˙Twilight Saga Fanfiction˙

4.fejezet

Be értünk a házba, Jacob izgult, de láttam rajta egy kis önelégültséget is, zsebében a gyűrűvel ki húzta magát, és úgy sétált a Cullen ház ajtójához. De az önelégültséget csak a tartása sugallta. A többi jelét elnyomta az izgalom, persze ezt csak én láttam rajta. Nessie után én ismertem innen a legjobban. Mikor be értünk Alice már sürgölődött, Renesmee pedig mindenki után értetlenül, fürkésző tekintettel nézett. Ő is észre vette, hogy Jake izgatott.
- Jake, beszélhetnénk? – meg akartam tőle kérdezni, hogy hogyan szeretné csinálni, és egy kicsit meg nyugtatni.
- Igen – mondta, és el indult utánam felfelé a lépcsőn. Most már nem lehetett látni semmi jelét az önelégültségének, csak izzadt, és az ujjait tördelte.
- Izgulsz, igaz? – kérdeztem mosolyogva. Ez eszembe juttatta az én izgalmamat az esküvő előtt.
- Igen, egy kicsit – mondta, és az arcán széles mosoly jelent meg. Hirtelen magához ölelt.
- Köszönöm – suttogta
- De hát mit? – értetlenkedtem. Nem tudtam mire érti
- Hogy a családod tagja lehetek, és hogy be fogadtatok. Bella, - itt a szemembe nézett – most már tényleg annak érzem magam. Családtagnak. Nem éreztem ilyet mióta apám meg halt. – el szomorodott apja halálának a gondolatán, le hajtotta a fejét – Hálás vagyok neked ezért, neked köszönhetem, hogy a többiek is elfogadtak – újra meg ölelt – Köszönöm. – halvány mosollyal nézett a szemembe. Mélyen ülő, sötét szeme bizalmat, és boldogságot tükrözött.
- Jake – kezdtem még mindig a szemébe nézve – Nagyon sokkal tartozom neked. Akkor segítettél nekem, - mindketten tudtuk, melyik időszakról beszélek – az életemet köszönhetem neked, Jake. Örökké hálás leszek ezért. És most jó látni, hogy végre boldog vagy.
- Bella, nem tartozol nekem semmivel. És még valami. – újra egymás szemébe néztünk - Remélem, hogy nem kerül rá sor, de ha mégis, akkor az életem árán is meg védem Nessiet. Mindent meg adok neki, amire szüksége van, nem kell féltenetek. Meg teszek mindent, hogy az életét boldogan élje le, ezt megígérhetem. – a hangjában ott volt az őszinte ígéret pecsétje.
- Köszönöm Jake – hálás voltam neki, hogy mindent el követ a lányom boldogsága érdekében.
- Menjünk le, és kérd meg a kezét – bokszoltam a vállába óvatosan. Önbizalommal teli mosolyterült el az arcán, és örültem, hogy segítettem neki, ha nem is sokat.
- Rendben, és köszönöm még egyszer. – hálásan mosolygott rám, és én vissza mosolyogtam, majd el indultunk lefelé a lépcsőn.
Jacob ment elől, sokkal több önbizalom látszott rajta mint mikor fel mentünk. Lassan haladt ki a szobából, le a lépcsőn, átvágva a nappalin, egyenesen Nessiehez. Magához ölelte, és ahogy mindig, mikor egymás közelében voltak el vesztek egymás szemében. A szerelmük különösen lángol egy hónapja. Nem tudom mi történt köztük, de Nessie okos lány, tud önálló döntéseket hozni. El tudja dönteni, mi a jó neki, nem szólok bele az életébe, a magánéletébe pedig végképp nem. Ha valamit meg szeretne osztani velem, akkor úgy is el mondja, ha valami történt vele. Ha pedig nem tartozik rám, akkor nem tartozik rám, az a magánügye, és nem szeretné meg osztani velem. Ez teljesen érthető. Nessie Jacob mellkasába temette az arcát
- Szeretlek – suttogta a lányom
- Én is téged – Jacob Nesie hajába suttogott, majd meg puszilta a feje tetjét.
E jelenet láttán Edwardhoz sétáltam, aki át karolt majd meg csókolt.
- Igazad van. Boldogok – mosolygott rám, majd újra Nessiere nézett
- Igen, azok – mosolyogtam én is. Edward keze a derekamon volt, így néztük Jacobot és Nessiet. Pár perc után Jacob meg szólalt.
- Kérdezhetek valamit? – nézett Jake most Nessie szemébe
- Persze – válaszolt a lányom. Nem tudhatta, hogy másodperceken belül Jacob meg kéri a kezét. Fel emelte a fejét, hogy Jacobra nézzen, aki lassan ereszkedett térdre.
Nessienek el kerekedtek a szemei, majd mikor Jake a zsebébe nyúlt, meghatódott tekintettel nézett leendő férjére. Jacob mosolyogva nézte a majdnem síró Renesmeet.
- Renesmee Carlie Cullen – kezdte – szeretlek, örökké. Te jelented nekem a világot, nem bánhat senki, amedig én ott vagyok. És mindig ott leszek. Hozzám jönnél felségül.
- Ohh Jacob, hát persze – mondta a lányom könnyek közt. Jake fel húzta az ujjára a gyűrűt, majd fel állt, és magához szorította a mennyasszonyát. A bőrük kontrasztja ellenére tökéletesen illettek egymáshoz, soha nem illettek még ennyire össze.
Alkonyat volt, a lemenő nap sugarai narancs sárgára festették az esőfelhőket, és be világítottak az ablakokon. Csak Jake nem csillogott. Mindenki őket nézte. Renesmee tompa csillogása gyönyörű volt. Alice kezdte a gratulációt, majd mindenki meg találta őket egyesével, és sok boldogságot kívánt nekik. Én voltam a második, Edwarddal az oldalamon. Mikor melléjük értünk Alice előkapott egy fényképezőt, és le fényképezett négyünket. Később meg néztük a digitális kamerán, és igazán nagyon jó kép lett. Mikor fel ragyogtak a csillagok meg szólaltam.
- Akarjátok ma estére csak magatoknak a házat? – mindenki tudta, hogy a mi kis „kuckónkra” gondolok.
- Ha nem lenne baj – pirult el Renesmee
- Dehogy baj, kicsim – mosolyogtam rá, és meg öleltem.
- Szeretlek, anya – mondta halk hangon
- Én is téged kicsim – mosolyogtam rá
Tudtam, hogy ha most ember vagyok, akkor biztosan könnybe lábad a szemem, arra a szeretetteljes hang hallatán, amivel a lányom ajándékozott meg már sokszor. Jake kezébe nyomtam a kulcsot, Edwrad pedig bíztató mosolyt küldött neki. Majd apai szigorral azt mondta Renesmeenek, hogy: „vigyázz magadra”. Alice, és atöbbiek is meg voltak elégedve mindennel. Amint Jake és Nessie távoztak, a kedven hollókfekete hajú testvérem fel ment a szobájába az esküvőt szervezni.
- Sétálunk? – kérdeztem Edwardtól mi után ki néztem az ablakon. Felhők el tűntek, telihold volt, melynek fénye ezüst színűre festett mindent.
- Igen – mosolygott rám.
Szó nélkül, ujjainkat összefonva sétáltunk ki a ház ajtaján, át lépve a küszöböt meg világított minket a hold nem mindennapi fénye. Messze, a folyót követve sétáltunk, mikor Edward meg szólalt.
- Tényleg boldogok – mondta mosolyogva
- Igen. És jó látni, hogy Jake Renesmeevel találta meg a boldogságot – mosolyogtam én is életem szerelmére.
- Szeretlek – suttogta a fülembe, majd lassan le feküdtünk a földre. Egy vágy hajtott, de nem az a felszínes, őrült, és hihetetlen nagy adrenalin adaggal járó vágy. Mélyebb érzésekkel, mint amit valaha is éreztem.
A légzésem nyugodt volt, mikor Edward meg csókolt. A csók sem olt vad. Inkább gyengéd, és imádni való. Az esküvői csókunkra emlékeztetett. Végig simított a gerincemen, majd a nyakamat kezdte csókolgatni.
- Én is téged, örökké. – suttogtam a fülébe
A szemembe nézett, és ugyan az a vágy csillogott a szemében, mint amit én éreztem. El merültünk egymás szemében, lelkében, és testében.