20. fejezet.
Már két hónapja laktunk Swidonban. Tetszett ez a város, bár nem nagyon érintkeztem az emberekkel. Volt egy fajta hangulata, bár Forsksot nem múlta felül. Az a város örökké különleges lesz a számomra. A ház belülről is gyönyörű volt, Esme rendezte be. A nappali fala lágy citromságra, a szőnyeg fehér, alatta laminált parketta. Az összhang tökéletes volt. Az Edwarddal közös szobánk nagyobb volt mint Forksban, A CD állvány a jobb oldali falon volt, bal oldalom egy nagy tévé, és a legszembetűnőbb a francia ágy volt, a szoba közepén. Egy erkély nyílt a szobából, melyből a kilátás szemkápráztató volt. Alice segített Esmének a tervezésben, - valószínűleg mikor én még nem is éltem – ami azzal járt, hogy a szobánkból nyíló ajtó egy gardróbba vezet, ami nagyobb volt mint maga a szoba. Emberként el tévedtem volna a sok ruha közt, és mentő csapatot kellett volna indítani, nehogy éhen haljak. Edward meg találta a saját ruháit szag alapján, és nekem is segített találni farmert és pólót, amire Alice rendszeresen el húzta a száját. Az erkélyen álltam Edwarddal, szakadt az eső, de ez egyikünket sem zavart. Sokat gondoltam az emberi emlékeimre. Három emlékre nagyon tisztán emlékszem. Az első: amikor meg láttam Edwardot az ebédlőben. A második: Jacob, amikor önzetlenül segített nekem fel állni, vissza rángatott az életbe, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. A harmadik: egy mondat, melyet soha nem fogok el felejteni. Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna. Ez a mondat volt a vég akkori életemben. De most már itt van nekem Edward, és vele együtt az örökké tartó boldogság, és szerelem. Jacobot sajnáltam ott hagyni Forksban. Ő sokkal többet érdemelne, önző módon ki használtam, pedig ő őszintén szeretett engem. Nem tudtam viszonozni az érzéseit, de ő hallotta a szívem utolsó dobbanását is, csak akkor ment el, mikor teljesen halhatatlan lettem. Ha valaki, ő meg érdemelné azt amit most én kapok meg. Boldogságot, és szerelmet. Kicsit rosszabb lett a kedvem ettől a gondolattól, és ezt Edward is észre vette.
- Mi a baj? – kérdezte aggódó hangon
- Semmi – válaszoltam, de nem néztem a szemébe
- Bella, látom hogy van valami – emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézzek
- Csak eszembe jutott Jacob – mondtam halkan. A neve hallatán Edward szeme el sötétült.
- Tudod hogy mennyit jelent nekem – még mindig halkan beszéltem
- Nem értem, hogy miért – válaszolt, a hangja gyűlölettel teli. Nem mondtam neki, hogy miért jelent nekem sokat. Tényeg itt lenne az ideje
- Kíváncsi vagy rá? – kérdeztem
- Igen
- Rendben. De ígérd meg, hogy nem fogod magadat hibáztatni – mondtam, és most nekem kellett az álla alá nyúlnom hogy rám nézzen
- Ígéred? – kérdeztem
- Igen – válaszolt
El kezdtem befelé húzni az erkélyről, és le húztam őt az ágyra. Semmit nem tudott az akkori állapotomról, mindent el kellett neki mondanom.
- Szóval – kezdtem bele – amikor te el mentél, én azt hittem hogy nem szeretsz. Az első négy hónapban eléggé rosszul voltam. Aztán egyszer el mentem Jakehez, és jól éreztem magam vele. Éreztem egy kis jó kedvet, bár korán sem volt az boldogság. Csak el viselhetőbb volt vele lenni, mint egyedül. Aztán ki derült, hogy Jacob szerelmes belém, de én nem tudam őt úgy szeretni. De ő akkor is ki tartott mellettem, mert tudta hogy szükségem van rá. – próbáltam el térni a részletektől, nem akartam fájdalmat okozni Edwardnak.
Először csak nézett rám, és a szemében így is fájdalmat láttam. Majd a tenyerébe temette az arcát.
- Edward, semmi baj. Mondtam hogy ne hibáztasd magad – rázogattam a vállát
- Mit tettem veled? – kérdezte, inkább csak magától
- Edward Cullen. Meg mondtam hogy ne gyötörd magad. Ami volt el múlt, együtt vagyunk, boldogok vagyunk. Örökké. – mondtam miközben újra az álla alá nyúltam, és magam felé fordítottam az arcát.
Rám nézett, a szemebe. A szeme aranybarna. Meg csókoltam, és mire eléggé be indultunk volna Alice lépett be az ajtón kopogás nélkül.
- Khm, bocsi, majd később be nézek – mondta, és a hangjáról ítélve eléggé zavarban volt.
- Semmi gond, gyere csak – mondta Edward befelé intve a karjával
- Öhm, csak azt akartam kérdezni, hogy mikor akartok menni vadászni. Bellára biztosan rá férne, és már én is szomjas vagyok.
- Tőlem ma este is el mehetünk. Ki jön még? – kérdeztem kedvenc húgomra nézve
- Másról nem tudok. Úgy néz ki ketten megyünk – mondta Alice egy nagy mosoly kíséretében.
- Renben, akkor ma este? – kérdeztem, és én is meg lepődtem az izgatottságomon.
- Oké – mondta, az ajtóból még ránk sandított, majd ki táncolt a szobából.
- Mit fogsz csinálni nélkülem? – kérdeztem Edwardtól játékosan.
- Hát nem tudom, talán Emmettel el megyünk kocsmázni – mondta nevetve, mire én is kacagni kezdtem.
Együtt nevettünk, mire Alice újra be jött, és érdeklődve nézett ránk. Tényleg elég hülyén nézhettünk ki ahogyan egymás szemébe nézve nevetünk.
- Mi ez a hirtelen jókedv? – kérdezte
- Csak pont arról beszéltünk, hogy ha ti el mentek vadászni, mi Emmel kocsmázunk egyet – mondta Edward, és Alice is el mosolyogta magát.
- Mikor akarsz indulni? – néztem Alicera
- Nekem mindegy, amint be sötétedett indulhatunk szerintem. – mondta
- Oké, akkor még egy óra körülbelül? – ajánlottam inkább mint kérdeztem
- Rendben - mondta és ki lépett a nyitott ajtón, majd be csukta maga után.
Látszólag Edwardról el tűnt a Jacob miatti rossz kedv. El kezdtem kifelé húzni, vissza az erkélyre. Életem szerelme a karjaiban tartott, és minden rossz kedv, emlék, és gondolatot el mulasztott a tudat, hogy az örökkévalóságig kísér engem életem útján az, akit a legjobban szeretek.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése