˙Twilight Saga Fanfiction˙

13.fejezet

(Edward szemszög)

Utol értem. Bella után mentem, és sikerült meg állítanom. Meg mondtam neki, hogy mért csináltam ezt. Hogy miért voltam képes még egyszer erre a borzalomra. Amikor láttam, hogy össze zuhan, majd a sárban fekszik azt hittem nem lesz erőm ki bírni ameddig Alice nem jön vissza, oda megyek hozzá, fel kapom, és rohanok a házba. De végül meg tudtam állni, ha nem is mindig sikerült, de az elmém győzedelmeskedett az érzéseim felett. Tudtam, hogy nem szabad meg tennem, még hozzá a boldog jövőnk érdekében. Nem sok idő, talán tíz perc telet el, és Alice jött, és vissza vitte Bellát a házba. Bella egyedül akart jönni, apám fel vitte a szobába. Azután Alice meg mutatta nekem a levelet, és rohantam az erdőben, nehogy el késsek. Akkor először át éreztem milyen lehetett Bellának, mikor Olaszországba rohant engem megmenteni. Idegtépő dolog a várakozás, főleg ilyen helyzetben, mikor nem tudod, hogy el éred- e a célod időben. A betűk, a kéz írása is sugallták, hogy össze van omolva. Akkor azzal a szándékkal lépett ki a házból, – az ablakon – hogy véget vetessen az életének. Fájdalmas volt arra gondolni hogy Bella nem létezik. Hisz én nem tudok egy olyan világban élni, amelyben Ő nem létezik. Mikor Alice az arcom elé rakta a levelet a szívem szakadt meg a papírdarab láttán. Rajta életem szerelmének fájdalmas kézírása, melyben közli a családjával, hogy nem tud nélkülem élni, szereti őket, és nagyon sajnálja. Bella most az ölemben feküdt a házunkban, a kanapén.

- Mikor jönnek Nessieék? – kérdeztem. Ők Jacob házában laktak, a La Push tengerpart közelében. Persze Esme fel újította, szép, tágas tér, és megfelelő méretű konyha. Nem kell tolongniuk a házban, hisz régi állapotában hárman alig fértek be abba a viskóba.
- Fél hatra. De nem ide jönnek, a nagy házba. El árulnád végre mi az alkalom, amiért össze hívtátok az egész családot? – duzzogott újra Bella. Annyira aranyos volt ilyenkor
- Nem – pimaszkodtam, majd meg csókoltam
- Mért nem mondod el? – kérdezte újra. Három napja azzal nyúz, hogy mondjam el neki, mi fog ma történni. Nem mondhatom. Meg ígértem Alicenak, és különben sem lesz annyira különleges alkalom.
- Mert nem. Mért vagy olyan kíváncsi? – alig tudtam el fojtani a kacajt
- Mert nem szoktátok „csak úgy” össze hívni a családot. Nessiékkel együtt. – magyarázta
- Attól még nem mondom el – mondtam

Bella arca olyan volt, mint egy kis óvodás, akinek nem mondják mit kap karácsonyra. Nem bírtam tovább, fel kacagtam.

- Mi olyan vicces? – értetlenkedett
- Semmi. Olyan édes vagy ha kíváncsiskodsz. Az én kicsi Bellám – suttogtam a szemébe nézve, majd magamhoz húztam át ölelve a derekát.

Újra duzzogni kezdett, de ahogy végig simítottam az arcán meg enyhült tekintettel fordult felém. Most Ő nézett a szemembe. Nem szólalt meg, csak közeledni kezdett az arcával az enyémhez. Ajkai vonzották az enyémet. A csók elég hosszúra sikerült ahhoz, hogy a vágyakozóan nézzünk egymásra, ám időnk már kevés volt. Az óra délután negyed hatot mutatott.

- Indulnunk kéne – lemondó sóhaját teljesen át éreztem
- Igen, igazad van. Jó hogy kettőnk közül valakit nem részegít meg annyira a másik, hogy le mondjon mindenről – mosolyogtam
- Ez nem igaz. Csak tudok tisztán gondolkodni. Ilyen kor még megy, de valószínűleg három perccel később már nem érdekelne az összejövetel. A másik ok pedig, hogy keresni kezdenének. És az senkinek sem lenne jó. Emmett egy örökkévalóságig viccelődne ezzel.
- Igen – mosolyogtam
- Át öltözünk? – kérdeztem
- Szerintem meg felelünk így – válaszolt Bella
- Rendben, induljunk. – mondtam

Nem sok idő volt még a házhoz értünk, Nessie és Jake ugyan úgy nem tudtak az egészről semmit, mint Bella. De a mai délután biztosan mindhármuknak sokat fog jelenteni. Amikor velem történet ez, nekem i nagyon sokat jelentett. Akkor úgy éreztem, hogy tartozom valahova. Ezek az érzések fogják el árasztani őket is, ebben biztos voltam. Alice mindenkit csillogó szemekkel nézett. Annyira boldog volt, hogy ez mos Belláékkal is meg történik. Mindenkivel meg történt a családban. Hollófekete hajú húgom izgatottsággal a szemében állt a nappali közepére. Mindenki körbe állta, Jacob, Renesmee, és Bella nem is pislogtak a kíváncsiságtól. Alice beszélni kezdett.

- Szóval, mint tudjátok össze hívtunk titeket, és csak ti hárman – mutatott az egymás mellett álló feleségemre, lányomra, és annak férjére – nem tudjátok mi ennek a célja. Tudnotok kell, hogy ez a jelenlévők közül mindenkivel meg történt. – Alice múltba révedő szemeiből csak úgy sugárzott a boldogság.
- Most már el árulnátok, hogy mi folyik itt? – nézett Alicera Bella
- Meg vannak az ékszerek – mondta Alice. Jót szórakozott azon, hogy hármuk közül senki nem tudja miről beszél
- Miféle ékszerek? – kérdezte Nessie
- Mi az, ami ebben a családban mindenkinek van valamilyen formában a ti kivételetekkel? – kérdezte Esme kedves, anyai hangján

Mindhárman el gondolkodtak. A helyes választ Bella adta meg, bár csak gondolatban. Bátorítóan mosolyogtam rá, hogy ez a helyes válasz. Mond ki

- A címer – Bella önelégült mosolya az én arcomra is mosolyt csalt
- Igen – ujjongott Alice
- Szóval, mind a hárman kapunk címert? – kérdezte Jacob értetlenül.
- Igen – nyugtázta Alice – ez olyan hihetetlen?
- Nem, nem. – mondta, majd Nessiere nézett

Alice egy szó nélkül szaladt fel a szobájába. Három díszdobozzal érkezett vissza. Először Bellához ment, kezébe nyomva az egyik dobozt, aztán Jakehez és Nessiehez, szét osztva köztük a maradék kettőt. Mindhárman csillogó szemekkel nyitották ki. Én Bellát néztem, ahogy elő veszi a dobozból az Esmeéhez hasonló karkötőjét. Jacob és Nessie pedig a saját jelképüket. Jacob ugyan olyan csuklószorítót kapott, mint nekem, Emmnek, és Jazznek van. Nessie pedig egy egyedi nyakláncot, nem hasonlított egyikünk ékszeréhez sem.

- Annyira köszönöm – ölelt mindenkit körbe Bella.
Nessie meghatódva, szinte értetlenül állt a nyakláncát bámulva, Jacob pedig fel vette a csuklószorítót. Ahogy rám nézett erős testvéri köteléket láttam a szemeiben. Most érezte először, hogy testvérünkké fogadtuk. Neki ez nagyon nagy lépés volt. Éreztem a gondolataiban, hogy most érzi úgy apja halála óta először, hogy családja van. Bella oda ért hozzám. A szemeiben láttam azt a csillogást, amit Charlie balesete óta nem. Az őszinte, végtelen boldogságot és szerelmet. A pecsétet, mely a végtelen szerelmet jelentette. A karláncára büszkén nézett. Most életemben először láttam, hogy amennyire csak lehet, minden porcikájával Cullen.

- Most már mindenki, aki jelen van száz százalékig Cullen. Legalább annyira amennyire akar – jelentette ki ünnepélyesen Alice.
- Köszönjük – Jacob csak ennyit tudott mondani. A hangja meg hatódott.

Nem sokára mindenki haza ment, már aki nem itt lakott. Mi is el indultunk a mi saját kis kunyhónkba. Mikor oda értünk Bella szenvedélyesen a szemembe nézett, és azt mondta:
- Én eddig is teljesen Cullennek éreztem magam
- Nagyon jól tetted – mondtam, majd meg csókoltam.

Boldogan, felhőtlenül, és odaadóan merültünk el egymásban.

12.fejezet

(Bella szemszög)

Futottam, rohantam az erdőben, amilyen gyorsan csak tudtam. Futottam az emlékeim elől, így próbálván hátra hagyni a kínjaimat. De sajnos a fájdalom társam volt, mellettem futott kitartóan, végig kínozva engem, még jobban fel tépve a sebeimet. Képtelen voltam terelni a gondolataimat, de mindig csak arra gondoltam, hogy nem sokára vége szakad az életemnek, vele együtt a kínnak, a fájdalomnak, és mindennek. Ez a fájdalom nem volt hasonlítható a tizennyolcadik születésnapom utáni, fél évnyi szenvedéshez. Ez sokkal élesebb volt, sokkal jobban kínozott, mint eddig bármi más. Akkor azt hittem, hogy annál nagyobb fájdalmat nem tudnék túl élni. Tévedtem, most szó nélkül cserélném el az akkor érzett kínt a mostanira. És most még nem is aludhatok, hogy csak egy pár órára is, de ki tudjam kapcsolni az agyam. Inkább az álmok, mint ez a folytonos gyötrelem. Ekkor hirtelen futás zaját hallottam a hátam mögül. Nem foglalkoztam vele, ehelyett a saját dolgom érdekelt. A cél: Olaszország. Lépteim zaját el nyomta a süvítő szél, de egyre közelebb hallottam magamhoz a szapora lépteket. Próbáltam ki kapcsolni a hallásom, úgy tenni – magammal el hitetni – hogy nincs itt senki, ha van is, nem utánam jön. És főleg azt, hogy nem Ő rohan utánam. Hirtelen suttogást hallottam, és nem más hangja volt az, mint a világ leggyönyörűbb lényé a világon. Edward – a gondolat újabb sebet szakított a mellkasomon. Újra hallottam a suttogást. A nevemen szólított.

- Bella – suttogta újra. Nem bírtam tovább, meg álltam és meg fordultam.

Az érzékeim ki élesedtek, és még a süvítő szél ellenére is érezni véltem bódító illatát, és hallani gyönyörű hangját. Szememmel fürkésztem az erdőt. A ködöt el vitte a szél, és egy magas ember alakja rajzolódott ki a fák között. Messze volt tőlem, de az arc vonásai, a szája íve, az arc csontjának vonala ismerős volt. Százezer közül is fel ismertem volna. Meg dörzsöltem a szeme, hogy a látomásnak vélt alak el tűnjön, és ne álltassam magam a saját elmém által alkotott képet. Reménykedni akartam, de nem láttam értelmét. És miután el vettem a szemem elől a keze, Ő közeledett. Nem látomás volt, nem is a képzeletem szüleménye. Ő volt az. Nem akartam még egyszer át élni azt a kínt, hát futni kezdtem.

- Bella, állj meg, kérlek – hangja már nagyon közelről jött. A lábam földbe gyökerezett, nem tudtam tovább menni

Egyre csak közeledett, nem torpant meg az arc kifejezésemet látva. Megbánó arca fájdalmat tükrözött. Kezét felém nyújtotta, de én nem tudtam meg mozdulni. Szája még jobban le felé görbült, nem látva együtt működést a részemről. Nem tudtam másra gondolni, csak hogy most itt van. Teljesen le blokkoltam, az agy működésem ha lehetséges le állt, csak az a részem „működött” amelyik látta, hogy felém közeledik. De az minden egyes porcikámnak jelet küldött, minden egyes részem, ahogy eddig még soha, hogy itt van velem.

- Bella, kérlek, térden állva kérlek – itt le térdelt – hogy bocsáss meg nekem. Ezt az egészet csak a boldog jövőnk érdekében tettem. Bármit meg megteszek, hogy megbocsáss. Kérlek – az utolsó szót már csak suttogta
- Hogy érted, hogy a közös jövőnk érdekében? – értetlenkedtem, de nem tudom mért hitte, hogy mérges vagyok rá. Hisz az Ő döntése, hogy hogyan határoz az életéről.
- A rohamaid. Meg szűnnek. – suttogta le hajtott fejjel
- Mi? Ezért volt ez az egész? – kérdeztem két oktávval magasabban a megszokott hangomnál
- Igen, kérlek bocsáss meg – könyörgő hangjában fájdalom bujkált
- Nem haragszom – mondtam
- Mi? – most ő nem értette
- Edward, mért haragudnék? A te életed, a te döntéseid. – mondtam a szemébe nézve
- Mi? Tudsz róla, hogy most ordibálnod kéne velem, és meg pofozni, hogy ekkora idióta voltam? – kérdezte hangosabban
- Mi? De mért? – értetlenkedtem újra
- Bella – fel állt, és a szemembe nézett – az én életem te vagy. Nem élhetek nélküled, a mi életünk fonalai elszakadhatatlanul egymásba vannak fonva. Örökké. – suttogta lágyan a szemembe nézve.
- Köszönöm – mondtam
- De mit? – kérdezte mérgesen
- Hogy itt vagy. Nem tudom meg szokni az érzést, hogy ekkora szerencsém van. Te ugyanúgy az életet jelented nekem. – mondtam a mellkasába temetve az arcom.
- Bella – mutatóujját az állam alá tette, és fel emelte a fejem. A szemébe néztem – ugyan ezt mondhatnám. Tudod, sosem gondoltam volna, hogy egyszer, bármikor lesz valaki, aki szeret, és akit szerethetek, engedi hogy bűnösen szeressem, és azt tegyem vele, hogy azzá váljon ami én vagyok. Én vagyok a világ legszerencsésebb lénye a világon, hogy meg kaphattalak téged. Mindenestül. – mondta, majd közeledni kezdett.

Óráknak tűnő másodpercek után ajkaink össze forrtak. Mikor el szakadtunk egymástól Edward szólalt meg először.

- Menjünk, Aliceék nem tudják biztosan, hogy utol értelek-e – mondta.

Nem válaszoltam, csak biccentettem, és fél perc múlva már kézen fogva futottunk a házunkba. Az otthonunkba. Soha nem éreztem még ennyire erőteljesen, és biztosan ezt. Futottunk hát az erdőn át, a lépteink zaját el nyomta a szél suhogása, ahogy utat tört magának a fa levelek közt. Nem sok idő volt, még vissza értünk. Ahogy a házba léptünk az egész családom ott várt a nappaliban. Jake és Nessie is ott volt.

- Sziasztok – mosolyogtam
- Bella, még egy ilyen butaságot meg ne lássak – ugrott Alice a nyakamba
- Ne haragudj – hajtottam le a fejem, szégyelltem magam
- Semmi baj – Alice csilingelő hangja az egész házat be zengte
- Anya – ölelt meg Renesmee olyan hangon, mint aki száz éve nem látott
- Kicsim – suttogtam – Ne haragudj rám – A lányom nem válaszolt, egyre csak ölelt, és éreztem ahogy a könnyei a pólómat kezdik áztatni. Szorosan magamhoz öleltem.
- Nyugodj meg, semmi baj. Itt vagyok. – suttogtam lányom fülébe, és ő ha lassan is, de meg nyugodott. Olyan érzésem volt, mint aki vissza kapta a lányát, a családját, a férjét. Egyszerűen az életét.
- Ne csinálj még egyszer ilyet, nagyon meg ijedtem – mondta Nessie szipogva
- Meg ígérem, szívem – mosolyogtam
- Bella – szólalt meg újra Alice. Eddig észre sem vettem, hogy mindenki engem és Rensemeet nézi – Meg terveztem az esküvőtöket. Ha készen álltok nem sokára meg is tarthatnánk
- Köszönöm Alice. Meg beszéljük ezt holnap, rendben? Most a saját kis kuckómra van szükségem – hálás voltam Alicenek, amiért mindent el intézett helyettem.

Igazán jó, hogy ő ebben élvezetet lel, és neki ez nem teher. Imád szervezkedni.
- Induljunk? – kérdezte Edward lágy, megnyugtató hangon
- Igen – mondtam.

Mindenkitől el köszöntünk, jó éjszakát kívántunk, majd a mi kis otthonunkba menekültünk a kíváncsi szemek előle. Jó volt egy kicsit el bújni. Be léptük a házba, és a szoba közepén lévő franciaágy hirtelen nagyon hívogató volt. Mind ketten ugyan arra gondoltunk. El toltam a pajzsomat, és Edward át élhette az élményt az én gondolataimon keresztül is.

11.fejezet

(Bella szemszög)

A házban ülve, az ajtót kémlelve, néha-néha ki lesve az ablakon vártam, hogy Edward haza érjen. Alice azt mondta, hogy szól neki. Haza értünk a vadászatból, kedvenc testvérem a nagy házba ment, én pedig haza jöttem. Bár siettünk vissza, de elég jól laktam ahhoz, hogy a szememben ne legyen fekete árnyalat. A vadászat során nem volt „rohamom”, pedig ez általában akkor következik be, ha nem érzem Edward közelségét. Olyankor a szemem önkényesen le csukódik, és meg jelennek az akkori emlékeim. Nem mindig ugyan úgy, de általában nincs el térés. Ijesztő, és kiszolgáltatott helyzet, nem tudok vele mit kezdeni. Nem tudom kontrollálni a szemem elé vetülő képeket. Csak akkor tudok”fel ébredni” ha érzem, hogy Edward velem van. Hallom a hangját, érzem az érintését. Ilyenkor újra a valóságban találom magam. Újra és újra élem a buli után történteket. Soha nem tudtam igazán meg emészteni, bár erről Edward nem tud. Ha erre gondoltam mindig visszatért – ha nem is akkora mértékben – a fájdalom. Ilyenkor Edward mindig meg nyugtatott. Az ablakhoz mentem, de nem láttam semmi olyat, ami érdekelne. Csak az eső kopogása törte meg a halott, szinte félelmetes csendet. A levegő hőmérséklete lecsökkent, volt egy rossz előérzetem. Valamilyen megmagyarázhatatlan erő hatalmába kerített. Féltem. Nagyon rossz előérzetem volt. Be kapcsoltam a tévét, hátha el múlik. Váltogattam a csatornák közt, volt valamilyen főzőműsor, majd egy be telefonálós átverés, megint főzés, aztán különböző amerikai sorozatok, és filmek. Meg akadt a szemem az egyik csatornán, amin egy „horrorfilm” ment. A vámpírnak szánt fő gonosz egy nőt követett. A béna, kecsesnek egyáltalán nem mondható mozgása feltűnő volt, és a mű fogai sem voltak igaziak. A mű vér más mosolyt csalt az arcomra, és a nő alatt lévő vértócsa számomra érthetetlen volt. Az érzés ezek ellenére sem múlt el, továbbra is szorított, mintha – bár nem volt rá szükségem – nem kaptam volna levegőt. Tovább kapcsolgattam. Újra főzőműsor, majd megint be telefonálás. Újra egy amerikai sorozat. Egy fiú, és egy lány volt a képernyőn, a fiú sárosan, térden állva könyörgött a lánynak, hogy engedje vissza az életébe. Hirtelen ki akartam kapcsolni a tévét. Ezt a távirányító bánta, de végül is ki kapcsolt. A szemhélyamra a már ismerős ólomsúly nehezedett. Csak reménykedtem, hogy Edward nem sokára meg érkezik, és ki szabadít, ebből a szörnyű rémálomból. Most minden valóságosabbnak tűnt, mint eddig bármikor. Nagy meglepetésemre most a közös házunkban voltam. Edward be lépett az ajtón, és hideg hangon közölte, hogy menjünk a folyóhoz.

- Rendben – mondtam. Edward nem nézett rám, csak hidegen, ütemesen lépkedett előttem.

Ki értünk a folyópartra. Ott velem szembe állt, majd meg szólalt. Kétségbe voltam esve.

- Bella, el megyek. Nem bírom tovább a rohamaidat. – a hangja hideg, semmi érzelmet nem tükrözött
- Mi? – kérdeztem megtört hangon. Nem mehet el, nem hagyhat itt.
- El megyek – hangjában még most sem hallottam több érzelmet
- Ne, Edward, nem teheted ezt. Nem teheted meg ezt velem még egyszer. Az nem lehet. Nem – sikoltottam. Pislogtam egyet, kettőt, hármat. De semmi. Nem ébredtem fel, de ez nem lehet a valóság.
- Isten veled – mondta. Homlokon csókolt, majd el futott. Mikor már nem láttam, és nem is hallottam a süvítésének hangját össze zuhantam.

A térdeim hirtelen nem bírták el a súlyomat. Éreztem a nedves földet a térdem, majd a tenyerem alatt. Mikor az arcbőrömhöz tapadt a sár már nem tudtam magamról. Csak azt tudtam, hogy ez a valóság, nem sikerült annyira össze zuhannom, hogy a kínok, melyek most földig tiportak meg szűnjenek. Nem tudom meddig feküdhettem ott, csak az esőcseppek kopogását érzékeltem magamon, és magam körül. A lemenő nap fénye egyre kevésbé világított meg, és én azt kívántam, hogy a lemenő nappal had múljak el én is.

- Edward, ne menj el – nyöszörögtem. Csak hánykolódtam éberség és ájultság közt. Nem tudtam volna megmondani, hogy esik- e az eső, vagy el állt.

Nem jött válasz. Én egyre csak Edward nevét nyöszörögve feküdtem a sárban. Nem hittem volna, hogy vámpírként is lehetek ilyen állapotban. Fagyott, összetört szívem darabjai mintha belülről szúrták volna a mellkasomat. És az az ismerős tátongó űr a mellkasomban újra meg jelent, most sokkal nagyobb erővel zúdítva rám a fájdalmamat, mint amennyire emlékeztem rá. Hirtelen langyos kezeket éreztem a nyakamnál és a derekamnál. Nem tudtam meg mondani ki az, azt sem volt erőm fel mérni hogy az illető vámpír, vagy ember, vagy vérfarkas.

- Minden rendben lesz, Bella. Megígérem. Minden rendben lesz – meg ismertem Alice hangját.


Éreztem hogy futni kezd, majd hullámokban a Cullen ház illatát. Onnan tudtam, hogy be léptünk a házba, hogy a hőmérséklet melegedett. Pár másodperc múlva Alice le tett a kanapéra.

- Össze fogom sározni a kanapét – akartam tiltakozni, de nem jött ki hang a számon. Ehelyett csak Edward nevét nyöszörögtem.
- Minden rendben lesz, meglátod. – Alice hangja nagyon kedves volt
- El ment – nyögtem, majd újra el öntöttek az emlékeim. Hogy ott hagyott egyedül a folyóparton.

Nem érkezett válasz, ki nyitottam a szemem. Ott állt az egész családom, csak az nem, aki számomra legtöbbet jelent. Mindenki kémlelően figyelt. Esme sajnáló arckifejezése nagyon jól esett, bár ez se enyhített a folyamatosan érzett, szorító, égető érzésen.

- Egyedül akarok lenni – suttogtam. A hangom számomra is ijesztően meg gyötört.
- Fel viszek – mondta Carlisle, majd át karolta a nyakam és a derekam.

Fel értünk a szobába, Carlisle az ágyba fektetett.

- Szükséged van valamire? – kérdezte az ajtóból
- Edward – csak ennyit tudtam ki nyögni

Carlisle szó nélkül ki ment az ajtón. Hallottam az emeletről Esme suttogását.

- Ekkora hatással van rá? – kérdezte Alicetól
- Igen – válaszolt Alice

Úgy döntöttem nem akarok többet hallani. Úgy döntöttem ki kapcsolom az érzékeimet. Be csuktam a szemem, és Edward arca vetült a szemem elé. Az arcán ugyan az a hideg kifejezés ült, mint amit a folyóparton láttam. Fel nyitottam a szemem. Fel pattantam az ágyról. Én ezt nem bírom tovább. Tollat és papírt fogtam, és írni kezdtem.

„Sajnálom, de én nem élhetek Edward nélkül. Nem tudom el viselni ezt még egyszer. Nagyon szeretlek titeket.
Bella”

Le tettem a tollat, és olyan helyre raktam, ahol biztosan meg találják. Ki ugrottam az ablakon, majd rohanni kezdtem amennyire csak tudtam Olaszország felé…

10.fejezet

(Edward szemszög)

Az életemet hosszú évekig magányosan éltem. Aztán jött Bella, és fény gyúlt életem éjszakájának sötét égboltján. Végre el értek a hold sugarai. És most, a több mint száz év alatt el követett legnagyobb hibám következménye miatt okolom magam, jogosan. Én mentem el akkor, én nem maradtam Forskban. És az, hogy több mint fél évig nem voltam Bellával, nagy, és fenyegetően mély sebet ütött benne. A tizennyolcadik születésnapja után, a bulin történtek miatt el hagytam, és most kísértik az akkori emlékei. Az akkor helyesnek hitt döntés most földbe tipor, és el éget. És csak miután vámpírrá vált, csak akkor jöttem rá, hogy akkor mekkora hibát is vétettem. Bella azt mondja boldog, de egy-egy ilyen „roham” alkalmával teljesen össze omlik. És én csak sejthetem, hogy olyankor az állapota mennyire jár közel az akkori állapotához, amikor el hagytam. Ezeket talán Alice látomásához tudnám hasonlítani, teljesen váratlanul ér mindenkit, és sokkolja Bellát, nem tudja kontrollálni a mozdulatait, és nem tudja ki nyitni a szemét. Csak onnan veszem észre, hogy a nevemet sikoltja, egész testében remeg, és kapkodja a levegőt. Az arckifejezése pontosan olyan, mint amikor ott hagytam az erdőben. Torzult, és össze zuhant a fájdalomtól. Carlislet kérdeztem, hogy mi lehet ezeknek a rohamoknak az oka. Ő is csak azt tudta mondani, amire én gondoltam.

- Fiam, meg kell értened, hogy Bella számára az akkori döntésed nagyon meghatározó volt – mondta mikor a tanácsát kértem a dologban

Mély nyomott hagyott benne az akkori idióta döntésem. A rohamok alkalmával rendszerint Alice, és én nyugtatjuk meg Bellát. Alice ilyenkor nem tudja el rejteni a gondolatait, és szíve legmélyén Ő is engem okol. Teljes joggal. Bár e is érti, mért tettem akkor azt, amit tettem. Carlisle sem úgy fogalmazott, mint amit én mondtam volna a helyében magamnak. Ő mindig ilyen volt, soha nem szidott le a döntéseimért, amiket önállóan hoztam. Mikor elő adtam neki az ötletemet, miszerint el megyünk Forksból, magunk mögött hagyva a szenvedő Bellát, akkor is csak annyit mondott:

- Edward, ez egy nagyon nagy döntés. Természetesen én, és az egész család támogatunk, de gondold át még egyszer. És ha még is úgy határoznál, hogy menjünk el, a döntésed következményei miatt csak magadat hibáztasd. De még egyszer mondom, mi bárhogy döntesz melletted leszünk, e felől ne kételkedj.

Én akkor is csak egy „Nem változtatom a döntésemen, menjünk el” – t tudtam ki nyögni. Akkor önfejű és idióta módon hittem az emberi elme felejtésében, és alá becsülve Bella érzelmeit a boldog jövőjében. Most is apám szobájába tartok, tanácsot kérni, hogy mit tehetnénk ezzel a dologgal. Hogy mulaszthatnánk el ezeket a rohamokat. Apám meg ígérte hogy beszélni fog egy pszichológus barátjával a kórházban. A Bellával közös házunkból sétáltam át a Cullen házba, hogy beszélhessek Carlisleal. Bella vadászni ment Jasperrel, és Aliceszel. A húgom meg ígérte hogy vigyázni fog rá. Én már a folyónál jártam, átugorva azt, hallgatva apám gondolatait futottam a házba. Valamilyen könyvet olvasott, ókori Görög tudósokról, és a gyógyítási tudományukról. Be mentem a házba, mindenkit köszöntöttem, majd apám felé fordultam.

- Apa, beszélhetnénk? – kérdeztem, mire Carlisle le tette a könyvet, és fel állt a kanapéról.
- Menjünk – mondta el indulva a lépcső felé.
Az irodájába érve az ablakhoz állt, nekem háttal. Kezeit a háta mögött tartotta, egyikkel fogva a másik kézfejét.

- Fiam, rossz híreim vannak – mondta, de nem fordult felém. Hallottam a hangsúlyán, hogy folytatja, ezért nem szólaltam meg.
- Beszéltem a pszichológussal a kórházban, meg kérdeztem találkozott- e már ilyen esettel, és hogy erről mit gondol, hogyan lehetne meg szűntetni Bella rohamait – itt meg fordult, mélyen a szemembe nézett – azt mondta egy mód van erre.
- Mi az, Carlisle, el kell hogy mond nekem – kértem kétségbe esve
- Újra – csak ennyit mondott
- Mit újra? Nem értem – a gondolatait terelte, onnan sem tudhattam meg mire gondol
- Újra el kell hagynod Őt, el kell hogy higgye, hogy nem akarod, vagy nem szereted. Egy napot várnod kell, majd csak utána mehetsz vissza hozzá. – szavait hallva a székre rogytam, és a kezembe temettem az arcom
- Nem tudom meg tenni, nem tudom el hitetni, hogy nem szeretem – suttogtam
- Edward, két választásod van. Az első, hogy el hiteted vele, hogy nem szereted, és másnap vissza mész hozzá, és el mondod neki az igazságot. A második, hogy nem teszed meg, és életed végégig – örökké – lesznek Bellának ilyen rohamai.
- Te mit tennél a helyemben? – kérdeztem most apám szemeibe nézni.
- Ez egy nagyon nehéz döntés, de inkább el hitetném vele, hogy másnap vissza menjek hozzá, és örökké éljek vele boldogan, minthogy egy örökkévalóságig szenvedjek én is és Ő is. – mondta apám, és ez erőt adott.
- Hogyan csináljam? – az erő nem volt elég ahhoz, hogy hangosabban beszéljek, mint suttogás.
- Ahogyan akkor – mondta, majd szemei a múltba révedtek. Arra gondolt, hogy milyen állapotban voltam és, és az egész család, amikor Kanadában laktunk, miután e jöttünk Forksból. A gondolataiban éreztem a kontrasztot az akkori, és a mostani állapotom közt.
Most, még soha nem érzett erővel éreztem azt, hogy én és Bella csak egymással lehetünk boldogok. Ez még több erőt adott ahhoz, hogy az elhatározásomat véghez vigyem, megnyitva ezzel én és Bella számár az örök boldogság kapuját. Egyre csak győzködtem magam, hogy amit tervezek, az helyes. Bár az első alkalom következménye lett ez. Féltem, hogy ez még jobban meg töri majd Bellát.

- Carlisle – fordultam még vissza apám irodájának ajtajából
- Tessék? – kérdezte. Úgy tűnt, hogy a gondolataiból – amikben most nem volt erőm olvasni – ugrasztottam vissza a valóságba
- Köszönöm – mondtam őszintén, a hangom számomra megdöbbentően meggyötört.

Carlisle csak biccentett egyet, majd vissza fordult az ablak felé. El indultam le felé a lépcsőn, a fejemet le hajtva. Alice egyből dorgáló hangon üdvözölt.

- Mire készülsz? – kérdezte mérhetetlenül idegesen. Már-már őrjöngött. Meg értettem, hisz Ő nem tudta, hogy mért szükséges ez
- Mit látsz? – kérdeztem
- Bellát, össze roppanva – a szavak hallatán meg szédültem, majdnem össze csuklottam.
- Edward, jól vagy? – kérdezte Alice vállamra téve a kezem, a szemembe nézve. A hangja már féltő volt.
- I..Nem – mondtam. Nem akartam meg ijeszteni a húgomat, de nem tudok neki hazudni.
Alice a nappaliba vezetett, és le ültetett a kanapéra.

- Mondj el mindent – mondta kérlelően
- Beszéltem Carlisleal, meg kértem hogy kérjen tanácsot Bellával kapcsolatban egy pszichológussal. Azt mondta neki, hogy Bellának újra át kell élnie hogy el hagyom, vagy élete végéig gyötörni fogják ezek az emlékek. Másnap vissza mehetek hozzá. – hangom meggyötört volt, halkan beszéltem
- Segítenél? – kérdeztem húgomra nézve
- Miben? – kérdezte ijedt hangon
- Vigyázz rá, kérlek, amíg nem vagyok vele – suttogtam
- Hova fogsz menni? – kérdezte
- A közelben leszek, nem fogok messzire menni – hogy is mehetnék messzire? Mindig a szemem előtt fogom tudni Bellát
- Megígérem, hogy vigyázok rá. Mi után el mentél, el megyek érte az erdőbe – mondta
- Köszönöm – öleltem meg hollófekete hajú húgomat
- Ez természetes – suttogta –Bella a házatokban van.
- Rendben – mondtam.

Fel álltam a kanapéról, az ajtó felé indulva. Próbáltam fel készíteni magam az elkövetkezendő egy napra.

Sziasztok! csináltam egy videót ami a New Moon történtét mutatja be. Hát, tudom hogy béna, de ez van:D

9.fejezet

(Edward szemszög)

Éreztem az illatot. Azt a végtelenül hívogató, meleg, nedves illatot, melyért most minden porcikám ölne. Tudtam, hogy két másodperc múlva ölni is fog. A bennem lakozó szörny kiszabadulni vágyott. Torkomból mély morgás szakadt fel. Egy szarvascsorda volt, a patakból ittak. Hallottam minden egyes mozdulatukat, ahogy a patak számukra hűsítő vizét isszák. A torkomban égő láng újra fel lobbant. A másodperc töredéke alatt álltam fel, majd futni kezdtem. A szarvascsorda körülbelül egy kilométerre volt tőlem. A távolság nem volt sok, és mivel hang nélkül futottam az áldozataim nem vették észre a veszélyt. A lábaim ösztönösen mozogtak, gyorsabban, mikor az illat jobban és jobban, hullámokban kezdte el bódítani az elmém. A tisztás szélén meg álltam, vadász guggolásba ereszkedve. Már láttam őket, öt állat volt. Két hím, és három nőstény. Nem vették észe a jelenlétemet, ugyan olyan nyugodtan ittak és legeltek mint az ide érkezésem előtt. A tisztáson keresztül folyt a patak, a szélén pedig egy sziklafal magasodott. A fű zöld volt, nem volt ki száradva. Tökéletes hely volt, de most el fogom rontani a hangulatot a vérontással. Nem bírtam tovább, hirtelen fel álltam, és három szökkenéssel át hidalva a távolságot rá vetettem magam az áldozatomra. Az egyik hím volt az. Fogaimat a nyakába mélyesztetem, az ütő ere jobban lüktetett, hevesebb volt. Majd mikor a számat elárasztotta az éltető, meleg folyadék. Mi után a hím ki száradt – ez pár másodperc volt – a következő áldozat felé vetettem a pillantásom, aki már nem volt a tisztáson. Halottam ahogyan az erdőben rohan, a léptei zaját, és ahogyan teste súrolja a fák leveleit. A nyomába eredtem, és fel perc alatt utol értem. Ő is ugyan úgy végezte mint az előző. Újabb mozgást hallottam dél-nyugat felől. A torkomban enyhült az égető szomjúság, bár nem teljesen szűnt meg. Az illat sokkal csábítóbb volt, sokkal jobban hasonlított az emberéhez. Ez egy húsevő volt. Észre sem vettem, hogy mennyire el távolodtam a kiindulási ponttól. El indultam a csábító vér illat irányába, és nem sokára meg láttam a harmadik áldozatomat. Egy oroszlán volt, a kedvencem. A morgás most sokkal mélyebbről jött, a bennem élő, újra kiszabadulni készülő szörnyeteg legmélyéről. Ösztönösen az álltra vetettem magam, aki sokkal jobban küzdött az életéért, mint a két bika. Karmait próbálta a karomba mélyíteni, de a kemény bőröm ellenállt. Vaj puha nyakába haraptam, és az áhított ital majdnem teljesen elmulasztotta a torkomban tomboló lángokat. A kiszáradt test élettelenül csúszott ki a kezemből, mikor meg láttam Bellát. Utánam jött, egy folt sem volt rajta. A ruhája nem volt el csúszva, és haja sem volt kócos. Már Ő is rutinosan vadászott. Szó nélkül sétáltam oda, és fogtam meg a kezét.
- Jól laktál? – kérdezte önelégült mosollyal rám nézve.
- Igen, és te? – kérdeztem én is nagy mosollyal az arcomon.
- Igen. Menjünk haza – suttogta el vágyódva
- Rendben . mondtam, majd egy másodper erejéig magamhoz szorítottam, majd rohanni kezdtünk.
Az erdő ködös volt, és mind ketten hangtalanul suhantunk a széllel. Kezünk össze kulcsolva, bár ez nem gátolt a sebességben. Élveztem a száguldozást, és láthatóan Bellának is kedvére volt. Nem telt sok időbe még a házunkhoz értünk, bár több volt mint amire számítottam. Tényleg elég sokáig el mentünk. A házhoz érve - a már megjavított ajtón be lépve – a nappaliba mentünk. A kanapéra ültem, Bella pedig el terült a másik kanapén.
- Fel hívom Charliet – jelentette ki tíz perc csend után
- Rendben – mosolyogtam. Ő már a számot ütötte be.
- Szia apa – szólt bele a telefonba Bella
Nem sokáig beszéltek, meg kérdezte tőle hogy hogy van, és hogy a vércukor szintje rendben van- e. Természetesen Charlie jól volt, és a vércukra is normális. Mikor le tette a telefont újra el terült a velem szemben lévő kanapén. Halvány mosollyal a z arcán be csukta a szemét. A mosolya lassan kezdett el halványulni, majd teljesen el tűnt az arcáról. Az arckifejezése el torzult, majd egyre rémültebb lett. Egész testében remegni kezdett, mire ösztönösen fel álltam, és meg öleltem. A karjaimba kapaszkodott.
- Edward, Edward ne menj el, ne hagyj itt, kérlek. – sikította
- Itt vagyok Bella – mondtam – itt vagyok. – ahogy meg hallotta a hangom a szemei fel pattantak.
- Mi történt? – kérdeztem rémülten.
Bella kapkodta a levegőt, és ijedt szemekkel nézett rám. Meg kellett ölelnem. Szorosan magamhoz szorítottam.
- Mi történt? – kérdeztem meg újra
- Be csuktam a szemem, és nem tudtam ki nyitni. Mintha valaki a szemhéjamra tett volna száz tonnás súlyokat. És aztán meg jelent egy kép. Újra el mentél, ugyan azokkal a szavakkal hagytál ott az erdőben. Aztán távolról hallottam a hangod, hogy mi történt. És ki tudtam nyitni a szemem. Annyira valóságos volt – mondta. Az utolsó mondatnál már a mellkasomba temetve az arcát.
- Újra átéltem – suttogta, nem eresztve engem
- Itt vagyok – csak ennyit tudtam mondani. A mélyen el ásott és be forrt sebek fel szakadtak, és a fájdalom akár az ólom nehezedett a mellkasomra.
- Jól vagy, Edward? – kérdezte Bella. Ekkor vettem észre hogy most én kapkodom a levegőt.
- Igen – mondtam. Közelebb húztam magamhoz Bellát, ami meg nyugtatott.
- Ne okold magad, kérlek – suttogta meg puszilva a nyakam
Nem szóltam egy szót sem, csak őszinte, és nyugodt mosoly terült el az arcomon. A közelsége, az érintése el mulasztotta az összes fájdalmamat.
- De hát – vissza térve Bella „rohamára” – soha nem történt még veled ilyen
- Nem tudom, mi volt ez. De tényleg el hittem, annyira valós volt – újra meg öleltem, szorosan szorítva Őt.
- Itt vagyok – suttogtam újra. A vállamra hajtotta a fejét, de a szemét nem csukta be
- Szeretlek – suttogta. A hangja kissé megtört.
- Én is téged. És mindig itt leszek – mondtam, majd szorosan le hunyva a szemem meg csókoltam.

Sziasztok. találtam egy nagyon jó videót youtubeon, ami a Twilightban szereplőket mutatja be, és vannak benne jelenetek a filmből. Szerintem nagyon jó.:)

8.fejezet

(Edward szemszög)

Bella nem mozdul el apja mellől. Még éjjelre sem hajlandó el menni a kórházból, és Nessie is ugyan olyan makacs mint az anyja. Amíg Bella nem megy el, én is itt leszek. Jacob ugyan így van, és Renesmeevel együtt elég kialvatlanok. Nessie már nem egyszer aludt el férje karjaiban. Bella végig fogja Charlie kezét, és azt mondta, hogy nem fogja el engedni, még az fel nem ébred. Charlienak nincs fej sérülése, szóval már csak percek kérdése, hogy ki nyissa a szemét. Közben Alice is be jött. Nessie és Bella fel váltva kérdezgetik, hogy még mennyi idő. Szerencsére Jasper is itt van, bár mivel nem lehetünk bent ennyien egyszerre, amikor Jasper és Alice itt van, Nessienek és Jacobnak ki kell mennie. Bella nem vállalta, hogy itt hagyja Charliet, ha ez nem is sok idő, de Jake meg győzte a lányomat, hogy nem árt meg nekik sem egy kis friss levegő.
- Még öt perc – suttogta Alice. Nem mondhatta hangosan, hisz a nővérek őrültnek néznék.
- Köszönöm Alice – ölelte meg fél kézzel Bella a hollófekete hajú húgunkat. Nem engedte el az apja kezét.
- Nessie – szólt Bella
- Szólok neki – mondta Alice, majd ki ment a szobából. Jasper követte.
Nem sokkal később Nessie és Jake jöttek be. Meg csapott az erős fertőtlenítő szerek illata, marta az orrom. Mindenki Charliera függesztette a pillantását. Soknak tűnő, idegtépő másodpercek után hunyorogni kezdett. Pár pillanat múlva nyitotta csak ki a szemét, megpillantva minket.
- Bells – Charlie hangja meggyötört volt, de jó kedvű.
- Papa – suttogta Bella. Az érettségi óta nem hívta így az apját
- Nagyapa – szólalt meg Nessie is. Charlie unokája felé kapta a fejét.
- Nessie, hogy vagy? – kérdezte Charlie. A hangja egyre jó kedvűbb, a gondolatai viszont zaklatottak.
- Te hogy vagy? – kérdezte a lányom
- Én jól – és tényleg jól volt. A gondolataiban hatalmas kérdőjelek voltak.

Miért van itt? Mi történt vele? Mért van az intenzíven mikor nem is fáj semmije? És kisebb kérdőjel is. Mik is vagyunk mi? Bella, Renesmee és én. És a családunk, Carlisle, Esme és a többiek. Valamiért kíváncsi lett, valamiért meg változott a „csak amennyit muszáj” látószöge. Ez a kérdés inkább elhaló volt, és reménykedtem, hogy nem fogja fel tenni. Bella aggódna, ha el mondanánk neki. Nem akarom, hogy Bella újra szomorú legyen. Bár el akarja majd mondani neki. Meg fogom nyugtatni, a Volturi sehonnan sem tudhatja meg, ha csak nem jönnek újra. De az nem most lesz, mire újra eszükbe jutunk, - bár utáltam magam ezért a gondolatért – Charlie már rég meg halt, természetes halálban, az idős kor következtében.

- Mikor jöhet haza? – kérdezte Bella az idő közben be lépő Carlisletól
- Ma délután. Még bent tartjuk meg figyelésre, és még beszélni szeretnék vele – mondta apám
- Beszélhetnék a doktor úrral? – kérdezte Charlie
- Persze, apa. Gyertek – intett Bella Jacobnak és Renesmeenek
Át karoltam Bellát, akinek a szemébe vissza tért a csillogás, amit nem láttam mióta be jött az apjához. Most először hagyta el a szobát.
- Most már minden rendben van – suttogta, majd meg csókolt.
Nem érdekelte hogy hol vagyunk, és ez engem sem nagyon foglalkoztatott. Nem számított sem a hely, sem az idő. Csak az érdekelt hogy Bellának vissza tért a jó kedve, és a karjaimban van.
- Szeretlek – suttogtam, mi után el húzódtam tőle, hogy a lassan már teljesen fekete szemeibe nézhessek
- Imádlak – mondta hangosabban, nagy mosollyal az arcán
- Ha apádat haza vittük, menjünk el vadászni, rendben? Mind kettőnkre ránk férne. – ajánlottam, mire vágyakozó mosoly terült el Bella gyönyörű arcán
- Igazad van – mondta
Az intenzív osztály ajtaja nyitódott, és Carlisle lépett ki rajta.
- Hogy fogadta? –ment oda hozzá Bella – Úgy értem a betegséget
- Egész jól, el magyaráztam neki a kezelését is. Nem lesz semmi gond ha rendszeresen eszik, és méri a vércukrát.
- Köszönöm – ölelte meg Bella apámat
- Ez a munkám – Carlisle mindig ezt mondja, nem lepődtem meg rajta.
- De azért én hálás vagyok – mosolygott Bella el engedve Carlislet
Be mentünk Charliehoz, aki már el kezdte össze pakolni a holmijait.
- Indulhatunk? – kérdezte Bella, amikor segített össze pakolni apjának
- Igen – mondta és be kötötte a cipőjét, majd fel állt az ágyról.
Gyorsan a kocsihoz értünk, Charlie hátra ült. A hazafelé út sem volt sok, bár számomra éveknek tűnt. Meg akartam osztani Bellával Charlie kételyeit. A feleségem ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk még egy ideig az apjával. Nagyon makacs, Charlie is mondta neki hogy nem kell, jól van, és én is, de nem hallgatott ránk. Nem volt hajlandó tágítani, amíg nem látta, hogy a most már cukorbeteg apja meg nem eszik egy szendvicset. Charlie gyorsan végzett az evéssel, és ekkor már Bella is menni akart.
- Apa, mi elmegyünk – alig tudtam vissza tartani a mosolyt Bella szóhasználata miatt.
- Rendben – puszilta arcon Charlie Bellát
- Szia apa – köszönt
- Helo Charlie – köszöntem én is. Mi után hallottuk Charlie köszönését is az autóhoz sietünk.
Elő tört belőlem a kacagás.
- Mi olyan vicces? – nézett rám Bella kérdő szemekkel. Aztán eszembe jutott, hogy végig amíg ott Charlienál voltunk a kérdés még mindig a fejében volt.
Az arcom el komolyodott.
- Bella, meg kell valamit beszélnünk – mondtam a legkomolyabb hangomon
- Mit? – kérdezte
- Apád gondolataiban láttam kérdéseket. És volt egy, ami nem hagy nyugodni
- Mi volt az?
- Voltak kérdései, hogy mért van ott a kórházban, mikor nem fáj semmije, és ilyesmik. De volt egy, ami nagyon nyugtalanító.
- Mi az Edward? – kérdezte Bella már-már kétségbe esetten
- Tudni akarja, hogy konkrétan mik vagyunk mi – suttogtam. Idő közben a Cullen házba értünk.
- Mit gondolsz, el mondhatnánk neki? – kérdezte
- Nem tudom, meg kéne beszélni Carlislelal – mondtam halkan
- Rendben, menjünk. – mondta, majd ki pattant a kocsiból engem is magával húzva.
Futottunk be a házba, Alice meg akarta kérdezni Bellától, hogy Charlie jobban van-e, de el rohant mellette. Egyenesen Carlisle irodájába.
- Apa, beszélnünk kell – mondtam, ahogy be léptünk az irodába. Calisle a székében ült, és egy méretes és nehéznek tűnő könyv volt a kezében.
- Zavarunk? – kérdezte udvariasan Bella
- Dehogy zavartok – mosolygott kedvesen az apám – foglaljatok helyet –mutatott a két szabad székre az asztal másik oldalán.
- Köszönjük – mosolygott Bella
- Carlisle, amikor Charlie fel ébredt voltak kérdések a gondolataiban. Például hogy mért van ott, mi történt vele stb. De volt egy kérdés, ami eléggé aggaszt. Charlie tudni szeretné hogy mik vagyunk – magyaráztam
- Ha rá kérdez, mit mondjunk neki? – kérdezte Bella aggódó hangon
- Hát nézzük meg, hogy milyen érvek szólnak amellett, hogy el mondjuk neki – Carlisle mindig is ésszerűen gondolkozott.
- Nem tudom, kíváncsi. És a Volturi meg tudhatná valahonnan? – Bella hangja még mindig aggódó
- Nem hiszem hogy ez most veszélyes lenne.
- Akkor, mi legyen? – szólaltam meg. Calisle is arra gondolt, amire én. Mire a Volturi újra ellenőrizni akar minket, és mire össze szedik magukat tíz éve elszenvedett vereségük után, Charlie emberi életének biztosan vége lesz.
- Nem veszélyes, de Bella – emelte fel mutatóujját apám – csak ha rá kérdez.
- Persze. Köszönöm. – mondta Bella
- Szia apa – mondtam, majd Bella meg fogta a kezem, és kifelé húzott az ajtón. A szemébe nézve el fogott a vágy.
Újra húzni kezdett, ez úttal az ablak felé. Tetszett az ötlete, biztosan nem akart Aliceszel társalogni. Láttam a szemén: csak én kellek neki. Önelégült mosoly terült el az arcomon. Nem sok idő telt bele, még a házunkba értünk. Az ajtó keretestől tör ki,amikor be mentünk. Nem volt időm ezzel foglalkozni. Bella az ágyra vetette magát, én pedig utána. A ruháink fél másodpercen belül darabokban hullottak a földre. Boldogan merültünk el egymás vággyal telt szemeiben.

Új képek vannak a New Moon forgatásáról, de most nem tudok be rakni ide. A link azért itt van:)

7.fejezet

(Bella szemszög)

Nessie házas. A lányom, aki röpke hét év alatt nőtt fel tegnap meg kötötte az esküt, miszerint élete végéig ki tart Jacob mellett, jóban, és rosszban egyaránt. Az esküvő gyönyörű volt, Alice kiváló munkát végzett. Igazából inkább felülmúlta önmagát, bár nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges. A fogadás is nagyon jól sikerült, Edward sokkal oldottabb hangulatú volt, mint amire számítottam. Renesmee gyönyörű volt. Apjától örökölt vörös haja bonyolult kontyba volt rendezve, és csak pár tincs lógott le. Tökéletes volt, az Ő ruháját is Alice tervezte. Jacob nagy termetére is külön kellett öltönyt és zakót varratni. Az egyetlen fekete folt volt, hogy Billy, Jake apja nem lehetett itt. Mindenkinek felhőtlen volt a hangulata, és éjjelig táncoltunk. Edward nagyon barátságos volt mindenkivel, bele értve Jacobot is. Meg lepődtem ezen, de egyáltalán nem bántam a dolgot. Jó látni hogy nem ellenségeskednek.
- Szeretlek – simultam Edwardhoz. A saját házunkban feküdtünk az ágyon
- Én is téged – mosolygott kedvesen, szeretettel. A szemei csillogtak a boldogságtól.
- Nagyon meg lepődtem tegnap. Nem szoktál ennyire ki jönni Jakkel – néztem rá
- Min is? – kérdezte, majd a hajamba puszilt
- Soha nem beszéltél még így Jacobbal, nagyon barátságos voltál vele. Ennek nagyon örülök – mosolyogtam rá hálásan
- Nem volt nehéz. Gondolkodtam ezen, és rá jöttem hogy Jake jó gyerek, és semmi értelme ha utáljuk egymást, csak mert fajunk szerinti ellenségek vagyunk. Egyikünk sem tehet a létéről, nincs értelme ezért utálnunk egymást – mondta, és le döbbentem
- Ezt eddig nem ebből a szemszögből láttad. Úgy értem, ott van Renesmee. Nem szeretted a tudatot, hogy Jacobbal van. – ámuldoztam
- De rájöttem, hogy nem veszélyes rá. Meg tudja védeni, ha szükség van rá, és Ő neki a legfontosabb a világon. Jacobnak Nessie és a biztonsága mellett minden háttérbe szorul. Ez jó, örülök neki. És a lányunk sem tudna Jacob nélkül élni – magyarázta
- Ennek nagyon örülök. Nagyon jó, hogy jóban vagytok, nem tudtam volna még sokáig nézni azt az ellenségeskedést, ez igazán nagy megkönnyebbülés számomra – mosolyogtam újra. Tényleg hálás voltam, rossz volt nézni, ahogy a szerelmem, és a legjobb barátom bántják egymást.
- Csak bele gondoltam, és persze a te érdekeidet is nézem. - suttogta szerelmesen, majd meg csókolt.
A keze az arcomat simogatta, az én kezeim pedig a háta összes pontját fedezték fel. El árasztott csókjaival a testem összes pontján. Végig simított a gerincemen, én pedig most az arcát érintve csókoltam. Itt csörrent meg a telefonom. Edwartól hallottam egy lemondó sóhajt, majd el indultam a csörgés irányába. Fél másodperce telt megtalálni, és fel venni a telefont.
- Haló – szóltam bele
- Jó napot – hallottam egy ismeretlen, hivatalos hangot – Bella Cullennel beszélek?
- Igen, miben segíthetek?
- Harry Mccartni vagyok a forksi kórházból. Az ön édesapja Charlie Swan? – kérdezte a hang
- Igen, valami baja van? – kezdett el uralkodni rajtam a pánik, hisz apám tegnap még az esküvőn teljesen jól volt.
- Hölgyem, nyugodjon meg – éreztem ahogy Edward nyugtatóan simogatja a hátam – az édesapja ma reggel autóbalesetet szenvedett. Jelenleg az intenzív osztályon ápolják, komában van. – a férfi hangjában nem hallottam semmilyen érzelmet, bár ez most nem foglaloókoztatott.
- Köszönöm a tájékoztatást, lehet látogatni? – kérdeztem
- Igen, de csak hozzátartozóknak
- Rendben, viszhall – mondtam, és mi után le tettem a telefont már a ruháimért nyúltam. Fél perc múlva már az ajtót zártam be, majd rohantunk a kocsihoz.
Az út a kórházba elég hosszúnak hatott, annak ellenére hogy Edward tövig nyomta a gázpedált. Most az egyszer nem zavart hogy az autó sebessége jóval meg haladta a megszabott maximum sebességet. Az óra szerint csak tíz percbe telt a kórházhoz érni, nekem viszont inkább tűnt tíz órának. Az úton nem beszéltünk, én csak magam elé bámultam, és nem tudtam el fogadni a tényt, hogy apám balesetet szenvedett. Mikor Edward le parkolt egyből ki pattantam a kocsiból. Idegesített, hogy nem használhatom a vámpír létem által rám ruházott sebességemet. Annyira siettem, ahogyan nem tűnt fel az embereknek a mozgásom sebessége. A recepciónál el felejtettem meg állni, a recepciós nő utánam szólt.
- El nézést, oda nem mehetnek be –utalt az intenzív osztályra
- Az imént hívtak fel, hogy az apám autóbalesetet szenvedett, egy bizonyos Harry Mccartnival beszéltem.
- Szabad a nevét? – kérdezte ellenségesen a nő
- Nyugodj meg Bella – fogta meg a vállam Carlisle hátulról, nem is vettem észre hogy idő közben Ő is megjelent
- Á, Doktor Carlisle, segíthetek? – kérdezte a nő csöpögős hangon Carlislera nézve
- Engedje be őket, Carla – rendelkezett Carlisle szigorú hangon
- Te is jössz? – kérdeztem fogadott apámra nézve
- Igen, még van egy kis elintézni valóm, de öt percen belül ott leszek – mondta, majd távozott. Nem néztem a recepciósra többet, siettem apámhoz.
- Apa – suttogtam meg fogva az eszméletlen Charlie kezét. Nem reagált, de ezt is vártam.
- Bella – fogta meg a vállam újra Carlisle. Most sem vettem észre ahogy be jött.
- Carlisle, mi baja van? – kérdeztem
- Autóbalesetet szenvedett. A vérvételből meg állapítottam, hogy a vércukor szintje nagyon alacsony volt. Valószínűleg el vesztette az eszméletét, és mivel nem tudta irányítani az autót egy fának hajtott. Belső sérülése nincs, de az egyik bordája el tört.
- És mikor fog fel ébredni? – kérdeztem rémült hangon. Edward oda jött hozzám, és meg ölelt
- Minden rendben lesz – suttogta
- Amint vissza tudjuk állítani a vércukor szintjét fel fog ébredni. Nem sokára, folyamatosan adagoljuk neki szénhidrátot. De megvan rá az esély, hogy diabéteszes. Ez cukorbetegség, valószínűleg időskori. – magyarázta Carlisle
- Köszönöm – öleltem meg fogadott apámat
- Ez a munkám – szabadkozott Carlisle, de azért Ő is meg ölelt engem
Nem sokkal ez után Nessie jött be az osztályra, Jacobbal az oldalán
- Anya, mi történt? Hogy van nagypapa? – kiskora óta így hívta Charliet. A hangja rémült volt.
- Kicsim, nyugodj meg. Nagyapád jól van, csak le esett a vércukor szintje. Neki ment egy fának az autójával, és el tört egy bordája.
- Mikor ébred fel?
- Nem tudom, amint a vércukor szintje megfelelő lesz – mondtam
Renesmee meg fogta nagyapja kezét. A szemeiben végtelen aggodalmat láttam, bár Ő is tudta, hogy Charlie nem sokára fel fog ébredni.
- Rendben lesz, ne aggódj – simított végig Jacob Nessie hátán
Nessie nem vette le a szemét Charlieról, és nekem sem volt szándékomban itt hagyni apát. Teljesen mindegy meddig kell itt lennem, nem fogok el menni, amíg nem látok Charlien javulást.

6.fejezet


Ma van Renesmee és Jacob esküvőjének napja. Nessie ideges, pont, mint Bella volt a mi első esüvőnkön. Az idő repül. Az én nemrég még újszülött, baba hangú, édesen kacagó kislányom ma férjhez megy, és boldog azzal, akit szeret. Kezdek meg barátkozni Jacobbal, és azzal a tudattal, hogy Ő a családunk része, és a lányommal együtt találták meg azt, amit mi ketten Bellával. Boldogságot, és szerelmet. Más okokat nézve, hálásnak is kell lennem neki, amiért akkor, mikor önhibámból, és hülyeségemből nem voltam Bella mellett, Ő segített neki. Csak Bella pár nem sokat mondó szavaiból, és Jacob gondolatából tudom, hogy milyen állapotban volt Ő akkor. Mi után vissza jöttem – meg mentettek Aliceszel – is sok időbe telt még vissza hízta a fél év alatt le adott kilókat, és el hitte, hogy tényleg mellette vagyok, és soha nem megyek el. És mindaddig, még én nem voltam mellette, - alábecsülve akkor gyengének hitt, emberi érzelmeit – Jake segített neki túl élni. Akkor nem gondoltam volna, hogy képes lenne öngyilkos lenni, mert én el hagytam. Addig azt hittem, hogy az emberek nem képesek annyira kötődni egyes személyekhez, nem tudnak úgy szeretni, mint mi, vámpírok. Bár amíg nem ismertem Bellát fogalmam sem volt róla, hogy milyen ha úgy szeretsz valakit, és viszont szeretnek. Soha nem értettem hogy hogyan is kötődhet annyira Alice és Jasper. Az Ő kapcsolatuk volt akkor a legmélyebb. Emmett és Rosalie kapcsolata pedig a legfelszínesebb, bár őket sem értettem, de mégis csak felfoghatóbb volt.
- Edward, menj öltözz át, mire vársz? –lökdösött Alice a szobám felé
- Oké, megyek már – nevettem a kis pukkancson, ahogy idegesen szervezkedik
Be mentem a szobába, ahol Bella kétkedő tekintettel szemlélte magát a tükörben. A térdéig érő, tengerkék ruha volt rajta.
- Gyönyörű vagy – tettem a kezemet a derkára
- Te még nem öltöztél át? – kérdezte
- Te is kezded? Alice is ugyan ezt csinálja – itt tette a mutató ujját az ajkaimra
- Te mindenhogy tökéletes vagy, ha kócosan jönnél, akkor is te lennél ott az első helyezett a világ legszexibb embere kategóriában – mosolyogott rám boldogan, és jókedvűen.
- Te előttem végeznél – suttogtam végig nézve Bellán. Újra el öntött a vágy, de pórázon kellett tartanom magam. Kontyba rendezett hajából egy tincs lógott az arcába, amit gyengéden a füle mögé fésültem.
- Tökéletes – csókoltam meg. A számban mozgó nyelve egyre csak arra ösztönzött, hogy engedjek az emberi vágyaimnak, de tudtam hogy most észnél kell lennem. A haja újra rendezése, és egy új ruha varrása sok időt venne igénybe, ezért inkább tartottam magam az eredeti tervhez.
Vággyal teli szemei újra csábítani kezdtek, a pillantása eléggé könyörgő volt ahhoz, hogy le téphettem volna róla a ruháit. Már épp a vékony kis textil darabra tekintettem, hogy honnan lehetne úgy meg szabadítani Bellát a ruháitól, hogy ne kelljen vele sokat vacakolni. A vállára emeltem a kezem, meg markolva a ruháját, közben Bella csak mosolygott rám. Itt lépett be Alice.
- Edward, az isten szerelmére, öltözz már! – mondta, majd mikor meg látta, hogy mire készülünk a hangja három oktávval magasabban csengett
- Ti meg mit? – akadt el a hangja – soha többet nem küldelek titeket egy szobába ilyen készülődésekkor, el lesztek egymástól zárva – kiabálta, és é n már alig bírtam el fojtani a torkomból fel törő nevetést. Bellára néztem, és Ő is a kacagás elfojtásával küszködött.
Alice nagy hanggal be csukta maga mögött az ajtót, ki ment, mivel látta hogy nem figyelünk rá. Együtt tört ki belőlünk a nevetés. Lépteket hallottam, felfelé a lépcsőn. Nem sokára rá kopogást hallottam az ajtón. Már a jelzés előtt tudtam, hogy a kedvenc húgom az, a léptei felismerhetőek voltak.
- Edward, öltözz kérlek – motyogta, majd el indult vissza a nappaliba.
- Most már tényleg öltözz át – mosolygott Bella
- Rendben – a hangom lemondó volt
Be mentem a gardróbunkba, és ki választottam az alkalomhoz illő ruhát. Egy fekete öltöny, zakóval,világosbarna nyakkendővel – ez volt Bella kedvenc színe rajtam – és alkalmi cipővel. Pár másodperc alatt át vettem a ruháimat.
- Meg felelek így? – igazítottam meg a nyakkendőmet a tükörbe nézve, Bella még mindig a ruháját babrálta.
- Te mindenhogy meg felelsz – gombolta be nevetve az ingem alsó gombját
- Köszönöm – mondtam, mire hozzám simult.
- Menjünk le, ez a nap az Övék – suttogta, és én nem ellenkeztem
Le mentünk a nappaliba, és a kifelé vezető szőnyegen végig sétálva a ház előtti rétre értünk. Jacob már ott állt fekete öltönyben. Már magasabb volt nálam, és a karja átmérője Emmettével holtversenyben volt. Végig nézve rajta az első gondolatom az volt, hogy meg tudja védeni Renesmeet, és – eddig magamnak sem vallottam be – amikor rá tekint, az jut eszembe, hogy nem veszélyes rá. Eddig mindig azokat az indokokat keresem, melyekre hivatkozva el küldhetném innen Jacobot. Meglepetésemre most nem találtam semmi ilyen okot, és nem bántam. Jó érzés tölt el, ha rá nézek a lányomra, aki Jacobbal, és csak Jacobbal boldog. El fogadtam, hogy Ők így boldogok, és tudom hogy úgy, mint Bella és én, nem lehetnek egymás nélkül azok. Mi után köszöntöttük a jelenlévő vendégeket helyet foglaltunk az első sorban.
- Edward, játszanál a zongorán? Rose nem akar – nézett rám könyörgően Alice
- Nem baj? – kérdeztem Bellára nézve
- Dehogy, ez a lányunk esküvője - mosolygott
- Rendben – mondtam Alicenek és Bellának egyszerre. Még szerelmem ajkára leheltem egy csókot, majd a zongorához ültem, és játszani kezdtem a nászindulót.
Emmet mosolyogva állt Jacob mögött, ő volt a házasságkötő. Nem sokkal ez után Nessie meg jelent az ajtóban, lassan, és kecses léptekkel sétált végig a szőnyegen. El ragadtak az érzelmek, és az önelégültség. Az én lányom. Büszke voltam Bellára is, a mi közös gyermekünk már igazi nővé érett. Renesemee szemében meghatottság, boldogság, és szerelem csillogott. Oda ért Jacob elé, majd egymással szembe álltak. A zongoraszó, melyet az ujjaimmal csalogattam elő az elefántcsont billentyűkből lassan halkult, majd abba maradt. Észrevétlenül vissza lépkedtem Bellához, aki meghatódott pillantásokkal, lassan járatta a tekintetét Jake és Renesmee közt. A vállára helyeztem a kezem, és a szemembe nézett, majd az állával az éppen összeházasodó gyermekünk, és a legjobb barátja felé intett. Én is őket néztem, megható látvány volt így látni Nessiet, és Jacobot. Mindeddiginél pozítívabb érzelmeim voltak fajom szerinti ősellenségem iránt. Lassan, és fokozatosan kezdett – Jacob irányából is – fel oldódni a köztünk lévő feszültség. Most esélyt láttam arra, hogy barátok legyünk, viszálykodás, és harcok nélkül. A mai nap nagy lépést láttam ennek érdekében, tökéletes alkalom volt erre.
- Renesmee Carlie Cullen – szólalt meg Emmett mély, dörmögő hangján – akarod- e az itt jelenlévő Jacob Blacket férjedül? Kitartassz – e mellette jóban, rosszban, még a halál el nem választ?
- Igen – szólalt meg Nessie, és a hangja is tükrözte érzelmeit
- Jacob Black – forsult Em most Jake felé – akarod- e az itt jeléenlévő Renesmee Carlie Cullent feleségedül? Kitartassz – e mellette jóban, rosszban, még a halál el nem választ?
- Igen – suttogta Jacob Nessiere nézve. Az Ő hangjában is meghatottságot hallottam
- Csókoljátok meg egymást – mondta Emmett mosolyogva.
Jacob lassan hajolt közelebb Nessiehez, majd meg csókolták egymást. A lányom arcán egy könnycsepp csordult le. Így lépett be Ő is a házas életbe. A boldogságtól könnyezve, és felhőtlenül Jacob karjaiban.

Sziasztok! ez a videó hat perces, és az események történési sorrendjében vágták össze a három eddigi hivatalosan is bemutatott előzetesből, nekem nagyon tetszik, de SPOILER. Jó nézelődést:)

5.fejezet

(Edward szemszög)

Tíz év telt el, mióta Belláva összeházasodtam. Ma van az évfordulónk. Újra és újra vissza tekintve az együtt töltött közös évekre, mindig az a következtetésem, hogy életem legjobb, és legokosabb döntése volt, hogy végül vissza tértem hozzá, és nem hagytam el többé. Bellának fogalma sincs az ajándékomról, csak Alice és Emmett tudja mi az. Újra meg fogom kérni a kezét, és a saját szavaimmal fogok az oltár előtt meg esküdni, hogy soha, de soha nem fogom magára hagyni. Többet érdemel azoknál a régi szavaknál, melyeket minden esküvőn eldarál a pap. A saját gondolataimat fogom neki ott el mondani neki.
- Jó napot uram, miben segíthetek? – kérdezte a nő illedelmesen, amikor be léptem az antik ékszer boltba. Az ötven körüli, sovány nő el kerekedet szemekkel nézett, de ezt már meg szoktam.
- Jó napot – köszöntem vissza – eljegyzési gyűrűt szeretnék. A nő szája lefelé kezdett görbülni, de elég gyorsan ki pakolta a gyűrűket. Volt ezüst, és arany is, de első pillantásra egyik sem fogott meg. Majd jobban meg néztem őket, és meg akadta a szemem az egyik darabon. Ezüstből volt, és egy apró gyémánt volt a tetején. Esztétikus volt, és szép tiszta. Nem túldíszített, de elegáns. Tökéletes volt.
- Ezt kérem – mutattam rá a kiválasztott darabra
- Tessék – ejtette a tenyerembe. Biztosra vettem, hogy Bellának tetszeni fog, nem szereti a túldíszített dolgokat, Ő az egyszerűség embere.
Szó nélkül a nő kezébe nyomtam a bankkártyámat. Le húzta a kártyát, majd a kezembe nyomta.
- Köszönöm – mosolyogtam, majd el indultam a kijárat felé
- Viszlát – köszön még utánam az eladó
A Volvó a parkolóban állt. Idegesítő dolog volt takargatni a gyorsaságomat, hisz fél másodperc alatt ott lehettem volna az autóban. Mikor odaértem, már az esküvőn járt az eszem. Tudtam, hogy kicsit elhamarkodom, hisz még a kezét sem kértem meg. Gyorsan haza értem, közben fejben már az esküvőt szerveztem. A réten álltam meg a kocsival, és Bella már az ajtó előtt várt. Mivel a házunknál voltunk, nem kellett elrejtenem mi is vagyok, és fél másodperc múlva már Bellát csókoltam.
- Szia – mosolyogtam rá. Csak azért szakítottam meg a csókot, hogy a szemébe nézhessek.
- Szia – mosolygott Ő is. Múlt hét óta, mióta Jacob és Renesmee jegyesek, szakadatlan a jó kedve.
- Boldog tízedik házassági évfordulót nekünk – mondta, majd hozzám simult.
- Neked is, szerelmem – suttogtam a hajába, majd puszit nyomtam rá.
- Szeretnéd látni az ajándékodat? – kérdezte izgatottan Bella
- Hát persze – mosolyogtam rá
- De először te – incselkedett –na, mi az? Lássuk –láthatólag nagyon jó kedve volt, és a szeme is színtiszta boldogságot, és szerelmet sugárzott.
- Ezt nem igazán lehet meg fogni. Úgy értem, az egész eszközét meg lehet, de amit én adok, az nem egy tárgy. – mondtam, mire Bella kérdően nézett rám
- Meg kaphatom? – kérdezte bájos hangon, nem tudtam ellenállni, plusz még az a végtelenül aranyos, könyörgő nézés. Hihetetlenül nagy hatást gyakorol rám.
- Hát persze, de előbb menjünk be – halvány mosoly jelent meg az arcomon, ami lassan terjedelmesebb lett.
- Itt már meg kaphatom? – könyörgött tovább
- Régebben nem lelkesedtél ennyire az ajándékokért – a tizennyolcadik szülinapján – erre gondolva tépő, kibírhatatlan fájdalom lett rajtam úrrá. Meg kellett ölelnem Bellát, hogy érezzem a közelségét – nem engedte hogy ajándékot adjunk neki, és csak vonakodva fogadta el őket.
- Kíváncsivá tettél – még mindig izgalom volt a hangjában, szerencsére nem vette észre az előbbi össze zuhanásomat. Nem akartam, hogy miattam legyen rossz kedve. Annyira jó látni, hogy milyen boldog. Az a sok életerő, az energiája végtelen. Most is reménykedő, és boldog szemekkel találom magam szembe, ha rá nézek. A pillantása szeretetteljes volt.
- Rendben – mondtam, és térdre ereszkedtem az életem értelme előtt –Bella, hozzám jössz még egyszer? – kérdeztem. Bella reakciója először döbbenet volt, és –bár nem gondoltam volna, hogy ezt lehet fokozni – még nagyobb boldogság a szemében, és szerelem. Végtelen, megpecsételt, örök szerelem.
- Igen – mondta. A hangjáról is csak úgy sütött a boldogság, nem is tagadhatta volna le. Az ujjára húztam a gyűrűt, majd fel álltam, és meg csókoltam.
- Szeretlek – mondta, mikor ajkaim hagyták szóhoz jutni. A szemem viszketni kezdett. Sírtam. Meg döbbentem ezen a tényen, de egyáltalán nem bántam. Soha nem is szégyelltem a Bella iránt táplált érzéseimet, és vágyaimat.
- Én is. Örökké – suttogtam szerelmem fülébe. Most legszívesebb világgá kürtöltem volna az érzett boldogságomat. Legszívesebben a világ közepére álltam volna, és úgy ordítottam volna teljes torkomból, hogy „Szeretlek Bella”.
- Az ajándék – volt egy olyan érzésem, hogy megint el tereltem a figyelmét, és mindent el felejtett. Csak mosolyogtam Bellára
- Gyere – fogta meg a kezem, és húzott a garázs felé, ahonnan nem sokkal ezelőtt jött Rose, Em, És Jazz. Mindhárman takargatták a gondolataikat. Rosalie a feltételezéseim szerint múlt éjszakai „akcióján” gondolkodott, Emmett úgyszintén. Jazz pedig a szorzótáblát mondogatta magában. Meg érkeztünk a garázsba. Egy új autó volt ott le takarva.
- Az enyém? – kérdeztem Bellára nézve
- Hát persze, nézd meg – mosolygott szeretetteljesen, és boldogan.
Közelebb mentem a letakart ajándékhoz, és egy mozdulattal le rántottam róla a takaró ponyvát. Egy Volvó volt, jóval újabb, mint az enyém. A színe fekete, belül vajszínű kárpitozással. Nagyon keveset gyártottak belőle, mert kicsi volt rá a kereslet az ára miatt.
- Ez tökéletes – ámuldoztam
- Az te vagy – simult hozzám Bella.
Az anyós üléshez sétáltam, és ki nyitottam neki.
- Mrs. Cullen, lenne kedve velem egy kört tenni az új autómmal? –kérdeztem megjátszott akcentussal
- Hát persze, Mr. Cullen. – mondta, majd közelíteni kezdett az arcával az én arcomhoz. Nem bírtam kivárni, gyorsan oda hajoltam hozzá, és meg csókoltam.
Bella be csukta maga mögött a kocsi ajtaját, és annak támaszkodott, én pedig szorosan simultam az Ő testéhez. Az egyik keze a hátamon, a máik keze pedig a derekamon pihent. Az én kezeim pedig arcát simogatták, körbejárva az álkapcsa, majd egész feje körvonalát. A nyakát kezdtem csókolgatni, mikor meg szólalt.
- Most nem lehet, meg ígértem Nessienek, hogy hatkor találkozunk. Öt óra van. – suttogta lemondó hangon – de este a tiéd vagyok. – tudtam hogy talál meg oldást a helyzetre.
Játékosan a szemem előtt kezdte lengetni a kulcsot.
- Köszi - kaptam ki a kezéből gyors mozdulattal, mire ki nyújtotta rám a nyelvét. Újra kinyitottam az anyós ülés felőli ajtót, és szó nélkül szállt be a kocsiba. Én is be szálltam, és el fordítottam a zsákmányt.
A motor halkan életre kelt, sokkal halkabb volt mint az én régi kocsim. Csak azért nem cseréltem még le, mert érzelmileg kötődtem hozzá. De most, ezt a kocsit Bellától kaptam, ezért még többet jelent, de a régi jó szürke autómat sem fogom el adni. Van elég hely a garázsban, és bármikor szüksége lehet rá valakinek, és különben sem lenne szívem meg válni tőle. Ha van új autóm, ha nincs. Már az úton voltunk. Az autó hangtalanul suhant Forks sűrű ködjén át.
- Merre menjünk? – kérdeztem meg hosszúcsend után, amit csak a motor halk dorombolása szakított meg
- Mindegy, hisz veled vagyok – mosolygott Bella
Boldogan vesztem el a szeméből áradó szeretetben, és boldogságban.

4.fejezet

Be értünk a házba, Jacob izgult, de láttam rajta egy kis önelégültséget is, zsebében a gyűrűvel ki húzta magát, és úgy sétált a Cullen ház ajtójához. De az önelégültséget csak a tartása sugallta. A többi jelét elnyomta az izgalom, persze ezt csak én láttam rajta. Nessie után én ismertem innen a legjobban. Mikor be értünk Alice már sürgölődött, Renesmee pedig mindenki után értetlenül, fürkésző tekintettel nézett. Ő is észre vette, hogy Jake izgatott.
- Jake, beszélhetnénk? – meg akartam tőle kérdezni, hogy hogyan szeretné csinálni, és egy kicsit meg nyugtatni.
- Igen – mondta, és el indult utánam felfelé a lépcsőn. Most már nem lehetett látni semmi jelét az önelégültségének, csak izzadt, és az ujjait tördelte.
- Izgulsz, igaz? – kérdeztem mosolyogva. Ez eszembe juttatta az én izgalmamat az esküvő előtt.
- Igen, egy kicsit – mondta, és az arcán széles mosoly jelent meg. Hirtelen magához ölelt.
- Köszönöm – suttogta
- De hát mit? – értetlenkedtem. Nem tudtam mire érti
- Hogy a családod tagja lehetek, és hogy be fogadtatok. Bella, - itt a szemembe nézett – most már tényleg annak érzem magam. Családtagnak. Nem éreztem ilyet mióta apám meg halt. – el szomorodott apja halálának a gondolatán, le hajtotta a fejét – Hálás vagyok neked ezért, neked köszönhetem, hogy a többiek is elfogadtak – újra meg ölelt – Köszönöm. – halvány mosollyal nézett a szemembe. Mélyen ülő, sötét szeme bizalmat, és boldogságot tükrözött.
- Jake – kezdtem még mindig a szemébe nézve – Nagyon sokkal tartozom neked. Akkor segítettél nekem, - mindketten tudtuk, melyik időszakról beszélek – az életemet köszönhetem neked, Jake. Örökké hálás leszek ezért. És most jó látni, hogy végre boldog vagy.
- Bella, nem tartozol nekem semmivel. És még valami. – újra egymás szemébe néztünk - Remélem, hogy nem kerül rá sor, de ha mégis, akkor az életem árán is meg védem Nessiet. Mindent meg adok neki, amire szüksége van, nem kell féltenetek. Meg teszek mindent, hogy az életét boldogan élje le, ezt megígérhetem. – a hangjában ott volt az őszinte ígéret pecsétje.
- Köszönöm Jake – hálás voltam neki, hogy mindent el követ a lányom boldogsága érdekében.
- Menjünk le, és kérd meg a kezét – bokszoltam a vállába óvatosan. Önbizalommal teli mosolyterült el az arcán, és örültem, hogy segítettem neki, ha nem is sokat.
- Rendben, és köszönöm még egyszer. – hálásan mosolygott rám, és én vissza mosolyogtam, majd el indultunk lefelé a lépcsőn.
Jacob ment elől, sokkal több önbizalom látszott rajta mint mikor fel mentünk. Lassan haladt ki a szobából, le a lépcsőn, átvágva a nappalin, egyenesen Nessiehez. Magához ölelte, és ahogy mindig, mikor egymás közelében voltak el vesztek egymás szemében. A szerelmük különösen lángol egy hónapja. Nem tudom mi történt köztük, de Nessie okos lány, tud önálló döntéseket hozni. El tudja dönteni, mi a jó neki, nem szólok bele az életébe, a magánéletébe pedig végképp nem. Ha valamit meg szeretne osztani velem, akkor úgy is el mondja, ha valami történt vele. Ha pedig nem tartozik rám, akkor nem tartozik rám, az a magánügye, és nem szeretné meg osztani velem. Ez teljesen érthető. Nessie Jacob mellkasába temette az arcát
- Szeretlek – suttogta a lányom
- Én is téged – Jacob Nesie hajába suttogott, majd meg puszilta a feje tetjét.
E jelenet láttán Edwardhoz sétáltam, aki át karolt majd meg csókolt.
- Igazad van. Boldogok – mosolygott rám, majd újra Nessiere nézett
- Igen, azok – mosolyogtam én is. Edward keze a derekamon volt, így néztük Jacobot és Nessiet. Pár perc után Jacob meg szólalt.
- Kérdezhetek valamit? – nézett Jake most Nessie szemébe
- Persze – válaszolt a lányom. Nem tudhatta, hogy másodperceken belül Jacob meg kéri a kezét. Fel emelte a fejét, hogy Jacobra nézzen, aki lassan ereszkedett térdre.
Nessienek el kerekedtek a szemei, majd mikor Jake a zsebébe nyúlt, meghatódott tekintettel nézett leendő férjére. Jacob mosolyogva nézte a majdnem síró Renesmeet.
- Renesmee Carlie Cullen – kezdte – szeretlek, örökké. Te jelented nekem a világot, nem bánhat senki, amedig én ott vagyok. És mindig ott leszek. Hozzám jönnél felségül.
- Ohh Jacob, hát persze – mondta a lányom könnyek közt. Jake fel húzta az ujjára a gyűrűt, majd fel állt, és magához szorította a mennyasszonyát. A bőrük kontrasztja ellenére tökéletesen illettek egymáshoz, soha nem illettek még ennyire össze.
Alkonyat volt, a lemenő nap sugarai narancs sárgára festették az esőfelhőket, és be világítottak az ablakokon. Csak Jake nem csillogott. Mindenki őket nézte. Renesmee tompa csillogása gyönyörű volt. Alice kezdte a gratulációt, majd mindenki meg találta őket egyesével, és sok boldogságot kívánt nekik. Én voltam a második, Edwarddal az oldalamon. Mikor melléjük értünk Alice előkapott egy fényképezőt, és le fényképezett négyünket. Később meg néztük a digitális kamerán, és igazán nagyon jó kép lett. Mikor fel ragyogtak a csillagok meg szólaltam.
- Akarjátok ma estére csak magatoknak a házat? – mindenki tudta, hogy a mi kis „kuckónkra” gondolok.
- Ha nem lenne baj – pirult el Renesmee
- Dehogy baj, kicsim – mosolyogtam rá, és meg öleltem.
- Szeretlek, anya – mondta halk hangon
- Én is téged kicsim – mosolyogtam rá
Tudtam, hogy ha most ember vagyok, akkor biztosan könnybe lábad a szemem, arra a szeretetteljes hang hallatán, amivel a lányom ajándékozott meg már sokszor. Jake kezébe nyomtam a kulcsot, Edwrad pedig bíztató mosolyt küldött neki. Majd apai szigorral azt mondta Renesmeenek, hogy: „vigyázz magadra”. Alice, és atöbbiek is meg voltak elégedve mindennel. Amint Jake és Nessie távoztak, a kedven hollókfekete hajú testvérem fel ment a szobájába az esküvőt szervezni.
- Sétálunk? – kérdeztem Edwardtól mi után ki néztem az ablakon. Felhők el tűntek, telihold volt, melynek fénye ezüst színűre festett mindent.
- Igen – mosolygott rám.
Szó nélkül, ujjainkat összefonva sétáltunk ki a ház ajtaján, át lépve a küszöböt meg világított minket a hold nem mindennapi fénye. Messze, a folyót követve sétáltunk, mikor Edward meg szólalt.
- Tényleg boldogok – mondta mosolyogva
- Igen. És jó látni, hogy Jake Renesmeevel találta meg a boldogságot – mosolyogtam én is életem szerelmére.
- Szeretlek – suttogta a fülembe, majd lassan le feküdtünk a földre. Egy vágy hajtott, de nem az a felszínes, őrült, és hihetetlen nagy adrenalin adaggal járó vágy. Mélyebb érzésekkel, mint amit valaha is éreztem.
A légzésem nyugodt volt, mikor Edward meg csókolt. A csók sem olt vad. Inkább gyengéd, és imádni való. Az esküvői csókunkra emlékeztetett. Végig simított a gerincemen, majd a nyakamat kezdte csókolgatni.
- Én is téged, örökké. – suttogtam a fülébe
A szemembe nézett, és ugyan az a vágy csillogott a szemében, mint amit én éreztem. El merültünk egymás szemében, lelkében, és testében.

3.fejezet

Alice szárnyal, hogy szervezkedhet. Pont olyan lelkesedéssel vetette bele magát Jake és Nessie eljegyzésébe, - és fogadni merek rá hogy már az esküvőre is kidolgozott tervei vannak – mint a mi esküvőnknél annak idején Edwarddal. Állandóan rohangál, de Jasper már megszokta, és alkalmazkodik ehhez a lassan már életstílusnak mondható dologhoz. Mi után Jacobbal beszéltünk, és át mentünk a Cullen házba, Alice sejtelmesen Nessiere mosolygott, és a lányom nem értette mi folyik körülötte.
- Bella, gyere – ragadott karon, ki emelve az emlékeimből, és felfelé kezdett vonszolni a lépcsőn. Út közben el kapta Jacobot is, és mindkettőnket a szobájába vonszolt.
- Jake, ugye ma akarod? – mind ketten tudtuk mire utal a kérdéssel a kedvenc testvérem.
- Igen, úgy beszéltük meg. Ugye? – Jake össze volt zavarodva. Izgult egy kicsit.
- Oké, menjünk gyűrűt venni – táncolt Alice az ajtóhoz
- Indulhatunk? – indultam én is kifelé
- Várjatok, de én…szóval nincs pénzem, és nem akarok valami ósdi ékszert Nessienek, sokkal jobbat érdemel – mosolyognom kellett a mondat hallatán.
- Jake, a családunk tagja vagy, már így is. Ami a miénk az a tied is – nyújtottam felé a bankkártyámat.
- Köszönöm Bells – hálásan mosolygott, majd meg ölelt. Vissza mosolyogtam, és el indultunk le a lépcsőn.
Mikor le értünk még gyorsan be futottam a nappaliba, és intettem Edwardnak, hogy jöjjön. Tudta, hogy hova készülünk, gondolom Alice gondolataiból. Nessie értetlenül nézett utánunk. Az ajtón kilépve még vissza szóltam, hogy „mindjárt jövünk”. Alice mindenképpen a Porscejéval akart menni, de mi Edwarddal maradtunk a Volvónál. Így hát Jake Alicszel ment. Jó volt, hogy nem viszálykodtak csak azért mert az egyik vámpír, a másik pedig vérfarkas. Teljes volt a béke. Végül is csak Rosezal szitkozódtak állandóan, miszerint Jacob egy büdös dög, Rosalie pedig egy vérszopó.
- Min gondolkozol ennyire? – kérdezte Edward fél úton Port Angelesbe
- Csak azon, hogy Jacob már csak Rosezal vitázik folyamatosan. A többiek elfogadták. Örülök ennek, jó látni hogy boldog. – mosolyogtam
- Igen, ami azt illeti, Jacob jó gyerek. – válaszolt Edward a szemembe nézve. A szeme már közeledett a feketéhez, talán csak három-négy árnyalattal volt világosabb. Így is gyönyörű volt.
Nem bírtam ki, közelebb hajoltam hozzá, és meg csókoltam. Vissza csókolt, de vissza kellett tartanom a vágyaimat, most Nessienek kell gyűrűt vennünk. Edward még mindig csókolt, úgy nézett ki, hogy nem tud le állni, és már én is kezdtem volna érvelni magamnak, hogy miért halaszthatjuk egy órával a gyűrűvásárlást, mikor a csókunk meg szakadt.
- Renesmee – suttogta Edward, és jobban rá lépett a gázra
- Igazad van – mosolyogtam
Aliceék értek oda hamarabb, a Porsche elég feltűnő volt a sok másik „hétköznapi” autó mellett.
- Na végre – szólalt meg Alice ahogy oda értünk hozzájuk
El indult befelé a boltba.
- Jó napot kívánok! Miben segíthetek? – pattant fel a fiatal nő a székéből amint látta hogy mi megyünk be. Feltűnőek voltunk, a ruháink márkásak, és vámpír létünkre szebbek vagyunk mint az átlag. Jacob pedig feltűnően izmos, és Ő is márkás ruhákat hordott, mert Alice állandó vásárlási láza rá is ki hatott, bár soha nem élt nagyvilági életet, de Jake elfogadta az ajánlatot, miszerint ha a Cullen családhoz tartozik, úgy is öltözik, mint mi.
- Jó napot! – köszönt Alice. Az eladó nő, akinek a névtáblájára Tracy volt írva, kapkodta a fejét Edward és Jake közt. Nagy volt az eltérés Edward krétafehér és Jacob rozsdabarna bőre közt.
- Gyűrűt szeretnénk – állt most Jacob a pulthoz. Tracynek tátva maradt a szája, ahogy fel nézett rá.
- Öhm, igen persze. – most Edwardra nézett, miközben a gyűrűs fiókkal ügyetlenkedett. Felém kapta a tekintetét, ami utálkozó volt, és féltékeny
- Milyen árkategóriára gondoltak? – kérdezte újra Edwardot bámulva
- Nem számít – szólt Alice, de a nő nem vette le a tekintetét az engem átkaroló görög isten kinézetű férjemről.
Ki pakolt még négy fiókot, és válogatni kezdtünk. Sok ötlet volt, végül egy gyémánt berakású ezüstgyűrűnél döntöttünk egyhangúan. Még válogattunk fél szemmel az eladót figyeltem, akinek Edward és köztem járt a tekintete. Éreztem hogy Edward izmai meg feszülnek.
- Mi a baj? – gondolatban kérdeztem Edwartól, miután el toltam magamtól a pajzsomat. Emberi szemnek láthatatlanul meg rázta a fejét. Gondoltam, hogy el mondja otthon.
- Nyugodj meg – suttogtam emberi fülnek nem is halhatóan. Edward rám nézett, nyugodt mosoly terült el az arcán, majd meg puszilt.
- Mennyi lesz? – kérdezte Alice
Tracy nem mondta ki az összeget, csak rá mutatott az árcímkére. Jacob odanyújtotta neki a kártyámat.
- Köszönjük – szólt vissza az ajtóból Alice, majd távoztunk. Ki-ki be ült abba az autóba, amivel érkezett.
- Mi volt a baj? – kérdeztem Edwardtól, mikor már a kocsiban ültünk
- Az a nő, olyanokat gondolt, hogy azt hittem ott helyben tépem szét cafatokra – hangja feszült volt, kezei görcsösen szorították a kormányt
- Ugyan, csak féltékeny. Megjegyzem van mire. –legyintettem, majd végig szántottam szerelmem bronzvörös haján. Újra meg csókolt, de most hamarabb szakadt meg a csókunk, mint a Port Angelesbe vezető úton.
- Te mindig megnyugtatsz – suttogta a szemembe nézve.
- Te is engem. Szeretlek – nem szakadt meg a szem kontaktus. Nyomott a homlokomra egy puszit, majd a hajamba suttogta, hogy „Én is. Örökké, visszavonhatatlanul”
Mosolyogtam. Az út többi részét csendben töltöttük a saját gondolatainkba merülve.
Én Jacobon, és Nesien gondolkodtam. Örülök, hogy a legjobb barátom, és a lányom is meg találták a boldogságot. Nem is volt időm aggódni, hogy Renesmee kamasz. Mert nem volt kamasz. Persze volt egy duzzogód korszaka, de nagyon rövid ideig. Annyira gyorsan repül az idő! És még ma is mérhetetlen boldogsággal tölt el, ha Nessie azt mondja: „anya”. Pedig meg szokhattam volna ennyi idő elteltével. Melegség árad szerte a testemben e szó hallatán. És most boldog, olyan boldog, mint én. Meg találta az élete értelmét, bár neki nem kellett várnia rá. Jacob várt. Kötelességtudóan óvta – és még most is óvja – Nessiet, várt hat évet arra, hogy Nessie is férfiként tekintsen rá, ne mint a játszó társára. Becsülöm Jacobban, hogy ennyire türelmes, és kitartó. Az első csókuk is csak egy hónapja volt. Ezt Nessie mesélte el. El mond nekem mindent, igazi anya-lánya kapcsolat a miénk. Jacob végre, sok-sok év várakozás és szenvedés után nyugodhatott meg, és jelenthette ki, hogy révbe ért. És most látom rajta igazán, hogy boldog. Sokat harcolt érte, meg érdemli a nyugodt életet. És a mi kapcsolatunk is rendeződött. Ne mondom rá, hogy „csak egy barát”, mert jóval többet jelent nekem. Segített fel állni, amikor el estem, és egy sötét erő a föld felé vonzott. Fel segített, és ezért örökké hálás leszek neki. A gondolataimból a világ leggyönyörűbb hangja „ébresztett fel”.
- Menjünk be – suttogta
- Rendben – válaszoltam. Ki szálltunk az autóból, és emberi tempóban, ujjainkat összefűzve sétáltunk be a házba. Boldogan, és jókedvűen sétáltam, hisz tudtam: Nessie nemsokára mennyasszony lesz.

Ha minden hír igaz, ez lesz a New Moon filmzenéje, mint a Twilightnak a Decode. Nekem tetszik

2. fejezet

Aranybarna szem, szoborszerű test, gyönyörű, bronzvörös haj. Még ennyi év után is el ámulok ezeken a tulajdonságokon, melyeknek tulajdonosa az életemet jelenti. Az életemet, melyet ugyan ez a személy változtatott meg. És valamilyen felfoghatatlan oknál fogva velem van, el vett feleségül, és velem is lesz. Örökké. A gondolatmenetemet is Ő szakította meg.
- Edward – mondtam ki kedvesem nevét, és fény sebességgel rohantam az ajtóhoz, és meg csókoltam. Vissza csókolt, édesen, imádni valóan.
- Khm – hívta fel magára a figyelmet az Edward mögött lépkedő legjobb barátom.
- Szia Jake – mondtam zavartan. Ha ember lettem volna, az arcomon piros foltok jelentek volna meg. Nem vettem észre hogy Ő is itt van, és nem volt szokásunk meg osztani mással a személyesebb pillanatainkat.
- Jacob kérni szeretne tőlünk valamit – Edwad hangja komor volt, először szólalt meg mióta vissza ért a Cullen házból.
- Mi a baj? – kérdeztem rá nézve, majd Jacobra
- Mindjárt meg tudod – Edward hangja még mindig komor volt, de át karolt, és újra meg csókolt
- Akkor menjünk beljebb – mondtam, és óvatosan meg löktem Jacobot a nappali felé. Mi után kényelembe helyezte magát a fotelban, és pedig le ültem Edward mellé a kanapéra nem bírtam tovább.
- Szóval, mit szeretnél kérni, Jake? – próbáltam nem azt a hangulatot teremteni, mintha a lányom barátjával beszélnék, hanem mint a barátommal. A legjobb barátommal. A szemébe néztem, és egy kis félelem csillogott benne. Ezt nem értettem.
- Én arra gondoltam, szóval, hogy, úgy is együtt vagyunk, és leszünk Nessievel, és – itt le hajtotta a fejét – először tőletek szerettem volna kérni a kezét – mondta. Ideges volt, a kezeit tördelte, és izzadság cseppek a homlokán gyöngyöztek
Egy kicsi meg döbbentem. Persze, tudtam hogy el fog jönni ez is, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Azt is tudtam, hogy nem mondhattunk nemet, ez lehetetlen volt. Az első ok, amiért nem utasíthatjuk vissza, az az, hogy ezzel a lányunk boldogságát gátolnánk. A második, hogy nekem Jacob nagyon sokat jelent, és nagyon sokkal tartozom neki. Talán az életemet köszönhetem neki, ha nem tartja bennem a lelket, akkor most lehet, hogy nem lennék itt. Akkor Ő volt nekem a Nap, melynek fénye fel melegített, ha fáztam. Neki most Renesmee jelenti ugyanezt, és nem foszthatom meg Őt a Napjától, mikor Ő oly sokáig meg ajándékozott saját sugaraival. Nem tehetem ezt vele, hisz Ő a legjobb barátom.
- Jake, adnál egy pár percet nekünk kettesben? – kérdeztem. Tudtam, hogy most, ha sor kerül rá, muszáj el mondanom Edwardnak, hogy mekkora mértékben befolyásolta Jacob az állapotomat, ami azzal jár, hogy meg kell tudnia, mennyire voltam rosszul. A második lehetőség – ebben reménykedtem – hogy arról fogunk beszélni, hogy Nessie boldogágát gátolnánk csak azzal, ha most nemet mondunk.
- Persze – válaszolt Jake, és fél másodperc múlva el tűnt az ajtóban.
Amint az ajtó be csukódott Edwardhoz felé fordultam.
- Nekem sem könnyű – mondtam – de nem mondhatunk nemet
- Nem akarom el veszteni Nessiet – suttogta Edward
- Ettől nem veszíted el, de sokkal tartozom Jakenek, nem tehetem ezt vele. És szerintem inkább próbáljunk örülni a boldogságuknak. Mert boldogok, Edward, látom Nessie szemében. Szeretik egymást, és azt jelentik egymásnak, mint amit te nekem, és amit én neked. – próbáltam kicsit jobb kedvre bírni
- Nem tartozol semmivel neki – a hangja halk volt
- De igen. Edward, te nem tudod mennyivel – a mondat végét már alig lehetett hallani
Rá néztem Edwardra, és az arca torz volt a fájdalomtól. Fájtak neki a szavaim.
- Edward, ne haragudj, én nem akartalak meg bántani, ne haragudj rám – végre rám nézett
- Nem a te hibád – suttogta, és az arcát a tenyerébe temette
Az álla alá nyúltam, és a fejét magam felé fordítottam, kényszerítve ezzel, hogy rám nézzen.
- Nem a te hibád, ne hibáztad magad – mondtam a szemébe nézve. Fájt látnom, hogy szenved
- Szeretlek – suttogta, és tartotta a szemkontaktust
- Én is téged. Örökké – válaszoltam, majd meg öleltem
- Gyenge vagyok – szólalt meg megtörten hosszú csend után
- Ez az én nagy szerencsém – mondtam mosolyogva, és végre Ő is mosolygott
- És az enyém is – válaszolt mosolyogva
- Szólhatok Jacobnak? – kérdezte, amin meg lepődtem. Nem láttam rajta ellenszemvet
- Persze – arcomon újra halvány mosoly látszott
Edward még egyszer vissza mosolygott, és el tűnt az ajtóban. Biztosan tudta, hogy hol keresse, révén hogy gondolatolvasó. Egy perc múlva vissza jöttek mind a ketten. Jacob vissza ült a fotelbe, Edward pedig vissza mellém a kanapéra.
- Szóval – kezdtem bele – meg beszéltük ezt Edwarddal, és nem látunk akadályt. De Jake, meg kell ígérned valamit. Illetve két dolgot. – Jacob arcára folymatosan ült ki a mosoly
- Mond, Bella – most már majdnem fülig érő mosoly látszott az arcán
- Az első, hogy mindig vigyázol Nessiere, és soha senkinek nem engeded hogy bántsák. – Jake bólogatott – A második, hogy nem tekintesz rám úgy, mint az anyósodra – mosolyogtam
- Ez mind teljesíthető. Köszönöm – és láttam az arcán, hogy komolyan mondta, hogy köszöni
- Még egy kérdés. Mikor akarod meg kérni Nessie kezét? – kíváncsiskodtam
- Hát, még nem tudom. Segítenétek ki választani a gyűrűt? – az arca kérlelő volt, Ő nem értett az ilyen dolgokhoz
- Persze Jake. Holnap? – kérdeztem – jöhetne Alice is, Ő a szakértő ebben a témában
- Igen, az jó lenne. Szólni fogok Alicenak – még mindig mosolygott
- Biztosan nagyon izgatott lesz, az is lehet hogy már el kezdte tervezni az esküvőt – mind hárman nevettünk
- Na de én megyek, Nessie már biztosan hiányol. Sziasztok – köszönt, majd ki sietett az ajtón
Nem beszéltünk Edwarddal, csak el mélyültünk egymás szemében. Végig pörgettem az agyamban minden egyes Vele töltött pillanatot. El toltam magamtól a pajzsom, és Edward is nézte velem az emlékeimet. Életem legfontosabb eseményi hozzá kötődik. Együtt tanultunk meg szeretni, együtt tanultunk meg élni, és együtt találtuk meg az életben a boldogságot. Jó volt látni hogy Edward is meg találta, abban az életben, melyben száz évig magánytól szenvedett. Meg találta abban az életben a boldogságot, amit nem magának választott.

 
 


Itt vannak képek a legújabb trailerből HD minőségben

A továbbiakat itt meg nézhetitek

Ez a nem kamerás minőség, igaz hogy egy kicsit halkabb, de sokkal évezhetőbb:)

itt a letöltő link Full HD minőségben:)

1.fejezet


- Sötét volt, és nagyon hideg. Az erdőben rohantam kutatva valami után. Nem tudtam mi volt az, de kerestem. Csak annyit tudtam, hogy létfontosságú az életemhez. Futottam, és egy ág az arcomba csapódott, de nem érdekelt, csak arrébb löktem, és kerestem tovább. Gyorsabban kezdtem futni, és úgy tűnt, hogy ez az erdő végtelen. Csak mentem, és mindenhol fák, és bokrok, nem volt köztük hely, ahol el kanyarodhattam volna. Mikor meg botlottam egy ki álló bokor alsó ágában el estem. A föld sáros volt, és hideg, de nem tudtam fel állni. Fel adtam a reményt, hogy meg találom azt, amit kerestem. Hirtelen valaki lába az arcom előtt volt, fel néztem, de nem láttam az arcát.

Sikítást hallottam, mérhetetlenül fájdalmas, és hangos sikítást. Ki nyitottam a szemem, és rá jöttem, hogy én sikítok. Gyorsan a párnába temettem a fejem, és a sikítás tompább, majd egyre halkabb lett. Mikor abba tudtam hagyni fel ültem, és körül néztem. Nem voltam az erdőben, a szobámban voltam. Az ablak nyitva volt, és a jeges levegő csak úgy ömlött a szobába. Gyorsan fel álltam, és az eszembe villant az, hogy régen miért volt mindig nyitva az ablak. Egy kép, a mélyen el zárt emlékeim közül a szemem elé villant. Az ágyamon feküdtem, az Ő mellkasán, és egymásra mosolyogtunk. Olyan érzésem volt, mintha ki húzták volna a lábam alól a talajt, és térdre rogytam. A könnyek utat törtek maguknak, és nem volt erőm gátolni őket. Patakokban folytak le az arcomon, el áztatva ezzel a pólómat. Rá néztem az órára, és el mosódottan ugyan, de láttam, hogy délután öt óra van. Annyira kimerült voltam, hogy el aludtam. A szemem elé vetült az arcképe. Most már zokogtam, arcomat a tenyerembe temetve, magamba burkolózva. A sebeim, melyeket Ő hagyott maga után újra fel szakadtak, és hasogattak, mely miatt egész testemben remegtem. Minden erőmet össze szedve az ágyamra ültem, várva valamit. Talán a megváltó halált, melyről tudtam, hogy magától nem jön el. Hirtelen egy ötlet villant az agyamba. Sokszor gondolkodtam már rajta, de eddig Charlie miatt nem tettem semmit. De most, mosolyogva jön haza, és ahogy meg lát sóhajtva ül le a TV elé. Többször hallottam sírni, miattam. De ha most meg szűnnék létezni, apám egy idő után túl tenné magát rajta. Az emberi agy olyan, mint a szita. Erre a mondatra gondolva újra sírni kezdtem. Fel álltam az ágyról, és a fürdőbe indultam. Mivel mindig én raktam rendet, tudtam hogy apám a fürdőszobai kisszekrényünkben tartja a borotváit, és a pengéket. Be nyitottam a fürdőbe, és ki nyitottam a szekrényt. Minden úgy volt, ahogy a múlt hétvégei takarítás után hagytam. Ki vettem egy csomag három darabot tartalmazó pengét, és zsebre tettem. Le mentem a konyhába, papírt, és ceruzát ragadtam, és írni kezdtem

”Apa!
Nagyon sajnálom, de mindenkinek így lesz jobb. Szeretlek, ne haragudj rám.

Bella”

Nem vittem magammal semmit, csak a még mindig a zsebemben lévő pengéket. El indultam ki felé az ajtón, majd miután be zártam még egyszer a házra néztem, és az ablakomra tévedt a pillantásom. Az alatt láttam valamilyen mozgást. Kíváncsi lettem, és bár féltem tőle, hogy mi van ott, arra gondoltam, hogy nekem már úgy is mindegy. Lassan oda lépkedtem, és egyre élesebben rajzolódott ki egy ember alakja, aki felfelé néz az ablak felé. Közelebb értem, és nem hittem a szememnek. A lemenő nap fénye meg világította a bőrét, és bronzvörös haját. A lépteim zaja hangosabb lett, és hirtelen felém kapta a fejét.
- Bella – suttogta zavartan, majd hozzám rohant.
- Az nem lehet – én magamnak suttogtam, és bár biztos voltam benne hogy meg hallotta, reménykedtem az ellenkezőjében.
- Mi nem lehet? – a hangja még mindig zavart
- Edward? – kérdeztem, az én hangom is zavart. A zsebemhez kaptam.
Hirtelen meg ölelt, és meg csókolt, hevesen, őrülten, szerelmesen. Hideg ajkai megnyugvást biztosítottak, bár a szívem őrülten kalapált. A sebeim el tűntek, de nem reménykedtem. Egyáltalán nem volt biztos hogy velem marad. A csókunk meg szakadt, de nem engedtem el, még mindig öleltem.
- Szeretlek – suttogta Edward.
- Hogy? – kérdeztem tőle zavartan
- Szeretlek Bella, hazudtam neked. – mondta le hajtott fejjel
- Mi? – kérdeztem
- Azt mondtam neked, hogy nem szeretlek, és hogy nem vagy jó nekem. – csak suttogott, de nem nézett rám
- Tudom hogy ezt mondtad, de mért? Mért, Edward? Mért mentél el, mért hagytál engem itt? – a hangom kétségbe esett, újra arra gondolva, hogy el hagyott
- Mert szeretlek – nem értettem a válaszát
- Azért, mert nem akartalak veszélybe sodorni azzal, hogy itt vagyok – a fejét újra le hajtotta
Szorosan meg öleltem, és a fejemet a mellkasába temetve sírtam.
- Bella, Bella ne sírj, itt vagyok, semmi baj, itt vagyok örökre, nem megyek többet sehová.
- Megígéred? – kérdeztem fel nézve rá
- A szavamat adom rá – mondta majd le törölte a könnyeket az arcomról
- Szeretlek – suttogtam
- Én is téged, te vagy az életem – mondta, és magához szorított.



Már régen mondta Renesmee, hogy meséljek neki arról, mikor még ember voltam. Ez az emlék élt bennem legtisztábban, az Esme szigeten töltött napok után.
- És azóta vagytok együtt újra? – kérdezte a lányom. A szeme sarkában meg jelent egy könnycsepp, amit én le töröltem, és utána válaszoltam
- Igen, az óta. – mondtam
Nem volt alkalmam ezt el mesélni neki eddig. Most Edward vadászott, és olyankor akartam, amikor nincs itt. Nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neki, és saját magát hibáztassa. Láttam, ahogyan Jacob meg öleli Nessiet, és egymásnak azt suttogják: ”Szeretlek”.
Mosolyogva néztem őket. Jó volt látni, hogy Jacob meg találta a boldogságot, még hozzá az én lányommal. Mert Boldogok voltak, határtalanul, és felhőtlenül.
- Mikor jön apa? – kérdezte Nessie
- Nem tudom, majd ha jól lakott, miért? – kérdeztem
- Mert meg akarom ölelni – suttogta, majd el pirult
- Oh, kicsim – mondtam, majd meg öleltem, és egy puszit nyomtam a homlokára
Nem sokkal később Edward lépett be az ajtón.
- Sziasztok – mondta, és hozzám rohant
- Hiányoztál – suttogta a fülembe
- Te is – mosolyogtam, majd meg csókoltam
- Apa – szólalt meg Renesmee, majd meg ölelte az apját
- Szia, kicsim – suttogta Edward
Rájuk nézve le pergett a szemem előtt, amikor először láttam Edwardot a karjaiban Renesmeevel. Az emlékre el mosolyodtam, és a szemem viszketett, ami annyit jelentett, hogy ha ember lettem volna, akkor könnyeznék. Tíz év telt már el azóta, és még mindig olyan tisztán emlékszem, mintha tegnap lett volna. Mikor el engedte Nessiet a karjait körém csavarta, én pedig szorosan magamhoz húztam.
- Nagyon szeretlek – suttogtam
- Én is téged – válaszolt – te vagy az életem – mondta, és a szemem újra viszketett. ugyan azt mondta, mint az előbb mesélt emlékemben.
Puszit nyomtam az ajkaira, és le huppantunk a kanapéra. Ő magára húzott, és csak néztük egymást. A pillantása arra emlékeztetett, mintha olyasvalamit nézne, ami a következő pillanatban el tűnik a szeme elől, és örökké nélkülöznie kell. Olyan volt, mintha álmodna, és számomra is olyan volt, mint egy gyönyörű álom, mely örökké tart.

Itt a harmadik, legújabb előzetes! Hihetetlen jó, én már sokkot kaptam, nagyon jó! Ha nem indulna a videó, itt a link a letöltéséhez: http://data.hu/get/1703541/NM_-trailer.mp4.html

Ehhez kell VLC, vagy ha avi- ban szeretnéd le tölteni: http://data.hu/get/1703342/N_to_tha_M_Full_Length_in_HD_with_No_Fan_Girl_Screaming__.avi.html