˙Twilight Saga Fanfiction˙

18.fejezet
(Edward szemszög)
A karjaimban vittem Bellát a házba, nem törődve semmi mással. A csomagokat a verandán hagytam, azok most nem számítottak. Nagyon örültem neki, hogy Bellának mennyire tetszett a sziget. Tetszett neki az ajándékom, és ez mindennel felér. A kilátástól - melyet az éjszakai óceán végtelensége jelentett - pedig egyenesen el volt ámulva. A szemében a boldogság fénye újra és újra boldoggá tett engem is. Még a verandán emeltem fel szerelmemet, csókunk az óta sem szakadt meg. Bellát az ágyra fektettem.
- Be hozom a csomagokat - mondtam meg szakítva a csókot, de Bella nem engedett el.
- Ne menj – mondta. A lábait a derekam köré fonta, kezével pedig a tarkómat tartotta.
Vággyal telt szeme maradásra bírt, a csomagjaink rá értek. A levegő szinte izzott körülöttünk. Ha bár a vágy köde elöntötte elmém, minden egyes mozdulatomra figyeltem. Teljesen tökéletessé akartam ezt tenni Bellának. Ez az ő estéje, és most semmi nem számított ezen kívül. Nem érdekeltek a saját vágyaim, vagy a külvilág. Tökéletessé akartam tenni, ha már az első nász utunkon – létemtől fogva – nem tudtam mindent meg adni. Bella bőre szinte égette az enyémet, de mégis, ahol hozzám ért libabőrös lettem.

Reggel léptek zajára lettünk figyelmesek. Mind ketten felkaptuk a fejünket.
- Meg nézzük? – kérdezte Bella
- Menjünk – mondtam. Féltem, hogy valami vagy valaki el fogja rontani a nászutat.
El indultunk ki az ajtón miután fel öltöztünk. Bella mögöttem jött, én el indultam a zaj irányába. Nem tudtam szigeten lakó állatokról, bár biztos voltam benne, hogy vannak itt különféle fajokból példányok. Éreztem egy illatot. Valamilyen ragadozó állat vérének illatát.
- Uhm, érzed? – kérdezte Bella
- Igen – mondtam
- Vadászunk? – kérdezte – szomjas vagyok
- Vadásszunk - mondtam. Bella rám nézett, majd mosolyogva indult az illat irányába.
Az ösztöneim beindultak, az illat bódító volt, és tényleg rég vadásztam. Más irányba indultam mint Bella. Ilyenkor mindig szabadságot hagytunk egymásnak. Az illat újabb hullámokban csapta meg az orrom. Gyorsabban kezdtem futni, és nem figyeltem oda, hogy csendben legyek. Most csak a vér irányított. Hallottam az állat rémült futásának gyors iramú lépteit, de tudtam, hogy gyorsabb vagyok. Nem sok idő telt el még utol értem a hegyi oroszlánt. Nem is gondoltam volna, hogy itt él ilyen faj. A bennem élő szörny kéjesen felmorgott. Rá vettem magam a nagytestű állatra, majd vérének elbódító ízét élveztem pár percig. Meg lepődtem a mértéktelen jól lakottságomon egy oroszlántól, bár egyáltalán nem bántam. Máskor sokkal több vér kell ennek az állapotnak az eléréséhez. A torkomban már elhanyagolható volt a lángok nyaldosása. Ezt már teljes mértékben meg szoktam, el tudtam viselni. Elindultam meg keresni Bellát. Éreztem az illatát, melyet ezer közül, és végtelen távolságokból is felismernék. Futni kezdtem, és nem sokkal később már a karjaimban tartottam Bellát. Ő nem rég végzett az evéssel, és fura módon ő is egyetlen darab oroszlánnal jól lakott.
- Biztosan a táplálkozásuk miatt van. Ha a táplálékuk számukra táplálóbb, a vérük nekünk is többnek tűnik. Laktatóbb – magyaráztam
Bella mosolygott, próbált el nyomni egy kacajt. Kérdőn néztem rá, erre el nevette magát.
- Min nevetsz, édesem? – kérdeztem derekára helyezve a kezem.
- Olyan aranyos vagy amikor ilyen komolyan magyarázol. – mondta nevetve. Én is el mosolyodtam.
Tényleg, annyira boldog volt! Ő volt az életem értelme, Bella mindent ki ölt belőlem, amitől egy szörnyre hasonlítottam volna. Az egyetlen dolog, ami emlékeztetett arra, hogy vámpír vagyok a vérszomjam volt. Minden, ami addig voltam, míg Bellával nem találkoztam, a rideg személyiségem, és a fagyott, érzéketlen szívem meg változott. Nincs olyan lény a világtörténelemben, aki jobban szeretett volna valakit, mint én Bellát. Ő volt a legtisztább lelkű lény a világon vámpír léte ellenére. Arra gondoltam, hogy először milyen nehéz volt el viselnem, a tudatot, hogy szerelmes vagyok. Először nem ismertem fel az érzést sem. Féltem, szinte rettegtem tőle, hogy árthatok neki. Sok-sok baj, és nehézség után végre tényleg, mindketten teljesen boldogok lehetünk. Egymással. Máshogy nem is menne, el fogadtam a tényt, aminek pár évvel ez előtt, mikor Bella tizennyolc éves lett még az ellenkezőjében bíztam. Mi nem lehetünk egymás nélkül boldogok. Akkor azt hittem, hogy Bella képes rá, alá becsültem az érzéseit, amiért örök időkig átkozni fogom magam. De próbálok a jelenben élni, ami az Ő társaságában nem nehéz. Sőt, nem is tudnék a múltban élni Bellával az oldalamon. Soha az életemben nem voltam még ennyire biztos a boldogságom szilárdságában. Örökké. Örülök, hogy akkor végül az önző felem győzött, amelyik mindenestül magának akarta Bellát. Ha akkor nem a szívemre hallgatok, nem lennénk most itt együtt. Az eszem folyamatosan azt sugallta: Ki kell bírnod, Belláért. Ki kell bírnod, Belláért. De végül nem bírtam ki. Ez az én nagy szerencsém.
- Mire gondolsz most? – szakította meg a gondolatmenetemet szerelmem
- Arra, hogy ha akkor – Bella tudta, melyik időszakról beszélek – nem a szívemre hallgatok, most is külön lennénk. Te nem lennél vámpír, és nem lennél velem. És el ismerem, hogy te sem lehettél volna boldog nélkülem. – mondtam. Bella megértő mosollyal nézett rám.
- Igen, ez az én nagy szerencsém. Győztek az érzések – suttogta hozzám bújva.
Nem válaszoltam, csak meg csókoltam. A vad, felszínes vágyakat most gyengéd, de annál mélyebb érzések váltották le.
- Szeretlek – suttogtam
- Én is téged – mondta. A szemeiben érzelmek villództak. Boldogság, szerelem, öröm, és ahogy arra az időre gondolt, amikor nem voltam vele szomorúság. Újra meg csókoltam, és ebben a csókban minden egyes percünk benne volt. Minden külön, és együtt töltött percünk, minden egyes éjszaka, a saját lakásunkban, és az összes külön töltött perc amikor én nem voltam ott neki. És ő sem volt velem, bár ön hibámból. Ez a csók mindent ki fejezett.
- Örökké – csak ennyit mondtam.
Órákig álltunk az erdőben egymás szemébe nézve, szavak nélkül mondva el, mennyire szeretjük egymást.