kocsi felé nézett elpirult. Zavarban volt, amiért Alice és Jasper láttára csókoltam meg.
- Ne félj – súgtam oda neki, majd ki léptünk az esőre. a bőrdzsekit a fejére húzta.

Ki nyitottam neki az utazó ülés ajtaját. Hálásan rám mosolygott, majd beült az autóba. Meg kerültem az autót, és én is beültem. Nem számított más, csak hogy velem van.

3.fejezet

Kételyek

- Szia Bella – csókoltam meg már a házukban – aludj jól – mosolyogtam cinkosan.

Csak Charlienak játszottunk, aki a konyhaajtó félfájának dőlve figyelt minket. Ahogy haza vittem az autót, és Bella apja már aludt vissza jöttem őrizni szerelmem álmát. Charlie mérges sóhajjal, és elvörösödött fejjel ment vissza nézni a meccset. Még adtam egy puszit Bellának, és a fülébe suttogtam:

- Szeretlek. Egy óra múlva jövök, vigyázz magadra – mondtam, mire a fülemhez hajolt.
- Rendben, szeretlek. És talán még a jelenléted nélkül is meg tudok birkózni a lépcsővel – kuncogott.

Égnek emeltem a szemem. Utáltam a tudatot, hogy mikor nem lehetek vele, bármi történhet. Ahogyan ő vonzza a bajt még a lépcső is akadály lehet.

- Csak vigyázz – intettem figyelemre. Még meg csókoltam a homlokát, majd a kocsihoz indultam.
- Vigyázni fogok – szólt még utánam. Ez halvány mosolyt csalt az arcomra.

A kocsiból még Bella felé néztem, aki az ajtóban várt, majd elhajtottam. Az úton az elmúlt napon gondolkodtam. Nem tudtam, hogy Bellát ennyire érzékenyen érinti a Jacob téma. Nem értettem, miért. Persze tudtam, hogy segített neki, amikor nem voltam itt, de fogalmam sem volt róla, hogy mennyire ment ez Bellának önerőből, és hogy mennyire volt szüksége Jacobra. Nem tudtam hova tenni, nem tudtam mit gondoljak róla. Gyengeségnek véltem, de teljesen összezavart. Bella szereti - persze nem úgy, ahogy engem – és én utáltam. És bármennyire is nehezemre esett, de el kellett fogadnom: meg mentette az éltét. Ha Jacob nem létezne, akkor már én sem élnék. Neki köszönhetem, hogy Bella életben maradt. Nem tudtam volna élni, ha Bella meghal. De bizonyos mértékben neki köszönhetem, hogy most Bella szenved. Jacob miatt. Végül is az egész miattam alakult ki, és már nem tudtam változtatni rajta. Az akkori döntésem végérvényesen megváltoztatta Bellát, és ezt, ha tetszik, ha nem el kellett fogadnom. Szörnyeteg voltam ízig-vérig. Ha a családunk nem éppen Forskban lakott volna, Bella élhetne Jacobbal gondtalanul. Ez a gondolat fájdalmat okozott. Olyan volt, mint amikor Mike Newton a pad szélén ült, és mindent tudni akart Belláról. Amikor arra gondoltam, hogy egyszer más lesz a férje, és mással fogja élni az életét. Pont ugyan ezt éreztem most. Bellával meg változtattuk egymást, én sem az vagyok, aki előtte voltam. Pozitív irányba haladok, de Bella pont ellenkezőleg a halált kergeti, mert bár mennyire is nem akartam, hogy át változzon, tudtam, hogy nem marad ember.

Arra eszméltem, hogy már a ház előtti réten vagyok. Lassan kullogtam be a házba, amint át léptem a küszöböt Alice és Esme már előttem termettek.

- Edward, tudod mi ez? – nyomta az arcomba a mobilját – Úgy hívják telefon. Van itt egy gomb, látod? – most az ujjával mutatott a „hívás fogadása” gombra – ezzel lehet fel venni.
- Alice, hagyj békén – toltam el a kezét az arcom elől.
- Edward – tette most Esme a kezét a vállamra – miért sírt Bella? Persze, meg értem ha nem akarod el mondani.
- Elmondom, anya. Üljünk le – mondtam, majd elindultam a nappali felé, ott leültem a kanapéra, Esme pedig mellém.
- Az a rühes korcs.. – kezdtem, de Esme rám szólt
- De Edward – rótt meg anyám – Jacobról beszélsz? – csak bólintottam
- Szóval Jacob – hangsúlyoztam a nevét undorodva – hiányzik Bellának. A kocsiban meg kérdezte, hogy miket szokott mondani alvás közben. Azt válaszoltam, hogy általában rólam beszél, de nem ritkán említi Jacobot. Itt kezdett el sírni – mondtam le hajtva a fejem
- Edward, mért vagy azzal a fiúval ilyen ellenséges? – kérdezte anyai hangon Esme
- El akarja tőlem venni – panaszkodtam megtört hangon
- Szereti. Barátok, és nem fogja bántani Bellát. El kéne fogadnod, hogy sokat jelentenek egymásnak
- Szerelmes Bellába – hangom erőtlen volt
- De nem bántja. Bella különben is téged szeret, ne félj, nem fogja el venni tőled. Szereti, ezért ha vele van, vigyáz rá – mondta Esme
- De vérfarkas – most már nem tudtam mást mondani
- Ne haragudj – mondtam, majd felrohantam a szobámba.
Nem akartam, hogy anyám lássa a gyengeségem.

Mikor a szobámba értem az ágyra roskadtam, és a tenyerembe temettem az arcom. Újra magamat emésztettem, mert az egyetlen gát voltam, ami meg akadályozta a boldogságban. Ebben a pillanatban teljességgel feleslegesnek éreztem magam. Az egyetlen dolog, ami miatt nem futottam el most nagyon messzire az volt, hogy Bella vár rám. Az órára néztem. Tíz percem volt Bellához érni, és még át is kellett öltöznöm. Gyorsan levettem a már „elhasznált” ruháimat, magamra kapkodtam az újakat, majd rohantam le a lépcsőn.

- Reggel jövök – kiáltottam vissza, majd újra futni kezdtem.

A jeges levegő az arcomba csapott, és ez elfeledtette velem a Jacob miatti kételyeimet. Csak rohantam, és végig Bella arca lebegett a szemem előtt. Szája sarkában mosoly bujkált, csokoládébarna szemeiből sugárzott a jókedv. Most csak erre koncentráltam. Egy hang, a világ leggyönyörűbb hangja férkőzött a tudatomba. „Hozzám tartozol” – mondogatta a hang szüntelen, és az arcomra egyre nagyobb mosoly ült ki, amit nem tudtam kontrollálni. Olyan volt, mint amikor Jasper a képességét gyakorolja rajtam, nem tehettem ellene semmit.

Mikor beugrottam az ablakon Bella nem volt a szobában. A sampon illata lengte be a házat, lelki szemeimmel láttam, ahogyan Bella hátán lefolyik a forró víz. Képzelgéseimből, mielőtt még túlontúl izgatott lettem volna saját magam zökkentem ki. A szemeim felpattantak. Mit hiszek? Nem elég, hogy szerelmes vagyok belé, és elrabolom a lelkét, még betegesen kívánom is. Újra a kiborulás szélén álltam, de most nem veszthettem el az eszem. Nem akartam, hogy Bella úgy találjon rám, mint amilyen állapotban a szobámban voltam. Összeszedtem magam, erőt merítettem az engem ide kísérő hangból. Csodálatos érzés volt, hogy végre istenigazából tartozom valakihez. Persze eddig is ott volt nekem a családom, de ez teljesen más. A lelki társamra leltem, és ez megnyugtató volt. Elhatároztam, hogy bárminek is nézünk még elébe, soha nem fogom el hagyni.

Charlie horkolásának üteme kicsit meg zavarodott, mikor Bella becsukta maga mögött az ajtót.

- Szia – mondta az ajtóból suttogva, mikor oda ért hozzám az ölembe húztam, és meg csókoltam
- Szia – suttogtam a csók után. Elhelyezkedett az ölemben, a fejét ma már sokadszorra a vállamra hajtva. A haja még nedves volt.
- Meg fogsz fázni – mondtam
- Ne engedj el – suttogta. Nem tudtam volna le tenni mellém, hisz a hangja még mindig kissé megtört volt.
- Soha - suttogtam

Nem sok időbe telt, mire Bellát elnyomta az álom. Szemei még mindig vörösek voltak, de már korántsem annyira, mint délután. Ember már nem látná. Lefektettem az ágyba, becsavartam a takaróba, és becsuktam az ablakát, nehogy meg fázzon. Mellé feküdtem, kezeimet a fejem alá helyezve, a plafont bámultam. Most nem Jacobon járt az eszem, teljesen más felé. Azon gondolkodtam, mi lett volna, ha nem éppen Forksra esik a választásunk. Valószínűleg ugyan olyan rideg, érzéketlen és magányos lennék, aki nem tudja, mit is vár az élettől. Ezt adta nekem Bella, életet adott. Újraszülettem vele, de a szörnyeteg, aki bennem élt árnyékként követett. Minden egyes nap, minden egyes percében emlékeztetett a létemre.

2.fejezet
Angyal

- Hova megyünk? – kérdezte Bella, mikor már a kocsiban ültünk.
- Hova menjünk? Te döntesz – mondtam
- Menjünk hozzátok. Rég láttam Esmét – mondta
- Rendben – mondtam, majd bele tapostam a gázba.

Hideg volt, ezért felcsavartam a fűtést, hogy Bella ne fázzon. Az illata felerősödött a meleg hatására, a torkom kicsivel jobban égett, de nem bántam. A lényeg hogy Bellával voltam, csak ez számított. Bella a szemembe nézett.

- Még mindig szoktam beszélni álmomban? – kérdezte
- Igen, elég gyakran – mondtam mosolyogva
- Miről? – kérdezte le hajtva a fejét
- Bella, ne szégyelld előttem az érzésidet. Általában a nevemet mondod, de van amikor Jacobról beszélsz – mondtam, mire az arcát a tenyerébe temette.
- Hiányzik – suttogta. A hangja meg tört volt, ami az arcán is tükröződött, mikor felemeltem a fejét.
- Tudom – motyogtam. Sajnáltam Bellát, hisz szenvedett. De én önző voltam, és próbáltam elfeledtetni vele. Nem engedtem Jacobhoz, hisz veszélyes volt.

Bella könnyei hullani kezdtek, és én meg ijedtem. Egyszer sírt előttem Jacob miatt. Lehúzódtam az út szélére a legközelebbi helynél, és az ölembe húztam Bellát. Nem szólalt meg, a könnyei perzselőek voltak a hideg bőrömnek, de nem érdekelt. Gyengéden magamhoz szorítottam.

- Bella, jól vagy? – kérdeztem meg ijedve
- Igen. Ne haragudj, nem szabadna ezt látnod. Én csak… tényleg sokat jelent nekem. – mentegetőzött
- Bella, most mondtam, hogy ne szégyelld amit érzel. – néztem a csokoládébarna szemeibe.

Fájdalmat okozott így látnom őt, hisz én tettem ezt vele azzal, hogy magára hagytam. Könnyi egyre csak hulltak, és azt hitem soha nem fog ki apadni a könnycsatornája. Nem beszéltem, úgy gondoltam, könnyebb neki így. Nem akartam nehezíteni a helyzetét, csak hagytam, hogy öleljen és ki sírja magát. Bár csak enyhíthettem volna a kínjain, bárcsak képes lettem volna meg szűntetni a fájdalmát! De sajnos nem tudtam. Idő közben Bella már nem zokogott, és a könnyei sem hullottak.

- Jól vagy? – kérdeztem tőle lágy hangon. Nagy erőfeszítésekbe került, hogy ne kezdjem el Jacobot szidni fennhangon.
- Jobban – motyogta. A hangja rekedt volt, a szemei pedig feldagadtak a sírástól, amit a vörös karikák jeleztek.
- Indulhatunk? Vagy inkább haza vigyelek? – kérdeztem.

Meg akartam könnyíteni számára ezt. Ha már nem mentünk iskolába, csinálja azt, amit ő szeretne. Nem akartam semmiben sem gátolni, én csak annyit akartam, hogy boldog legyen. De ezt minden áron el akartam érni. Kárpótolni akartam az elmulasztott hónapokért, vissza akartam kapni azt a Bellát, aki a születésnapi buli előtt volt. Örömtől sugárzó volt akkor.

- Veled szeretnék lenni – suttogta, majd visszamászott az ülésre – menjünk hozzátok, tényleg szeretném látni Esmét – összehozott egy mosolyt, de nem szívből jött.
- Rendben – mondtam, majd visszakanyarodtam az útra.
- Edward, tudni akarom mi mondtam Jacobról – mondta fájdalmas hangon. Nem tudtam eltitkolni előle
- Hogy szereted, és sokat jelent neked, de nem tudsz nélkülem élni, és hogy ezt meg kell értenie – mondtam – általában ilyesmiket
- Értem – mondta

Az út további részében nem szólalt meg, és én sem beszéltem. Ki nézett az ablakon, az erdőt nézte, én pedig magam elé bámultam, és csak jártattam az agyam. Tudtam, hogy fontos neki Jacob, de nem voltam vele tisztában, hogy mennyire. Látszott rajta, hogy mélyen érintette, és hiányzik neki. Legszívesebben tényleg csak szidtam volna, de ha jobban bele gondoltam, hálásnak kellene lennem neki. Nem szabadna haragudnom rá, de nem tudtam ezt meg tenni. El akarja tőlem rabolni Bellát, el akarja rabolni tőlem az éltemet, ki akarja tépni a szívemet, hogy aztán a szemem láttára darabolja fel. Hülyeség volt, de már a fajunk miatt is utáltam őt. Jacob arra teremtetett, hogy elpusztítsa az én fajom belieket. Származásunkból adódóan utáltuk egymást, de be kellett vallanom magamnak, hogy ne ismerem ezt az embert. Elég volt annyi, hogy Bellát akarta. A házunk előtt ki ritkított rétre értünk, mikor meg állítottam a kocsit Bella még mindig az ablakon bámult kifelé.

- Itt vagyunk – suttogtam közel hajolva a füléhez. Kicsit meg ugrott amikor meg hallotta a hangom. Nagyon el volt gondolkozva.

Arcán könnycseppek gyöngyöztek. Letöröltem őket az ujjaim segítségével. Az arca még a szokottnál is forróbb volt. Meg ölelt, a nyakamba kapaszkodva. Át húztam az én felemre, és ki nyitottam az ajtót. Mikor felálltam, és becsaptam magam mögött az ajtót, a lábait a derekam köré kulcsolta. Szüksége volt rám, a közelségemre. Belém kapaszkodott, így vittem be a házba. Beérve könnyedén nyitottam ki az ajtót, majd visszahelyeztem a kezem a derekára.

- Sziasztok – köszönt Esme meglepetten, de jókedvűen. Csak ő volt itthon, Carlisle dolgozott, a többiek pedig iskolában voltak. Mikor meg látta Bella ki sírt szemeit kétségbeesettség lett úrrá a tekintetén.
- Mi a baj? - kérdezte gondolatban
- Jacob – tátogtam. Meg értően bólintott.
- Leteszel? – kérdezte Bella halkan.

Szó nélkül, óvatosan tettem le. A derekán volt a kezem, arra az esetre ha nem bírna meg állni a lábain. Erre bizonyos mértékben szükség is volt, kicsit meg dőlt hátra felé, mikor a talpa földe ért. A kanapéhoz vezettem, és leültem. Először mellém akart ülni, de az ölembe húztam. A fejét a vállamra hajtotta, a térdeit pedig felhúzta. Úgy látszott meg nyugodott, és a szeme alatti vörös karikák is halványulni látszottak.

- Eljátszanád az altatómat? – lehelte a nyakamba
- Hát persze – suttogtam. Már kezdtem volna fel emelni, mikor eltolta a kezem
- Megyek a saját lábamon – mondta. Úgy éreztem kezdem vissza kapni az én makacs Bellámat.

Mosolyogva követtem a zongorámig, ott leült, majd arrébb csúszott egy kicsit. Mellé ültem. Játszani kezdtem, Bella pedig elbűvölve nézte, ahogyan az ujjaim táncolnak az elefántcsont billentyűkön. Ez a dal csak neki szólt, ez az ő dala volt. Játék közben végig az én angyalomat néztem. Az angyalom volt, ha egykoron szárnya megszegett is volt, ő volt az én védelmező angyalom. Illata reményt adott számomra, hogy elfeledtessem vele mindazt a szörnyűséget, amit tettem. Mikor a dallam lelassult a szeme könnybe lábadt, de továbbra sem vette le tekintetét az ujjaimról. Mikor a dal véget ért meg hatódott arccal, és könnyek közt szólalt meg. Tudtam, hogy most nem Jacob miatt hullottak a könnyei.

- Köszönöm – suttogta. Hangjában, a meghatottságon kívül más is volt. Boldogság.
- Angyal vagy – suttogtam elbódultan. Értetlenül nézett rám, de aztán újra ellágyult a tekintete.

Játszani kezdtem, de most nem Bella altatóját. Ez egy másik dal volt, még sosem játszottam. Igazából csak improvizáltam. Ez a dal is véget ért,és Bella újra könnyezve borult az ölelésembe.

- Annyira köszönöm. Ez gyönyörű volt, hol tanultad? – kérdezte mosolyogva. Letöröltem az arcáról a könnyeket.
- Improvizáltam – mondtam.
- Ez a tehetség – mondta Bella
- Nem, ez a sok év gyakorlata. Egyszerűen csak túl sok időm volt gyakorolni – mondtam

Fejét újra a vállamra hajtotta, nyakamon éreztem forró leheletét.
Reménykedtem benne, hogy a mi dalunk soha nem ér véget.

1.fejezet

Újra kezdés

A Bellával közös rétünkön ültem, az eget bámulva. Elgondolkodtam rajta, hogy amit teszek, azt helyesen teszem? Helyes-e itt maradnom Bellával, hogy egyszer Ő is olyan legyen, mint én? Egy vérszomjas szörnyeteg akar lenni, csak miattam. Tudtam hogy most is vele kéne lennem,- nem az időt pazarolni, ameddig még emberként láthatom, és még ő maga is emberként létezhet - nem emészteni magam. Egy dologban biztos voltam: szeretem Bellát, nem akarom el veszíteni, és soha többé nem tudnám magára hagyni. Charlie tiltása ellenére minden éjjel Bellával "alszom". Őrzöm az álmát, és hihetetlen magasságokba repít, amikor öntudatlanul is a nevemet suttogja. Felnéztem az égre. A csillagok végtelenségig elterültek az égen, én pedig csak bámultam. Egy hulló csillag jelent meg a horizonton, sebesen suhant az égbolton. Olyan gyors volt, mint ahogyan Bella ideje, melyet még emberi létben tölt le jár. Egy pillanat műve volt az egész, majd nyom nélkül eltűnt. Próbálok menekülni a tény elől, de képtelen voltam Bella nélkül élni. Tudtam, hogy az át változtatása igazából mindenkinek könnyítene a helyzetén, de nem akartam el fogadni, hogy jobb lenne, ha az életem értelme is vámpír lenne. És két elég nyomós ok is volt Bella átváltoztatása mellett. Az egyik: a Volturi. Tudtam, hogy ha nem is most, de körülbelül harminc év múlva eszükbe fog jutni Bella, és ha akkor halandóként találják meg ölik. A második: ha a Volturi még sem ellenőrizné, és hagynám hogy Bella meg öregedjen, akkor egy idő után a teste el fáradna, és nem bírná tovább: meg halna az akit én a legjobban szeretek a földön, a csillagom le áldozna. Mindkét út végén ott volt Bella halála, amitől én is meg szűnnék létezni. És még is elleneztem az át változtatását, mert féltettem a lelkét, és mert az én világom, az ő ártatlan lényének túlságosan is ijesztő lenne. Én nem illek Bella világába, ő viszont engem akar, és én sem vagyok képes nélküle élni. Önző vagyok, mert magamnak akarom őt, és tudom: nem fogom tudni magam meg győzni róla, hogy nem jobb ha ember marad. El fogom rabolni a lelkét.
Felhúztam a térdem, és az arcomat a kezembe temettem. Mikor be csuktam a szemem magam előtt láttam az arcát. Sugárzott a boldogságtól. Gyönyörű volt, nem tudtam ennél szebbet elképzelni, nem tudtam másra gondolni.
Sóhajtva fel álltam, és elindultam vissza Bellához. Siettem, az éjszakai erdő csendes volt, csak pár riadt szarvas gyors lépteit hallottam. Érezték a veszélyt, bár én most nem voltam szomjas. Mégis veszélyt jelentettem minden egyes élőlényre, amelynek vér folyt az ereiben.

Pár perc múlva már Bella nyitott ablaka alatt álltam. Elrugaszkodtam, majd kis puffanással értem földet a hálószoba padlóján. A szemem a hintaszék, és a Bella mellett lévő üres hely közt cikázott.

- Szeretlek Edward – motyogta, és én gondolkodás nélkül feküdtem mellé.
Rá terítettem a takarót, és azon keresztül át öleltem. Mocorogni kezdett, majd arccal felém fordult. Először azt hittem fel ébredt, de a légzése egyenletes volt. Innen tudtam hogy alszik. Fejét a mellkasomra hajtotta, a takarót ki húzta maga alól, engem is betakarva vele. Még jobban hozzám bújt, és én egy pillanatra meg rezzentem a hirtelen perzselő érintésétől. Újra motyogni kezdett
- Edward, fázom. Bújj ide – Teljesen értelmetlen volt, amit mondott. Becsavartam Bellát a takaróval, és magamhoz öleltem.

A Nap el kezdett elő bújni a hegyek mögül, bevilágítva ezzel az ablakon. Engem nem értek a sugarai. Bella belém kapaszkodott, közelebb húzva magát hozzám. Nyitogatni kezdte a szemét.

- Jó reggelt – mosolyogtam
- Szia – mondta, kaptam egy puszit, majd elment el intézni az emberi teendőit.

Éreztem a fogkrém erős mentol illatát. Ne sok idő telt el, és ki is jött a fürdőből fel öltözve és meg fésülködve.

- Gyönyörű vagy – mondtam bele szippantva a levegőbe. Magamhoz vontam.

Ebben a pillanatban erősnek éreztem magam.

- Ezt én is mondhatnám - suttogta.
- Charlie? – jutott az eszébe hirtelen az apja.
- Már elment – válaszoltam.
Korgó gyomra jelezte a reggeli idejét.
- Gyere, menjünk reggelizni – mondtam fel kapva Bellát. Fél másodperc alatt a konyhában voltam.
- Te is reggelizel? – kérdezte meg lepettséget színlelve.
- Hát persze – mondtam, majd a nyakához hajoltam, meg csókolva azt.
- Edward, te nem… - nem tudta be fejezni a mondatot, mert a tenyeremet a szájára tapasztottam.
- Te nem érzed a vérem illatát? Nem csábít téged? Mert ha igen, én távolabb megyek – hadarta mi után levettem a szájáról a tenyerem.
Mi után elmondta meg fogta a csuklóm, visszaemelte a szájához, és meg puszilta a tenyerem.
- De érzem, és csábít de ellen állok. Most úgy érzem képes vagyok meg állni – mondtam, és Bella arcán halvány mosoly jelent meg.
- Van ma kedved iskolába menni? – kérdeztem, mire elhúzta a száját
- Nincs, utálom hogy Jess állandóan azzal a meg-öllek-ha-még-egyszer-mosolyogni-látlak tekintettel bámul. – fintorgott
- De muszáj – lemondó sóhaj hagyta el ajkait
- Semmit nem muszáj. Csak egy valamit – sejtelmeskedtem
- Igazán? És mi az? – kérdezte mosolyogva.
- Hogy velem legyél – mondtam önelégülten mosolyogva
- Nos, meg fontolom hogy tudom e teljesíteni a kérést – mondta mosolyogva
- Ez a legteljesíthetőbb kérés a világon. Boldogan vagyok veled – mondta őszintén mosolyogva
- Hazug. Nincs nálam boldogabb lény – mosolyogtam
- Csak egy kivételt tudok – mondta. A gyomra újra meg kordult.
- Ideje reggeliznünk – mondtam újra a nyakához hajolva.
Soha nem értem még a nyakához ennyire magabiztosan. Meg lepődtem magamon, hogy az éjjeli összeomlásom után ennyire biztos vagyok a dolgomban. Meg csókoltam a nyakát. Ajkaimmal éreztem a pulzusa gyorsulását.

- Félsz? – kérdeztem komolyan
- Nem. Bízom benned – mondta, és láttam az arcán, hogy igazat mond – Ez most elég szokatlan, soha nem csináltál még ilyet.
- Magabiztos vagyok. De most már tényleg reggelizz – parancsoltam rá
- Igen is főnök úr – mondta, majd a hűtő felé indult.
- Khm, nem gondoltad, hogy ha én itt vagyok magadnak fogsz reggelit csinálni? – álltam a hűtő elé
- Túlságosan is el kényeztetsz – imádni való mosoly játszott az ajkain, én pedig késztetést éreztem, hogy meg csókoljam.
- Azért annyira nem is – mondtam, majd ajkaihoz hajoltam. Meg fogtam az arcát két oldalt, és lágyan meg csókoltam. Nem tartott sokáig, de tökéletes volt.
- Szeretlek – bújt hozzám
- Én is téged. Mindennél jobban – szorítottam gyengéden magamhoz. Érezni akartam a teste közelségét.
- Mit kérsz reggelire? – kérdeztem ki nyitva a hűtőt. Mindenféle – számomra undorító – emberi étellel volt teli.
- Szendvicset. Csináld kedved szerint, nem nagyon van itthon olyan amit ne szeretnék.

Mi után a székből irányított pillanatok alatt legyártottam a reggelijét. Mikor meg ette jól lakottan dőlt a szék hátának.

- Ez nagyon finom volt – mondta mosolyogva, mi után le nyelte az utolsó falatot is. Az ölembe húztam, de nem szólaltam meg. Csak egymás szemébe néztünk.

Nem sok idő telt el, mire meg csörrent a telefonom. Meg nézetem a számot: Alice volt az. Szinte hallottam a szitkozódását. „Edward, vedd már fel, vedd már fel” A gondolatra elnevettem magam.

- Miért nem veszed fel? – kérdezte Bella.
- Mert te fontosabb vagy, és mert imádom Alicet idegesíteni. – nevettem
- Olyan gonosz vagy – ütötte meg a mellkasom, de inkább mondanám simogatásnak

Meg fogtam a csuklóját, gyengéden meg szorítva, majd felkaptam, és fel rohantam vele a szobájába. Le fektettem az ágyra, fölé tornyosulva. Ügyeltem rá, hogy ne jelentsen neki gondot a testsúlyom.

- Szóval gonosz vagyok? – kérdeztem. Bella bele ment a játékba
- Igen, az vagy – mondta komolyságot színlelve

Csikizni kezdtem a teste minden pontján. Nem sok idő volt, még ki tapasztaltam hol a legérzékenyebb.

- Edward, ne, csikis vagyok – sikoltozott nevetve. Végül abba hagytam, majd lefeküdtem mellé, és vele nevettem.
A pulzusa fel gyorsult, és kapkodta a levegőt, de boldogság sugárzott róla.
- Még mindig gonosz vagyok? – kérdeztem játékosan
- Nem, te vagy a világ legjószívűbb lénye – mosolygott
- Egyből jobb –mondtam én is mosolyogva. Csak akkor vettem észre, hogy nem szól a telefonom , mikor újra meg csörrent. Nem vettem fel, elhajítottam, és Bella ágya alatt végezte. Bella még mindig mosolygott.
- Gonosz – motyogta halkan
- Tessék? – kérdeztem
- Jószívű – mondta hangosabban, majd elnevette magát

Sugárzott róla a boldogság. Mióta vissza jöttem vissza hízott a normális súlyára, az arca már nem olyan beesett mint Volterrában volt. Először nem hitte el, hogy tényleg itt vagyok, és úgy érzem, most már kezdi vissza nyerni a bizalmát felém. Először minden reggel elámult azon, hogy ott vagyok mellette. Azóta sokat javult. Nem az egész nap volt a miénk, az egész világ a miénk volt.

Sziasztok! El döntöttem mi lesz az új történet címe, és hogy min fog alapulni az egész. A címe pedig A Morajló Tenger Gyöngye. A New Moon és az Eclipse között fog játszódni,és kizárólag Edward szemszög lesz. Arról fog szólni, hogy Edwardnak milyen kétségei vannak, magával és Bellával kapcsolatban. Egyenlőre ennyit mondok, már el kezdtem írni az első fejezetet. Remélem tetszeni fog nektek, hisz ez most egy kicsit mélyebb téma lesz.

Sziasztok! A 19. fejezettel be fejeződött A Telihold Sugarai című történet. Nem sokára kezdek írni egy újat, ami a New Moon és az Eclipse között fog "játszódni". Köszönöm a támogatásotokat, és ahogyan tudok sietek az első fejezettel.

19.fejezet

(Bella szemszög)
Hét nap telt el, mióta visszaérkeztünk Forksba a nászútról. Több mint egy hónapig voltunk a szigeten, és gyönyörű volt. Életem egyik legszebb hónapja volt, bár a többi sem elhanyagolható. Boldog vagyok, felhőtlenül, teljes mértékben. A Cullen ház nappalijában voltunk. Mindenki. Esme, Carlisle, Alice, Jasper, Emmett, Rosalie, Edward, Jacob és Renesmee. Mindenki itt volt, csak Charlie nem. Ők képezték az életemet, legfőképpen a éppen belém karoló Edward. Az életem emlékein gondolkodtam. Voltak benne negatívak és pozitívak. Az Edwarddal közös életem elejétől kezdtem, onnan amikor meg láttam Őt az ebédlőben. Vörös haja hátra fésülve égnek állt, én pedig el képedtem az ő és családja látványától. Egyformán különbözőek, és mégis annyira egyformán gyönyörűek voltak. Aztán a biológia órán hozzám sem szólt, majd el tűnt, és én nem gondoltam, hogy miattam. Utána meg mentette az életem, kétszer. Az iskolában meg állította az autót, mely ha akkor el üt, akkor én már rég a forksi temetőben oszladoznék. Majd Port Angelesben is elüldözte a majdnem megerőszakolóimat. Majd eljött az a bizonyos nap, amikor fel fedte előttem a titkát, majd el vitt a rétre. Ott csókolt meg először, mindig is nagyon kedves lesz nekem az a hely. Ezek után baseballozni mentünk, és mikor jött James, Victoria és Laurent meg rémültem. Utána üldözni kezdtek, és külön kellett válnunk. Én csak őt féltettem. James csellel magához csalt, és majdnem meg ölt. Ha akkor Edward nem menti meg újra az életem, most nem lennék itt. Mindezek után a kórházban az én életem biztonsága érdekében az mondta, hogy el kell mennem Jacksonvillbe anyámhoz. Nem mentem, én vele akartam lenni, és el sem tudtam képzelni, hogy nélküle éljek. Már akkor össze kapcsolódott életünk fonala. El érkezett a tizennyolcadik születésnapom, és én magát a tényt sem tudtam el fogadni: idősebb lettem Edwardnál. A bulin történtek meg pecsételték az életem. Jasper meg támadt, Edward magát okolta, és hirtelen döntéstől vezérelve el hívott az erdőbe hogy el mondja, el mennek. Végül azt mondta nekem, hogy nem szeret, és én minden szavát el hittem. „Olyan lesz, mintha soha nem is léteztem volna” – a mondta, ha ma rá gondolok is a fülemben cseng. Össze omlottam, nem bírtam el viselni, hogy az az ember, aki nekem a jövőt, az életet jelentette nem szeret. El hagyott, és nem akar többé.

Jacob felé kaptam a fejem, aki éppen Renesmee szemébe nézett.

Aztán jött Jake, a legjobb barátom. Négy hónap magamba zuhanás után ki tudott rángatni a depresszióból. Motrot szereltünk a garázsában, és tanultunk nálunk. El tudta feledtetni velem a gondjaimat, de szerelmes volt belém. Én viszont még mindig Edwardot szerettem. Ezek után el mentem moziba Jessicaval, és meg hallotta a világ leggyönyörűbben csengő, dühös, féltő és figyelmeztető hangját. Akkor hallottam először mióta ott hagyott az erdőben. És Jacob akkor változott át először. Azt mondta, nem barátkozhatunk, és én Samet okoltam mindenért. Végül még az nap este meg tudtam: Jacob vérfarkas. Meg döbbentem, először azt hittem hogy embereket öl a falkával az erdőben, de ki derült, hogy azok vámpírok voltak. Ők éppen ara teremtettek, hogy el pusztítsák a vámpírokat. Jacob meg lepett volt, hogy nem óckodom tőle azért, mert néha-néha óriás farkasként rohangál. Meg ígérte hogy el visz sziklát ugrani, de az egyik nap – mikor már régen nem hallottam Edward hangját, és Jacob sem ért rá – el mentem magam. Edward hangja újra féltő és dühös volt. Majdnem bele haltam az ugrásba, de Jacob meg mentett. Akkor el gondolkodtam rajta, hogy mi lenne ha meg próbálnám Jacobbal. Hogy mi lenne, ha? De végül, mikor Jake hazavitt Alice már rám várt. Én könnyek közt a nyakába ugrottam. Később derült csak ki, hogy azt hitte, meg haltam. Mikor Alice vadászni ment Jacob át jött hozzám, és meg csörrent a telefon. Azt hitte Carlisle az, és Charlie felől érdeklődik. De nem így volt: Edward volt az, és mivel Jake azt mondta neki, hogy Charlie a temetésen van, nem gondolkodott. El indult Volterrába, hogy véget vessen az életének. Alice ezt meg tudta, és habozás nélkül indultunk utána hogy tudtára adjuk: én élek. Jacob próbált vissza tartani, de nekem akkor semmi nem számított Edward épségén kívül. Sikerült megmentenem, és a Volturitól azt a kikötést kaptuk, hogy el elengedjenek, hogy nekem nem szabad sokáig embernek maradnom. Vissza értünk, és Esme zokogva köszönte meg, hogy meg mentettük a fiát. Azt hittem, már nem lesz több gondunk, de nem így lett. Victoria volt minden bajnak okozója: újszülötteket gyűjtött, hogy el pusztítsa a családunkat. Mindeközben Edward meg kérte a kezem, és kompromisszumot kötöttünk. Le fekszik velem a nász éjszakán, ha hozzám megyek feleségül. Bele mentem, és minden ez szerint történt .És akkor, mikor a harc ki tört rá jöttem: szerelmes vagyok Jacobba. Nem szerettem annyira mint Edwardot, de kínzó érzés volt tudni, hogy aki sokáig a legfontosabb volt az életemben szenved. Méghozzá miattam. Végül sikerült le győznünk Victoriát, és csapatát, de Jake súlyosan meg sérült. Választanom kellett kettejük közt. A döntés fájdalmas volt, és miután meg beszéltem Jacobbal, hogy én nem tudok Edward nélkül élni sokáig nem hevertem ki ennek következményeit. Jacob el ment Forksból, hátra hagyva mindent és mindenkit. Az apját, és a falkát. Próbált menekülni az élete elől, és az egészben az volt a legrosszabb, hogy tudtam: én vagyok a hibás az egészért. El érkezett az esküvőnk napja, és találkozhattam Jacobbal, bár az egész egy veszekedésbe fulladt. El mentünk Esme szigetére, és tényleg rendes nászéjszakánk volt. Nem sokkal ez után jöttem rá: terhes vagyok. Először lehetetlennek hittem, hisz már volt hasam, és éreztem ahogyan rúg a baba, pedig – akkor – fizikai képtelenség volt számomra, hogy a terhességem ilyen ütemben halad. Végül Edward haza hozott, és meg állapította, amit már sejtettem: egy vámpírtól várok gyermeket. Edward csak akkor barátkozott meg a gondolattal, mikor el kezdte hallani a kicsi gondolatait. Az állapotom vészesen romlott, és vért kellett innom, hogy ne haljak meg. Végül meg szültem Renesmeet, és ha akkor Edward nem adja be a mérget, akkor bele halok a szülésbe. Három nap égés után végül át változtam. Az első vadászatomon ki derült, hogy hatalmas önkontrollal rendelkezem. És mikor vissza értünk meg tudtam: Jacob bevésődött Renesmeebe. Először zavart, de aztán el fogadtam. Tartoztam Jacobnak, életem végéig tartozni fogok neki. Neki köszönhetem talán a józan eszemet is. Irina meg látta Nessiet, és mivel a vámpírok törvényei közt van, hogy gyermeket tilos át változtatni féltettem Renesmeet. Hisz, Irina túl messze volt tőlünk, hogy hallja Nessie szívének dobogását, és a pírt az arcán. Alicenek látomása volt, miszerint jön a Volturi. Mindenki, a vezetők, a feleségek, és az őrök. Az egész családunk majd’ minden tagja el indul a világ különböző részeire barátok után kutatva, akik tanúskodhatnak róla, hogy Renesmee nem vámpír gyermek. Aice és Jasper el mentek, és ez is csak később derült ki, de távolról intéztek mindent. Végül el jött a támadás napja, és akkor már fel fedeztem az erőm, miszerint ki tudom terjeszteni a pajzsot, mely elmémet védi. Azt kellett mondanom a lányomnak, hogy el kel engem hagyni, és hogy mi csak a szívünkben lehetünk együtt. A Volturit szinte földbe tiportuk, el vesztették ellenünk a küzdelmet. Alice segített ebben, akkor jöttek vissza, egy újabb félvérrel, Nahuellel. Meg tudtuk, hogy eddigi félelmünk Renesmeevel kapcsolatban, miszerint gyorsan meg fog öregedni, majd hamarosan meg hal alaptalan volt. Születésétől számított hét és múlva meg áll a fejlődésben. És most itt vagyok, tíz évvel később, immáron kétszer vett el feleségül Edward, és szárnyalok a boldogságtól. Nessie is meg találta Jacobban a szerelmet, és a kitartó társat, és ő is boldog. Végig néztem a családomon, és mindenki a saját párjával volt el foglalva.

- Szeretlek - suttogtam Edwardnak szorosan magamhoz szorítva
- Én is téged, Kicsi Bellám – nézett a szemembe. Újabb letaglózó boldogsághullám ért, és tudtam, hogy nem Jasper jóvoltából.
- Örökkön örökké, és még tovább – mondta mosolyogva.

Nem válaszoltam, csak lágyan meg csókoltam. Ő vissza csókolt, és ajkai nem siettek, és én sem diktáltam gyors tempót. Ajkai lágyak voltak, nyelve fel térképezte az egész számat. Meg szakítottam a csókot, hogy a szemébe nézhessek, melyben a boldogság csak úgy csillogott. Ő is mélyen az én szemembe nézett. Nem szólaltunk meg. Sokáig álltunk így, majd újra körbe néztem a családomon. Mindegyikük meg találta a boldogságot abban az életben, amit egyikük sem maguk választott magának. Újra meg csókoltam Edwardot, és el merültünk egymásban.

VÉGE