˙Twilight Saga Fanfiction˙

9. fejezet

El sem hiszem hogy ekkora hatással vagyok Bellára. Először érzelmi nyomorékát teszem, depresszióba esik, majd vissza jövök, le fekszem vele, és majd ki csattan az örömtől. Az eddigi életemben nem láttam még olyan örömtől, és boldogságtól sugárzó teremtést mint amilyen Bella volt az elmúlt hat napban. Így csak még gyönyörűbb, és a jókedve ragadós. Bár melyik családtagomra rá nézek csak mosolyogni látom. Ellentétben ezzel három hónapja még egyik sem mosolygott, a légkör nehéz, szomorú, fájdalmas volt, mikor Kanadában éltünk. És ezt mind miattam. A réten történteket nem bántam meg. Nem számítottam erre, de gyönyörű volt az a délután. Nap lemente, gyönyör, boldogság, és erő. Igen, erő, nem hittem magamról hogy ennyire korlátozni tudom magam. Egész éjjel csak gondolkozom, Bella feje a mellkasomon pihen, barna haja szét terül a testemen, és álmában is mosolyog. Én a csillagokat nézem, sokszor nyújtottak támaszt nekem, mikor Bella nem volt velem. Pontosabban én nem voltam vele. Mindig csak ültem, és azt képzeltem hogy Bella itt van mellettem. És mikor – ha csak egy kis időre is – ki szakadtam az álmodozásaimból, hihetetlen fájdalom gyötört, hogy ordítani tudtam volna. Éreztem hogy Bella meg mozdul, kezét át vetette a hasamon és kicsit magához húzott, mire én természetesen engedelmeskedtem. Semmit nem tudnék meg tagadni tőle. Az arcára néztem, még mindig mosolygott. Próbáltam ki találni mit álmodhat, de fogalmam sem volt. Az ember nem is gondolná, milyen védtelenek is tudnak lenni a vámpírok, ha nem működik a jól meg szokott képességük. Bár az erőm, és a gyorsaságom meg maradt, nem tudok olvasni a gondolataiban, ami nem egyszer nagyon frusztráló tud lenni. De a közelsége meg nyugtató, nem érdekel hogy tudok- e olvasni a gondolataiban. A távolléte kibírhatatlan lenne ezek után. A nap már elő jött a hegyek mögül, narancssárgára festve ezzel az eget. A nap már el kezdett fel vándorolni az égen, mikor Bella ki nyitotta a szemét, egyből az én tekintetemet keresve. Csokoládébarna szeme gyönyörű volt ma is.

- Jó reggelt, szívem – szólaltam meg halkan

Fel ült az ágyon, nyújtózkodott, nyomott az orromra egy puszit, és mi előtt ki lépett volna a szobám ajtaján meg szólalt.

- Jó reggelt! Tíz perc, el ne menj sehová mert úgyis meg talállak – mondta mosolyogva, majd ki lépett az ajtón, és be csukta maga után. Hallottam ahogyan nyitódik és csukódik a fürdő ajtaja. Majdnem tíz perc múlva a fürdő ajtó nyitódódott, majd egy pár másodperc múlva Bella lépett be az ajtón meg fésülködve, de nem fel öltözve. Grimaszolt.

- Mi a baj? – kérdeztem aggódva

- Az, hogy én négy napra pakoltam ruhát. És mivel már hat napja vendégeskedem nálatok, ki fogytam a tiszta ruhákból. – mondta, és elhúzta a száját.

- Meg oldom. Fél perc. – mondtam, és lefelé a lépcsőn magamban mosolyogtam. Olyan aranyos volt mikor grimaszolt.

- Alice – szóltam. Jasper társaságában ültek a tv előtt, de egyikük sem nézte. Ahogy meg hallotta a nevét egyből felém kapta a fejét.

- Adnál Bellának ruhát? El fogtak a tiszta ruhái, mivel csak négy napra pakolt. – Láttam ahogyan fel csillan a szeme

- Hát persze – énekelte, majd fel pattant, és fel ment a lépcsőn. Mire fel értem már próbálta a szobájába rángatni Bellát.

Közölte velem hogy várjak. Be mentem a szobámba és el indítottam a Clair De Lune –t. Azt a számot amit akkor hallgattunk, mikor Bella először itt járt nálunk. Kellemes emlékeket csalt elő ez a szám, és ezen mosolyognom kellett. Körülbelül húsz perc után hallottam Alice szobájának ajtatját nyitódni.

- Alice, röhejesen nézek ki – panaszkodott Bella

- Senki nem néz ki röhejesen akit én öltöztetek fel – válaszolta

Ki mentem és meg láttam Bellát. Gyönyörű volt. Égszínkék blúz, és egy divatos farmer volt rajta.

- Látod, mondtam hogy tetszeni fog neki – mondta Alice az arckifejezésemet látva, egy önelégült mosoly kíséretében.

- Gyönyörű vagy, és te egyébként sem tudnál röhejesen ki nézni. – mondtam még mindig el ámulva.

- Köszönöm – mondta Bella szégyenlősen, majd az arcán vörös foltok jelentek meg

Hirtelen Alice keze le hullott Bella vállairól, a tekintete üres lett. Néztem a látomást.

Egy vörös hajú macskaszerű nő próbálja Bellát meg ölni.

- Mi történt? – kérdezte Bella aggódva, de én és Alice sem tudtunk meg szólalni.

- Valaki mondjon már valaki valamit! – a hangjában most félelmet hallottam.

Fél másodperc alatt Bella mellett termettem, óvóan át ölelve egész testét.

- Victoria – szólalt meg Alice, a hangja rémült.

- Bántani akar, meg akar ölni, ugye? – kérdezte Bella már kétségbe esve.

- Bánatani akar, de egy újjal sem érhet hozzád, ezt garantálom. – mondtam, és még jobban magamhoz szorítottam az életem egyetlen értelmét.

Az nap senki nem ment sehová, mindenki a nappaliban ült. Mikor elmondtuk Carlisle –nak ő ésszerűen el kezdett gondolkodni, ami nekem nem ment. Én csak Bella védelmére tudtam gondolni.

- Alice, nem láttad hogy kivel jön, vagy más részletet az elmondottakon kívül? – szólalt meg Carlisle

- Nem, csak amit elmondtam. Bella és Victoria egyedül vannak egy mezőn. Victoria felsőbbrendűen mosolyog. – mondta Alice, a hangja még mindig kétségbe esett.

- Rendben. Bellát mostantól állandó védelem alatt tartjuk. Beszélnünk kell Charlieval, hogy had maradjon nálunk, még ez le nem zárul. Majd ki találunk valamit, most Bella biztonsága a legfontosabb. – mondta a fogadott apám.

- Egy percre sem engedlek el – suttogtam Bellának. A karjaimban volt, és rémült szemekkel nézett végig a családomon. A családunkon. Remegett a félelemtől, én pedig próbáltam nyugtatni.

Ma nem mentünk fel a szobámba éjjelre. Az egész család lent ült a nappaliban, azon gondolkozva, miként változtassuk meg Alice látomását. Meg fogom ölni Victoriát, darabokra szaggatni, és elégetni az utolsó cafatig. Bella szemén nem láttam álmosságot. Bár én sem nagyon tudnék aludni emberként, ha tudnám hogy egy őrült, mindenre elszánt vámpír üldöz, és meg akar ölni. De Bella nem a saját biztonsága miatt aggódott. A mienkért, a fogadott családjáéért, és legfőképpen az enyémért. Hiába tudja, hogy milyen erősek vagyunk, hiába bízik meg bennünk annyira, még is miattunk aggódik. El mondtuk neki már százszor, hogy meg tudjuk védeni magunkat ő mégis azon idegeskedik, hogy mi lesz ha egyikünknek baja esik.

- Bella, mi meg tudjuk védeni magunkat, nem kell minket félteni. És magad miatt sem aggódj, minden bizonnyal el fogjuk intézni Victoriát. – hallottam, és nem hittem a fülemnek.

Rosalie nyugtatta Bellát. Rá néztem az ölemben fekvő mennyasszonyomra, és a szemében most döbbenetet láttam. Rosalie mióta kedves Bellával? Úgy néz ki el fogadja, és ennek nagyon örültem. Éreztem hogy ez valaminek a kezdete lesz.

- Végül is minek tegyem még ennél rosszabra számára? – gondolta Rosalie, és ezt nem nekem szánta.

- Uhm, köszi Rosalie – mondta Bella, még mindig döbbenten, majd láttam ahogyan le csukódnak a szemei, és mély álomba zuhan. Az ölemben aludt, de most nem mosolygott. Egész éjjel forgolódott, és én nagyon aggódtam érte.