Volterra
- Edward, ne! - sikítottam, de a hangomat elnyomta a harangzúgás.
Most már láttam. És azt is láttam, hogy ő nem lát engem. Ez tényleg ő volt, most nem egy hallucináció állt előttem. És rájöttem, hogy az illúzióim hiányosabbak voltak, mint ahogy azt gondoltam; sosem lehet megbízni bennük. Edward pár lépésre állt a sikátor végétől mozdulatlanul, mint egy szobor. A szemeit behunyta, alatta ott voltak a lila karikák, a karjai nyugodtan pihentek az oldalánál és tenyerét felfelé fordította.
Az arca nagyon békésnek tűnt, mintha valami kellemes dologról álmodna. A márvány bőre csupasz volt a mellkasán, egy kis fehér szövetdarab feküdt a lábánál. A járdáról visszaverődő fény halványan megcsillant a bőrén. Sose láttam ennél szebbet, még így sikítozva, a futástól kifulladva is nagyra értékeltem. És az elmúlt 7 hónap semmit sem jelentett. És a szavai az erdőben szintén nem jelentettek semmit. És az sem érdekelt, hogy ha nem akar engem. Én semmit sem akarok, csak őt, nem számít, hogy milyen sokáig élek.
Az óra ütött, és tett egy nagy lépést a fény felé.
- Ne! - sikítottam. - Edward, nézz rám!
Ki lépett a biztonságot jelentő sikátor sötétjéből, egyenesen a napra. Hirtelen egy kezet éreztem a torkomon. Oldalra néztem, és egy köpenyben lévő magas ember állt mellettem, a nyakamat szorongatva. Próbáltam sikítani, de nem kaptam levegőt. Jobban meg néztem a mellettem álló embert, és a szeme vérvörös volt. Eddig nem vettem észre, de a keze is jég hideg volt. Egy Volturi katona volt, Edward mesélt róluk. A nevére gondolva össze törtem. A sikátor irányába néztem, ott volt. Mellette még egy feltehetőleg Volturi katona. Kapálózni kezdtem, és legnagyobb meglepetésemre el engedett a „fogva tartóm”. Rohanni kezdtem Edward irányába. Senki nem állt az utamba, nem néztem hátra hogy követnek-e. Most csak Edward érdekelt. Oda értem hozzá, és aki Edwardot fogta is el tűnt. Meg öleltem, és meg fogtam a kezét. Egy halvány csókot adott a számra. A kezünk össze kulcsolva.
- Szeretlek, sajnálom – suttogta. Az arca nagyon fájdalmas, és bocsánatkérő.
Egy könycsepp csordult ki a szememből. Ekkor egy ütést éreztem a hátamon, és a földre rogytam. Hallottam Edward fájdalmas ordítását, aztán lassan halkult, és el tűnt. Nem tudtam ki nyitni a szemem, csak sírtam. Valami le rántott a mélybe, és nem eresztett. Nem messze tőlem valamit égettek. A szaga tömény volt. Tömény füst szag. Most már nem tudtam semmit. Nem tudtam magamról, csak Edward fájdalmas arcát láttam. Majd hirtelen fel csillant egy erős, és hívogató fény.
- Itt vagyok – suttogta a fényből a világ leggyönyörűbb hangja.
Minden erőmet összeszedve fel álltam, és be léptem a fény kapuján.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése