11.fejezet
Kín
- Carlisle, gyere gyorsan ide – ziháltam. A telefon vonala recsegett
- Mi történt? – kérdezte az apám
- Baleset. Bella eszméletlen, nagyon siess, kérlek – kérleltem megtört, erőtlen hangon
- Rendben –mondta
Miután megadtam neki a pontos helyet letettem a telefont. Az én hibám! Nem figyeltem oda eléggé. Miattam nincs Bella eszméleténél, nem figyeltem az útra.
- Bella, Bella. Szerelmem hallasz engem? Kérlek, válaszolj – rogytam a Bella melletti ülésre
- Bella, kérlek – a hangom megtört volt, és rekedtes. Ki néztem a szélvédőn, ahol egy másik autó volt, benne egy szintén eszméletlen személlyel. Harminc körüli férfi volt, a kormányra borulva
- Bella – erőtlen hangom megbicsaklott. Megfogtam Bella kezét, és folyamatosan a nevét suttogtam. Pár perc múlva valaki a vállamra tette a kezét
- Fiam – mondta Carlisle – had vizsgáljam meg
- Rendben – mondtam, majd ki szálltam a kocsiból. Carlisle átvette a helyem, és megnézte Bella hátát, fejét, kezei, lábait. Aggódó pillantásokkal követtem minden mozdulatát.
- Mi a baja? –kérdeztem tíz perc múlva. Nem bírtam tovább szótlanul nézni
- Beverte a fejét, valószínűleg belső vérzése van. Azonnal kórházba kell szállítanunk – mondta miközben megfogta a vállam – a gerince nem sérült, mozgatható
- Köszönöm- mondtam, majd kiemeltem Bellát az autóból.
- Beviszlek titeket a kórházba, és elintézem Bellának a szobát – mondta, majd intett, hogy tegyem Bellát az autóba. Beültem, és tartottam szerelmemet, amíg a kórházhoz nem értünk. Egész úton az arcát kémleltem, de semmi jelét nem láttam, hogy észhez térne. Kétségek közt vergődve emeltem ki az autóból.
Carlisle ahogy ígérte elintézte a kórtermet. A szoba egyágyas volt, mellette egy kanapéval, hogy én is tudjak hol „aludni”. Ültem Bella ágya mellett, fogtam a kezét, és nem tudtam másra gondolni, csak hogy ébredjen fel. A kívülről jövő hypo szag égette az orrom. A gépek csipogása nyugtalanító volt, az egyszínű é szürke fal pedig emlékeztetett rá, hogy a kórházban ülök kedvesem ágya mellet. A saját figyelmetlenségem miatt! Az ágy szélére támasztotta az állam.
- Edward – jött be Carlisle a szobába. A beáramló levegő újabb hypo-szag hullámot hozott magával
- Tessék, apa?
- Megvizsgálom Bellát
- Rendben – mondtam el állva az útból
Sokkal jobb lenne neki nélkülem. Élhetné az életét a bele avatkozásom nélkül…Nem! Nem hagyhatom magára. Megígértem neki, és magamnak is. Nem élhetünk egymás nélkül. „Jobb lenne neki” – férkőzött egy hang a tudatomba, de elnyomtam. Nem élhetünk egymás nélkül. Nem tehetem meg vele még egyszer. Bella arca megrándult
- Edward – nyögte erőtlen hangon
- Bella, szerelmem – rohantam az ágy mellé. Meg fogtam a kezét – bocsáss meg. Idióta vagyok, figyelnem kellett volna
- Kérlek. Ne okold magad – suttogta erőtlenül
- Mid fáj? – kérdezte Carlisle kimért, orvosi hangon
- A lábam, és a fejem – nyögte Bella. A hangja fáradt, fájdalmas és gyenge. Nem mertem egy kicsit sem megszorítani a kezét. A lába be volt kötve, és tudtommal fájdalomcsillapítót is kapott
- Ha nem lesz semmi baj, egy héten belül kiengedünk – mondta az apám. Ekkor Alice rontott be az ajtón
- Bella, Bella, jól vagy? Mi a baj? – pánikolt a húgom
- Alice, nyugodj meg. Kérlek, csak nyugodja meg. Semmi baj, Bella meggyógyul – nyugtatta Carlisle
- Nem, Carlisle, láttam – nyögte Alice
- Mi? – álltam fel a székből – Alice, mit láttál? – kérdeztem rémülten, szinte ordítva
- Edward. Nem kell kiabálni
- Bocsánat. Alice, mutasd meg – utasítottam
Alice engedelmeskedve levetítette a látomást. Ugyan ez a kórterem volt, Carlisle rohant be a terembe. Bella eszméletlen volt, és az összes gép jelezte, hogy baj van. Az apám megfogta Bella kezét, de nem érzékelte a pulzusát. Nem tudott semmit sem tenni, ki mondta a halál időpontját.
Lerogytam a székről a földre, majd térden állva Belláig vonszoltam magam.
- Ne – zokogtam
- Edward, mi a baj? – kérdezte Bella kétségbeesetten, de még mindig ugyanazon a fáradt hangon
- Nem hagyhatsz itt. Kérlek, ne – zokogtam tovább
- Alice, mi történik? – fordult Bella most a húgom felé
- Látomásom volt – válaszolta Alice
- Miféle látomás?
- Amiben te…meghalsz – nyögte
- Mi? – kiabált Bella - De hát semmi bajom – mondta, de megrándult az arca a fájdalomtól, majd a gépek csipogni kezdtek. Bella szeme felakadt, és nem tért magához
- Alice, Edward kifelé – utasított Carlisle
- Nem – mondtam fel állva kemény hangon – nem hagyom itt
- Edward, gyere – húzott magával Alice
- Nem – mondtam már dühösen. Alice hátralépett egyet ijedtében. Sosem látott még így
- Bella érdekében – kérlelt Carlisle. Lemondóan sóhajtottam, majd elindultam kifelé az ajtón, miután egy csókot leheltem Bella homlokára. „Kérlek” – suttogtam Carlislenak, majd kiléptem a szobából.
Leültem egy kinti székre, Alice pedig mellém.
- Edward, nem lesz semmi baj
- Már most baj van. Az én hibám! Minden az én hibám! Ha odafigyelek, most nem lenne ez – temettem az arcom a tenyerembe
- Nyugodj meg – ölelt meg Alice
Nem tudtam megnyugodni. Egy szörnyeteg vagyok! Mennyi rosszat fogok még csinálni neki? Egyszer talán az én hibámból fog meghalni? Erre most is van esély – a gondolat szétrombolt bennem mindent. Szét égette a halott testem minden darabját. Lassú, kegyetlen tűzzel lángoltam. Nem bírtam elviselni ezt. Nem tudtam tolerálni a saját szörnylétemet.
- Bella, muszáj életben maradnod. Nem mehetsz el – suttogtam magamban.
Alice nem szólalt meg, csak nézte, ahogy szenvedek. Nem tehetett volna semmit. Az egyetlen dolog, ami segített volna rajta, az Bella ölelése, csókja, közelsége volt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése