˙Twilight Saga Fanfiction˙

4. fejezet

Ez a nap is eseménytelenül telik. Mindenki csak ül, és bámul ki a fejéből, a szemükben semmi élet nincs. Soha nem láttam még így őket. De nekem sincs kedvem semmihez, csak ahhoz amit a többiek csinálnak. Mindenki el van foglalva a saját gondolataival, Edwardnak néha – néha meg csillan a szeme a fájdalomtól. Biztosan Bellára gondol, és emészti magát. Valószínűleg nem tudja helyesen döntött- e. Szerintem nem. Ez mindenkinek csak rossz, az egész család és Bella is szenved.

Bella telefonálásáról még mindig csak foszlányokat látok, el mosódott képet, semmit nem tudok ki venni belőle. Még mindig nem értem hogy miért fontos ez, de meg bízom a látomásaiban. Ez a hívás egy változást fog hozni Bella életébe, és remélem hogy pozitív irányba. Nem tudom mikor fogjuk magunkat túl tenni ezen, senki nem gondolta volna hogy az egész családra ilyen hatással lesz ha el megyünk abból az esős kis városból. De nem a város miatt ez az alaphangulat a családunkban, hanem Bella miatt. Egyik este Jasperrel vadásztam, éppen el kaptam egy szarvast, és el kezdtem szívni a vérét mikor látomásom volt. Láttam Bellát, ahogy fel veszi a telefont, és idegesen, remegő kézzel, és izzadtságban fürödve kezdi el be ütni az én számomat. El ejtettem a félig kiszáradt szarvast, Jasper egyből mellettem volt.

- Alice, mit láttál? – kérdezte aggodalmasan

- Bellát, ahogy engem hív fel – mondtam

- Menjünk haza, a telefonom nincs nálam – kértem Jaspert

- Rendben, induljunk – mondta és már repültünk is át az erdőn, emberfeletti sebességgel.

Mikor vissza értünk ugyan az a látvány fogadott mint mindi fél éve. Nem szóltam semmit csak fel rohantam a szobámba, és meg néztem a mobilom. Nem volt még nem fogadott hívásom. Próbáltam kutatni az után, hogy Bella mikor hív, de sehol a közelében nem láttam órát, vagy valamit, amiből meg tudnám. Le mentem az emeletre, és a mobilomat szorongattam. Nem tudtam el mondjam- e Edwardnak. Ha nem mondom el: el szalasztom a lehetőséget, hogy vissza menjünk, és boldog életet éjünk, és ezért mindörökké lelki ismeret furdalásom lesz, soha nem fogom meg bocsátani magamnak. Ha el mondom: Nem biztos hogy úgy fog dönteni, hogy vissza megyünk, és akkor még jobban szenvedni fog mint eddig, ezt pedig nem szeretném. De ez az egyetlen lehetőségem. Nem tehetek mást, ez az egyetlen esély. Egész nap vártam Bella hívását, de nem jött semmi. Talán meg gondolta magát? Lehet. Nem tudhatom biztosan. Egész nap csak ültem a nappaliban, és a többieket néztem, ahogy bámulnak ki az ablakon. Carlisle nem olvasott, csak bámulta a lépcsőt egész nap amikor nem dolgozott, és néha el ment vadászni. Esme az ablak mellett állt, és ő is csak nézett, üres szemekkel. Láttam ahogy az ablakon vissza tükröződik az arc képe, de a szemében semmi csillogás nem volt. Üresség. Emmett csak ült a kanapén, és tördelte a kezét. A szeme, mintha csak egy fakó textil lenne. Rosalie a haját igazgatta egy kis tükörrel a kezében. Semmi szomorúság, fájdalom vagy bánat nem volt a szemében. Ő volt az egyetlen kivétel, ő el szórakozott saját magával, nem kellett neki társaság. Jasper szemei sem csillogtak úgy, mint Forksban. És Edward, ő megint a szobájában ült, mint egy álmodozó kisgyerek, mérhetetlen fájdalommal a szemében. A csillagokat bámulta, és a szeme a magánytól, és a szomorúságtól csillogott. És én, én is csak bámultam a semmibe. Bella még mindig nem hívott, és már kezdtem ideges lenni. Egész éjjel csak bámultam a semmibe, és mint senki más, én sem reagáltam a nap első sugaraira, ami szívszorítóan gyönyörű volt, ahogy be sütött az ablakon, amit Esme tervezett. Ugyan olyan volt mint Forksban, az egész ház ugyan úgy volt be rendezve. Az üveg fal meg törte a nap sugarait, és így még szebbé tette az összképet. Most mindenki ezt nézte, de senkinek sem láttam egy kis életet sem a szemében. Bella most még biztosan alszik. Hétfő van, szóval iskolába fog menni. Még haza sem ér a suliból, biztosan nem fog hívni. Talán majd délután, vagy este. Addig is le kell foglalnom magam valamivel. El kezdtem igazgatni a virágokat a szobában, ki dobtam azokat is, amik egy kicsit is szépséghibásak voltak. Akartam egy kis tökéletességet, ha már úgy sem jó a hangulat.

Egész délután a házban sündörögtem, Emmett és Rosalie el ment vadászni. A többiek nem is mozdultak meg jóformán. Meg szokásból keresztbe tették a lábukat, de nem állt fel senki, és Esme sem ült le. Élettelenek voltak. Dél után négy óra körül fel mentem a szobámba, és el terültem a francia ágyon. Nem voltam fáradt, természetesen. Kétségbe voltam esve. Aztán el kezdett rezegni a telefon a zsebemben. A másodper töredéke alatt elő vettem, és meg nyomtam a „hívás indítása” gombot.

- Halló - halottam Bella hangját ami meg tört volt, félénk, és remegett.

- Bella! – szóltam bele

- Alice! Annyira hiányzol, és mindenki! – mondta Bella

- Te is nekem! El nem tudod képzelni mi van itt. Mindenki ül egész napp, és semmi élet sincs senkiben, én is nagyon magam alatt vagyok, Edward pedig… soha nem láttam még őt ilyennek, nagyon rosszul van. – mondtam neki

- Én sem vagyok formában… De Alice, azért hívtalak mert meg találtam a képet Edwardról, a CD – t amit kaptam tőle, és egy cetlit… - mondta Bella. A hangja meg tört, és ki hallottam belőle, hogy fáj neki, hogy erről kell beszélnie.

- Tudom, láttam ahogy meg találod, és azt is ahogyan fel hívsz. Tegnap is a hívásodat vártam.

- Alice, lehet egy kérdésem? – kérdezte tőlem esdeklő hangon

- Persze, Bella mond csak – nyugtattam

- Edward azért hagyott el mert nem szeret? – a hangja akadozó volt

- Nem, Edward azért hagyott el, mert nem akarta hogy veszélyben légy, nem akart veszélyeztetni a jelentlétével. Annyira szeret, hogy volt ereje el hagyni, Bella. Nem tudom van e rá esély, hogy vissza menjünk.

- Beszélni fogsz a hívásomról Edwardnak? – kérdezte

- Igen, úgy terveztem… Bella, semmilyen más lehetőségem nincs arra, hogy vissza menjünk. Ha itt maradunk mindenki ugyan olyan élettelen lesz mint eddig. Nem bocsátanám meg magamnak.

- Rendben, de majd értesíts, hogy mit mondott, jó? Nekem ez nagyon fontos!

- Renben szólni fogok. Szia Bella, hihetetlenül hiányzol!

- Te is nekem Alice! – mondta, és a vonal meg szakadt.

Beszélnem kell Edwarddal. De mit mondjak neki? El fogom neki mondani hogy Bella hangja milyen volt, és azt is hogy vissza kéne mennünk, és minden a régi lenne. Ez már nem normális hogy mindenki ilyen. Vártam estig, hogy ki találjam mit mondja neki majd el indultam Edward szobjájába. A ház három emeletes volt, az én szbám a másodikon, Edwardé pedig a harmadikon volt. Fel mentem a lépcsőn, végig mentem a folyosón, és hakan be kopogtam az ajtaján. Tudtam hogy úgy is meghallja.

- Szabad – hallottam a fivérem fájdalmas hangját.

Be nyitottam, és a kanapéján ült, most nem hallgatott zenét. Újra a csillagokat bámulta, és most is biztos voltam benne hogy folynának a könnyei ha nem lenne vámpír. Le ültem mellé kanapéra, de nem nézett rám.

- Edward – szólaltam meg, meg törve a csendet

- Tessék? – kérdezte, a hangja teli fájdalommal

- Bella fel hívott. – mondtam és most az én hangom is fájdalmas volt. Ahogy meg hallotta a nevét rám nézett

- És mit mondott? – kérdezte és hónapok óta először volt egy kis élet a szemében.

- Meg kérdezte, hogy miért hagytad el.

- És mit válaszoltál? – kérdezte, és a szemében most láttam a kíváncsiság egy apró szikráját

- Azt, hogy azért, hogy védd. Edward, te nem hallottad a hangját. Hihetetlenül fájdalmas, szomorú, és magányos volt.

Láttam ahogy el torzul az arca, ahogyan a hangjáról beszéltem.

- Vissza kell mennünk. – mondtam kicsit hangosabban

- De… Alice, értsd meg, nem tehetem ezt vele. Csak veszélybe sodrom. – mondta, és a hangjából ki hallatszott a mérhetetlen fájdalom, és döntésképtelenség.

- Edward, így szenved a legjobban. Az egész család szenved ettől, de Bella és te a legjobban. Tudom hogy menyire szereted. De látom rajtad hogy nem sokáig van erőd még egyedül maradni. Te is szeretnél vissza menni. Én vissza szeretnék menni, meg szeretném ölelni, és meg mondani neki hogy itt vagyunk, itt az egész család, és minden újra a régi. Én csak szeretnélek boldognak látni. – mondtam neki, és láttam az arcán a vágyódást élete szerelme után.

- Szerinted én nem szeretném ezt? Vissza akarok menni, meg ölelni, és vele lenni örökre.

Az arca most még jobban el torzul a fájdalomtól, amit nem tudtam nézni. Meg öleltem, és fél órán keresztül sírt a vállamon könnyek nélkül. Soha nem láttam még ennyire meg törve őt.

- Alice, ez annyira nehéz – mondta szipogva, és megint egy kis fiúra emlékeztetett.

- Tudom. Ezért kell vissza mennünk. Gyere le, mindenki a nappaliban van. Mondjuk meg nekik hogy menünk vissza.

Megint döntés képtelen volt. Tíz perc merengés után bólintott egyet. El indultam az ajtó felé, ő még egyszer kinézett az ablakon, és követett. Emberi tempóban sétáltunk le a lépcsőkön, én közben azon gondolkoztam, hogy mit láthat Edward a csillagokban. Talán Bellát. Egyszer, ha vissza mentünk majd meg kérdezem tőle. Le értünk a lépcsőn, és mind ott voltak, ugyan ott ültek, és a szemük ugyan olyan üres, és fájdalmas.

- Be jönnétek az ebédlőbe? Meg szeretnék beszélni valamit veletek. – mondta halkan, de tudtam hogy mindenki hallotta. Ahogy meg hallották a hangját, mindenki felénk kapta a fejét. Carlisle intett hogy jöjjenek. Mi Edwarddal már az ebédlőben ültünk mikor ők oda értek. Emberi tempóban mozgott mindenki, mostanában senki nem használta a képességét.

- Bella fel hívta Alicet – kezdte Edward mondani, mikor már mindenki le ült és rá figyelt.

- Bella szenved, és mi sem vagyunk jó formában. Meg szeretném kérdezni tőletek, hogy van- e kifogásotok ellene, hogy vissza költözzünk Forksba? – kérdezte Edward, és esedező szemekkel nézett Carisle- re.

- Szerintem senkinek nincs – szólalt meg Carlisle – De Edward, azzal ugye tisztában vagy, hogy át kell Bellát változtatnod? Mert egy idő után meg öregszik, és meg hal. Akkor megint ugyan ez lenne, és ezt nem szeretnénk.

- Igen, tudom Carlisle. – mondta Edward, a fájdalom a hangjában a töredéke volt az előbbinek. Tudtam hogy azért, mert Bellát nem akarja ilyen életre ítélni.

- Akkor, mit keresünk még itt? Mindenki csomagoljon össze, holnap reggel indulunk haza. – mondta a fogadott apám boldog hangon

Én intéztem a repülő jegyeket, és láttam Edwardot mosolyogni, miközben össze pakolta a cuccait.