7.fejezet
Ajándék
Az ablakon belépve megpillantottam Bellát, aki az ágyon feküdt, az arcát egy párnába temetve sírt. Hang nélkül az ágy mellé léptem, és simogatni kezdtem a hátát. Láthatóan nem vette észre eddig a jelenlétem. Az érintésemtől kissé megugrott, majd felém fordult, és lehúzott az ágyra. Meg ölelt, majd szemeiben kérlelést láttam. Tudtam mit szeretne.
Lassan közeledtem felé, mielőtt megcsókoltam volna, még könnyáztatta arcára néztem. Az ajkai forrók voltak, az arca is mintha lángolna. Lassú tempót diktáltam, és Bella sem sietett. Miután az ujjai már a hajamat szántották, és az én ujjaim is az arcát fedezték fel zihálva hajoltam el tőle. Bella is zihált.
- Ez… - dadogtam. Soha nem éreztem még ilyen erősen a vágyaimat, és a félelmeimet egyszerre
- Igen – mondta Bella levegő után kapkodva. Ezt a vágyainak tudtam be. Reméltem, hogy el tudtam feledtetni vele – ha csak erre a pár másodpercre is – a fájdalmát
- Menjünk át hozzátok, kérlek – kérte Bella még mindig szomorú hangon
- Rendben. Bella, el akarod mondani, hogy mit mondott Jacob? Persze ha nem szeretnéd, én meg értem
- El fogom mondani, ma este, rendben?
- Jól van. Induljunk
- Várj, rendbe rakom magam. Nem akarom, hogy a családod így lásson. Megtennél valamit?
- Bármit –válaszoltam
- Ne szólj nekik – mondta kérlelően
- Alice tud róla, nem tudom mondott a többieknek. De én nem fogok szólni – öleltem magamhoz
- Köszönöm – mondta majd elment a fürdőbe. Mikor ki jött jobban nézett ki, de a szemei vöröslöttek
Mivel Charlie csak este ért haza, és Bella most hozzánk szeretett volna menni nem tudtam nemet mondani. Igazából soha nem tudtam neki nemet mondani, csak két esetben. Akkor is csak a lelkét, és az életét féltve. Az átváltoztatása, és a szerelmünk testi beteljesülése volt ez a két dolog. Az autóhoz értünk, ki nyitottam Bellának az ajtót, majd megkerülve a kocsit én is beszálltam. Az úton csöndben voltunk, én Bellát néztem, akinek az arcán halvány reménykedő mosoly ült. Nem tudtam minek köszönhetően, de nem kérdeztem meg. Könnyes arc most boldogságot sugárzott. Nekem is mosolyognom kellett ezen. Mikor oda értünk Bellának ki nyitottam az ajtót, majd meg fogtam a kezét, összekulcsolva az ujjainkat.
Beléptünk a házba, és meglepve tapasztaltam, hogy mindenki mosolyog, és rám néz. Bella aprót biccentett Carlisle felé, aki szó nélkül eltűnt a lépcsőn. Hallottam, hogy keres valamit, majd papírzörgést. Eközben magában egész végig antibiotikumok nevét ismételgette magában. Pár másodperc múlva megjelent a lépcső tetején, kezében egy négyzet alakú, papírba csomagolt tárggyal. Lejött, és szó nélkül a kezembe adta. Kérdőn néztem Bellára.
- Csak nyisd ki – mosolygott őszintén. Ez annyira jó volt, biztosra vettem, hogy ebben a pillanatban tényleg boldog. Hosszú napok óta először láttam ezt a mosolyt
Egyszerűen volt be csomagolva, egyik kezemmel elkezdtem kicsomagolni, a másikkal még mindig Bella ujjaiba kapaszkodtam. Végül meg láttam. Egy kép volt, rajta egy nő, mellette egy kisfiúval, akinek fogta a kezét, és mosolygott. A kép aljára ez volt írva:
„Edward Anthony Masen, és édesanyja, Elizabeth Masen”
Nem rohamoztak meg emlékek, csak szívbe markoló érzések. Az édesanyám volt a képen, és az én kezemet fogta. Rám mosolygott. Kavargott bennem mindenféle érzés. Szeretet a mostani családom iránt, és a képen látható édesanyám iránt. És fájdalom, amiért nincs egy önálló emlékem sem róla. Sok-sok év után először éreztem az emberi családom hiányát, és ez mélyen, legbelül érintett meg. Persze láttam édesanyámat Carlisle emlékein keresztül, de képet soha nem láttam róla, amin én még ilyen kisgyerek vagyok, és anyukám fogja a kezem, vagy egyáltalán amikor velem van. Carlisle azt mondta, hogy édesanyám utolsó kívánsága az volt, hogy bármilyen módon mentse meg az életem. Minden eszközt felhasználva, ami hatalmában áll. Ezek után szegény ki lehelte a lelkét. Ezek voltak az utolsó szavai.
- Egy ismerősöm régi képek feljavításával foglalkozik. Meg találtam ezt a képet, és elvittem hozzá. Az egész Bella ötlete volt – szólalt meg Carlisle. A szemem már viszketett, sírtam
- Köszönöm – suttogtam halkan. Annyira megható volt, hogy megtették ezt, nem tudtam türtőztetni magam. Mindenkit körbe öleltem a családban, Bellát pedig megcsókoltam
- Neked külön – suttogtam Bella szemeibe nézve – annyira, de annyira köszönöm –ismételtem magam
- Ez csak egy tárgy, próbálom meg mutatni, hogy mennyire szeretlek – mosolygott. Nem tudta, hogy mennyit jelent ez nekem
- Tudom, hogy szeretsz – öleltem meg gyengéden. Most nem okozott problémát az illata
- De nem tudod el képzelni, mennyire – suttogta a fülembe
- Nincs igazad – válaszoltam
Ezek után már nem beszéltünk. Felmentünk a szobámba, és az ablakon keresztül néztük, ahogy alkonyodik. Most nem voltam szomorú, amiért vége van a napnak. A legfőbb vágyam teljesült, és még anyukámat is láthattam egy képen, amin velem van. Bella most boldog, és reméltem, hogy még sokáig láthatom így. Reméltem, hogy majd mosollyal az arcán alszik el.
- Te értem születtél – suttogtam
- Ez így van. És te értem változtál át – válaszolt ő is halkan. Minket egymásnak rendelt a sors, és erre a gondolatra újra szembe kellett néznem a ténnyel: Bella át fog változni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése