˙Twilight Saga Fanfiction˙

A Boldogság Küszöbén


(Bella szemszög)

Az idő múlik, még ha csiga lassúsággal is, még ha úgy is, hogy minden egyes elmúlt másodperc égetve kínoz, és belülről emészt fel, ha minden egyes másodperc meg öl, majd vissza ránt az élet fájdalmába, akkor is múlik. Már több mint fél év telt el, mióta a számomra legfontosabb személy ki sétált az életemből, maga mögött hagyva engem, és egy hatalmas, tátongó űrt a mellkasomban, mely éget és fáj, még jobban, ha emlékeim sebei fel szakadnak, le rombolva ezzel a gondosan meg építet falakat az elmém körül, melyekkel el zártam magam a külvilágtól. Az életemet fél éve omladozva, már-ár porrá zúzva élem. Minden nap kínoz, de el tudom viselni, így. Így, el zárva mindentől, el zárva az emlékeimtől. Depresszió, melyet sokáig magamnak sem vallottam be. Jacob be sokallt, jogosan. Nem tudtam viszonozni azt, amit adott nekem, a szeretetét, és az odaadást. Azt az önzetlen odaadást, melyet senkitől nem kaptam volna meg ilyen helyzetben. De tudtam, és Jacob is tudta, hogy mi a bajom. Soha nem beszéltünk róla, Jacob ebben is kíméletes volt velem. Engem csak az mentene meg, ha Ő vissza jönne. Szó nélkül bújnék hozzá, és szó nélkül engedném vissza az életembe. Csak bele omlanék az ölelésébe, és minden tökéletes lenne. Vissza tértem a valóságba, és újra sírni kezdtem. A sebeim újra fel szakadtak, de vér helyett csak könnyek folytak. Az én könnyeim, patakokban omlottak le az arcomon, el áztatva a pólómat. Pár perc múlva az ajtó nyikorgással jelzett: valaki be akar jönni.

***

(Edward szemszög)

A zongorám előtt ültem, a kanadai házunkban. Bámultam az elefántcsont billentyűket, és persze erről is Bella jutott eszembe. Pontosabban Bella altatója. Hirtelen, szinte ösztönösen kezdtem el játszani. Víziók jelentek meg a szeme előtt, a játéra amúgy sem kellett figyelnem. Bella mellettem ült, és mosolyogva hallgatta kedvenc zongora darabját, az altatóját. A kép hihetetlen magasságokba repített, ha csak pár pillanatig is ugyan, de tudtam örülni valaminek, illetve valakinek. És az a valaki, az életben is csak Bella lehet. Fél év telt el, és minden egyes másodperce fájt. Bella már biztosan tovább lépett, nem él benne az emlék olyan tisztán, mint ahogy bennem. Még mindig mellettem ült, játékosan össze kócolta a hajam, melytől mosolyogtam is egy keveset.
- Szeretlek – suttogta a fülembe a víziós kép, és csodálatos érzés volt hallani, ha nem is igazi.
- Én is téged – mosolyogtam vissza rá.
Az elmém már pótolni akarja azt a hiányosságot, amit az el múlt fél év minden másodpercében éreztem. Tudtam ezt jól, de nem akartam el engedni a képet. Tovább játszottam, Bella ég mindig mellettem ült, és figyelte ahogy az újaim táncolnak a billentyűkön. Hirtelen Alice hangját hallottam, ki zökkentett a vízióból, a kép meg szakadt. Magam mellé néztem, és el keseredve tapasztaltam: Bella nincs itt.
- Edward, jól vagy? – kérdezte a csalódottságot látva az arcomon
- Persze, csak az agyam játszik velem. Azt képzeltem, hogy Ő itt van mellettem, és a fülembe suttogja hogy szeretlek – mondtam, majd fel álltam a zongorától, át mentem a nappaliba, térdre rogytam, és a tenyerembe temettem az arcom.
- Edward, én nem tudom ezt tovább nézni, vissza kell mennünk. Nem csinálhatod ezt örökké – kezdte Alice, és tudtam hogy az „örökké” szó nem csak egy szó fordulat – ti nem lehettek egymás nélkül boldogok. – emelte fel a fejem, kényszerítve hogy rá nézzek.
- De Bella lehetne – kezdtem volna tiltakozni, de Alice csendre intett
- Nem, nem lehet. Edward, Bella szenved, nem teheted ezt vele. Nem hagyhatod hogy el szaladjon melletted az idő, és lásd be. Bella, ha nem megyünk vissza egyszer meg fog halni. Ez neked nem sok idő, Edward. Nyolcvan év, ugyan. Mi az egy örökkévalóságban? De ez egy emberi élet. Edward, értsd meg vissza kell mennünk. Nézd meg, hogy mit tett ez az egész a családunkkal. – Alice hangja a végén már olyan kétségbe esett volt, ahogy még soha nem hallottam.
És igaza volt, én tettem ezt az egészet a családunkkal, és utánam Alicenak hiányzott a legjobban Bella.
- Nem tehetem ezt vele – temettem újra a tenyerembe az arcom – nem mehetek vissza, veszélyes vagyok rá, hát nem érted? – tenyerem biztonságából beszéltem, hogy ne kelljen Alicere nézem. Látná: Gyenge vagyok, és teljesen igaza lenne.
- Edward, tudod miken gondolkodott Bella? - kérdezte
- Miken? – kérdeztem meg rémülve, a kérdés hallatán fel kaptam a fejem.
- Öngyilkosság – mondta Alice hideg hangon
- Az nem lehet. Meg ígérte. Alice, meg ígérte nekem, hogy nem csinál semmi butaságot. – kezdtem még jobban kétségbe esni
- Ezek szerint nem tartja be, de Edward, meg mondom őszintén, hogy ha megígértem volna, ha nem, én is gondolkodnék ilyeneken. Ő egy roncs, tönkre van téve az élete. – nézett a szemembe Alice
- Én tetem tönkre – suttogtam
- Nem akartam így mondani. De Edward, ezt helyre kéne hoznod – mondta Alice. A bűntudat most soha nem érzett erővel zúdult rám. Soha nem éreztem még magam ennyire gyengének.
- Vissza kell mennünk – szólt Alice rám most hangosabban
Kétségek közt vergődve próbáltam meg találni a középutat, de nem ment. Két választásom volt. Az első: Itt maradok, hagyom hogy az idő múljon, de akkor nagy a kockázata, hogy Bella öngyilkos lesz. A második: Vissza megyek Forsksba, de akkor egyszer át kell változtatnom Bellát, viszont akkor együtt lehetünk. Örökké, ahogy már sokszor ígértem neki. A második lehetőség sokkal csábítóbb volt, de tisztán kellett gondolkodnom. Nem fertőzhetem meg őt a saját lényemmel, hogy el vegyem tőle az emberi életet. De ha nem megyek vissza, az élete veszélyben forog, még hozzá saját maga miatt. Vissza kell mennem.
- Alice, kérhetnék tőled valamit? – kérdeztem félénken.
- Bármit – mondta mosolyogva Alice, már biztosan látta, hogy mit tervezek
- Gyere velem – halkan szólaltam meg, ember nem is hallhatta volna.
- Edward, annyira szeretlek – ugrott a nyakamba kedvenc húgom
- Siessünk – csak ennyit mondtam, és rohantam kifelé a házból, be az erdőbe.
Alice mögöttem futott, és én újra égi magasságokba emelkedtem a gondolattól, hogy Belával Örökké együtt leszünk. Persze ha Ő is akarja. Rohantunk, két és fél napig meg sem álltunk, és közben én végig szárnyaltam, angyal szárnyakon, Bella szárnyain. Ez volt az a része, amit el raboltam tőle, mikor ott hagytam az erdőben. A szárnyai. Hirtelen Belláék háza előtt voltunk, nem is figyeltem, hogy merre járunk, Edward szólt hogy nehogy neki fussak a háznak. Valószínűleg a háznak lett volna nagyobb baja.
- -Fel megyek, és le hívom Bellát. Te itt várj valamelyik fánál. Ide fogom hozni., és beszélni fogsz vele, rendben? – kérdezte Alice
- Igen – mondtam, és Alice már ott sem volt.
Bele merültem a gondolataimba.

***

Az ajtó kínzó lassúsággal nyílt ki. Az idegtépő pár másodperc után, be lépett az a személy, akire egyáltalán nem számítottam. Le blokkoltam, nem tudtam mit mondani, a pulzusom meg lódult, és fél perccel később vettem észre hogy kapkodom a levegőt. Az alacsony lány be jött a szobámba, a tincsi az égnek meredtek, az arcán meghatározhatatlan kifejezés.
- Alice? – kérdeztem meghökkentem, mikor végre meg találtam a számat.
- Bella – mondta, és fél másodperc múlva már engem ölelt.
Újra el kezdtem sírni, zokogtam, a könnyeim csak folytak, Alice pedig nyugtatott.
- Bella, nyugodj meg, nem lesz semmi baj, minden rendben lesz, nyugodj meg – nyugtatott, és egy pár percen belül abba tudtam hagyni a sírást.
- Alice, annyira örülök neked, de mért vagy itt? – kérdeztem
- Ami azt illeti ajándékot hoztam neked – mondta Alice fülig érő mosollyal.
- Nem sok mindennek tudok örülni az elmúlt hat hónapban – mondtam lelombozódva. Aztán eszembe jutott, hogy mi van ha Ő is itt van? De nem! Nem gondolhatok erre, utána csak még rosszabb lesz.
- Ennek fogsz – mondta, és már lefelé ráncigált a lépcsőn.
Rá hagytam, és csak mentem, és próbáltam nem gondolni semmire. Ki hurcolt a házból, be oda, ahol utoljára láttam Őt. Mikor oda értünk egyből feltűnt egy nagy, vastag törzsű fa. Azt bámultam, és hirtelen Ő lépett elő mögüle. Nem hittem a szememnek, meg töröltem, majd hirtelen meg szédültem. Nem láttam semmit, csak feketeséget. Sok sötét után az ágyamban keltem. Kipihent voltam, amit fél éve nem éreztem. Mikor ki nyitottam a szeme a látóterembe kúszott egy tökéletes, gyönyörű arc. Fel akartam ülni, de vasbilincsben tartott valami.
- Pihenned kell, el ájultál – mondta a világ leggyönyörűbb hangja, melyben féltés csengett
- Mi? – kérdeztem értetlenül. Az nem lehet, hogy Ő itt van.
- Pihenned kell – nézett rám fel húzott szemöldökkel
- Nem az. Te nem vagy itt. – jelentettem ki, és a mondat még nekem is idiótának hallatszott.
- Bella, itt vagyok – suttogta
Újra sírni kezdtem, mire Edward az ölébe húzott, és ringatott. Nem voltam álmos, nem akartam aludni.
- De, ha te itt vagy… akkor miért? – kérdeztem halkan, rá nézve.
- Mert szeretlek – vallotta be lesütött szemmel
- De elhagytál, azt mondtad hogy nem szeretsz – értetlenkedtem
- A te érdekedben. Hazudtam neked, Bella. Szeretlek, akarom hogy velem légy örökké, és még az után. Akarlak téged. – mondta Edward, és nem tudtam rá haragudni. El hittem minden szavát.
- Szeretsz? – kérdeztem, csak hogy meg bizonyosodjam róla
- Igen
- Nem mész el?
- Nem
- Soha?
- Nélküled soha – mondta és fel kapott, majd le huppant az ágyra, a mellkasára húzva engem. Meg kellett érintenem az arcát, hogy száz százalékosan biztos legyek benne: Itt van velem.
Végig simítottam az arcán, majd a vállán, és a mellkasán. Ugyan olyan volt, mint ahogyan emlékeztem rá. Mint a márvány, tökéletes. Közeledett felém, és mielőtt ajkaink egybe forrtak volna még meg ajándékozott a kedvenc mosolyommal. Újra boldog voltam, semmilyen heget, vagy fájdalmat nem éreztem. Hihetetlen, felemelő boldogságot éreztem. Edward itt volt velem, és csak ez számított.