22. fejezet
A Swidoni erdőben kóboroltak farkas alakban, immár két napja. Mióta találkoztam Bellával a fájdalmam még nagyobb lett. Rá vettem magam hogy át változzak. Be futottam az erdő egy sűrűbb részébe. Már közel voltam az úthoz, és nem akartam társaságot. Mi után át változtam, és fel öltöztem lassan sétáltam az erdőben. Meg láttam egy virágot, le téptem és mélyen be lélegeztem az illatát. Hirtelen belém hasított egy nagyon ismerős fájdalom. Messze hajítottam a növényt, és rohanni kezdtem. Nem is tudom mért jöttem ide. Mért keresem? Ő egy vámpír, én pedig egy vér farkas. Én őt szeretem, ő pedig Edwardot. Mi soha nem leszünk együtt, bármennyit reménykedem, vagy várok. Pedig ha lenne egy kis remény, én várnék Bellára, két ezer évet is. Nem érdekelne. De nincs semmi reményem. Emlékszem az arcára, amikor először jött le a
- Menjünk dolgozni! – mondtam halkan. Izgatott voltam, hogy van más is a kocsimon kívül amit szerelhetek. Ráadásul Bellával. Ez maga volt a mennyország. Bella nevetett, én pedig büszke voltam magamra.
- Komolyan nincs még eleged belőlem? – kérdezte. Közben én mutattam az utat a garázsba.
- Nem. Még nem.
- Kérlek majd tudasd velem, ha már kezdek az idegeidre menni. Nem akarok a terhedre lenni.
- Oké – nevettem – Bár, nem tartanám vissza emiatt a lélegzetedet.
Be értünk a garázsba, és Bellának el állt a lélegzete. Meg kell mondjam, tényleg elég sokat dolgoztam eddig a motorokkal.
- Jake, csodálatos vagy! - sóhajtott.
Nevettem. – Kicsit megszállottá válok, ha egy új projektbe kezdek. – vontam meg a vállam – Ha lenne egy kis eszem kicsit húznám is az időt.
- Mért? – Bella hangja érdeklődő volt.
Lenéztem, jó sokáig szünetet.
Végül megkérdeztem:
- Bella, ha azt mondtam volna, hogy nem tudom megszerelni ezeket a bicikliket, mit mondtál volna?
Ő sem válaszolt egyből és fel is néztem, hogy lássam a reakcióját.
- Azt mondtam volna, hogy… kár, de fogadni mernék, hogy kitaláltunk volna valami mást, hogy mit csináljunk. Ha igazán kétségbeesnénk csinálhattunk volna házi feladatot is.
Elmosolyodta. Leültem a motor mellé és felvettem egy csavarkulcsot. Nagyon jól esett a válasza, örültem neki.
- Szóval azt mondod, hogy miután végzek, azután is jönni fogsz?
- Hát erre gondoltál? – rázta meg a fejét – Azt hittem azért kérded, mert hasznot húzok az alulértékelt gépész szakértelmedből. De mindaddig amíg megengeded, itt leszek.
- Abban reménykedsz, hogy láthatod Quilt? – csipkelődtem.
- Most megfogtál.
Kuncogtam. – Te tényleg szeretsz velem lenni? – kérdeztem csodálkozva.
- Nagyon, nagyon. És majd bebizonyítom. Holnap dolgoznom kell, de szerdán csinálhatnánk valami nem szerelőset.
- Mint például?
- Nincs ötletem. Elmehetnénk hozzánk, nehogy kísértésbe ess a megszállottságod miatt. Hozhatnád az iskolás dolgaidat – te is le vagy maradva, csakúgy, mint én.
- A házi feladat jó ötlet. – grimaszoltam.
- Igen – helyeselt – alkalmanként felelősségteljesnek is kell lenni, vagy Billy és Charlie nem lesznek olyan engedékenyek ezzel kapcsolatban. - olyan mozdulatot tett, amely kettejüket egységesnek mutatja. Ez tetszett – nevettem.
- Házi feladat egyszer a héten? – javasoltam.
- Talán jobban járnánk, ha kétszer lenne. – ajánlotta, majd mélyet sóhajtott. A szerszámosládám felé nyúltam, a benne lévő vízért. Két palack szódát húztam elő belőle, kinyitottam az egyiket és átadtam neki. Kibontottam a másikat is és ünnepélyesen a magasba emeltem.
- A felelősségre! – mondtam – Hetente kétszer.
- És a köztük lévő napok vakmerőségére. – hangoztatta.
Vigyorogtam, majd koccintottunk.
Az emlék végeztével újra a fájdalmas jelenben találtam magam. Újra a valóságban voltam, mely kegyetlenül kínzott. A legrosszabb az volt, mikor össze futottam Bellával tegnap az erdőben. Azt hittem hogy jobb lesz, hogy majd csillapodik a kín. De nem, csak rosszabb lett. Mikor már nem bírtam tovább el szaladtam, ész nélkül rohantam, minél messzebb a valóságtól. De nem bújhatok el a fájdalom elől. El kell fogadnom hogy ez a sorsom, ezzel Bellát is gyötröm. Láttam a szemén hogy szenved, hogy őt is emészti ez az érzés. Nem hibáztatom őt, nem tehet arról hogy kibe szerelmes. Csak magamat okolhatom, amiért ilyen hülye vagyok hogy ide jöttem. Enyhülést vártam Swidontól, de csak még több szenvedést kaptam. És csak magamnak köszönhetem. Nem tudok másra úgy gondolni mint Bellára. De tudom hogy Edwardot szereti, amiért utálom is. El vesztem az életem miatta. A földet nézve sétáltam tovább az erdőben, azon gondolkodva, hogy vissza kéne mennem Forksba. Apámnak, és a falának szüksége van rám, bár nem tudom hogy ilyen állapotban mit tudnának kezdeni velem. Hirtelen egy ismerős szag csapta meg az orromat. Édes volt, és csípte az orrom. Fel néztem, és nem más állt előttem, mint Edward Cullen.
- Hello, Jacob – mondta, a hangja nem volt ellenséges. Remegni kezdtem, de tudtam kezelni a helyzetet.
- Mit akarsz tőlem? – a hangomon hallatszott a szín tiszta gyűlölet.
- Bella – mondta halkan
- Mi? Mivan vele? Mi történt? – kezdtem kétségbe esni.
- Semmi, csak nagyon bántja hogy te szenvedsz. Azt szeretné ha beszélnél vele. – mondta, a hangja még mindig halk.
- Hol van most? – kérdeztem
- A házunkban – mondta – nem sok innen gyalog, keletre. – mutatott az említett égtáj felé.
- De csak Bella miatt – mondtam, majd el indultam.
A remegés abba maradt, csak Bella járt a fejemben. Nem szóltam Edwardhoz, és ő sem beszélt oda felé. Mikor a házhoz értünk meg torpantam. Nagyon erősen csapta meg most az orromat a vámpírok szaga. Edward ki nyitotta az ajtót és be ment. Én követtem. Az egész család ott állt a nappaliban. Bella szemeiben fájdalom csillogott, melyet irántam érzett. Tudtam hogy őt is gyötri, pedig nem szabadna.
- Jacob – suttogta Bella, majd oda lépett hozzám, és meg ölelt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése