˙Twilight Saga Fanfiction˙

12.fejezet

(Bella szemszög)

Futottam, rohantam az erdőben, amilyen gyorsan csak tudtam. Futottam az emlékeim elől, így próbálván hátra hagyni a kínjaimat. De sajnos a fájdalom társam volt, mellettem futott kitartóan, végig kínozva engem, még jobban fel tépve a sebeimet. Képtelen voltam terelni a gondolataimat, de mindig csak arra gondoltam, hogy nem sokára vége szakad az életemnek, vele együtt a kínnak, a fájdalomnak, és mindennek. Ez a fájdalom nem volt hasonlítható a tizennyolcadik születésnapom utáni, fél évnyi szenvedéshez. Ez sokkal élesebb volt, sokkal jobban kínozott, mint eddig bármi más. Akkor azt hittem, hogy annál nagyobb fájdalmat nem tudnék túl élni. Tévedtem, most szó nélkül cserélném el az akkor érzett kínt a mostanira. És most még nem is aludhatok, hogy csak egy pár órára is, de ki tudjam kapcsolni az agyam. Inkább az álmok, mint ez a folytonos gyötrelem. Ekkor hirtelen futás zaját hallottam a hátam mögül. Nem foglalkoztam vele, ehelyett a saját dolgom érdekelt. A cél: Olaszország. Lépteim zaját el nyomta a süvítő szél, de egyre közelebb hallottam magamhoz a szapora lépteket. Próbáltam ki kapcsolni a hallásom, úgy tenni – magammal el hitetni – hogy nincs itt senki, ha van is, nem utánam jön. És főleg azt, hogy nem Ő rohan utánam. Hirtelen suttogást hallottam, és nem más hangja volt az, mint a világ leggyönyörűbb lényé a világon. Edward – a gondolat újabb sebet szakított a mellkasomon. Újra hallottam a suttogást. A nevemen szólított.

- Bella – suttogta újra. Nem bírtam tovább, meg álltam és meg fordultam.

Az érzékeim ki élesedtek, és még a süvítő szél ellenére is érezni véltem bódító illatát, és hallani gyönyörű hangját. Szememmel fürkésztem az erdőt. A ködöt el vitte a szél, és egy magas ember alakja rajzolódott ki a fák között. Messze volt tőlem, de az arc vonásai, a szája íve, az arc csontjának vonala ismerős volt. Százezer közül is fel ismertem volna. Meg dörzsöltem a szeme, hogy a látomásnak vélt alak el tűnjön, és ne álltassam magam a saját elmém által alkotott képet. Reménykedni akartam, de nem láttam értelmét. És miután el vettem a szemem elől a keze, Ő közeledett. Nem látomás volt, nem is a képzeletem szüleménye. Ő volt az. Nem akartam még egyszer át élni azt a kínt, hát futni kezdtem.

- Bella, állj meg, kérlek – hangja már nagyon közelről jött. A lábam földbe gyökerezett, nem tudtam tovább menni

Egyre csak közeledett, nem torpant meg az arc kifejezésemet látva. Megbánó arca fájdalmat tükrözött. Kezét felém nyújtotta, de én nem tudtam meg mozdulni. Szája még jobban le felé görbült, nem látva együtt működést a részemről. Nem tudtam másra gondolni, csak hogy most itt van. Teljesen le blokkoltam, az agy működésem ha lehetséges le állt, csak az a részem „működött” amelyik látta, hogy felém közeledik. De az minden egyes porcikámnak jelet küldött, minden egyes részem, ahogy eddig még soha, hogy itt van velem.

- Bella, kérlek, térden állva kérlek – itt le térdelt – hogy bocsáss meg nekem. Ezt az egészet csak a boldog jövőnk érdekében tettem. Bármit meg megteszek, hogy megbocsáss. Kérlek – az utolsó szót már csak suttogta
- Hogy érted, hogy a közös jövőnk érdekében? – értetlenkedtem, de nem tudom mért hitte, hogy mérges vagyok rá. Hisz az Ő döntése, hogy hogyan határoz az életéről.
- A rohamaid. Meg szűnnek. – suttogta le hajtott fejjel
- Mi? Ezért volt ez az egész? – kérdeztem két oktávval magasabban a megszokott hangomnál
- Igen, kérlek bocsáss meg – könyörgő hangjában fájdalom bujkált
- Nem haragszom – mondtam
- Mi? – most ő nem értette
- Edward, mért haragudnék? A te életed, a te döntéseid. – mondtam a szemébe nézve
- Mi? Tudsz róla, hogy most ordibálnod kéne velem, és meg pofozni, hogy ekkora idióta voltam? – kérdezte hangosabban
- Mi? De mért? – értetlenkedtem újra
- Bella – fel állt, és a szemembe nézett – az én életem te vagy. Nem élhetek nélküled, a mi életünk fonalai elszakadhatatlanul egymásba vannak fonva. Örökké. – suttogta lágyan a szemembe nézve.
- Köszönöm – mondtam
- De mit? – kérdezte mérgesen
- Hogy itt vagy. Nem tudom meg szokni az érzést, hogy ekkora szerencsém van. Te ugyanúgy az életet jelented nekem. – mondtam a mellkasába temetve az arcom.
- Bella – mutatóujját az állam alá tette, és fel emelte a fejem. A szemébe néztem – ugyan ezt mondhatnám. Tudod, sosem gondoltam volna, hogy egyszer, bármikor lesz valaki, aki szeret, és akit szerethetek, engedi hogy bűnösen szeressem, és azt tegyem vele, hogy azzá váljon ami én vagyok. Én vagyok a világ legszerencsésebb lénye a világon, hogy meg kaphattalak téged. Mindenestül. – mondta, majd közeledni kezdett.

Óráknak tűnő másodpercek után ajkaink össze forrtak. Mikor el szakadtunk egymástól Edward szólalt meg először.

- Menjünk, Aliceék nem tudják biztosan, hogy utol értelek-e – mondta.

Nem válaszoltam, csak biccentettem, és fél perc múlva már kézen fogva futottunk a házunkba. Az otthonunkba. Soha nem éreztem még ennyire erőteljesen, és biztosan ezt. Futottunk hát az erdőn át, a lépteink zaját el nyomta a szél suhogása, ahogy utat tört magának a fa levelek közt. Nem sok idő volt, még vissza értünk. Ahogy a házba léptünk az egész családom ott várt a nappaliban. Jake és Nessie is ott volt.

- Sziasztok – mosolyogtam
- Bella, még egy ilyen butaságot meg ne lássak – ugrott Alice a nyakamba
- Ne haragudj – hajtottam le a fejem, szégyelltem magam
- Semmi baj – Alice csilingelő hangja az egész házat be zengte
- Anya – ölelt meg Renesmee olyan hangon, mint aki száz éve nem látott
- Kicsim – suttogtam – Ne haragudj rám – A lányom nem válaszolt, egyre csak ölelt, és éreztem ahogy a könnyei a pólómat kezdik áztatni. Szorosan magamhoz öleltem.
- Nyugodj meg, semmi baj. Itt vagyok. – suttogtam lányom fülébe, és ő ha lassan is, de meg nyugodott. Olyan érzésem volt, mint aki vissza kapta a lányát, a családját, a férjét. Egyszerűen az életét.
- Ne csinálj még egyszer ilyet, nagyon meg ijedtem – mondta Nessie szipogva
- Meg ígérem, szívem – mosolyogtam
- Bella – szólalt meg újra Alice. Eddig észre sem vettem, hogy mindenki engem és Rensemeet nézi – Meg terveztem az esküvőtöket. Ha készen álltok nem sokára meg is tarthatnánk
- Köszönöm Alice. Meg beszéljük ezt holnap, rendben? Most a saját kis kuckómra van szükségem – hálás voltam Alicenek, amiért mindent el intézett helyettem.

Igazán jó, hogy ő ebben élvezetet lel, és neki ez nem teher. Imád szervezkedni.
- Induljunk? – kérdezte Edward lágy, megnyugtató hangon
- Igen – mondtam.

Mindenkitől el köszöntünk, jó éjszakát kívántunk, majd a mi kis otthonunkba menekültünk a kíváncsi szemek előle. Jó volt egy kicsit el bújni. Be léptük a házba, és a szoba közepén lévő franciaágy hirtelen nagyon hívogató volt. Mind ketten ugyan arra gondoltunk. El toltam a pajzsomat, és Edward át élhette az élményt az én gondolataimon keresztül is.