˙Twilight Saga Fanfiction˙

1.fejezet


- Sötét volt, és nagyon hideg. Az erdőben rohantam kutatva valami után. Nem tudtam mi volt az, de kerestem. Csak annyit tudtam, hogy létfontosságú az életemhez. Futottam, és egy ág az arcomba csapódott, de nem érdekelt, csak arrébb löktem, és kerestem tovább. Gyorsabban kezdtem futni, és úgy tűnt, hogy ez az erdő végtelen. Csak mentem, és mindenhol fák, és bokrok, nem volt köztük hely, ahol el kanyarodhattam volna. Mikor meg botlottam egy ki álló bokor alsó ágában el estem. A föld sáros volt, és hideg, de nem tudtam fel állni. Fel adtam a reményt, hogy meg találom azt, amit kerestem. Hirtelen valaki lába az arcom előtt volt, fel néztem, de nem láttam az arcát.

Sikítást hallottam, mérhetetlenül fájdalmas, és hangos sikítást. Ki nyitottam a szemem, és rá jöttem, hogy én sikítok. Gyorsan a párnába temettem a fejem, és a sikítás tompább, majd egyre halkabb lett. Mikor abba tudtam hagyni fel ültem, és körül néztem. Nem voltam az erdőben, a szobámban voltam. Az ablak nyitva volt, és a jeges levegő csak úgy ömlött a szobába. Gyorsan fel álltam, és az eszembe villant az, hogy régen miért volt mindig nyitva az ablak. Egy kép, a mélyen el zárt emlékeim közül a szemem elé villant. Az ágyamon feküdtem, az Ő mellkasán, és egymásra mosolyogtunk. Olyan érzésem volt, mintha ki húzták volna a lábam alól a talajt, és térdre rogytam. A könnyek utat törtek maguknak, és nem volt erőm gátolni őket. Patakokban folytak le az arcomon, el áztatva ezzel a pólómat. Rá néztem az órára, és el mosódottan ugyan, de láttam, hogy délután öt óra van. Annyira kimerült voltam, hogy el aludtam. A szemem elé vetült az arcképe. Most már zokogtam, arcomat a tenyerembe temetve, magamba burkolózva. A sebeim, melyeket Ő hagyott maga után újra fel szakadtak, és hasogattak, mely miatt egész testemben remegtem. Minden erőmet össze szedve az ágyamra ültem, várva valamit. Talán a megváltó halált, melyről tudtam, hogy magától nem jön el. Hirtelen egy ötlet villant az agyamba. Sokszor gondolkodtam már rajta, de eddig Charlie miatt nem tettem semmit. De most, mosolyogva jön haza, és ahogy meg lát sóhajtva ül le a TV elé. Többször hallottam sírni, miattam. De ha most meg szűnnék létezni, apám egy idő után túl tenné magát rajta. Az emberi agy olyan, mint a szita. Erre a mondatra gondolva újra sírni kezdtem. Fel álltam az ágyról, és a fürdőbe indultam. Mivel mindig én raktam rendet, tudtam hogy apám a fürdőszobai kisszekrényünkben tartja a borotváit, és a pengéket. Be nyitottam a fürdőbe, és ki nyitottam a szekrényt. Minden úgy volt, ahogy a múlt hétvégei takarítás után hagytam. Ki vettem egy csomag három darabot tartalmazó pengét, és zsebre tettem. Le mentem a konyhába, papírt, és ceruzát ragadtam, és írni kezdtem

”Apa!
Nagyon sajnálom, de mindenkinek így lesz jobb. Szeretlek, ne haragudj rám.

Bella”

Nem vittem magammal semmit, csak a még mindig a zsebemben lévő pengéket. El indultam ki felé az ajtón, majd miután be zártam még egyszer a házra néztem, és az ablakomra tévedt a pillantásom. Az alatt láttam valamilyen mozgást. Kíváncsi lettem, és bár féltem tőle, hogy mi van ott, arra gondoltam, hogy nekem már úgy is mindegy. Lassan oda lépkedtem, és egyre élesebben rajzolódott ki egy ember alakja, aki felfelé néz az ablak felé. Közelebb értem, és nem hittem a szememnek. A lemenő nap fénye meg világította a bőrét, és bronzvörös haját. A lépteim zaja hangosabb lett, és hirtelen felém kapta a fejét.
- Bella – suttogta zavartan, majd hozzám rohant.
- Az nem lehet – én magamnak suttogtam, és bár biztos voltam benne hogy meg hallotta, reménykedtem az ellenkezőjében.
- Mi nem lehet? – a hangja még mindig zavart
- Edward? – kérdeztem, az én hangom is zavart. A zsebemhez kaptam.
Hirtelen meg ölelt, és meg csókolt, hevesen, őrülten, szerelmesen. Hideg ajkai megnyugvást biztosítottak, bár a szívem őrülten kalapált. A sebeim el tűntek, de nem reménykedtem. Egyáltalán nem volt biztos hogy velem marad. A csókunk meg szakadt, de nem engedtem el, még mindig öleltem.
- Szeretlek – suttogta Edward.
- Hogy? – kérdeztem tőle zavartan
- Szeretlek Bella, hazudtam neked. – mondta le hajtott fejjel
- Mi? – kérdeztem
- Azt mondtam neked, hogy nem szeretlek, és hogy nem vagy jó nekem. – csak suttogott, de nem nézett rám
- Tudom hogy ezt mondtad, de mért? Mért, Edward? Mért mentél el, mért hagytál engem itt? – a hangom kétségbe esett, újra arra gondolva, hogy el hagyott
- Mert szeretlek – nem értettem a válaszát
- Azért, mert nem akartalak veszélybe sodorni azzal, hogy itt vagyok – a fejét újra le hajtotta
Szorosan meg öleltem, és a fejemet a mellkasába temetve sírtam.
- Bella, Bella ne sírj, itt vagyok, semmi baj, itt vagyok örökre, nem megyek többet sehová.
- Megígéred? – kérdeztem fel nézve rá
- A szavamat adom rá – mondta majd le törölte a könnyeket az arcomról
- Szeretlek – suttogtam
- Én is téged, te vagy az életem – mondta, és magához szorított.



Már régen mondta Renesmee, hogy meséljek neki arról, mikor még ember voltam. Ez az emlék élt bennem legtisztábban, az Esme szigeten töltött napok után.
- És azóta vagytok együtt újra? – kérdezte a lányom. A szeme sarkában meg jelent egy könnycsepp, amit én le töröltem, és utána válaszoltam
- Igen, az óta. – mondtam
Nem volt alkalmam ezt el mesélni neki eddig. Most Edward vadászott, és olyankor akartam, amikor nincs itt. Nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neki, és saját magát hibáztassa. Láttam, ahogyan Jacob meg öleli Nessiet, és egymásnak azt suttogják: ”Szeretlek”.
Mosolyogva néztem őket. Jó volt látni, hogy Jacob meg találta a boldogságot, még hozzá az én lányommal. Mert Boldogok voltak, határtalanul, és felhőtlenül.
- Mikor jön apa? – kérdezte Nessie
- Nem tudom, majd ha jól lakott, miért? – kérdeztem
- Mert meg akarom ölelni – suttogta, majd el pirult
- Oh, kicsim – mondtam, majd meg öleltem, és egy puszit nyomtam a homlokára
Nem sokkal később Edward lépett be az ajtón.
- Sziasztok – mondta, és hozzám rohant
- Hiányoztál – suttogta a fülembe
- Te is – mosolyogtam, majd meg csókoltam
- Apa – szólalt meg Renesmee, majd meg ölelte az apját
- Szia, kicsim – suttogta Edward
Rájuk nézve le pergett a szemem előtt, amikor először láttam Edwardot a karjaiban Renesmeevel. Az emlékre el mosolyodtam, és a szemem viszketett, ami annyit jelentett, hogy ha ember lettem volna, akkor könnyeznék. Tíz év telt már el azóta, és még mindig olyan tisztán emlékszem, mintha tegnap lett volna. Mikor el engedte Nessiet a karjait körém csavarta, én pedig szorosan magamhoz húztam.
- Nagyon szeretlek – suttogtam
- Én is téged – válaszolt – te vagy az életem – mondta, és a szemem újra viszketett. ugyan azt mondta, mint az előbb mesélt emlékemben.
Puszit nyomtam az ajkaira, és le huppantunk a kanapéra. Ő magára húzott, és csak néztük egymást. A pillantása arra emlékeztetett, mintha olyasvalamit nézne, ami a következő pillanatban el tűnik a szeme elől, és örökké nélkülöznie kell. Olyan volt, mintha álmodna, és számomra is olyan volt, mint egy gyönyörű álom, mely örökké tart.