˙Twilight Saga Fanfiction˙

21. fejezet

Az erdőben voltam, Alice pár száz méterre tőlem keletre. Nyugatra tőlem körülbelül kétszáz méterre éreztem egy csordát. Szarvasok voltak, éppen legeltek egy tisztáson. Hirtelen fel álltam a guggolásomból, és futni kezdtem. Ez az egész ösztönös volt. A tisztás szélén álltam meg. Meg tanultam hang nélkül mozogni, ezért nem vettek észre az áldozataim. Persze nem voltam még ebben olyan profi mint Edward, de kezdtem bele tanulni. Most erősebben csapott meg a szarvasok illata, és el kezdődött a vér szaga okozta mámor. Újra az ösztöneim vezéreltek. El indultam a szarvasok irányába, emberi szemnek láthatatlan sebességgel. Közelebb értem hozzájuk, az illat még erősebb lett, láttam ahogyan a nyaki ütő erük lüktet. Mi előtt észre vehettek volna le tepertem az egyiket. Rá vetettem magam, bele haraptam a nyakába, oda ahonnan a legerősebben éreztem a mámorító illatot. Éreztem ahogyan a meleg folyadék csillapítja a torkomban tomboló tűzet. A szomjam még nem múlt el. Ekkor meg csapott egy édesebb illat. Nem emberé volt, ez egy hús evő volt. Közelebb mentem, és a szag kezdett rosszá válni. Már csak száz méter választott el az ismeretlen állattól, mikor meg ismertem a szagot. Rohanni kezdtem, de most nem az ösztön hajtott. Mikor oda értem az a látvány fogadott, amit vártam. Egy bokor mögött állt, villámgyorsan meg kerültem a bokrot, hogy teljesen lássam. Egy vérfarkas volt. Egy hatalmas, rozsdabarna, és a szemeiből ítélve összetört farkas. Amint hallotta hogy jelen vagyok felém kapta a hatalmas fejét. Egy teniszlabda méretű könnycsepp csordult ki a szeméből, én pedig erős kényszert éreztem arra, hogy oda rohanjak hozzá, és meg öleljem. Tettem felé egy lépést, majd nem tudtam meg állni. Gyors léptekkel közeledtem felé, Jacob pedig nem tanúsított ellenállást. A nyaka körül fontam a kezem.

- Jake – suttogtam a fülébe – mit keresel itt?

Csak egy halk morgást hallottam. A szemébe néztem, melyből egy újabb könnycsepp folyt ki. Tartottam a szem kontaktust, de olyan fájdalom volt a szemében, hogy kényszert éreztem rá, hogy el forduljak. Miattam szomorú, miattam fáj neki, mindent el rontottam. Jacob szemében volt még egy érzés. Harag. Hirtelen ki húzta a fejét az ölelésemből, és el rohant. A távolban egy fájdalmas vonyítást hallottam, majd a hátam mögött lépteket hallottam. Meg fordultam, és Alice volt mögöttem. Az arcán undor és meg értés. Undor, gondolom Jake szaga miatt, vagy csak a jelenléte. Meg értés. Nem látta a jövőmet, és ez csak egy vérfarkas miatt lehet. Tudta hogy mit érzek Jacob iránt. El meséltem neki az egészet, részletesen. Neki ez nem okozott – akkora – fájdalmat.

- Bella, menjünk? – a hangjában nem hallottam undort, csak meg értést.

Nem válaszoltam, a sokk, amit a legjobb barátom megjelenése okozott. Csak biccentettem. Alice át karolt, és lassan indultunk vissza a házunkba.

- Akarsz róla beszélni? – kérdezte Alice fél úton

- Nem. Most nem, de később. Kérhetek tőled valamit? – a hangom nagyon halk, és én is ki hallottam belőle a sokkot.

- Persze, amit csak szeretnél.

- Nem szeretném ha valaki meg tudná, főleg Edward nem. – rá néztem Alicera, az arca kétkedő – Alice, el fogom mondani neki. Később. Meg ígérem, esküszöm. Csak szeretném ha tőlem tudná.

- Rendben – mondta. A hangjában hallottam a le mondást.

Nem beszéltünk többet. Az út többi részét a Jacobon való gondolkodással töltöttem. Miért jött Jacob? Mit akart mondani? Miért rohant el? Hova ment? Visszajön? Nagyon sok kérdésem volt, de ott volt a fájdalom. A kín, és a féltés a legjobb barátom iránt, mélyen mellkasomban. Halott szívemben szorító érzést kelt az a gondolat, hogy a legjobb barátom, aki szerelmes belém csalódott, és most boldogtalan. Tudtam hogy mit érezhet most. Hálával tartozom Jacobnak mind azért, amit értem tett, hogy újra éljek. Aliceszel még mindig belém karolt, és úgy vezetett a házig. Mikor a házba léptünk Edward hozzám sietett, és ahogy meg látta az arc kifejezésemet kérdően nézett Alicera, aki csak meg rántotta a vállát, majd a lépcső felé sietett. Edward újra rám nézett, én pedig egy mosolyt erőltettem az arcomra. Mélyen bele szagolt a ruhámba, és akkor esett le neki, hogy mitől van rossz kedvem. Láttam ahogyan az arca el torzul a fájdalomtól, és a szeme el sötétül. Magam felé fordítottam a fejét, és meg csókoltam. Meg fogtam a kezét, és fel mentünk a szobánkba.

- Hol találkoztál vele? – kérdezte Edward, mi után le húzott az ágyra. Mind ketten tudtuk kiről van szó.

- Az erdőben, vadászat közben éreztem meg a szagát, és oda mentem hozzá. Farkas alakban volt. – próbáltam úgy beszélni, hogy ne érezze a hangomon, hogy mennyire fáj ez nekem.

- És mi történt?

- Oda mentem hozzá, meg öleltem, és el szaladt. Nem tudom hogy hová – nem sikerült a „ nem érdekel” hangnem.

- Hiányzik? – kérdezte a szemembe nézve

- Igen – nagyon rosszul hazudok, Edwardnak pedig egyáltalán nem tudok, és nem akartam neki azt mondani ami nem igaz.

- Szereted? – kérdezte, még mindig a szemembe nézett.

- Sokat jelent nekem, de mint barát. Semmi több. Te vagy az életem, és ezt semmi sem változtathatja meg.

Egy mosoly suhant át az arcán, tudta hogy őszinte vagyok hozzá. Hirtelen meg csókolt. Feledtetni akart. Mindent, Jacobot, a fájdalmat, és minden rosszat. Végtére is nem tagadhatom hogy sikerült neki. Minden rossz el tűnt az elmémből, és mindenemet Edward töltötte be. Egész éjjel ez foglalkoztatott, és nem gondoltam Jacobra, se a fájdalmamra. Olyan volt mint egy álom, mikor nem számít a való élet, csak az, amit akkor érzel. Boldogság, szerelem, vágy. Csak erre tudtam gondolni. Mind három érzést ki tudtam fejezni egy szóval : Edward. Az ő neve volt az életem minden egyes fájdalom nélküli részének lényege. Ő volt a középpont, az aki mindig mellettem van. Egy ilyen éjjelt sem fogok el felejteni soha.

Reggel, mikor rendbe szedtük magunkat le mentünk a többiekhez a nappaliba. Fel ébredtem az „álmomból” és újra el öntött az a szorító fájdalom. Mikro Edward rám nézett szorosan magához ölelt. Szükségem volt a támaszra. Tudtam hogy ezt a fájdalmat semmivel sem tudom el mulasztani, csak ha találkozom Jakkel, és meg beszélünk sok dolgot. Többek között hogy mért jött, akart- e valamit mondani. Magamhoz akartam ölelni, és azt mondani hogy minden rendben. De nem tehettem ezt, mert nem volt minden rendben. Bele gondoltam, hogy Jacob mennyit szenvedhetett mér miattam, és hogy mennyi mindent tett értem, amit én nem viszonoztam. Csak én szűntethetném meg a szenvedését, de nem tudom. Nem vagyok szerelmes Jacobba, szeretem, sokat jelent, tartozom neki, és hálás vagyok azért amit értem tett, de én nem lehetek Jacobbal úgy, és ezt ő is tudja. Bár mit meg tennék azért, hogy Jake boldog legyen, de az az egy mód, amivel segíthetnék neki lehetetlen. Mért kell nekem fájdalmat okoznom mindenkinek? A fülemben csengett az a fájdalmas vonyítás, és még jobban magamhoz öleltem Edwardot.