18.fejezet
Bella a szobámban feküdt az ágyon, és legnagyobb meglepetésemre nem vonaglik a fájdalomtól. Meg sem nyikkant két napja, csak mozdulatlanul fekszik, szeme csukva. Ha nem tudnám hogy vámpírrá változik azt hinném hogy meg halt. A bőre már sokkal hidegebb, sokkal jobban hasonlít az én bőröm hőmérsékletéhez. Azzá válik ami én vagyok. Be lép a világunkba, vámpírrá válik. Ez élete legnagyobb horderejű döntése, de biztos volt benne, nem fogja megbánni. Mi után Bella átváltozott Angliába költözünk, Swidonba. Van ott egy házunk, régen laktunk is ott. Szép hely, az emberek tisztelik a környezetüket, és ami e legfontosabb, hogy majdnem folyamatosan esik az eső. A ház is szép, az erdőben van, két emeletes, hasonlít ehhez. De most Bella a legfontosabb. Jacob mögöttem aggódó arccal kémlelte Bellát. Carlisle, Esme és Rose jobb oldalamon ültek. Én és Alice az ágy szélén ültünk, én fogtam Bella egyik kezét. Jasper pedig az ajtóból ügyelt az érzelmeinkre, de most ő sem tudta csitítani az aggodalmamat. Alicere néztem, arca üres. Jövőt kémlelte. Meg akartam tőle kérdezni hogy mennyi idő még, de rá jöttem hogy nem lenne jó ki zökkenteni. Várok még egy pár percet, és meg kérdezem. Nem bírom már ezt. Túlságosan feszült vagyok ahhoz hogy tovább várjak.
- Mennyi idő még? – kérdezte Jacob, idegesen fel pattant a székből.
A hangja türelmetlen, feszült, és fájdalmas. Most az egyszer meg tudtam érteni. Nem érkezett válasz a kérdésére, mindenkit le foglaltak a saját gondolatai. Jacob egy morgást hallatott, majd vissza ült a helyére. Alice oldalba bökött. Lassan fordultam felé. Az arcán öröm csillogott, amitől egy kicsit nyugodtabb lettem. Kérdőn néztem Alicere, mire csillogó mosoly jelent meg az arcán.
- Körülbelül másfél-két óra és teljesen át változik. Tökéletes lesz, most már meg nyugodhatsz. – mondta Alice ugyan azzal a mosollyal az arcán.
Vissza mosolyogtam, majd újra Bella felé fordultam.
- Bella, drágám hallasz? – próbálkoztam, hátha válaszol.
Nem érkezett válasz. Jacob mérges motyogásba kezdett, de éles hallásom ellenére nem tudtam semmit ki venni belőle. Igazából nem is nagyon érdekelt, csak Bella számított. Végig néztem a családunkon. Mindenki izgatott volt, Bellának nem sokára el kezdődik az új élete. Tudtam, ha nem lennék ennyire feszült, és ideges, én is izgatott lennék. Mindenkin látszott egy kis feszültség, de ez természetes. Ha ember lennék a szívem hevesen dobogna, az újaimat pedig még vámpírként is tördelem. Igaz, kicsit nyugodtabb voltam mióta Alice meg mondta, hogy még mennyi idő van hátra az átváltozásból, de a percek idegtépően lassan teltek. Bella keze minden perc elteltével hidegebb lett, a bőre pedig egyre fehérebb. Arca két napja meg sem rezdült, semmilyen szenvedést, vagy fájdalmat nem láttam rajta. Ez egy részt meg lepett, más részt meg nyugtatott. Reméltem hogy nem fáj neki annyira mint nekem fájt. Hihetetlen ön kontrollal rendelkezik. Én ordítottam, és vonaglottam a fájdalomtól. Arról az időszakról a fájdalomra emlékszem a legjobban. Meg váltás lenne ha Bella nem szenvedne ettől a fájdalomtól, de tudom hogy érzi. Tudtam hogy fáj neki, és ami a legidegesítőbb, hogy nem tudok ellene semmit sem tenni. Egyre feszültebb voltam mikor Jasper az oldalamhoz lépett, és meg fogta a vállam.
- Nyugodj meg, Edward. Minden rendben lesz, ne aggódj – mondta meg értően.
Csak rá néztem majd vissza Bellára. Hirtelen el öntött a nyugalom. Bella illata egyre gyengébb lett. Még csak húsz perc telt el mióta Alice maximum két órát mondott.
- Már csak másfél óra – mondogattam magamban
Nyugodtabb voltam, de teljesen nem tudtam le csillapodni. A feleségem nem sokára vámpír lesz, az idő pedig nagyon lassan telik. Kicsit meg szorítottam Bella kezét, de nem reagált rá semmit. Megint kezdtem kétségbe esni, mire Jasper újjabb nyugalom hullámokat küldött felém. Kicsit megint meg nyugodtam.
- Fiam, ne aggódj, minden rendben lesz. – szólalt meg Carlisle
Rá pillantottam apámra. Az arca meg értő, de nem aggodalmas. Ha valaki, akkor Carlisle ért hozzá. Nem aggódik, és nekem is meg kéne nyugodnom. De nem megy. Két napja folyamatosan egy helyben ültem, de nem volt kényelmetlen. Vámpírként nem. Kezdtem látni Bella vámpír létének előnyeit. Eddig magamnak sem ismertem be, de csak a hátrányait néztem. Makacsul, engedékenységet nem mutatva. De most bele gondoltam. Nem kell óvatoskodnunk, nem kell minden percben arra figyelnem nehogy bántsam Bellát, és ő is meg tudja majd védeni magát. Persze én félteni fogom. De a hátrányai még mindig súlyosabbak. Azt mondtuk Charlienak hogy el ütötte egy busz. Egy apa miattam vesztette el a lányát, azt hiszi nem létezik, hogy meg halt. Bella anyja is nagyon nehezen fogadta a hírt, állítólag a temetésen mind a ketten nagyon sírtak. Nem voltam ott. Bellával voltam, sírt, szenvedett, tudtam hogy miattam csinálja ezt. Miattam makacsul hátat fordít emberi életének, a családjának, az életének. És ezt mind miattam. Egy szörnyeteg miatt, aki el csábította. Mert ő is csábít engem, és nem csak a vére. Ezerszer el mondtam Bellának hogy veszélyes vagyok, és kerüljön el, de ő biztonságban érzi magát velem. Most pedig itt fekszik előttem, és éppen vámpírrá változik az én jóvoltamból.
Bella hirtelen egy kicsit meg szorította a kezem. Most minden egyes érzékemmel csak rá koncentráltam. Nem is vettem észre hogy így eltelt másfél óra. Most kicsit erősebben szorította a kezem, de nem okozott fájdalmat. A száját el húzta, és akkor rá jöttem hogy nem telt még el a másfél óra. A méreg most támadta meg a szívét, és tudtam hogy ez a folyamat legfájdalmasabb része. A kezünkre néztem, majd vissza az arcára. Fogait összeszorította, nem akart hangot hallatni. Akkor értettem meg, hogy ugyan úgy fájt neki, mint amikor én átváltoztam, csak Bella nem akart sikoltozni. Miattam. Abban az égető fájdalomban is arra gondolt hogy nekem ne legyen rossz. Tudtam hogy nincs már sok idő, a méreg már meg támadta a szívét, és a szíve, és a méreg is el fog pusztulni. Bella arca most el torzult a fájdalomtól, én pedig kétséges voltam abban, hogy helyesen tettem- e amit tettem. Tudtam mennyire fáj neki ez most. Az arcát kémleltem. Homloka ráncokba futott, szemét szorosan hunyta le, száját egy vonallá préselte. Hallottam ahogyan a szíve küzd a méreg ellen. Hevesen dobogott, mint egy kalickába zárt, kétségbe esett, ide-oda repkedő kis madár. El kezdett vonaglani, én pedig próbáltam nyugtatni. Most körülbelül öt perc volt, hogy átváltozzon, és a fájdalmai meg szűnjenek.
- Bella, Bella, szerelmem, mindjárt el múlik, jobb lesz hidd el, ne haragudj rám – mondtam kétségbe esve, majdnem hogy esdekelve.
A szív verés egyre halkabb lett, majd lassan már nem hallottam többé. Bella nyugodtan feküdt az ágyon, ki nyitotta a szemét. Rám nézett, és boldog volt. Végig nézett a családunkon, most már mindenki mosolygott.
- Bella – suttogtam az életet jelentő nevet. Szerelmemnek mosolyra húzódott a szája.
- Szomjas vagyok – szólalt meg először, mióta ki nyitotta a szemét.
- Tudom, mindjárt megyünk vadászni – mondtam neki
- Szeretlek - mondta, és meg csókolt. Érzékien, szenvedélyesen, és nagyon szerelmesen.
Mikor a csókunknak vége szakadt Emmett kuncogni kezdett, de én nem foglalkoztam vele. Fel kaptam Bellát.
- Soha többé nem eresztelek el – mondtam, és szorosan magamhoz szorítottam
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése