6.fejezet
Jacob
Bella falfehér arccal nyitott ajtót, mikor meg látta a Jacobot a szeme könnybe lábadt. Szinte nekem is fel kellett néznem rá.
- Bells – mondta Jacob jókedvűen engem figyelmen kívül hagyva
- Szia Jacob – köszönt halkan Bella felnézve
- Mit akarsz itt, kutya? – igazán ideges voltam Jacob miatt. Miért tolakodik be a házba, ahol semmi keresnivalója? Bella persze nem így látja…
- Bellához jöttem – mondta. Máris remegett
- Ha itt mersz át változni, darabokra téplek, meg értetted, korcs? – kérdeztem Bellát magam mögé tolva
- Harcolni akarsz? – kérdezte Jacob
- Belláért meg teszem – mondtam. A hangom nyugodt volt, tudtam, hogy így tudom legjobban felhúzni. Ha nyugodt maradok
- Mit akartok ti? – kérdezte Bella, majd zokogni kezdett. Figyelmen kívül hagytam Jacobot, Bellát újra a nappaliba vittem, de most a karjaimban. Jacob követett minket
- Látod mit tettél, kutya? – kérdeztem. Kezdtem újra dühös lenni, Jacob pedig a gondolataiból ítélve alig tudta csillapítani a dühét.
- Azt hiszed én tettem vele? Meg mentettem az éltét, te büdös vérszopó – ordította
- Ne civakodjatok, kérlek – zokogott Bella még mindig. Már a kanapén feküdt. Mindketten elhallgattunk, de Jacob gondolati csak úgy pörögtek. Azon gondolkozott, mivel okozhatna nekem fájdalmat.
Fizikai fájdalmat semmivel nem tudott volna, de mégis el érte, hogy szenvedjek. A gondolataiban Bella volt, akkor este, mikor Sam Uley megtalálta. Szörnyű volt ezt látnom, majd lassan váltakoztak egymás után a képek. Nem tudtam uralni az arckifejezésem, a szemem elé vetülő képek belülről égettek.
Bella most egy motoron ült, majd hirtelen elvesztette az fölött az irányítást, és elesett. A fején tátongó seb őrülten vérzett. Bella bocsánatot kért Jacobtól, az pedig értetlenül kérdezte meg, hogy miért kér bocsánatot azért mert vérzik. Bella arca eltorzult a fájdalomtól.
- Jacob, mit csinálsz? Mit teszel vele? Bármit csinálsz hagy abba. Most – kiabált dühösen Bella. Jacob másra gondolt, és eltűnt az arcáról a felsőbbrendű mosoly is Bella szavait hallva.
Mi után rendeztem a vonásaimat Bellára néztem.
- Semmi baj, szerelmem – mondtam letérdelve a kanapé széléhez. Meg csókoltam a homlokát, majd magamhoz húztam – semmi baj – suttogtam.
Mindeközben Jacobot figyeltem a szemem sarkából, most az arcára ki ülő kifejezés düh, szeretet, és fájdalom keveréke volt. Újra remegni kezdett. Az arca rézszínből vörösre változott.
- Te rohadt vészívó szörnyeteg – motyogta Jacob. Bella nem hallotta
- Bella, beszélhetnénk? – Jacob keze még mindig remegett
- Szó sem lehet róla – álltam néztem Jacob szemébe dühösen. Mit képzel ez a kölyök? Azt hiszi, hogy egyedül hagyom Bellával, mikor ennyire labilis, és bármikor egy hatalmas farkassá változhat? Idióta rühes dög..
- Ezt Bella is el tudja dönteni. Nem rendelkezhetsz felette – mondta Jacob
- Bella, beszélhetnénk? – kérdezte újra Jacob. Feltápászkodott, még mindig nagyon rosszul nézett ki
Bella erőtlenül bólintott, majd felállt a kanapéról, és elindult Jacobbal a szobája felé. Féltem, hogy leesik. Még hátra fordul a lépcső tetejéről
- Ne haragudj – szájával, hangtalanul formálta a szavakat. Mikor eltűnt a lépcső tetején elindultam az ajtó felé.
Mikor kiértem rohanni kezdtem, nem tudtam hova megyek. Csak futnom kellett. Lábaim nagy sebességgel vittek. Az eső még mindig esett, és a köd is leült az erdőben. Végül a rétünkön találtam magam. Az agyam automatikusan ide koordinált. Lefeküdtem a rét közepére. Olyan volt, mintha az egyik felem nem is lett volna ott. Az a felem Jacobbal volt most. Ott fekve csak Bella járt az eszemben. Nem zavart sem az eső, mely egyenesen az arcomra esett, sem a szél. Minden gondolatom ő volt.
Nem tudom, meddig fekhettem ott, de amikor elérkezettnek találtam az időt felpattantam, és visszaindultam. Szégyelltem magam, amiért ott hagytam Bellát a házban. Futni kezdtem, de most nem segített sem a sebesség, sem az arcomba csapó jeges levegő. Nem tudtam elhessegetni a fájó gondolatokat. Bella azt mondta „ne haragudj”. Miért haragudnék? Buta bárány, tudom, hogy szüksége van Jacobra. Ha nem is értettem, de tudtam, hogy így van. Különben sem tudnék rá haragudni, amiért azt teszi, amit a szíve diktál. Én így szerettem, Ő így volt Bella, minden egyes tulajdonságával együtt. De örültem a tudatnak, hogy az én karjaimban talál támaszra. Én kellettem neki, bármennyire is hihetetlen volt ez számomra. Nem értettem mit szeret egy ilyen szörnyetegen, mint én. Főleg azok után, amit vele tettem. Fél évig magába zuhanva szenvedett, és ezek után még megmentette az életem, és szó nélkül visszafogadott. De láttam Jacob gondolataiban, hogy menyire meg volt törve, motorozott, és mindenféle őrült dolgot ki próbált. Gondolom próbálta terelni a gondolatait.
Vissza értem a házhoz, és nem hallottam, hogy Jacob még ott lett volna. Csak Bella ütemtelen légzését, a zokogását, és a hevesen verő szívét hallottam. Féltem beugrani az ablakon, még mindig nem múlt el az érzés, hogy itt hagytam őt. Végül az összes lelki erőmet összeszedve ugrottam be az ablakon. Szörnyetegnek éreztem magamat, egy lelketlen, szívtelen, és érzésektől mentes szörnyetegnek.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése