˙Twilight Saga Fanfiction˙

10.fejezet

(Edward szemszög)

Az életemet hosszú évekig magányosan éltem. Aztán jött Bella, és fény gyúlt életem éjszakájának sötét égboltján. Végre el értek a hold sugarai. És most, a több mint száz év alatt el követett legnagyobb hibám következménye miatt okolom magam, jogosan. Én mentem el akkor, én nem maradtam Forskban. És az, hogy több mint fél évig nem voltam Bellával, nagy, és fenyegetően mély sebet ütött benne. A tizennyolcadik születésnapja után, a bulin történtek miatt el hagytam, és most kísértik az akkori emlékei. Az akkor helyesnek hitt döntés most földbe tipor, és el éget. És csak miután vámpírrá vált, csak akkor jöttem rá, hogy akkor mekkora hibát is vétettem. Bella azt mondja boldog, de egy-egy ilyen „roham” alkalmával teljesen össze omlik. És én csak sejthetem, hogy olyankor az állapota mennyire jár közel az akkori állapotához, amikor el hagytam. Ezeket talán Alice látomásához tudnám hasonlítani, teljesen váratlanul ér mindenkit, és sokkolja Bellát, nem tudja kontrollálni a mozdulatait, és nem tudja ki nyitni a szemét. Csak onnan veszem észre, hogy a nevemet sikoltja, egész testében remeg, és kapkodja a levegőt. Az arckifejezése pontosan olyan, mint amikor ott hagytam az erdőben. Torzult, és össze zuhant a fájdalomtól. Carlislet kérdeztem, hogy mi lehet ezeknek a rohamoknak az oka. Ő is csak azt tudta mondani, amire én gondoltam.

- Fiam, meg kell értened, hogy Bella számára az akkori döntésed nagyon meghatározó volt – mondta mikor a tanácsát kértem a dologban

Mély nyomott hagyott benne az akkori idióta döntésem. A rohamok alkalmával rendszerint Alice, és én nyugtatjuk meg Bellát. Alice ilyenkor nem tudja el rejteni a gondolatait, és szíve legmélyén Ő is engem okol. Teljes joggal. Bár e is érti, mért tettem akkor azt, amit tettem. Carlisle sem úgy fogalmazott, mint amit én mondtam volna a helyében magamnak. Ő mindig ilyen volt, soha nem szidott le a döntéseimért, amiket önállóan hoztam. Mikor elő adtam neki az ötletemet, miszerint el megyünk Forksból, magunk mögött hagyva a szenvedő Bellát, akkor is csak annyit mondott:

- Edward, ez egy nagyon nagy döntés. Természetesen én, és az egész család támogatunk, de gondold át még egyszer. És ha még is úgy határoznál, hogy menjünk el, a döntésed következményei miatt csak magadat hibáztasd. De még egyszer mondom, mi bárhogy döntesz melletted leszünk, e felől ne kételkedj.

Én akkor is csak egy „Nem változtatom a döntésemen, menjünk el” – t tudtam ki nyögni. Akkor önfejű és idióta módon hittem az emberi elme felejtésében, és alá becsülve Bella érzelmeit a boldog jövőjében. Most is apám szobájába tartok, tanácsot kérni, hogy mit tehetnénk ezzel a dologgal. Hogy mulaszthatnánk el ezeket a rohamokat. Apám meg ígérte hogy beszélni fog egy pszichológus barátjával a kórházban. A Bellával közös házunkból sétáltam át a Cullen házba, hogy beszélhessek Carlisleal. Bella vadászni ment Jasperrel, és Aliceszel. A húgom meg ígérte hogy vigyázni fog rá. Én már a folyónál jártam, átugorva azt, hallgatva apám gondolatait futottam a házba. Valamilyen könyvet olvasott, ókori Görög tudósokról, és a gyógyítási tudományukról. Be mentem a házba, mindenkit köszöntöttem, majd apám felé fordultam.

- Apa, beszélhetnénk? – kérdeztem, mire Carlisle le tette a könyvet, és fel állt a kanapéról.
- Menjünk – mondta el indulva a lépcső felé.
Az irodájába érve az ablakhoz állt, nekem háttal. Kezeit a háta mögött tartotta, egyikkel fogva a másik kézfejét.

- Fiam, rossz híreim vannak – mondta, de nem fordult felém. Hallottam a hangsúlyán, hogy folytatja, ezért nem szólaltam meg.
- Beszéltem a pszichológussal a kórházban, meg kérdeztem találkozott- e már ilyen esettel, és hogy erről mit gondol, hogyan lehetne meg szűntetni Bella rohamait – itt meg fordult, mélyen a szemembe nézett – azt mondta egy mód van erre.
- Mi az, Carlisle, el kell hogy mond nekem – kértem kétségbe esve
- Újra – csak ennyit mondott
- Mit újra? Nem értem – a gondolatait terelte, onnan sem tudhattam meg mire gondol
- Újra el kell hagynod Őt, el kell hogy higgye, hogy nem akarod, vagy nem szereted. Egy napot várnod kell, majd csak utána mehetsz vissza hozzá. – szavait hallva a székre rogytam, és a kezembe temettem az arcom
- Nem tudom meg tenni, nem tudom el hitetni, hogy nem szeretem – suttogtam
- Edward, két választásod van. Az első, hogy el hiteted vele, hogy nem szereted, és másnap vissza mész hozzá, és el mondod neki az igazságot. A második, hogy nem teszed meg, és életed végégig – örökké – lesznek Bellának ilyen rohamai.
- Te mit tennél a helyemben? – kérdeztem most apám szemeibe nézni.
- Ez egy nagyon nehéz döntés, de inkább el hitetném vele, hogy másnap vissza menjek hozzá, és örökké éljek vele boldogan, minthogy egy örökkévalóságig szenvedjek én is és Ő is. – mondta apám, és ez erőt adott.
- Hogyan csináljam? – az erő nem volt elég ahhoz, hogy hangosabban beszéljek, mint suttogás.
- Ahogyan akkor – mondta, majd szemei a múltba révedtek. Arra gondolt, hogy milyen állapotban voltam és, és az egész család, amikor Kanadában laktunk, miután e jöttünk Forksból. A gondolataiban éreztem a kontrasztot az akkori, és a mostani állapotom közt.
Most, még soha nem érzett erővel éreztem azt, hogy én és Bella csak egymással lehetünk boldogok. Ez még több erőt adott ahhoz, hogy az elhatározásomat véghez vigyem, megnyitva ezzel én és Bella számár az örök boldogság kapuját. Egyre csak győzködtem magam, hogy amit tervezek, az helyes. Bár az első alkalom következménye lett ez. Féltem, hogy ez még jobban meg töri majd Bellát.

- Carlisle – fordultam még vissza apám irodájának ajtajából
- Tessék? – kérdezte. Úgy tűnt, hogy a gondolataiból – amikben most nem volt erőm olvasni – ugrasztottam vissza a valóságba
- Köszönöm – mondtam őszintén, a hangom számomra megdöbbentően meggyötört.

Carlisle csak biccentett egyet, majd vissza fordult az ablak felé. El indultam le felé a lépcsőn, a fejemet le hajtva. Alice egyből dorgáló hangon üdvözölt.

- Mire készülsz? – kérdezte mérhetetlenül idegesen. Már-már őrjöngött. Meg értettem, hisz Ő nem tudta, hogy mért szükséges ez
- Mit látsz? – kérdeztem
- Bellát, össze roppanva – a szavak hallatán meg szédültem, majdnem össze csuklottam.
- Edward, jól vagy? – kérdezte Alice vállamra téve a kezem, a szemembe nézve. A hangja már féltő volt.
- I..Nem – mondtam. Nem akartam meg ijeszteni a húgomat, de nem tudok neki hazudni.
Alice a nappaliba vezetett, és le ültetett a kanapéra.

- Mondj el mindent – mondta kérlelően
- Beszéltem Carlisleal, meg kértem hogy kérjen tanácsot Bellával kapcsolatban egy pszichológussal. Azt mondta neki, hogy Bellának újra át kell élnie hogy el hagyom, vagy élete végéig gyötörni fogják ezek az emlékek. Másnap vissza mehetek hozzá. – hangom meggyötört volt, halkan beszéltem
- Segítenél? – kérdeztem húgomra nézve
- Miben? – kérdezte ijedt hangon
- Vigyázz rá, kérlek, amíg nem vagyok vele – suttogtam
- Hova fogsz menni? – kérdezte
- A közelben leszek, nem fogok messzire menni – hogy is mehetnék messzire? Mindig a szemem előtt fogom tudni Bellát
- Megígérem, hogy vigyázok rá. Mi után el mentél, el megyek érte az erdőbe – mondta
- Köszönöm – öleltem meg hollófekete hajú húgomat
- Ez természetes – suttogta –Bella a házatokban van.
- Rendben – mondtam.

Fel álltam a kanapéról, az ajtó felé indulva. Próbáltam fel készíteni magam az elkövetkezendő egy napra.