˙Twilight Saga Fanfiction˙

Hideg volt, és sötét. De nem fáztam. Nem fáztam, mert a testem nem reagált a hidegre. Nem fáztam, mert egy szörnyeteg voltam. Egyedül ültem valahol Seattle egyik eldugott sikátorában, magamba roskadva, egyre csak életem értelmére gondolva, kit soha nem ölelhetek meg többé. Nem járt erre senki, éjjel volt, és rossz környéken voltam. Annak ellenére, hogy az életem – ha lehet így nevezni – romokban hever nem adtam meg a bennem élő szörnyek amire vágyott, nem öltem embert. Nem engedtem ki törni magamból, csak a családomnak okoznék fájdalmat. Ezért sem vagyok most velük. És persze más oka is van. Vissza jöttem Forks környékére, még a többiek Kanadában élnek. Hiányzik. Eszméletlenül hiányzik Bella mosolya, nevetése, a közelsége. Ő sem boldog, össze van törve, hisz azt hiszi nem szeretem, pedig ha tudná, hogy mekkora kényszert érzek arra hogy rohanjak hozzá, olyan gyorsan ahogy még soha, és meg csókoljam. Egy párszor voltam a házukban, vagy a környékén, de nem maradtam ott, és Bella soha nem vette észre hogy ott vagyok éppen. Szükségem volt arra hogy lássam őt, és nagyon nehéz szívvel jöttem el tőle minden alkalommal, de ez a helyes döntés. Számára ez jelent biztonságot. Álmában sem mosolyog, és ha meg szólal, akkor is csak a nevemet sikoltja, ami a száz éve fagyos szívem újabb halálát okozza. Meg szakad a szívem a látványtól, és az a fájdalmas hang. De annak ellenére hogy nem látott, mikor jelen voltam a viselkedése meg változott. Érezte a jelenlétem, de mivel nem tudhatott maga mellett, még szomorúbb volt. Szerintem mindez azért van, mert olyan erős szál fűz minket egymáshoz, hogy ha nem is lát, de érzi hogy ott vagyok. Nekem is hihetetlenül fájdalmas, hogy nem tudhatom a karjaimban. Ő velem érzi magát biztonságban, egy szörnyeteggel. Nem tudom mért, de mindig azt láttam rajta, hogy én nyújtom neki azt, amire egész életében várt, most pedig, hogy el hagytam, már nem látja az élet azon örömeit sem, amit akkor látott, mikor még nem is tudtunk egymás létezéséről. Tudtam, hogy a kísérletezéseim kockázatosak. Mikor ott vagyok, nem tudok ésszerűen gondolkodni, és ha egy kis jelét is tapasztalom annak, hogy Bella meg látott, nem fogom tudni ott hagyni. Vissza fogok fordulni, és a karjaimba venni. Nem tudom meddig fogom tudni azt nézni, ahogyan szenved. Valamit tennem kell, de a jelenlétemmel veszélybe sodornám. Pedig milyen egyszerűen meg szűntethetném mind kettőnk szenvedését. Szorosan le hunytam a szemem, és tökéletes vámpír memóriám ellenére sem tudtam magam elé idézni azt a mosolygós, boldog Bellát. Ehelyett csak azt a szomorú, magába zuhant, sebzett arcot láttam. A szemeim fel pattantak. Tudtam, hogy nem bírom sokáig. Sebzett, és nem más ejtette a sebeket mint én magam. A legnagyobb fájdalmat adtam Bellának, ami egyáltalán gyötörheti, annak, akit a világon a legjobban szeretek, aki a legtöbbet jelenti számomra. Az életem üres nélküle. Újra – mint az elmúlt évben sokszor – el öntöttek az érzelmek, de ez a fájdalom özön sokkal erőteljesebb volt. Fel pattantam, és most csak az érzelmeimtől vezérelve, szinte őrjöngve  futottam. Egy kis hang a fejemben azt súgta, hogy nem helyes amit teszek, de most csak az én és Bella kínjainak megszüntetésén árt az eszem, nem tudtam másra gondolni. El nyomtam a hangot a fejemben, és még gyorsabban süvítettem az erdőn keresztül. Soha nem hagytam még ennyi rombolást magam után, de most mindent el söpörtem, ami közém és Bella közé állt. Soha nem futottam még ennyire gyorsan, és céltudatosan. Soha nem voltam még ennyire biztos a dolgomban, bár most a hang a fejemben azt súgta hogy ezt meg fogom bánni. Újra el nyomtam, és Forks határába érve, tudván hogy nem sokára karjaimban tudhatom a számomra legtöbbet érő személyt, boldogság öntött el. Reggel volt már, hat óra körül járhatott az idő. Habozás nélkül rohantam a Swan házhoz, és szintén gondolkodás nélkül ugrottam be az ablakon. Bella épp a fürdőben volt. Le ültem az ágyára, hallgatva szerelmem minden mozdulatát. Vártam hogy az ajtó nyitódjon, erősen koncentráltam minden apró rezdülésre. A másodpercek csigalassúsággal teltek, s a véget nem érő várakozás után végre nyílt az ajtó. Halk nyikorgással jelezte, hogy a felkészülési idő véget ért. Most jönnek a vallomások. Bella háttal jött ki az ajtón, így kaptam még három másodpercet, de nem tudtam össze szedni a gondolataimat. Rá jöttem, hogy le ejtett valamit, és ezért jött háttal. Mi után fel állt, és meg fordult meg torpant az ajtóban. Csak nézett, értetlenül. Nem mosolyogtam, én is csak bámultam.

-          Ed.. – a hangja el csuklott, majd mindent el ejtett, és még épp időben értem oda hogy el kapjam. Törékeny testét végre a kezeimben tudhattam. Le fektettem az ágyra.

-          Edward – mondta ki a nevemet, a hangjában meg döbbenés, és fájdalom.

-          Bella. Tessék? - kérdeztem

-          Te… Te hogy kerülsz ide? És miért jöttél? Hogy megint el menj, igaz? – kezdett sírni, mire szorosan magamhoz öleltem, minden egyes könnycseppet éreztem, és mindegyik iszonyatosan égetett. Fájt, hogy Bella miattam sír.

-          Én vissza jöttem. Hozzád. Nem megyek sehová, nem bírtam tovább nélküled. – ismertem be

-          De te el hagytál, már nem szeretsz – nézett rám értetlenül, majd újra előtörtek a könnyei.

-          El hagytalak, de szeretlek, Bella, hogy ne szeretnélek? Hogy hihettél el ekkora szentségtörést? Hazudtam neked Bella. Ez volt életem legbutább döntése, de akkor csak a te biztonságodat tartottam szem előtt. –mondtam le hajtva a fejem. Újra rám nézett.

-          Hazudtál? Szeretsz? Itt maradsz? – a hangjában a remény kis szikrája csengett, és úgy nézett ki mintha csak most kezdené fel fogni amit mondtam.

-          Igen, hazudta. Szeretlek, a világon mindennél jobban. Nem is, inkább te vagy nekem a világ. Itt maradok, nem tudnék még egyszer el menni, legalábbis nélküled többé soha. – mondtam már rá nézve.

-          Álmodom, ugye? – a hangja újra értetlen

-          Bella, nem álmodsz, itt vagyok, szeretlek, soha nem megyek el többé. – magyaráztam újra

A hajamba túrt, és olyan kifejezés jelent meg az arcán, mintha ellenőrizne. Hirtelen meg csókoltam, ő vissza csókolt, de most nem próbálkozott kitörni a bennem élő szörnyeteg. Most nem voltam óvatos. Mikor a csókunk meg szakadt rám nézett.

-          Örökké? – kérdezte boldogan

-          Még tovább – mondtam, és újra meg csókoltam

Jasper és Alice története

-          Ma is rá vár? – kérdezte a büfés fiú, mint minden nap.

-          Igen, ma is. És ne is kérdezze, ma sem kérek semmit, köszönöm.

-          Rendben, akkor sok szerencsét, remélem hogy ma már tényleg el jön.

-          El fog jönni. Érzem. – mondtam, és le ültem meg szokott helyemre.

Vártam. Telt az idő. El telt  tíz perc. Húsz perc.. harminc perc.. egy óra..

És mikor már épp el indultam volna, ki nyílt az ajtó, és a fény ugyanúgy szűrődött be a résen, mint ahogy a látomásomban. Ami azóta kísér, mióta vámpír vagyok. És ott volt ő. Szőke hajjal, és hó fehér bőrrel. Le huppantam a székről, ő pedig furán nézett rám. Nem ismertem fel az érzelmet az arcán. Felé mentem, és azt mondtam neki:

-          Megvárakoztattál.

-          Elnézést, hölgyem. – mondta déli úriemberhez méltóan.

Felé nyújtottam a kezem, ő pedig szó nélkül meg fogta azt. Olyan kifejezés ült ki az arcára, mint aki nincs tisztába vele, mit is csinál igazából. El indultunk az erdőbe, én húztam magam után. El meséltem neki, hogy látom a jövőt, és hogy mióta „megszülettem” folyamatosan látom őt és Cullenéket, hogy velük fogunk élni.

Mikor a Cullen házhoz értünk, futásból sétára váltottunk, és emberi tempóban haladtunk  a nagy, fehér ház felé.

Kopogtam az ajtón. És egy kedves, színpatikus, nő nyitott ajtót. Esme, minden bizonnyal.

-          Segíthetek? – kérdezte kedvesen.

-          Oh, Esme, annyira örülök, hogy végre élőben is találkozunk! – örvendeztem, és meg öleltem.

Esme kicsit meg lepődött, de nem volt semmilyen támadásra utaló reakciója.

-          Hát gyertek beljebb! – invitált minket a nappaliba.

-          Carlisle, vendégeink vannak! – kiabált a lépcső felé Esme.

Majd körülbelül 10 másodperc múlva meg jelent a lépcső tetején az aranyszőke hajú doktor.

-          Üdv idegenek! – köszöntött minket.

-          Minek köszönhetjük a látogatásotokat? – kérdően nézett Esmére, de ő csak vállat vont.

-          Ne tőlem kérdezd. – válaszolt a kimondatlan kérdésre Carlisle felesége.

Aztán meg jelen a lépcső tetején Rosalie, és rosszalló pillantást lövellt felém, és Jasper felé. De nem foglalkoztam vele.

-          Hol van Edward és Emmett? – kérdeztem izgatottan.

-          Vadásznak. – szólalt meg Carlisle.

-          De el magyaráznátok mi ez az egész?

El meséltem nekik ugyan azt, mint Jaspernek.

Esme egyből mondta, hogy válasszunk magunknak szobát. Edwardéból volt a legszebb a táj, így az ő cuccait le pakoltuk a garázsba.

A nappaliban ültünk. Én Carlislelal beszélgettem, Jasper pedig Rosalie egyik könyvét olvasta. Jól össze barátkoztunk. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a garázsból valaki ordibál.

    - Hé, miért van minden cuccom a garázsban?!

Gyorsan oda szaladtam, merről a hang jött. Edward bambán bámulta a cuccait, Emmett pedig majd nem hogy már a földön fekve nevetett.

Oda futottam Edwardhoz, a nagykába ugrottam, és át öleltem.

Nekik is el meséltem a történetem, és én is sok mindent tudtam meg róluk. Különösen Edwardról. Úgy nézett ki, hogy nagyon jól ki fogunk jönni vele.

Visszatérés II.

Egy három emeletes bérlakás padlásán ültem, egy régi, rogyadozó székben.

A telefont újra megrezzent a zsebemben. Elő vettem, és fél év után először fel ismertem a számot. Rosalie. Vajon mit akarhat?. Meg nyomtam a „hívás fogadása” gombot.

Rose durcás, és meglepett hangját hallottam.

-          Jé, Edward fel vette a telefont. Megtisztelve érzem magam. – gúnyolódott.

-          Mi van Rosalie? – kérdeztem élettelen hangon.

-          Edward, gyere haza. Esme és Carlisle teljesen ki vannak borulva..

-          Szerinted jó tenne az állapotuknak ha így látnának engem?

Nem válaszolt.

-          Hol vannak a többiek?

-          Emmett, Jasper, és én Esmével és Carlisleal.

-          És Alice?

Rose hallgatott, én pedig kezdtem ideges lenni. Aztán végre meg szólalt.

-          Öhm, Alice  Forksba ment.. – mondta kicsit ijedten.

Mi? Alice? Forksban? De mit keres ő ott? Megígérte..

-          Mit keres Alice Forksban? Meg ígérte, hogy nem megy oda... Bella miatt… - fájdalmas volt kimondanom a nevét.

-          Edward, Bella nincs Forksban. – közülte velem Rosalie közömbösen.

-          Mi? Bella elköltözött?

-          Nem Edward, nem költözött el.

De ha nem költözött el, akkor hogy-hogy nincs Forksban? Én ezt nem értem..

-          Akkor mi van vele? Rose, el kell mondanod nekem! – kérleltem

-          Nem akartam el mondani de… Bella meg halt, Edward.

-          Most már haza jöhetsz, minden rendben lesz.

Meg nyomtam a „hívás vége” gombot, és el döntöttem, hogy Forksba megyek. Meg nézem, hogy tényleg meg halt – e. Ha igen, el megyek a Volturihoz. Ha nem halt meg, de boldog, akkor lesz elég erőm vissza jönni. Ha él, és boldogtalan.. akkor fogalmam sincs.

Három napig meg állás nélkül futottam, csak akkor lassítottam le mikor Forks határába értem. Egykor szeretettel gondoltam erre a kis esős városkára, az otthonomként. De most, kínzó, fájdalmas emlékek gyötörtek ahányszor csak a nevére gondoltam. Éjszaka volt. Csak a hold fénye világított be a fák lombjai közt.

Mikor ki léptem az erdőből, meg pillantottam a házat A házat amely nem rég még második otthonom volt. A házat melynek minden éjjel be másztam az ablakán, hogy Bella álmát őrizhessem. A házat melybe most félve léptem be.

El indultam a ház elé, meg álltam az ablak alatt, és hallottam egy ember szívverését, és éreztem azt a liliom illatot, mely fél éve nem csapta meg az orrom.

El határoztam magam, fel ugrottam, és a következő pillanatban már Bella szobájában ültem a hintaszékben. A jelenléte meg nyugtatott. Aztán lassan, először mióta itt voltam, az arcára fókuszáltam. Nagyon le fogyott, az arca be eset volt, és mérhetetlen szomorúság, és boldogtalanság látszott rajta.

Aztán hirtelen meg fordult, sikított, és fel ült.

Rám nézett. Egyenesen a szemembe. Láthatóan nagyon meg lepődött, és el kezdett zokogni. A könnyek patakban folytak az arcán lefelé, el áztatva a takaróját. Oda mentem hozzá, és végig simítottam az arcán.

-          Edward? – kérdezte alig érthetően a sírás közben.

-          Igen, én vagyok. Itt vagyok, minden rendben, nincs semmi baj. Ne sírj.

Abba hagyta a zokogást, és érthetetlenség suhant át az arcán.

-          Te… mit keresel itt? Miért jöttél vissza?- a hangjából ki hallatszott a szenvedés és a fájdalom.

-          Én azt hittem hogy meg haltál, és én vissza jöttem meg nézni, hogy ez igaz- e.

-          Élek. El fogsz menni, igaz? Itt fogsz engem hagyni megint.

-          Nem Bella – szakítottam félbe – Itt vagyok, nem megyek sehová. Nélküled nem.

-          De… te nem szeretsz engem. El hagytál.. – értetlenkedett, majd újra előtörtek a könnyei. Magamhoz húztam, át öleltem, és simogattam a hátát.

-          Nem. Bella én szeretlek. Mindig szerettelek és mindig is szeretni foglak. Ezen semmi nem változtathat. Nem megyek el. Nem bírnálak itt hagyni még egyszer. Meg bántam hogy el hagytalak, és soha többé nem fog be következni.

-          De akkor miért mentél el? – értetlenkedett újra, és még mindig hullottak a könnyei.

-          Mert védeni akartam az életedet. Folytonos veszélyben voltál a jelenlétemben.

-          De akkor most szeretsz, és nem mész el? Itt maradsz velem? Minden a régi lesz? – hangja egyre boldogabb volt, és már egy könnycsepp sem hullott le az arcáról.

-          Persze hogy szeretlek. És nem fogok sehová sem menni. Nélküled soha.

-          Edward, annyira hiányoztál, el sem hiszem hogy szeretsz, és hogy itt vagy velem.

És akkor meg csókoltam, de amikor úgy éreztem, hogy el értem a határaimat, el toltam magamtól.

Ő csak bámult rám, és mintha még mindig nem hitte volna el, hogy tényleg ott vagyok.

      - Bella, itt vagyok, és szeretjük egymást. Ez a legfontosabb.

      - Rendben, el hiszem.

      - Adnál egy percet? Fel kell hívnom Carlislet, és el mondani neki, hogy itt vagyok, és itt is maradok. Biztosan ők is vissza jönnek.

      -  Persze, hívd csak.

Tárcsáztam Carlisle számát. Az első csörgésre fel vette.

-          Edward, hol vagy? Mi van veled? – kérdezte Carlisle rémült hangon, és ha nem nem szakítom félbe, még több kérdést zúdít rám.

-          Nyugodj meg, apa. Minden rendben. Forksban vagyok, Bellával. És nem megyek inne sehová nélküle.

Carlisle hallotta az életet a hangomban, és neki is jó kedve lett. Hallottam hogy mind ezt el újságolja Esmének, és anyám boldog, gondtalan hangját.

-          Vissza megyünk Forksba, mind.

-          Ez remek, Carlisle. Mikor érkeztek?

-          Holnap hajnalban.

-          Rendben, addig én el leszek Bellával. Várunk titeket.

-          Ott leszünk. – mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

-          Viszlát Carlisle! – köszöntem el

-          Szia Edward! Holnap találkozunk.

Vissza tértem Bellához. Ezt a várost újra az otthonomnak tekintettem, szép, és kellemes emlékekkel.

Az utolsó út

Az eső kíméletlenül esett, ami mostanában ritka volt itt. Már egy hónapja hogy vissza jöttünk hetven,  nekem iszonyúan hosszú, kegyetlen év után. Minden egyes másodper örökkévalóságnak tűnt. Nélküle… Az életem nélkül éltem. Egy hónapja voltunk Forksban, és mintha az időjárás is meg változott volna. Ez az első alkalom hogy esik az eső egy hónapja. Én nem tudtam örülni a napnak. Az én Napom már leáldozott, és soha többé nem kel már fel. Magamat átkozom, mert ki sétáltam az életéből, hagytam hogy el szaladjon mellettem majd’ egy évszázad. És nem jöttem vissza, hagytam szenvedni. A tizennyolcadik születésnapja óta nem ölelte,  csókoltam meg. Ha vissza tudnám forgatni az idő kerekét, ha akkor nem döntök olyan el hamarkodottan, ha több eszem lett volna. Most is a karjaimban tudhatnám Őt. Örökké. Ő is szenvedett, én pedig idióta módon azt hittem el felejt. Hogy hihettem hogy így jobb lesz? Buta bárány, túl kellett volna lépnie.

Ökölbe szorítottam a kezem, és a homlokomhoz vertem. Mióta itt voltunk nem volt erőm el jönni hozzá. El indultam be felé. Kutattam életem szerelme után, majd mikor rá találtam az életet jelentő névre közelebb mentem. A sírkő szürke volt, a neve belevésve, mi kegyetlenül emlékeztet rá: Meghalt.

Bella Swan

(1987-2075)

Alszik. Üldözte őt a sors ezernyi bajjal,
És mégis élt, amíg mellette volt egy angyal.
Meghalt. Oly egyszerű a magyarázata:
Mikor a nap lemegy, beáll az éjszaka.

Az újamat végig húztam a kőbe vésett néven. Az agyamba villant minden egyes emlék, minden együtt töltött pillanat. Kegyetlenül hasította fel az emlékezetemet, és ugyanígy tértem vissza a valóságba. A fájdalmas valóságba.

Fel ordítottam, és térdre rogytam kedvesem sírja előtt.

-          Miért? – kérdeztem könnyek nélkül zokogva.

Be csuktam a szemem, és magam elé képzeltem gyönyörű arcát. Íves ajkai mosolyra húzódva, ami a szeméig is el ért. Őszintén mosolygott. Mikor még boldog volt. Hirtelen egy új kép villant az agyamba. Bella arca, ijedt, fájdalmas, és  végtelenül szomorú. Így láttam utoljára. Ezt tettem vele, és sosem bocsátottam meg magamnak. Egy örökkévalóság sem lenne elég erre.

Egy hangot hallottam, a világ leggyönörűbb hangját. A szavai símogattak.

-          Szeretlek, kérlek ne gyötörd magad

Meg fordultam, de senkit nem láttam. Az elmém játszik velem.

-          Én is szeretlek Bella. Nem sokára együtt leszünk. Már hiszem, van lelkem. Neked köszönhetem a lelkemet, vissza adtad nekem. – suttogtam örök szerelmem sírjához fordulva.

Fel álltam. Még egyszer meg érintettem a sírkövet. Mikor a temető kapuin kívül voltam el kezdtem rohanni. Emberi szemnek láthatatlanul suhantam a ködös erdőn át. Három nap kínzó, őrjítő futás után lassítottam csak le, mikor meg láttam a fölém magasodó Volterra falait. Egyenesen a fő térre mentem. Pontosan délben, mikor a nap a legmegfelelőbb szögből sütött le rám, ki léptem az óra toronyhoz. Be csukott szemmel, és halvány mosollyal indultam a végzetem felé. Két perc múlva már semmit nem éreztem. Mikor ki nyitottam a szemem vakító fényt, és a világot jelentő arcot pillantottam meg. Hosszú, barna haja a vállára omlott, szemeiben a boldogság fénye csillant. Karjait hívogatóan tárta szét, én pedig szó nélkül rohantam a boldogság felé.

Alice története

Ki nyitottam a szemem, és egy sötét erdőben találtam magam, sehol senki Éjszaka volt, de én mindent ugyan olyan jól láttam csak a színek változtak. Nem emlékeztem semmire, csak arra, hogy a nevem Alice. A családnevemet sem tudtam. Hogy van- e családom, férjem, szüleim, testvérem. Hogy hol éltem eddig, és hogy most márt látok és halok mindent ennyire tisztán. Az érzékeim fel erősödtek, de én azt sem tudtam egyáltalán melyik kontinensen vagyok.

Rá néztem a kezemre. Fal fehér volt, ettől meg rémültem. Valami égette a torkom, mintha forró, égető vasat nyomnának le rajta. Szomjas voltam, de víz biztos nem csillapította volna.

Fel álltam, és meg lepődtem magamon. Hogy lehetek ilyen gyors? El indultam kifelé az erdőből, és éreztem a fenyő szagát, aztán ahogy kezdtem közelíteni a város felé, még erősebb lett a szomjúság.

Emberek szagát éreztem, és már-már elviselhetetlen volt. Mikor el értem a város, meg láttam az első embert. És ösztönösen le guggoltam, láttam ahogy lüktet az ér a nyakán. Oda rohantam, le terítettem és ki ittam a vérét az utolsó cseppig. A torkom már nem égett annyira, de amint rá jöttem hogy mit tettem szörnyülködtem magamon. Úr isten, de hisz én… én meg öltem egy embert. Hogy tehettem ilyet? Hogy voltam erre képes?

Vissza rohantam az erdőbe, le ültem egy fa tövébe. Gondolkoztam, hogy mi vagyok én?

Fehér bőr, kiváló érzékek, vérivás és gyorsaság… én egy vámpír vagyok? De mitől, hogyan? Nem emlékszem semmire, hogy mi történhetett velem. De a szomjúságom oltására nem volt más út, csak az emberek megölése. Semmilyen más út nincs? Biztosan?

És akkor, egy teljesen más helyen találtam magam. Egy kávézóban voltam. A bárpultnál ült egy gyönyörű nő. Hasonlított rá de sokkal szebb volt. Nyílt az ajtó, és láttam hogy be lép egy magas, szőke férfi, a nő fel áll a székéből, oda megy hozzá és meg fogja a kezét. Ki mennek a kávézóból.

Majd újra az erdőben voltam a fa tövében ülve. Ez mi volt? Ez is a vámpírléttel jár? Nem tudtam mi lehetett ez. Látomás? Jövőbe látnék? És az a szép nő a bárpultnál én lennék? Hogyan? De hisz én nem vagyok olyan szép. Túl sok megválaszolandó kérdés volt, és én nem tudtam mihez is kezdjek.

Úgy döntöttem, hogy lefekszem aludni, de sehogyan sem ment, egyáltalán nem voltam álmos, ezért úgy döntöttem, elmegyek innen valahova, elegem volt ebből a helyből.

Mentem, nem mentem, rohantam át az erdőn még el nem értem a következő várost. 2napig folyamatosan futottam, meg állás nélkül. Éreztem az emberek szagát, aztán meg láttam a város tábláját amin ez állt: „Isten hozta Vancouverben”

Már megint égette e torkom a szomjúság, ami azt jelentette hogy megint embert kellett ölnöm. El mentem az erdőbe, hogy ne kezdjek öldökölni. Volt egy látomásom, a rám hasonlító nő, és a szőke férfi egy nagy fehér házhoz mentek, ami teli volt, azt hiszem vámpírokkal. Volt ott egy szőke hajú férfi köpenyben, mint egy orvos, egy nő akinek karamella színű haja van, még egy nő akinek szőke haja van, és gyönyörű volt, és még két férfi. Az egyiknek fekete haja volt és egy medvére emlékeztetett, a másik haja bronzvörös.

Oda rohantam egy kis patakhoz, és láttam magam benne. Meg döbbentem. A tükörképem szép volt, mint a látomásaimban a lány, és ahol a napfény érte a bőrömet, ott úgy csillogott mintha ezer gyémánt lenne a bőrömön. A szemem pedig vörös volt. Én voltam a látomásban, én fogok találkozni a szőke férfival, és én megyek ahhoz a családhoz. Ez az én jövőm.

Volt az erdőben egy állat. Éreztem a szagát, hasonlított az emberekéhez. Mire észhez kaptam újra guggolásban álltam immár egy hatalmas medve előtt. Rá vetettem magam, és ki szívtam a vérét. Állatvéren is tudok élni, és nem kell embereket ölnöm. Ez remek.

El indultam a városba, nem tudtam hova megyek, csak arra mentem amerre vitt a lábam.

Be léptem egy bárba. Pont úgy nézett ki, mint a látomásomban. Le ültem a bár pulthoz.

Oda jött hozzám a pincér és meg kérdezte mit hozhat.

-          Jó napot hölgyem! – köszöntött, és láthatólag zavarban volt.

-          Jó napot! – köszöntem én is, és meg lepődtem mennyire más a hangom. Szebb volt, sokkal szebb.

-          Hozhatok egy italt? – kérdezte még mindig zavart hangon

-          Köszönöm, nem kérek semmit. Egy barátomat várom. – hazudtam. Bár ez nem is volt akkor a hazugság, az egészből csak a „barátom” szó nem volt igaz.

-          Rendben van. – mondta, és vissza ment a pult mögé.

Egész este ott ültem zárásig, de ő nem jött. Mikor a pincér szólt hogy zárnia kell én ki mentem, és úgy döntöttem, hogy az éjszakát vadászattal töltöm el.

Mi után be értem az erdőbe megint látomásom volt. Ugyan az, a bárban ülök, és a fiú be jön az ajtón. Aztán be villant hogy Jaspernek hívják. Szóval Jasper, szép név, mindig is tetszett.

Egész éjjel vadásztam, és reggel nyitásra ott voltam a bárnál. A pincér kicsit meg lepődött mikor meg látott, de aztán rendezte a vonásait. Ki nyitotta az ajtót, fel kapcsolta a villanyokat, én pedig le ültem a helymre.

-          Ma is őt várja? – kérdezte a pincérfiú csodálkozva

-          Igen, ma is. És ne is kérdezze, nem kérek semmit, köszönöm. – válaszoltam

Este volt, már épp indultam volna amikor ki nyílt az ajtó, és a fény ugyan úgy szűrődött be az ajtón mint a látomásaimban. Be lépett Jasper, szőke, vizes hajjal. Én le pattantam a székről, és felé sétáltam. Először meg lepődött. Nem tudta mire vélni, hogy mit csinálok. Majd mikor oda értem hozzá meg szólaltam.

-          Meg várakoztattál. – mondtam kicsit meg rovóan.

-          El nézést, hölgyem. – mondta kicsit zavartan, de déli úriember módjára.

Felé emeltem a kezem, ő pedig szó nélkül meg fogta azt. El indultunk az erdőbe, találtunk egy kis vadász szállást. Ott el meséltem neki a látomásaimat, és ő is el mondott sok mindent a vámpír létről. El mesélte a múltját, hogy délen háború dúl a vámpírok közt, és hogy ő már nem bírta tovább az öldöklést. Ezt nem értettem és el mondta hogy neki az a képessége,

Hogy tudja befolyásolni az emberek(és vámpírok) érzéseit, de ő is érzi azokat. Minden egyes kioltott emberi élettel érezte azt a félelmet, amit az emberek haláluk előtt éreztek. El mondtam neki, hogy én állatok vérével táplálkozom. Ettől meg lepődött de azt mondta ő is át fog térni erre az élet módra.

Közben volt egy látomásom, amiből meg tudtam, hogy a család akit láttam – és akikhez csatlakozni fogunk – állati vérrel táplálkoznak, Forksban laknak, és Cullen a család nevük. Carlisle a köpenyes szőke férfi, a karamella hajú asszony Esme, a gyönyörű szőke hajú lány Rosalie, a fekete hajú, medve szerű srác Emmett, és a bronzvörös hajú fiú Edward.

El indultunk Forksba, hogy mi is a család tagjai legyünk.