˙Twilight Saga Fanfiction˙

14.fejezet
(Bella szemszög)

Család. Tág fogalom. A legtöbb lénynek megadatik, én ebből a szempontból is nagyon- nagyon szerencsés vagyok. Az én családom a legodaadóbb, legönfeláldozóbb a világon. Ha évekig keresnék, akkor sem találnék ettől nagyszerűbbet. Csak egyetlen egy ilyen létezik a világon, én pedig akkora meg tiszteltetésben részesültem, hogy része lehet ennek. Ennél szeretőbb – és gyönyörűbb – férjet, és érettebb gyermeket nem is kívánhatnék magamnak. És persze ott van a legjobb barátom, - a lányom férje – Jacob. Ő nagyon céltudatos, érett, és imádják egymást Nessievel. Boldogok. A Cullen házban voltunk, ma éjjel mindenki itt maradt. Még Jake és Renesemee is velünk tartottak a mi kis „éjszakai vadászatunkon”. Ez az egész persze Emmett ötlete volt, hogy menjünk éjjel, de volt egy ki kötés. Nem együtt, és nem is a saját házastársunkkal. Mindenki mással ment. Edward Jasperrel, Nessie Rosalieval, Emmett Esmével, Alice Jacobbal, én pedig Carlisleal indultam el a közeli erdőbe. A vámpír létben el töltött tíz évem alatt egyszer sem vadásztam fogadott apámmal. Mindig Edwarddal, Jasperrel, vagy Aliceszel mentem, nekünk nagyjából egyezett az ízlésünk. Ez egy különleges alkalom volt, az egész család együtt vadászott, szokatlan csoportokba rendeződve. Tetszett az ötlet.
- Bella, nézd – suttogott Carlisle. Pár méterre tőlem állt, de tudtam mit akar mutatni. Már éreztem az illatukat. A tisztás széléről figyeltük a két ragadozót
A telihold fénye vissza tükröződött a selymes, fekete bundájukról. A két párduc is vadászott, de ránk – az ilyenkor kiélesedő érzékeik ellenére – nem lettek figyelmesek.
- Lehet enyém a nőstény? – kérdeztem
- Persze – válaszolt Carlisle
Az állatok vérének nedves, csábító illata elbódította elmém. Mélyet szippantottam a levegőből, mely teli olt az éltető folyadék illatával. Az ösztöneim arra sarkalltak, hogy azon nyomban csapjak le áldozatomra. Minden porcikám egyre jobban és jobban kívánta a vért, melynek illatát most még jobban felém hozta a szél. A számban egyre csak gyűlt a méreg. Carlisle mellettem vadász guggolásba ereszkedett, én pedig követtem a példáját.Át adtam magam az ösztöneimnek. A torkomból fel szakadó állatias morgásra fel figyeltet a párducok, de ahogyan rám nézett az egyik, én már ugrottam is rá. Fogamat a vaj puha húsba mélyesztettem, a vér kicsordult, én pedig mohón szívni kezdtem azt. Az elmémet ellepő vörös köd nem engedte hogy másra figyeljek. Az állat küzdött, de mancsai karmolásai simogatásnak hatottak. Pár perc múlva, mikor a testében lévő ér engem éltetett már nem kapálózott. Mikor végeztem fel álltam, és zavartan vettem észre hogy Carlisle már egy ideje karba tett kézzel mosolyog mögöttem. Ha ember lettem volna, az arcomon megjelenő vörös foltok jelezték volna a zavaromat. Most csak az arckifejezésem árulkodott, az alsó ajkam harapdáltam. Hirtelen meg csapta az orrom a világ legbódítóbb illata. Edward a közelben volt, és egyre jobban kezdtem érezni a hiányát. Ösztönösen az illat irányába indultam, Carlisle pedig leesett állal nézte az arcomon dúló hiányt, kábulatot, és vágyakozást valami földön túli után. Edward után. Persze tudta hogy mi az oka, hisz ő is érezte a fia illatát. Futni kezdtem, a lábaim automatikusan mozogtak, szerelmemhez igyekeztem. Nem sok idő múlva már Edward karjaiban voltam. Jasper megbabonázott szemekkel nézett, pedig nem először érezte a vibrálást köztünk.
- Jól laktál? –kérdezte Edward
- Nem igazán – fintorogtam. A torkomban égő szomjúság még nem múlt el annyira, hogy ne foglalkozzam vele.
- Akkor nyomás – mondta – még én is vadászom egy kicsit. Otthon találkozunk, rendben?
- Rendben – válaszoltam. Mélyen a szemembe nézett, és mi előtt meg csókolt volna meg ajándékozott a kedvenc féloldalas mosolyommal.
Hirtelen nagyon fontosnak tartottam el mondani valamit neki.
- Szeretlek – mondtam, miután meg szakítottam a csókot, hogy a tudtára adhassam.
- Én is téged – mondta.
Össze ért a homlokunk, és kaptam még egy puszit, aztán el ment Jasperrel tovább vadászni
- Menjünk – mondtam Carlislenek
Szó nélkül indult el nyugat felé, és nagyon úgy nézett ki, mint aki a gondolataiba van merülve. Féltem hogy ha nem figyel – és ha ez lehetetlen is – neki megy egy fának. Most nem futottunk, csak sétáltam apám mellett. Jó érzéssel töltött el, hogy el fogadott lányául. Két apám volt: Charlie, és Carlisle. Hirtelen meg szólalt, és először azt hittem hogy nem hozzám szólt.
- Nem hittem volna- mondta. Nem értettem miről beszél
- De tényleg – hitetlenkedett tovább.
- Mit? – kíváncsiskodtam
- Hogy ennyire – meg akadta a szava – ezt nem lehet szavakkal kifejezni – fejezte be a mondatot pár másodperc gondolkodás után.
- Ti – még mindig nem értettem mire céloz
- Hogy érted ezt? – kérdeztem. Kezdtem kíváncsivá válni, vajon mit találhatott olyan furcsának?
- Bella, igaz te nem veszed észre. Meg szoktad. De nekünk, kívül állóknak annyira… - újra meg akadt a szava – nem tudom kifejezni. – gondolkodott egy kicsit, majd újra kezdte
- Szóval már a szemetekben látszik az a rengeteg érzelem, a szeretetetek, a kötődésetek, az örök szerelmetek. Minden érzelmet,mindent egyetlen perc alatt adtatok át a másiknak. És ez csak egy perc volt, megdöbbentő. Eddig is tudtam hogy szeretitek egymást, de ez hihetetlen. Bella, az eddigi életem során – és nem keveset éltem – nem láttam ehhez foghatót, még hasonlót sem. Tényleg hihetetlen – fejezte be.
Az, hogy Carlisle el mondta ezt nekem sokat jelentett. Tudtam, hogy nem nagyon vannak olyan intim pillanataink, amit más lát. De nem gondoltam volna, hogy egy-egy ilyen pillanat ekkora megdöbbenést tud okozni. Edward olyan hatással van rám, min senki más. Ha meg látom, vagy csak érzékelem a jelenlétét elönt egy ismerős, több mint egy évtizede majdnem folyamatosan érzett érzés. Ez az örök, visszavonhatatlan, mindent el söprő, de elsöpörhetetlen szerelem. Többet jelent számomra, mint az élet, és ez szavakkal kifejezhetetlen.
- Én ezt meg szoktam, de akkor most már valószínűleg érted, amit egymás iránt érzünk – mondtam
- Kezdem meg érteni – mosolygott Carlisle
- Vadásszunk! – mondtam. Nem szerettem a középpontban lenni, kényelmetlenül éreztem magam, még így vámpírként is.
- Induljunk arra – mutatott Észak-kelet felé Carlisle.
Futni kezdtünk, és nem sokára rá is találtunk egy szarvas csordára. Tudtam hogy már csak egy állat vére kell hogy kellő mértékben csillapodjon a szomjam. A szarvasok békésen pihentek egy fa tövében. Közelebb értünk hozzájuk, és egy kis bokor mögé guggoltunk. A állatok vérének illata újra arra sarkallt, hogy ki engedjem a bennem élő vadállatot. Csak a vérre tudtam gondolni. El rugaszkodtam, majd az egyik – hozzám legközelebb lévő – állatra vetettem magam. A vérétől kellő mértékű volt a szomjam, a torkomban nem éreztem a lángokat. Carlisle még a másik vérét itta. Eléggé megdöbbentő volt látni azt a mindig kedves, galamblelkű, és nagyszerű orvost. Nem sok idő telt el, és Carlisle fel állt a kiszáradt test mellől
- Menjünk haza – szólaltam meg.
Nem válaszolt, csak egy bólintással nyugtázta kérésem. Nem telt sok időbe még haza értünk. A gyenge esőfelhőket már kezdte áttörni a feljövő nap fénye. Már mindenki vissza ért, csak Edward és Jasper hiányoztak még, de pár percen belül meg érkeztek ők is. Én egyből Edwardhoz mentem, Alice pedig Jasperhez. De nem ölelték meg egymást, csak mélyen egymás szemébe néztek. Eszembe jutott, hogy mióta itt lakom nem láttam őket csókolózni. Az ő kapcsolatuk nagyon mély, bár nem tudom hogy nincs szükségük érintkezésre. Lehet, hogy csak szeretnek el bújni a világ elől, és akkor csak egymásra figyelni. De az a pillantás még is annyira személyes volt, hogy úgy éreztem el kell fordulnom. A nap már kezett felfelé vánszorogni az égen. Szerettem a hajnalt, minden egyes nap újat hozott magával. Minden nap jobban szerettük egymást Edwarddal, de én soha nem vártam epekedve a következőt, a jelenben éltünk, minden percet egymásnak ajándékozva. Egyetlen pillanatot sem akartam el mulasztani, ha bár végtelen jutott belőle nekünk. Ezért örökké hálás leszek Edwardnak: neki köszönhetem a halhatatlanságomat, hogy örökké boldog lehetek, ha ő ott van.
- Rét? – kérdezte szerelmem
- Indulás- mondtam lelkesen.
Ki mentünk a kocsihoz, természetesen Edward akart vezetni, de egy „kérlek” – kel meg győztem. És arról is, ha már én vezetek menjünk az én kocsimmal. Kis incselkedése a kocsi kulccsal még nagyobb mosolyt csalt az arcomra. Nem sok időbe telt a kis ösvény elejéhez érni, bár mivel én nem száguldozom mint egy őrült, Edward az egész utat a vezetési stílusom kivesézésével töltötte. El játszottam a sértődött vámpírlánykát, mire ő engesztelésül venni akart nekem egy szigetet. Jellemző. Nevettem a reakcióján. Ki szálltunk az autóból, és szó nélkül futottunk az erdőben. A lombokat át törő nap fénye néha-néha meg világította Edward márvány bőrét, amitől csillogott. Elképesztő látvány volt. A rét szélétől le lassítva, és kézen fogva sétáltunk. A már égen lévő napot pillanatok alatt árnyékolták be az eső felhők, és pár másodpercre rá el is eredt. Nevetve feküdtünk a vizes fűbe. Edward megbabonázva nézte a csuklómon lévő családi ékszert. Szívvel-lélekkel éreztem, hogy tartozom valahová.
- Szeretlek – suttogtam
- Én is téged, Kicsi Bellám – válaszolt. Szerettem, amikor így hívott. A szemébe néztem, és szárnyaltam a gondolattól: Ez a különleges ember örökké hozzám tartozik.