˙Twilight Saga Fanfiction˙

8.fejezet

(Edward szemszög)

Bella nem mozdul el apja mellől. Még éjjelre sem hajlandó el menni a kórházból, és Nessie is ugyan olyan makacs mint az anyja. Amíg Bella nem megy el, én is itt leszek. Jacob ugyan így van, és Renesmeevel együtt elég kialvatlanok. Nessie már nem egyszer aludt el férje karjaiban. Bella végig fogja Charlie kezét, és azt mondta, hogy nem fogja el engedni, még az fel nem ébred. Charlienak nincs fej sérülése, szóval már csak percek kérdése, hogy ki nyissa a szemét. Közben Alice is be jött. Nessie és Bella fel váltva kérdezgetik, hogy még mennyi idő. Szerencsére Jasper is itt van, bár mivel nem lehetünk bent ennyien egyszerre, amikor Jasper és Alice itt van, Nessienek és Jacobnak ki kell mennie. Bella nem vállalta, hogy itt hagyja Charliet, ha ez nem is sok idő, de Jake meg győzte a lányomat, hogy nem árt meg nekik sem egy kis friss levegő.
- Még öt perc – suttogta Alice. Nem mondhatta hangosan, hisz a nővérek őrültnek néznék.
- Köszönöm Alice – ölelte meg fél kézzel Bella a hollófekete hajú húgunkat. Nem engedte el az apja kezét.
- Nessie – szólt Bella
- Szólok neki – mondta Alice, majd ki ment a szobából. Jasper követte.
Nem sokkal később Nessie és Jake jöttek be. Meg csapott az erős fertőtlenítő szerek illata, marta az orrom. Mindenki Charliera függesztette a pillantását. Soknak tűnő, idegtépő másodpercek után hunyorogni kezdett. Pár pillanat múlva nyitotta csak ki a szemét, megpillantva minket.
- Bells – Charlie hangja meggyötört volt, de jó kedvű.
- Papa – suttogta Bella. Az érettségi óta nem hívta így az apját
- Nagyapa – szólalt meg Nessie is. Charlie unokája felé kapta a fejét.
- Nessie, hogy vagy? – kérdezte Charlie. A hangja egyre jó kedvűbb, a gondolatai viszont zaklatottak.
- Te hogy vagy? – kérdezte a lányom
- Én jól – és tényleg jól volt. A gondolataiban hatalmas kérdőjelek voltak.

Miért van itt? Mi történt vele? Mért van az intenzíven mikor nem is fáj semmije? És kisebb kérdőjel is. Mik is vagyunk mi? Bella, Renesmee és én. És a családunk, Carlisle, Esme és a többiek. Valamiért kíváncsi lett, valamiért meg változott a „csak amennyit muszáj” látószöge. Ez a kérdés inkább elhaló volt, és reménykedtem, hogy nem fogja fel tenni. Bella aggódna, ha el mondanánk neki. Nem akarom, hogy Bella újra szomorú legyen. Bár el akarja majd mondani neki. Meg fogom nyugtatni, a Volturi sehonnan sem tudhatja meg, ha csak nem jönnek újra. De az nem most lesz, mire újra eszükbe jutunk, - bár utáltam magam ezért a gondolatért – Charlie már rég meg halt, természetes halálban, az idős kor következtében.

- Mikor jöhet haza? – kérdezte Bella az idő közben be lépő Carlisletól
- Ma délután. Még bent tartjuk meg figyelésre, és még beszélni szeretnék vele – mondta apám
- Beszélhetnék a doktor úrral? – kérdezte Charlie
- Persze, apa. Gyertek – intett Bella Jacobnak és Renesmeenek
Át karoltam Bellát, akinek a szemébe vissza tért a csillogás, amit nem láttam mióta be jött az apjához. Most először hagyta el a szobát.
- Most már minden rendben van – suttogta, majd meg csókolt.
Nem érdekelte hogy hol vagyunk, és ez engem sem nagyon foglalkoztatott. Nem számított sem a hely, sem az idő. Csak az érdekelt hogy Bellának vissza tért a jó kedve, és a karjaimban van.
- Szeretlek – suttogtam, mi után el húzódtam tőle, hogy a lassan már teljesen fekete szemeibe nézhessek
- Imádlak – mondta hangosabban, nagy mosollyal az arcán
- Ha apádat haza vittük, menjünk el vadászni, rendben? Mind kettőnkre ránk férne. – ajánlottam, mire vágyakozó mosoly terült el Bella gyönyörű arcán
- Igazad van – mondta
Az intenzív osztály ajtaja nyitódott, és Carlisle lépett ki rajta.
- Hogy fogadta? –ment oda hozzá Bella – Úgy értem a betegséget
- Egész jól, el magyaráztam neki a kezelését is. Nem lesz semmi gond ha rendszeresen eszik, és méri a vércukrát.
- Köszönöm – ölelte meg Bella apámat
- Ez a munkám – Carlisle mindig ezt mondja, nem lepődtem meg rajta.
- De azért én hálás vagyok – mosolygott Bella el engedve Carlislet
Be mentünk Charliehoz, aki már el kezdte össze pakolni a holmijait.
- Indulhatunk? – kérdezte Bella, amikor segített össze pakolni apjának
- Igen – mondta és be kötötte a cipőjét, majd fel állt az ágyról.
Gyorsan a kocsihoz értünk, Charlie hátra ült. A hazafelé út sem volt sok, bár számomra éveknek tűnt. Meg akartam osztani Bellával Charlie kételyeit. A feleségem ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk még egy ideig az apjával. Nagyon makacs, Charlie is mondta neki hogy nem kell, jól van, és én is, de nem hallgatott ránk. Nem volt hajlandó tágítani, amíg nem látta, hogy a most már cukorbeteg apja meg nem eszik egy szendvicset. Charlie gyorsan végzett az evéssel, és ekkor már Bella is menni akart.
- Apa, mi elmegyünk – alig tudtam vissza tartani a mosolyt Bella szóhasználata miatt.
- Rendben – puszilta arcon Charlie Bellát
- Szia apa – köszönt
- Helo Charlie – köszöntem én is. Mi után hallottuk Charlie köszönését is az autóhoz sietünk.
Elő tört belőlem a kacagás.
- Mi olyan vicces? – nézett rám Bella kérdő szemekkel. Aztán eszembe jutott, hogy végig amíg ott Charlienál voltunk a kérdés még mindig a fejében volt.
Az arcom el komolyodott.
- Bella, meg kell valamit beszélnünk – mondtam a legkomolyabb hangomon
- Mit? – kérdezte
- Apád gondolataiban láttam kérdéseket. És volt egy, ami nem hagy nyugodni
- Mi volt az?
- Voltak kérdései, hogy mért van ott a kórházban, mikor nem fáj semmije, és ilyesmik. De volt egy, ami nagyon nyugtalanító.
- Mi az Edward? – kérdezte Bella már-már kétségbe esetten
- Tudni akarja, hogy konkrétan mik vagyunk mi – suttogtam. Idő közben a Cullen házba értünk.
- Mit gondolsz, el mondhatnánk neki? – kérdezte
- Nem tudom, meg kéne beszélni Carlislelal – mondtam halkan
- Rendben, menjünk. – mondta, majd ki pattant a kocsiból engem is magával húzva.
Futottunk be a házba, Alice meg akarta kérdezni Bellától, hogy Charlie jobban van-e, de el rohant mellette. Egyenesen Carlisle irodájába.
- Apa, beszélnünk kell – mondtam, ahogy be léptünk az irodába. Calisle a székében ült, és egy méretes és nehéznek tűnő könyv volt a kezében.
- Zavarunk? – kérdezte udvariasan Bella
- Dehogy zavartok – mosolygott kedvesen az apám – foglaljatok helyet –mutatott a két szabad székre az asztal másik oldalán.
- Köszönjük – mosolygott Bella
- Carlisle, amikor Charlie fel ébredt voltak kérdések a gondolataiban. Például hogy mért van ott, mi történt vele stb. De volt egy kérdés, ami eléggé aggaszt. Charlie tudni szeretné hogy mik vagyunk – magyaráztam
- Ha rá kérdez, mit mondjunk neki? – kérdezte Bella aggódó hangon
- Hát nézzük meg, hogy milyen érvek szólnak amellett, hogy el mondjuk neki – Carlisle mindig is ésszerűen gondolkozott.
- Nem tudom, kíváncsi. És a Volturi meg tudhatná valahonnan? – Bella hangja még mindig aggódó
- Nem hiszem hogy ez most veszélyes lenne.
- Akkor, mi legyen? – szólaltam meg. Calisle is arra gondolt, amire én. Mire a Volturi újra ellenőrizni akar minket, és mire össze szedik magukat tíz éve elszenvedett vereségük után, Charlie emberi életének biztosan vége lesz.
- Nem veszélyes, de Bella – emelte fel mutatóujját apám – csak ha rá kérdez.
- Persze. Köszönöm. – mondta Bella
- Szia apa – mondtam, majd Bella meg fogta a kezem, és kifelé húzott az ajtón. A szemébe nézve el fogott a vágy.
Újra húzni kezdett, ez úttal az ablak felé. Tetszett az ötlete, biztosan nem akart Aliceszel társalogni. Láttam a szemén: csak én kellek neki. Önelégült mosoly terült el az arcomon. Nem sok idő telt bele, még a házunkba értünk. Az ajtó keretestől tör ki,amikor be mentünk. Nem volt időm ezzel foglalkozni. Bella az ágyra vetette magát, én pedig utána. A ruháink fél másodpercen belül darabokban hullottak a földre. Boldogan merültünk el egymás vággyal telt szemeiben.