˙Twilight Saga Fanfiction˙

5.fejezet

(Edward szemszög)

Tíz év telt el, mióta Belláva összeházasodtam. Ma van az évfordulónk. Újra és újra vissza tekintve az együtt töltött közös évekre, mindig az a következtetésem, hogy életem legjobb, és legokosabb döntése volt, hogy végül vissza tértem hozzá, és nem hagytam el többé. Bellának fogalma sincs az ajándékomról, csak Alice és Emmett tudja mi az. Újra meg fogom kérni a kezét, és a saját szavaimmal fogok az oltár előtt meg esküdni, hogy soha, de soha nem fogom magára hagyni. Többet érdemel azoknál a régi szavaknál, melyeket minden esküvőn eldarál a pap. A saját gondolataimat fogom neki ott el mondani neki.
- Jó napot uram, miben segíthetek? – kérdezte a nő illedelmesen, amikor be léptem az antik ékszer boltba. Az ötven körüli, sovány nő el kerekedet szemekkel nézett, de ezt már meg szoktam.
- Jó napot – köszöntem vissza – eljegyzési gyűrűt szeretnék. A nő szája lefelé kezdett görbülni, de elég gyorsan ki pakolta a gyűrűket. Volt ezüst, és arany is, de első pillantásra egyik sem fogott meg. Majd jobban meg néztem őket, és meg akadta a szemem az egyik darabon. Ezüstből volt, és egy apró gyémánt volt a tetején. Esztétikus volt, és szép tiszta. Nem túldíszített, de elegáns. Tökéletes volt.
- Ezt kérem – mutattam rá a kiválasztott darabra
- Tessék – ejtette a tenyerembe. Biztosra vettem, hogy Bellának tetszeni fog, nem szereti a túldíszített dolgokat, Ő az egyszerűség embere.
Szó nélkül a nő kezébe nyomtam a bankkártyámat. Le húzta a kártyát, majd a kezembe nyomta.
- Köszönöm – mosolyogtam, majd el indultam a kijárat felé
- Viszlát – köszön még utánam az eladó
A Volvó a parkolóban állt. Idegesítő dolog volt takargatni a gyorsaságomat, hisz fél másodperc alatt ott lehettem volna az autóban. Mikor odaértem, már az esküvőn járt az eszem. Tudtam, hogy kicsit elhamarkodom, hisz még a kezét sem kértem meg. Gyorsan haza értem, közben fejben már az esküvőt szerveztem. A réten álltam meg a kocsival, és Bella már az ajtó előtt várt. Mivel a házunknál voltunk, nem kellett elrejtenem mi is vagyok, és fél másodperc múlva már Bellát csókoltam.
- Szia – mosolyogtam rá. Csak azért szakítottam meg a csókot, hogy a szemébe nézhessek.
- Szia – mosolygott Ő is. Múlt hét óta, mióta Jacob és Renesmee jegyesek, szakadatlan a jó kedve.
- Boldog tízedik házassági évfordulót nekünk – mondta, majd hozzám simult.
- Neked is, szerelmem – suttogtam a hajába, majd puszit nyomtam rá.
- Szeretnéd látni az ajándékodat? – kérdezte izgatottan Bella
- Hát persze – mosolyogtam rá
- De először te – incselkedett –na, mi az? Lássuk –láthatólag nagyon jó kedve volt, és a szeme is színtiszta boldogságot, és szerelmet sugárzott.
- Ezt nem igazán lehet meg fogni. Úgy értem, az egész eszközét meg lehet, de amit én adok, az nem egy tárgy. – mondtam, mire Bella kérdően nézett rám
- Meg kaphatom? – kérdezte bájos hangon, nem tudtam ellenállni, plusz még az a végtelenül aranyos, könyörgő nézés. Hihetetlenül nagy hatást gyakorol rám.
- Hát persze, de előbb menjünk be – halvány mosoly jelent meg az arcomon, ami lassan terjedelmesebb lett.
- Itt már meg kaphatom? – könyörgött tovább
- Régebben nem lelkesedtél ennyire az ajándékokért – a tizennyolcadik szülinapján – erre gondolva tépő, kibírhatatlan fájdalom lett rajtam úrrá. Meg kellett ölelnem Bellát, hogy érezzem a közelségét – nem engedte hogy ajándékot adjunk neki, és csak vonakodva fogadta el őket.
- Kíváncsivá tettél – még mindig izgalom volt a hangjában, szerencsére nem vette észre az előbbi össze zuhanásomat. Nem akartam, hogy miattam legyen rossz kedve. Annyira jó látni, hogy milyen boldog. Az a sok életerő, az energiája végtelen. Most is reménykedő, és boldog szemekkel találom magam szembe, ha rá nézek. A pillantása szeretetteljes volt.
- Rendben – mondtam, és térdre ereszkedtem az életem értelme előtt –Bella, hozzám jössz még egyszer? – kérdeztem. Bella reakciója először döbbenet volt, és –bár nem gondoltam volna, hogy ezt lehet fokozni – még nagyobb boldogság a szemében, és szerelem. Végtelen, megpecsételt, örök szerelem.
- Igen – mondta. A hangjáról is csak úgy sütött a boldogság, nem is tagadhatta volna le. Az ujjára húztam a gyűrűt, majd fel álltam, és meg csókoltam.
- Szeretlek – mondta, mikor ajkaim hagyták szóhoz jutni. A szemem viszketni kezdett. Sírtam. Meg döbbentem ezen a tényen, de egyáltalán nem bántam. Soha nem is szégyelltem a Bella iránt táplált érzéseimet, és vágyaimat.
- Én is. Örökké – suttogtam szerelmem fülébe. Most legszívesebb világgá kürtöltem volna az érzett boldogságomat. Legszívesebben a világ közepére álltam volna, és úgy ordítottam volna teljes torkomból, hogy „Szeretlek Bella”.
- Az ajándék – volt egy olyan érzésem, hogy megint el tereltem a figyelmét, és mindent el felejtett. Csak mosolyogtam Bellára
- Gyere – fogta meg a kezem, és húzott a garázs felé, ahonnan nem sokkal ezelőtt jött Rose, Em, És Jazz. Mindhárman takargatták a gondolataikat. Rosalie a feltételezéseim szerint múlt éjszakai „akcióján” gondolkodott, Emmett úgyszintén. Jazz pedig a szorzótáblát mondogatta magában. Meg érkeztünk a garázsba. Egy új autó volt ott le takarva.
- Az enyém? – kérdeztem Bellára nézve
- Hát persze, nézd meg – mosolygott szeretetteljesen, és boldogan.
Közelebb mentem a letakart ajándékhoz, és egy mozdulattal le rántottam róla a takaró ponyvát. Egy Volvó volt, jóval újabb, mint az enyém. A színe fekete, belül vajszínű kárpitozással. Nagyon keveset gyártottak belőle, mert kicsi volt rá a kereslet az ára miatt.
- Ez tökéletes – ámuldoztam
- Az te vagy – simult hozzám Bella.
Az anyós üléshez sétáltam, és ki nyitottam neki.
- Mrs. Cullen, lenne kedve velem egy kört tenni az új autómmal? –kérdeztem megjátszott akcentussal
- Hát persze, Mr. Cullen. – mondta, majd közelíteni kezdett az arcával az én arcomhoz. Nem bírtam kivárni, gyorsan oda hajoltam hozzá, és meg csókoltam.
Bella be csukta maga mögött a kocsi ajtaját, és annak támaszkodott, én pedig szorosan simultam az Ő testéhez. Az egyik keze a hátamon, a máik keze pedig a derekamon pihent. Az én kezeim pedig arcát simogatták, körbejárva az álkapcsa, majd egész feje körvonalát. A nyakát kezdtem csókolgatni, mikor meg szólalt.
- Most nem lehet, meg ígértem Nessienek, hogy hatkor találkozunk. Öt óra van. – suttogta lemondó hangon – de este a tiéd vagyok. – tudtam hogy talál meg oldást a helyzetre.
Játékosan a szemem előtt kezdte lengetni a kulcsot.
- Köszi - kaptam ki a kezéből gyors mozdulattal, mire ki nyújtotta rám a nyelvét. Újra kinyitottam az anyós ülés felőli ajtót, és szó nélkül szállt be a kocsiba. Én is be szálltam, és el fordítottam a zsákmányt.
A motor halkan életre kelt, sokkal halkabb volt mint az én régi kocsim. Csak azért nem cseréltem még le, mert érzelmileg kötődtem hozzá. De most, ezt a kocsit Bellától kaptam, ezért még többet jelent, de a régi jó szürke autómat sem fogom el adni. Van elég hely a garázsban, és bármikor szüksége lehet rá valakinek, és különben sem lenne szívem meg válni tőle. Ha van új autóm, ha nincs. Már az úton voltunk. Az autó hangtalanul suhant Forks sűrű ködjén át.
- Merre menjünk? – kérdeztem meg hosszúcsend után, amit csak a motor halk dorombolása szakított meg
- Mindegy, hisz veled vagyok – mosolygott Bella
Boldogan vesztem el a szeméből áradó szeretetben, és boldogságban.