˙Twilight Saga Fanfiction˙

A karácsonyi ajándék, hogy másfél oldallal hosszabb lett, és történt valami, amit szerintem már vártatok:)

30.fejezet

Egy új élet kezdete

- Két lehetőséget látok. – kezdett bele hosszas gondoldás után apám – az egyik, hogy elutazunk, és azt mondjuk, hogy Bella nagyon megbetegedett. A másik, hogy az hazudjuk, hogy meghalt.

- Charlie mindkettőbe belepusztul. – suttogta Bella talán csak magának.

- Bella, még mindig változtathatsz a döntéseden. – húztam közelebb magamhoz. Szemeiben újra könnyek csillogtak.

- Nem, ezt akarom! – jelentette ki.

- Rendben, akkor vagy választanunk kell, vagy kitalálni valami mást. – mondtam

- Semmiképpen sem szerezhet tudomást a vámpírokról. Veszélyes lenne rá. – mondta Bella, és igazat kellett adnom neki. Már így is elég veszélyes, hogy Bella tud rólunk.

- Igazad van. – bólogattam. – De ki kell valamit találnunk! Vagy választani. Sajnos nincs más lehetőségünk. – mondtam végig Bellát nézve.

- Oké, akkor haza megyek. Beszélek Charlieval, látni akarom még egyszer. Utoljára… - hajtotta le a fejét szerelmem. Láttam az arcán, hogy küzd az apja iránt táplált érzelmei ellen.

- Haza vigyelek? – kérdeztem halkan.

- Ühüm. – bólogatott.

- Oké, gyere. – mondtam, majd lágyan felállítottam Bellát.

Szinte vonszolta magát, a teste erőtlenül haladt az ajtó felé. Féltem, hogy összeesik, ezért átfogtam a derekát. Beültettem az anyós ülésre, mire egy gyenge mosolyt erőltetett az arcára köszönetképpen.

Beültem az autóba, de mire a földút végére értünk már nem bírtam, és megszólaltam.

- Bella, látod, mennyi fájdalommal jár ez. Főleg így, hogy meg kell szakítanod minden kapcsolatodat az emberekkel. Miért akarod ezt mégis? És ne mond, hogy miattam! Ez őrültéség! – fakadtam ki. Próbáltam hatni rá, háta visszalép, és azt mondja, ember marad. De amint rám emelte a tekintetét, már meg is bántam, hogy kimondtam ezeket a szavakat.

- Ezt akarom! – motyogta halkan, az „akarom” szót erősen megnyomva. Tekintete könnyes volt, mégis az a szilárd elhatározás, amit a szemeiben láttam, megdöbbentő volt. Hogy valaki ennyire akarjon valamit, csak azért, hogy egy olyannal legyen örökké, mint amilyen én vagyok. Elvesztené a lelkét csak miattam.

- De az apád, és az a…Jacob, és az emberi barátaid.. – mondtam volna tovább, de belém fojtotta a szót.

- Edward! Ez mind nem számít. Nem számít, hogy elvesztem ezeket, tudtam, hogy egyszer el kell köszönnöm tőlük. De ez egyáltalán nem fontos! Te számítasz, csak te és semmi más a világon! Veled akarok lenni, és nem megöregedni. Csak veled lenni, minden percet veled tölteni az életemből, olyan nagy kérés ez? Nem érdekel, mit kell feladnom ezért! Érted? – a magabiztosság szinte ordított a hangjából.

- Mindezt, csak miattam? – kérdezte vissza bambán. soha nem tudtam volna meghatározni, hogy Bella mennyire szeretett. Nem tudtam volna megmondani, mert a saját mércém sokkal többet bírt.

- Mit hiszel, Edward? Szerinted mit jelentesz nekem? – kérdezte már dühösen.

- A szerelmed vagyok. – vágtam rá azonnal.

- Te most nem mi miatt nem tudod felfogni, mennyire szeretlek? Magad miatt, vagy miattam? – kérdezte.

- Bella, nem tudom, hogy vagy képes szeretni egy ilyen magamfajta szörnyeteget. – néztem végig magamon undorodva. Közben a ház elé értünk, de Bella észre sem vette.

- Nem bizonyítottam még be neked, hogy mennyire szeretlek? – nézett rám csalódottan.

- De igen, Bella! Kérlek, bocsáss meg! – kérleltem. Láttam Bellán, hogy lassan kezd feloldódni. Nagy levegőt vett, majd kifújta.

- Többé soha ne merészeld magad ócsárolni, megértetted? – kérdezte komolyan

- Ne haragudj rám, én csak, még mindig hihetetlen, képes vagy engem szeretni. Hogy pont engem szeretsz, és hogy hozzám tartozol. Nem tudod, mennyire hihetetlen ez számomra annyi év egyedüllét után! – mondtam, mire átült az ölembe.

- Itt vagyok, és szeretlek. Csak ez számít! – motyogta a vállüregembe.

- Én is szeretlek! El sem tudod képzelni, mennyire! – suttogtam a fülébe. Kinézett az ablakon, Charlie cirkálója a felhajtón állt.

- Bejönnél velem? Nélküled nem bírnám ki ezt.

- Igen, mit fogsz neki mondani? – kérdeztem

- Semmit. Csak köszönök neki, megölelem, és azt mondom, hogy nálatok hagytam valamimet és visszamegyünk. Utána belehalhatunk egy autóbalesetbe hazafelé. – mondta el a tervet.

Csak biccentettem, majd kinyitottam az autó ajtaját. Bella még mindig az ölemben volt, így felemelte, és ez után tettem le a földre. Miután megbizonyosodtam róla, hogy meg tud állni a lábain elindultam a ház felé. Bella mellettem sétált, és a kezével az enyémet kereste. Megfogtam az övét, és összekulcsoltam az ujjainkat.

- Készen állsz? – kérdeztem még az ajtó előtt, de hallottam, hogy Charlie már az ajtó előtt toporog.

- Igen. – mondta, majd benyitott. Charlie persze „meglepődött”.

- Szia, kölyök! Miért nem szóltál, hogy jössz? – kérdezte megölelve a lányát.

- Mi az, apu? Talán sütöttél volna sütit? – ironizál Bella, mire Charlie csúnyán nézett rá. A gondolatai Bellán és rajtam jártak.

- Nem Bells. Hiányoztál, mintha már nem is itt laknál. – váltott át Charlie komolyabb hangra. Láttam Bellán, hogy ettől félt. Hogy az apja akkor fog ilyesmiről beszélni, amikor éppen elbúcsúzni készül tőle.

- Uhh, apa. Most jutott eszembe, hogy ott felejtettem Edwardéknál a táskámat. – szabadkozott Bella.

- Majd Edward áthozza. – intette le Charlie.

- Nem, nem. Át kel mennem érte, mindenem bene van. – mondta Bella.

- Elviszel? – nézett rám Bella. Valószínűleg a kérdés csak indok volt, hogy Charlie ne lássa az arcát. A szemében fájdalom tükröződött, az arca pedig fájdalomtól torzult.

- Igen, visszaviszlek. – válaszoltam lassan, hogy Bellának legyen ideje rendezni a vonásait.

- Szia, apa. – ölelte meg az apját szerelmem, majd egy puszit nyomott a homlokára.

- Mehetünk? – kérdeztem komolyan. Bella bólintott.

Charlie kikísért minket az ajtóba. Bella még egyszer megölelte, majd beült az autóba, és onnan integetett. Bell apja már nem láthatta, hogy ahogy kikanyarodtam a ház elől, a lányának eleredtek a könnyei. Ahol már biztonságban voltunk a kíváncsi szemek elől, lehúzódtam az út szélére, és az ölembe húztam Bellát. Vártam, amíg kisírja magát. A könnyei szüntelenül folytak, és én azt hittem, soha nem lesz többé boldog.

- Bella, biztosan ez a helyes út?- kérdeztem, miután felemelte a fejét a vállamról.

- Veled akarok lenni. – szipogott.

- Nem foglak akadályozni a döntéseidben. Nincs jogom rendelkezni a sorsod felett. – mondtam neki halkan, komolyan.

- Indulhatunk? – kérdeztem. Bella szó nélkül visszacsusszant az anyósülésre.

- Kérhetek valamit? – kérdezte, mikor már majdnem a háznál voltunk.

- Bármit.

- Akkor, ha bementünk a házba, egyből átváltoztatsz? – kérdezte halk, félénk hangon.

- Ahogyan te szeretnéd. – válaszoltam.

- Megtennéd? – kérdezte, miután leparkoltam a ház előtt.

- Bella! – vettem az arcát a két tenyerem közé – Nem tudsz olyat mondani, amit nem tennék meg érted! – mondtam a szemébe nézve.

- Akkor, ha bemegyünk… - nem fejezte be a mondatot. Bólintottam.

- Menjünk. – mondtam nagyot sóhajtva. Kiemeltem Bellát az autóból, és a ház felé indultam.

- Carlisle már mindent előkészített. A dolgozószobájában van. – mondta Alice, ahogy beléptünk a házba.

- Köszönöm, Alice. – mondtam, majd felsétáltam Bellával Carlislehoz.

- Utoljára kérdem, biztosan ezt akarod? – kérdeztem mielőtt beléptünk volna a szobába.

- Igen. – mondta, majd benyitottam.

A dolgozószobában el voltak tolva a bútorok, középen egy ágy volt, ami le volt terítve egy fehér takaróval. Mindegy lesz, min fekszik, hisz, úgy sem fog tudni másra gondolni, mint a fájdalomra. Erre a gondolatra elfintorodtam, és éreztem, ahogyan az arcom eltorzul a fájdalomtól. Gyorsan rendeztem a vonásaimat.

- Bella, van még valami, amit mondani, vagy csinálni szeretnél? – kérdezte Carlisle a szobába lépve.

- Nincs. – mondta, és lefeküdt az ágyra, félresöpörve a haját a nyakától.

- Nem a nyakadat nem fogom megharapni. Csak tovább tartana, és jobban fájna. – mondtam, majd el kellett fordulnom, hogy Bella ne lássa az újra fájdalomtól torzuló arcomat. Mikor visszafordultam közelebb léptem az ágyhoz.

- A szívednél, és a két csuklódon foglak megharapni. – magyaráztam. Tudtam, hogy a hangom mennyire hideg, és élettelen, de két választási lehetőségem volt. Az egyik, hogy ilyen, a másik pedig, hogy az érzéseimet tükrözi.

- Rendben. – bólintott Bella, majd hátra döntötte a fejét, és behunyta a szemét. – Készen állok.

Megfogtam Bella csuklóját, és lassan a számhoz emeltem. Mikor megharaptam, éreztem az édes vérét a számban, de még időben magamra mordultam gondolatban. Átsétáltam az ágy másik oldalára, és ugyanígy tettem a másik csuklójával is. Próbáltam gyors lenni. Lejjebb húztam Bella pólóját, és a szíve fölött ejtettem egy metszést a fogaimmal.

Ezek után csak vártam. Vártam az első sikolyait, de egy szisszenést sem hallottam. A szeme még mindig csukva volt, hallottam, ahogy egyenletesen veszi a levegőt, és a szívdobogását. De meg sem mozdult.

- Carlisle, talán rosszul csináltunk valamit? – kérdeztem apámra nézve.

- Nem, Edward. Minden a legnagyobb rendben van. – mosolyogott rám büszkén, de most nem tudtam ezzel foglalkozni.

- Nyugodj meg, Edward! Mindent a legjobban csináltál! – nyugtatott.

- De nem kéne sikoltozni? Talán nem fáj neki? – kezdtem reménykedni.

- Nem hiszem, hogy nem fáj neki. – motyogta apám.

Csak vártam, hogy egy jelet adjon, hogy velünk van, de semmi nem történt. Ugyan olyan csendben telt az egész éjszaka…

Szóval, a pályázat lényege:

Egy novellát kéne írni.  A témája: Találkozás az idősebb önmagaddal. Vajon megvalósította a céljait? Vajon csalódnál abban? Belefásult a hétköznapokba, vagy valóra váltotta az álmait?

Jelentkezés: bzspalyazat@gmail.com e-mail címen, vagy MSN-en:

- bella.twiligsaga@hotmail.com

- tzsuzsi13@index.hu

Szabályok:

Igazából nem sok szabály van.  A novella legyen minimum egy oldal, de tíznél nem több. (wordben) És saját ötlet alapján írj. Lopni nem ér!

Leadási határidő: 2010. Január 30. éjfél.

Reméljük nagyon sokan jelentkeznek! Köszönjük szépen mindenkinek!

Ne feledjétek, ezzel semmit nem lehet veszteni!Maximum tapasztalatot nyersz!

Sziasztok! tudjátok, említettem a pályázatot a www.bellablog.gportal.hu – ról. Szóval, nem kerültem be az első háromba, de van még közönségszavazás. Olvassátok el az oldalon a chat alatti modulban a műveket, és döntsétek el, érdemes vagyok – e a szavazatotokra. Ha szavazni szeretnétek, itt van a link, ahol eldől majd a közönségszavazás: http://www.doodle.com/gshvpy9kpaanecff . Különben a saját lapomon is van egy szavazás. Itt megnézhetitek. Itt sok mindent megtudhattok a fejezetekről is. Örülnék neki, ha többen látogatnátok:) És nem mellesleg tegnap egy új hírt osztottam meg veletek azon az oldalon. Ebben a bejegyzésben elolvashatjátok.:) Köszönöm mindenkinek, aki olvassa a blogjaimat, kellemes karácsonyt kívánok valamennyiőtöknek!:)

Sziasztok! írtam egy novellát egy pályáatra, és gondoltam, megosztom veletek is:) Az eredményhirdetés 25.én lesz. Szurkoljatok:)

Cullen’s Christmas

- Edward, mióta ünneplitek ti a karácsonyt? – döbbentem meg, amikor Edward megkérdezte tőlem, van – e kedvem náluk tölteni a szentestét.

- Mindig is ünnepeltünk. – vonta meg a vállát, majd a fülemhez hajolt. – Az életem leggyönyörűbb karácsonyának ígérkezik az idei. – suttogta mézédes hangon.

- Miért is? – vontam fel a szemöldököm. Mutatóujjával felém mutatott.

- Miattam? – kérdeztem még mindig felvont szemöldökkel.

- Hát ki más miatt? – kérdezte, majd nagy mosoly kíséretében magához vont, és egy mély, boldog sóhaj után megszólalt.

- Én buta bárányom. – motyogta

- Én mazochista oroszlánom. – suttogtam a fülébe.

Eszembe jutott, hogy valami illedelmes szerelésben kellene megjelennem a Cullen házban. Az igazat megvallva kicsit tartottam ettől. Az a bizonyos szeptemberi buli, és a következményei szörnyűek voltak. Nem tudtam volna még egyszer elviselni ezt. Nagyot sóhajtottam, majd a szekrény felé igyekeztem.

- Nem szükséges kiöltöznöd. Csak egy szenteste. Nem lesz semmi különlegesség. – mondta a hátam mögül.

- Nálatok mindig van valami különlegesség. – nevettem.

- Ez igaz. – mondta Edward mögém sétálva, majd hátulról átölelt, és az arcát a hajamba temette, majd nagyot szippantott.

A szekrényben kutatás közben a kezembe akadt egy ruha. Egy zöld ruha, aminek látványától az izmaim megfeszültek, a lélegzetem gyorsulni kezdett, és a szívem őrült tempót diktált. A ruha, amit akkor Alicetől kaptam.

- Mi az, Bella? – kérdezte Edward, majd mikor felemelte a fejét meglátta a kezemben lévő ruhadarabot. Hirtelen nagyon rossz előérzetem támadt.

- Edward, mi lesz, ha megismétlődik? Ha valami történni fog, és te megint azt fogod hinni, hogy jobb lesz? Ha megint elmész… - kezdtem pánikolni.

- Bella, Bella nyugodj meg! – fordított maga felé. – Bármi is történik, megígérte, Bella, ha bármi történni fog, nem csinálok sem meggondolatlanságot. Nem megyek sehová, tudom, hogy nem élhetsz nélkülem. Meg mondtam, mindaddig melletted leszek, amíg neked ez a legjobb. Nem látok más lehetőséget az életemre, mint hogy veled legyek. Soha nem tudnám újra megtenni. – mondta mélyen a szemembe nézve, majd homlokát az enyémnek támasztotta. – Nem tudom elképzelni nélküled az életemet. Az nem lenne élet.

- Ez részemről is így van. – motyogtam.

- Kicsi Bellám. – sóhajtott, majd a zsebéhez kapott.

Előhúzta a zsebéből a telefonját, majd kipattintotta, és először csak hallgatott.

- Igen, Alice, emlékszel rá, hogy vámpírmemóriám van? Ott leszünk. – ígérte, majd összecsukta a mobilját, és a zsebébe rejtette.

- Alice azt hiszi, hogy mindent elfelejtek, ha veled vagyok. – mondta sértődött hangon.

- Ez nem így van? – bújtam hozzá.

- Te buta oroszlán. –sóhajtottam, majd elengedtem. Kikaptam egy elég illedelmesnek tűnő felsőt, egy garbó pulcsit, és egy csinosabb farmernadrágot. Edward szó nélkül kisétált az ajtón. Miután átvettem ruháimat kinyitottam előtte az ajtót.

- Megfelelek? – kérdeztem tőle.

- Tökéletes. Mint mindig. – mosolyogott rám.

- Indulnunk kell. – mondta, majd magához húzott. – Szeretlek, Bella. – suttogta, majd megcsókolt.

- Én is szeretlek. – motyogtam a vállüregébe a csók után.

- Egy pillanat, mindjárt jövök. – jutottak hirtelen eszembe az ajándékok. Bementem a szobámba, és becsuktam magam mögött az ajtót. Kinyitottam a szekrényem, ahol hét becsomagolt ajándék várt rám. Kivettem őket, és egy reklámtáskába tettem az összeset.

- Te vettél nekünk ajándékokat? – kérdezte Edward, amikor kisétáltam a szobából, és a lépcsőn kezdtem lefelé haladni.

- Igen. Miért? – kérdeztem meglepetten.

- Azt hittem, hogy azt hiszed, nem ünnepeljük a karácsonyt. – mondta

- Attól még biztos akartam lenni. Ha nem ünnepelnétek, akkor is megkaptad volna az ajándékod. – mondtam.

Leértem a lépcsőn, és ki akartam nyitni az ajtót, de Edward megelőzött. Mire észbe kaptam már a forksi utakon száguldottunk, én pedig kapkodva vettem a levegőt.

- Megijedtél? – kérdezte.

- Nem, csak váratlanul ért. – mondtam. Ellenőriztem a kezeimet, és láttam, hogy az egyikben ott szorongatom a táskát, amiben az ajándékok vannak.

Nem sok időbe telt, még megérkeztünk a Cullen házhoz. A ház teli volt karácsonyi égőkkel, az ablakon pedig látni lehetett, hogy egy hatalmas karácsonyfát állítottak a nappali közepén. Alice kirohant a házból, és mindkettőnk kezébe nyomott egy ugyan olyan mikulássapkát, mint amilyen rajta is volt.

- Szia Alice.- köszöntem, miután megölelt.

- Szia Bella! – rikkantott, majd befelé kezdett vonszolni a házba. Hallottam, ahogy Edward mögöttem elnevet. Megfordultam, és csúnyán néztem rá.

- Gyere már Bella! – vonszolt Alice tovább.

- Megyek! – sóhajtottam.

Mikor beértem a házba mindenki fején volt egy-egy ugyanolyan sapka, mint ami a kezemben volt.

- Alice. – sóhajtottam önkénytelenül. A karácsonyfa hatalmas volt, és arany-piros színekkel volt díszítve. A ház többi részén mindenhol karácsonyi égők, és fenyőágak voltak.

- Adjuk át az ajándékokat! – adta ki az utasítást Alice. Mindenki a fa köré gyűlt, így én is követtem őket.

- Ki lesz az első? – kérdezte Esme.

- Bella, te legyél! – szólalt meg Alice egyből.

- Alice! – mordult rá Edward.

- Oké, oké, akkor leszek én. – hajtotta le a fejlét Alice, majd lehajolt az első ajándékért, amit Emett kezébe nyomott. Anmásodik Esméé volt, majd mindenkinek a kezébe nyomott valamit. Én egy kis dobozkát kaptam. Gyorsan kibontottam, és egy ezüst karkötőt találtam benne. Nagyon tetszett, visszafogott volt, még is gyönyörű.

- Alice, ez gyönyörű. Köszönöm szépen! – mondtam, majd megöleltem Alicet.

- Örülök, hogy tetszik. – nevetett, majd magához szorított.

Miután mindenki átadta az ajándékát már csak Edward és én maradtunk.

- Én jövök? – kérdezte Edward.

- Igen, azután pedig Bella. – válaszolt Alice, mire Edward megforgatta a szemét.

- Szóval. Akkor Bella, gyere ide. – hívott magához Edward. Engedelmesen felé sétáltam.

- Fordulj meg! – utasított. Miután megfordultam, éreztem az arcomon Edward hideg kezeit. Letakarta vele a szemem, majd előre felé kezdett tolni. Kimentünk a házból, egyre csak befelé az erdőbe. Egy ponton megállított, és hallottam, ahogy a többiek lába alatt ropogott a hó. Edward elvette a kezét a szemem elé, és egy gyönyörű látvány tárult elém.

Egy kis tisztás volt, aminek a közepén egy patakocska csordogált. Mindent beterített a hó, amiről visszaverődött a telihold fénye. Kicsit oldalra néztem, és megláttam egy kis házat az erdő szélén. Tényleg kicsi volt, ez pedig nagy szó Cullenéknél.

- Csak kettőnké. – suttogta Edward a fülembe.

- Bemehetek? – kérdeztem.

- Hát persze. – mondta, én pedig elindultam a ház felé.

Az ajtó nyitva volt, belépve pedig elárasztottak az érzések. Annyira otthonos volt, minden be volt rendezve.

- Ezt tényleg a miénk? –kérdeztem eltátott szájjal.

- Igen, de most gyere. Utána visszajövünk ide, megígérem. – mondta Edward.

Visszamentünk a házba, és miután Edward mindenkinek odaadta az ajándékát, én következtem. Minden ajándékot kiosztotta, Edwardot hagytam utoljára.

- Edward, emlékszel, mit mondtál nekem egyszer? Bárányokról és oroszlánokról?- kérdeztem a szemébe nézve. Megpróbáltam kizárni mindenkit, és csak Edwarddal foglalkozni.

- Emlékszem. – válaszolt komolyan. Átadtam neki a kis dobozt.

- Nyisd ki! – mondtam, mire felnyitotta a dobozkát.

Kivette belőle a két gyűrűt, és a hatalmas tenyérébe tette. A gyűrűkre ez volt gravírozva:

„És az oroszlán beleszeretett a bárányba” Ezen kívül mind két gyűrűn állt még egy, egy szöveg, amik belül voltak. Az enyémen: „Micsoda buta bárány.” Edwardén pedig: „Micsoda beteg, mazochista oroszlán.”

- Bella, ez gyönyörű! – ölelt meg Edward, majd lassan elengedett, és mélyen a szemembe nézve csókolt meg. A csók közben a csukott szemhéjamon keresztül is kicsordult egy könnycsepp a szememből. A boldogság könnye volt, és a sorsunk megpecsételése. A sorsunké, ami egybe fonódott, és senki nem választhatta el a kettőt, mert azzal mindkét sors elveszne a sötétségben.

29.fejezet

Sors

- Beszélhetnék Jacobbal négyszemközt? – kérdezte Bella mikor leért a lépcsőn.

- Persze. – mondtam, majd mellé sétáltam. Lágyan megcsókoltam, majd kimentem az ajtón.

Még egyszer visszanéztem az ajtóból, még pont láttam, ahogy Bella arcán újabb könnycsepp gördül le.

Kiléptem az ajtón, és nem tudtam, hova menjek. Futni akartam megint, de az semmire sem jó. Nem tudtam magam mögött hagyni a saját gondjaimat, mert azzal Bellát is magam mögött hagytam volna. De neki több járna, sokkal többet érdemel. Egy boldog, hosszú, és emberi életet egy szertető férjjel, és gyerekekkel. Ebbe a gondolatba beleborzongtam. Hogy Bella valaki mással lesz boldog. Ehelyett belép a vámpírok világába, egy vérszomjjal, és gyilkolással teli világba, ahol bezárul mögötte az ajtó, és nem tud más kilépni. Nem lesz már esélye emberi életet élni.

Még tétováztam a verandán, aztán lassan, emberi tempóban sétálni kezdtem az erdő felé. Bella előtt sokszor csináltam ezt. Sétáltam az erdőben, szórakozottan figyeltem a hangokat, és az illatokat. Szerettem szemügyre venni mindent. Akkoriban nem láttam értelmét az életnek. Csak éltem, napról napra, és úgy éreztem, nem vagyok ebbe a világba való. Az évek múlása sem jelentett többet, csupán újabb napokat, az életben tengődést célok nélkül. Soha nem tudtam megválaszolni azt a kérdést, hogy miért is ezt szánta nekem a sors? Miért éppen én lettem vámpír a spanyolnátha több ezer áldozata közül? Egyáltalán nem hittem a sorsszerűségben. „Minden azért történik, mert annak úgy kell lennie, hogy később mindez megváltozhasson, és egy jobb jövő várjon majd rád.” Édesanyám ezen mondatát soha nem fogom kiverni a fejemből. Soha nem hittem ezt el, addig a napig, amíg meg nem láttam azt a barna hajú, esetlen lányt az ebédlőben. Attól a naptól kezdve az én életemet is a sorsszerűség hajtotta előre.

Már az erdő közepén jártam, amikor megláttam egy hatalmas fenyőfát. A törzséhez sétáltam, és felugrottam rá. Felmásztam a tetejére, elhelyezkedtem egy ágon. Becsuktam a szemem, és kiszűrve az összes többi hangot Bella szívverését hallgattam. Egyetlen egy hangot nem tudtam elnyomni, és az Jacob mély, dörmögő hangja volt. Bellát kérlelte, hogy maradjon ember. Hogy maradjon ember vele. Embernek kellett volna maradnia, de a gondolatba is beleborzongtam, hogy még egyszer nélküle kelljen léteznem. Kinyitottam a szemem, és abban a pillanatban maghallottam Jacob ordítását, és Bella félénk csitítgatását. Azonnal leugrottam a fáról, és visszafelé kezdtem rohanni az erdőben. Éveknek hatott, mire a házunk tisztására értem. Érzékeltem a Jacobtól felém szárnyaló gondolatokat. Ideges volt, és a családomat szidalmazta. Mikor odaértem Jacob egész testében remegett, és Bellát bámulta a szúrós tekintetével.

- Bella, te nem lehetsz vérszívó! Nem fogom megengedni!

- Nem a te döntésed, Jacob! Az én életem! – ordított vissza Bella, mire Jacob elkapta a karját.

- Hagyj békén Jacob Black! – Bella tagoltan ejtette ki a szavakat, de a fenyegetődő hangneme nem ijesztette meg a kutyát.

- Vedd le róla a mocskos kezed, kutya! – ordítottam, amikor odaértem, és eltéptem Bella mellől.

- Ne merészelj hozzám érni, te mocskos vérszívó! Eressz! – ordított vissza, mire elengedtem a karját, majd Bellához siettem, aki az összeesés szélén ált, és a könnyivel küzdött.

Még épp időben értem Bella mellé. Ernyedt teste a föld felé zuhant, csak fél másodperce volt, hogy le ne érkezzen. Megragadtam a derekát, és a karjaimba zártam. Egész testét rázta a zokogás, felvettem a karjaimba, és a ház felé siettem vele.

- Takarodj innen, te rühes dög! Nézd meg mit tettél! Ő csak jót akart! – a végén már a fogaim közt szűrtem a szavakat.

- Edward, ne bántsd őt, kérlek! – kért Bella. Ezek után csöndben maradtam. Még hallottam, ahogy Jacob átváltozik, majd egy fájdalmas vonyítás után elrohan.

Nem tudtam sajnálni. Újra előtört belőlem az az ősi utálat Jacob iránt. Majdnem bántotta Bellát, nem is akartam belegondolni, hogy mi történhetett volna. Az alfa barátnőjének elcsúfított arcára gondoltam, ettől csak még jobban undorodtam a farkasoktól.

Bellát a szobámba vittem. Az ölembe vontam, és hagytam, hogy kisírja magát. Utáltam, hogy nem tehetek többet. Szerette Jacobot, ha máshogy nem is, de mint a barátját. Mindez az én hibám miatt volt. Tudtam, hogy ha bántanám Jacobot, azzal Bellát is bántanám, ezért nem tehettem semmit. Csak az ölemben ringattam Bellát, de nem aludt el. Körülbelül fél óra telt el, és felemelte a fejét. Könnyáztatta arcát felém fordította, a szemeiben megcsillant a fájdalom.

- Mit mondott neked? – kérdeztem halkan.

- Azt, hogy nem fogja engedni. Hogy bántani fog téged, és a családodat, és ha átváltozom, engem is. – szipogta, majd újabb könnycseppek törtek utat maguknak az arcán. – eltaszítana magától, ezért? – kérdezte tőlem.

- Nagyon úgy néz ki, de ezért még megölöm! – jelentettem ki, majd összecsattintottam az állkapcsomat.

- Senki az ég világon nem mondhat neked ilyet büntetlenül!

- Ne, Edward! Tényleg sokat jelent nekem, de úgy látszik, már nem számít neki a barátságunk. Tudom, hogy megbántottam, de hogy mondhatott ilyet? – kérdezte, majd fejét újra a államra hajtotta. Figyelve Bellára levettem magamról az inget, és a szoba másik végébe hajítottam.

Hallottam, hogy megjöttek a többiek. Bella felemelte a fejét, és rám nézett.

- Haza kéne mennem, elköszönni Charlietól. De még nem találtunk ki semmit, mit mondjak neki? – kérdezte rám nézve. Ebben a pillanatban Alice nyitott be az ajtón fülig érő szájjal, de amint meglátta Bella könnyes arcát megijdet.

- Bella, mi történt? – kérdezte egyből.

- Edward, elmesélnéd neki? - kérdezte. – De csak miután kitaláltuk, mit mondjunk Charlienak. Holnap már át kell változtatnod. – motyogta lehajtott fejjel. Ha meg is adtam neki a választás lehetőségét, Ő is tudta, mennyire érzékeny téma ez nálam.

- Bella, ne félj. Megteszem. – nyugtattam meg. – De tényleg ki kell valamit találnunk. – mondtam, mire Bella arca eltorzult egy fájdalmas grimasztól.

- Ne haragudj rám, erős leszek.

- Esküszöm, hogy nem kérdezem meg többé, de most muszáj. A döntés küszöbén vagy. Bella, biztosan ezt akarod? – kérdeztem komolyan, mélyen a szemébe nézve. Állta a tekintetemet, és magabiztosan szólalt meg.

- Igen, biztos vagyok benne! – jelentett ki. Nem láttam a szemében félelmet.

- Rendben, akkor, menjünk le a nappaliba. Carlisle biztosan ki fog valamit találni. – mondtam, majd elindultam lefelé.

Bella előttem haladt, Alice pedig lefelé odasúgta, hogy „ De ugye el fogod mondani nekem?”. Hangtalanul bólintottam a kérdésére. Mikor a napaliba értünk a többiek már vártak.

- Carlisle! – szólaltam meg egyből. – Segítened kéne.

- Tessék, fiam. – sétált a nappaliba, majd leült a kanapéra. Megfogtam Bella kezét, és mi is leültünk.

- Mit mondjunk Charlienak? – kérdeztem, mire Carlisle gondolkodni kezdett.

Nem olvastam a gondolataiban, inkább csak Bellát néztem. A sorsom volt, a végzetem, amitől senki, és semmi nem foszthat meg.

Sziasztok!




My name is Bond. James Bond. Na szóval Flórának hívnak (papíron) , de többször mondják rám, hogy h*lyeee , mint azt, hogy Flóra. Szabadbattyánban élek...-.-" Ez egy falu, nem messze Székesfehérvártól.
13 éves vagyok, egy fehérvári gimiben töltöm napjaim nagy részét. 2 évig versenytáncoltam, de idén októberben abbahagytam, és mostmár hip-hopozok. Az életem a tánc (meg a barátaim, a fancifek, fórum és a Twilight Saga, egy kis True Blood-dal, Evernighttal és Evermore-ral sűrítve.)


Szerintem ennyi elég rólam. Bátran kérdezzetek, báááááármilyen témában, ha tudok, segítek, ha nem tudok, akkor pedig megtalálom a módját, hogy tudjak. Igen. Ez egy felettébb értelmes mondat volt.



Most jön az, hogy 'ez a dilis', hogy került ide:

Zsuzsival a Twilightos fórumunkon ismerkedtem meg. (Nem fogok reklámozni. Ha valakit érdekel, nyugodtan vágjon oldalba és elmondom a címet.) Elkértem az msn címét, mert jó fejnek tűnt Zsuzsi, és azóta is tartom ezt a véleményt, csak mostmár egy kicsit jobban megismertem. (És egyre jobban szeretem).
Egy szép napon (konkrétan csütörtökön) kérdezte Zsuzsi, hogy segítek-e,én pedig igen-t mondta
Sok helyen megtaláltok:
HotDog: Florci.girl
MyVIP: Kövecses Flóra
IWIW: Kövecses Flóra
Donnalight: ...
FaceBook: Flora Kövecses
Myclub: Kövecses Flóra
Twitter: Elfelejtettem.
...
blablabla. szóval majdnem mindenhol fentvagyok.


Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést. Bocsi, hogy ennyi ideig raboltam az idődet!



További szééééép napot!

Sziasztok!

Az a helyzet hogy van még egy új blogom ahova nem történet fog kerülni, hanem a saját magam kis életérl fogok írni bejegyzéseket. Még szerkesztgetem, de az eslő bejegyzés már kész van:) A link itt van de kint lesz oldalt is:) Puszi mindenkinek, kettő, aki olvassa azt is:)

A második dolog, hogy megkértem Flórát, hogy segítsen nekem szerkesztgetni a két blogomat. Elfogadta, szóval most már ketten vezetjük a lapot. Fog írni egy bemutatkozó bejegyzést. Ne féljetek, ez semmin nem változtat. Úgyanúgy lesznek fejezetek, minden ugyanaz marad.:)

Sziasztok! szerkesztettem egy képet, ami kedvenc apukánkat, a Cullen család megalapítóját láthatjátok. Mikulás! Na ki akar az ölébe ülni, és elmodnani neki, mit kér karácsonyra? Ti mit kérnétek tőle? Én vámpírlétet:D

BOLDOG MIKULÁST ÉS KARÁCSONYI ÜNNEPEKET MINDENKINEK!

28.fejezet

Érvek

Egész éjjel Bella mellkasán pihentettem a fejem, és hallgattam, ahogy a szíve dübörög. Kezeim végig az ő kezeit fogták, halk szuszogása megnyugtató volt. Egyszer csak sikoltozni kellett, majd zihálva kapkodta a levegőt. Magamhoz szorítottam, és nyugtatás képpen a hátát kezdtem simogatni.

- Bella, Bella minden rendben van. Biztonságban vagy. – motyogtam a fülébe.
- Csak egy álom. Csak egy nagyon rossz álom – még mindig zihált, és magának ismételgette a szavakat.
- El szeretnéd mondani? –kérdeztem újra a füléhez hajolva.
Bella egy apró bólintott. Szembe fordítottam magammal, és vártam, hogy beszélni kezdjen. Láttam, ahogyan a szemét ellepik a könnyek.
- Bella, ha nem szeretnél erről beszélni, én megértem. – fogtam meg a kezét.
- De, muszáj elmondanom valakinek. Nem bírnám magamban tartani. – mondta, és megszorította a kezem, majd belekezdett a mesélésbe.
- Szóval, egy sötét erdőben rohantam. Sokszor álmodtam ezt, amikor... – a hangja elcsuklott – nos, amikor nem voltál itt. Aztán jött Aro, Victoria és – itt a hangja újra elcsuklott. Nagyon halkan ejtette ki az utolsó nevet. – Jacob. Felém jöttek, és mindhárman meg akartak ölni. Aztán jöttél te, és elkaptak, elvittek, én pedig egyedül maradtam. Nem tudom miért, de valami nagyon tömény füst szagot éreztem. Aztán mikor látta a füstöt, az sötétebb volt, mint a felhős ég. Utánad mentem, de körbeállták a „tábortüzet”, és téged már sehol nem láttalak. Eltűntél, aztán mindhárman rám néztek, mosolyogtak, és elmentek. Itt ébredtem fel. –fejezte be.
Szóval azt álmodta, hogy Victoria és Aro Jacobbal karöltve ölt meg. Persze Bella nem tudhatta, hogy mi volt az általa tábortűznek nevezett dolog. Az volt a halálos máglyám, de nem akartam elmondani neki, mi is volt az. Az csak még jobban megrázná, így is elég feldúlt volt.

- Nem értettem a tüzet és a füstöt. – gondolkodott hangosan. A szeme még mindig könnyben úszott, a hangja pedig ugyan olyan megtört, mint amikor felébredt.
- Nem hiszem, hogy nagy jelentősége lenne. – legyintette könnyedséget tettetve, majd az ölembe húztam Bellát.
Kinéztem az ablakon, a nap lassan vánszorgott felfelé az égen, de a felhőtakaró nem engedte, hogy a sugarai elérjék a földet. Éreztem, ahogy Bella a mellkasomba temeti az arcát, ahogyan a forró könnyei legördülnek az arcáról a mellkasomra.
- Látnom kell Jacobot. Még egyszer, utoljára. – motyogta
- Bella, Jacob egy vérfarkas…- kezdtem volna ellenezni, de a tekintetét rám emelte, könnyes szeme fájdalmat tükrözött. Elfordítottam a fejem, majd mikor visszanéztem rá összeszedtem minden erőm.
- Ahogy szeretnéd. Felhívhatom, ha szeretnéd. – ajánlottam, egy rezzenéstelen maszkba helyezve az arcom. Nem akartam, hogy Bella lássa az aggodalmaimat.
- De Bella. Nem akarsz több időt? –kérdeztem
- Nem! – vágta rá egyből.
- Rendben, megmondtam, hogy a te döntésed. – mondtam
- Felhívjam Jacobot? – kérdeztem
- Biztosan alszik még, hagyd. Majd délután átmegyek, ha nem járőrözik. – mondta
- Azt hittem a kutyák korán kelnek. – motyogtam az orrom alatt.
- Tessék? – kérdezte. Az emberi fülei nem hallották meg a halk hangomat.
- Nem mondtam semmit. – hazudtam.

Hosszas csend következett. Ahogy rá néztem, újra eltöltött az érzés. Az, hogy ő engem akar, és én őt, hogy semmi nem választhat el minket. Semmi, és senki. Még Jacob sem. Valahol megértettem Bellát, hisz a legjobb barátja volt. Nagyon sokat jelentett neki, bevarrta a sebeit. És ha Bella nem is tud róla, én tudom, hogy vannak hegei. A sebek nem múlnak el nyomtalanul. Féltettem őt, hisz a hegei még mindig felszakadhattak, bármennyire is begyógyultnak hitte őket. De ezeket a hegeket semmi nem tűnteti el, még a vámpír méreg sem. Bella még is bízik bennem, újra, és újra megbántom, de ő bízik bennem. Már az is hatalmas nagy ajándék volt, hogy visszafogadott azok után, amit vele tettem. De amíg ez nem történt, meg csak Jacob volt neki, senki más. Annak ellenére, hogy utáltam, amiért meg akarja szerezni Bellát még mindig hálát is éreztem, ha rá gondoltam. Életben tartotta Bellát, és ezzel engem is. Életben tartotta az életemet.

- Most felhívnád? – kérdezte Bella. Teljesen belefeledkeztem a gondolataimba.
- Már ennyi az idő? – kérdeztem az órára meredve.
- Igen, már ennyi. – nevetett Bella, de nem őszintén.
- Gyorsan telik az idő. – sóhajtottam. – Igen, hívom, de nem akarsz vele inkább te beszélni? – kérdeztem.
- Nem, én csak élőben. – mondta
- Rendben. – válaszoltam, majd előhúztam a zsebemből a telefont.
- Mi a szám? – kérdeztem, és még magam is meglepődte, milyen könnyen tudom most ezt kezelni.
Bella megmondta Jacob telefonszámát, beütöttem és tárcsáztam.
- Haló – szólt bele egy rekedtes hang. Mintha most kelt volna.
- Szia Jacob, Edward vagyok. Bella találkozni szeretne veled. – szóltam bele. A hangom nem volt mogorva, inkább kedves. Bella kikerekedett szemekkel bámult rám. Figyelmen kívül hagytam, és próbáltam csak a telefonra koncentrálni.
- Igen, mikor? És hol? – kérdezte Jacob még mindig rekedtes hangon, de ő sem volt túl mogorva.
- Bánnád, ha ide kéne jönnöd? A felügyeletem alatt akarom tartani, Victoria miatt.
- Ami azt illeti, én is tudok rá vigyázni. De ha nincs más lehetőség, akkor oda megyek. – Tudtam, hogy bármilyen lehetőséget megragad, hogy Bellával találkozzon, még ide is eljönne.
- Neked mikor felel meg? – kérdeztem
- Ma nem én vagyok a soros a járőrözésben, szóval bármikor. – a hangja már-már feldúlt volt. Hallani lehetette, hogy erőfeszítésbe kerül neki, hogy így beszéljen velem.
- Akkor gyere át. – kértem
- Fél órán belül ott leszek. De várj, átléphetem a határt? – kérdezte hitetlenül
- Igen, gyere nyugodtan. – mondtam. A vonal egy kattanással megszakadt. Összecsuktam a telefonom, majd Bellára pillantottam, aki várakozó tekintettel nézett rám.
- Ide jön. – jelentettem ki, mire Bella szemei még jobban elkerekedtek.
- Mi? Ide? De hát, hogyan? – kérdezte levegő után kapkodva
- Bella, nyugi! – nyugtattam, de a szemei könnybe lábadtak.
- Mi a baj? – kérdeztem hirtelen.
- Félek. – suttogta. – Most el kell tőle búcsúznom. – éreztem a hangján, hogy erős akar maradni. Nem akar eltántorítani a döntésemtől.
- Még mindig nem akarsz több időt? – kérdeztem.
- Nem. – rázta a fejét.
- Bella, én nem akarom, hogy te is átváltozz. Én nem választanám magamnak ezt az életet. Tudod, mit szeretnék? – tettem fel a költői kérdést. Bella csak engem nézett. – Ha megtehetném, gyerekeket szeretnék, végig szeretném nézni, ahogyan felnőnek. Meg akarom élni, ahogyan megöregszem. Szeretnék egy kis házat a város közepén, ahol majd együtt nézhetnénk egymás kezét fogva, ősz hajjal a verandán ülve, ahogy az unokáink a pázsiton játszanak. És veled karöltve, mikor már nagyon idős leszek meghalni. Le szeretnék élni veled egy boldog, emberi életet, egy olyan világban, ahol nem léteznek vámpírok, és vérfarkasok, nincs gyilkolás, és vérszomj. Legalább nem szeretnék tudni róla, hogy ilyen emberi életem során valaha is létezett. Én csak egy normális emberi életet szeretnék, és semmi mást. Bella, én nem választottam volna magamnak ezt az életet! – ismételtem magam. – Nem akarok vámpír lenni, nem akarok tizenhét éves maradni örökké, téged akarlak. De én ezt már nem tehetem meg, Bella! Te ezt készülsz feladni! Ezt a jövőt! Csak gondolj bele, hogy mi mindent veszítesz! Kérlek, csak egyszer gondold át! – a monológ végére a hangom már kétségbeesetten könyörgő volt.

Bella lehunyta a szemét, és én csak bámultam. Újra és újra eszembe jutott, hogy egy ilyen gyönyörű, és tiszta lelkű teremtményből nem lehet olyan szörny, mint amilyen én vagyok. Lehetetlen!

- Edward, ez mind szép és jó, de nekem nem lehet boldog életem nélküled! És – bár nem ez az egyetlen ok, amiért át szeretnék változni – mivel neked nincs lehetőséged embernek lenni, én fogok átváltozni. Én is szeretném ezt a jövőt, de nekem nem lehet ilyen jövőm! Nélküled tudod, hogy hogyan tudnám elképzelni a jövőm? Tudod te, mennyire szeretlek egyáltalán? – kérdezte, csak aprót bólintottam.
- Nélküled a jövőm csak egy üres, kiszáradt sivatag lenne. Egy megvénhedt öregasszony lennék, aki mindenkit eltaszított maga mellől, és inkább elzárja magát a külvilágtól, mintsem az emlékeire merjen gondolni. Ismerem magam, és tudom, hogy mit tennék. Inkább csak otthon ülnék, és meg sem próbálnék kimászni ebből, mert bár ragaszkodnék az emlékeimhez, de ugyanakkor félnék tőlük. Ez lenne belőlem, Edward! Veled kell lennem, örökre, ahhoz, ez ne forduljon elő. Kérlek Edward! Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy boldog, normális életet éljek!
- Normális! – horkantam fel. – Bella, szerinted normális, hogy állatokat ölünk azért, hogy életben maradjunk? Normális, hogy nem vagyok ember? – kérdeztem halkan. Feldúlt voltam, de tudtam, hogy igaza van. Érvelni próbáltunk mindketten, és tudtam, hogy ő fog nyerni.
- Edward, én csak veled akarok lenni, örökre! – mondta majd hozzám bújt, és újra kicsordultak a könnyei. Kezeimet az arcára tettem, a bőre szinte égette a jéghideg kezeimet.
- Ne haragudj rám, én, csak meg akarlak óvni ettől. – mutattam végig magamon. Ajkaimat a homlokára szorítottam, amikor hallottam. hogy csengetnek.
- Ki kell nyitnom, a többiek vadászni mentek. – sóhajtottam.
- Lejössz, vagy itt maradnál? – kérdeztem Bellára nézve.
- Itt maradok, rendbe teszem magam, és majd lemegyek. Addig várjatok. – motyogta.
- Ahogy szeretnéd, szerelmem. – suttogtam gyengéden a fülébe.

Felálltam az ágyról, még egy gyors csókot lehelve Bella ajkaira. Lementem, és ajtót nyitottam.

- Szia, Jacob. – nyújtottam ki a kezem felé.
- Szia. – köszönt, és megragadta kezem. Hallottam, ahogy gondolatban elmond mindennek, de nem érdekelt.
- Bella? – kérdezte miután elengedte a kezem.
- Mindjárt jön. – mondtam, majd a nappaliba sétáltam.
- Kérsz valamit? – kérdeztem csupán illedelmességből.
- Azt hiszi, majd elfogadok bármit is ebből a vámpírtanyából? – horkant fel Jacob gondolatban.
- Ha nem, hát nem. – mondtam, majd leültem a kanapéra.
- Tűnj el a fejemből! – kiabált. Nem szóltam vissza neki, Bella miatt. Miatta tűrtem el ezt, és próbáltam jó képet vágni a dologhoz, de már korántsem ment olyan jól, mint a telefonban.

Bella pár másodpercen belül megjelent a lépcső tetején. Lassú léptekkel, és félelemmel telt szemmel jött lefelé. Egyszer rám pillantott, és láttam, ahogyan a könnycsepp újra megcsillan az arcán. Majd mikor Jacobra nézett az arca eltorzult a fájdalomtól. Tudtam, miért. El kellett búcsúznia tőle…Örökre.