19. fejezet
Néztem ahogyan a nap el tűnik a hegyek mögött. Gyönyörű volt, így vámpír szemmel még szebb. A Cullen ház nappalijának üveg falán néztünk ki, Edward hátulról ölelt át. Nem is kívánhattam volna többet. Boldog voltam, emberfelettien boldog. Két nap telt el az át változtatásom óta. Nem voltam olyan vérszomjas szörnyeteg, mint akire mindenki számított. Tudtam kezelni a szomjúságot, nem a csillapításával foglalkoztam minden időmben. Pedig mind erre számítottunk. Ettől a részétől féltem a vámpírlétnek a legjobban, de kezelhető. Carlisle szerint azért mert fel voltam készülve ezekre a dolgokra, mint vérszomj, és fájdalom.
Holnap költözünk. Angliába, Swidonba. Nehéz lesz itt hagynom ezt a várost, még ha tudom is hogy egyszer vissza fogunk ide térni. Nagyon kötődöm Forkshoz. Itt ismertem meg életem szerelmét, a jövőm itt kezdődött. Remélem hogy sok időt fogunk még itt tölteni, sokat köszönhetek ennek a poros, esős, és ahogy nagyon rég mondtam „nagyon zöld” kis városnak.
Az emlékeim az emberi életemből homályosak, mintha valami koszos kontaklencsén keresztül nézném őket, ami elég idegesítő. Rosalie szerint ha sokat gondolok ezekre az emlékekre, akkor nem felejtem el őket. Soha nem akarom el felejteni a szüleimet, és még sok-sok emléket. Nem láthatom többé Charliet, vagy csak úgy hogy ő nem vesz észre. Tudom hogy most mindent meg tenne hogy vissza kapjon, hogy vissza az ő kicsi lányát, de a sors közbe szólt. Választanom kellett az örökké tartó szerelem, és a szüleim között, és én a szerelmet választottam.
Az összes Cullennel nagyon jóban vagyok, aminek nagyon örülök. Jasperrel nagyon jóba lettünk ez alatt a két nap alatt, bár kicsit ki van akadva a hangulat ingadozásaim miatt, hogy le tudok állítani egy érzést, egy ösztönt. Alice előszeretettel cseréli le a ruhatáram, amiben Rose is szívesen részt vesz. Carlise és Esme nagyon kedvesek, most már én is egy testvér vagyok. Emmett a szexuális életemen viccelődik folyamatosan, és nagyon kedvére van hogy tudom, hogy nem használhatom az erőmet, és kontrollálom is magam. Edward pedig felszabadult. Már nem kell óvatoskodnunk, nem kell el tolnia magától.
Edward hirtelen maga felé fordított, és mélyen a szemembe nézett. Az ő szeme aranybarna, az enyém még vörös, de ez pár hónap múlva el múlik.
- Sétáljunk – mondtam, és a hangom most jobban hasonlított Aliceére, mint anyáméra.
- Sétáljunk - mondta, és a bejárat fel húzott.
Ki mentünk, lassan sétáltunk a folyóparton. Az égen már a csillagok ragyogtak, csak helyenként takarták el őket a felhők. Most mindenre rá csodálkoztam, milyen szép. Fél hold volt, és minden egyes krátert láttam rajta. Minden meg változott, és most úgy érzem hogy az az égető fájdalom is meg érte egy örökkévalóságig tartó boldogságért. Edward hirtelen le húzott mind kettőnket, és rá estem. Meg csókoltam, és vissza csókolt, nem óvatosan, nem féltően. Vadul, érzékien, mély érzésekkel. Egész éjjel egymásba gabalyodva élveztük egymás társaságát a folyóparton. Mikor el kezdett fel kelni a nap Edward meg szólalt.
- Szerintem fel kéne öltöznünk. Nem sokára indul a gépünk – mondta egy nagy sóhaj kíséretében.
- Oké – egyeztem bele.
Mikor mind ketten fel öltöztünk lassan vissza sétáltunk a házhoz. Alice cinkosan Jasperre mosolygott mikor be létünk az ajtón, de nem foglalkoztam vele.
- Carlisle, mikor indul a gép? – kérdezte Edward.
Én is fogadott apámra néztem, aki két dobozt tartott a kezében.
- Hat ötvenkor, Seattlebe megyünk, ott szállunk fel a gépre. Onnan Londonba, majd egy kisebb géppel Swidonba. – tájékoztatott minket Carlisle
- Renbben, most van fél hat. Mindenki hozza a cuccait, és szálljob be a kocsijába. Indulás. – szólalt meg Esme.
Mindenki el ment a saját szobájába a cuccaiért. Én Edwarddal mentem, bár nekem csak egy kis csomagom volt, egy táskányi. Le mentünk, és a kettőnk cuccát a Volvóba tettük. Carlisle és Esme a Mercédesszel mentek, Emmett és Rose a dzsippel, Alice és Jasper pedig Rosalie piros autójával. Még egyszer vissza néztem a házra, és szép emlékek szivárogtak a tudatomba. Be ültem a Volvóba, Edward vezetett. Mikor ki értünk a városból az ő arcán is látszott egy kis szomorúság, hisz ő is ebben a városban találta meg a szerelmet. Gyorsan Seattlebe értünk, meg vizsgálták a cuccainkat, és tovább engedtek. Az első osztályon utaztunk, egyszer utasítottuk el a kávét, és a mogyorót, és többet nem is jöttek oda meg kérdezni kérünk- e valamit. Kényelmes volt, bár fél lábon állva sem lett volna kényelmetlen vámpírként. Nem volt olyan sok a repülőút, még meg kellett szoknom hogy soha nem vagyok álmos. Repülőn általában mindig aludtam. Mikor le szálltunk Londonban esett az eső. Ki léptünk a repülőből, és a ruháink pár lépés után teljesen el áztak, de nem nagyon foglalkozott vele egyikünk sem. Játékosan végig szántottam az újaimmal Edward haján mire ő melegen rám mosolygott, majd sunyi módon össze kócolta a hajam. Át sétáltunk a másik terminálhoz, ahonnan a Swidon-i járat indult. Közben végig egymás haj szerkezetén nevettünk Edwarddal. A repülőn hozzá bújva utaztam, bár csak egy fél óra volt az út. Végig simogatta az arcomat, a másik keze pedig az enyémmel volt össze kulcsolva. A tenyerem illett a tenyerébe, el szakíthatatlan kötelék volt. Mikor le szálltunk a repülőről Swidonban csak szemerkélt az eső. Emberként biztosan zavart volna, de így oda sem figyeltem rá. Egy nagy fekete Mercédesz várt ránk a reptér kijáratánál.
- Hát ez? – kérdeztem értetlenül Edwardtól
- Ez a te autód, de mivel a többi csak négy nap múlva érkezik, most ezzel megyünk a házunkhoz. – mondta mellékesen
Mi? El felejtett szólni hogy vett nekem egy autót? Ilyen memóriával kötve hiszem.
- Mi? – kérdeztem most döbbenten
- Baj hogy a te kocsiddal megyünk? Foghatunk egy taxit is, vagy valmi… - kezdte el, de én a szájára tettem a mutató újam.
- Nem, engem az „ez a te autód” része lepett meg. Te vettél nekem egy kocsit? – kérdeztem a szemeibe nézve
- Hát öhm, igen, gondoltam nem akarsz mindig kölcsön kérni valakitől egy autót, és meg tetszett ez, és gondoltam hogy örülsz neki – mondta
- Nem kellett volna. De akkor köszönöm – mondtam neki, és meg öleltem.
- Szívesen – mondta bársonyos hangján. Rá néztem, és a kedven féloldalas mosolyom táncolt az arcán.
- Vezethetek? - kérdeztem mosollyal az arcomon, mire Edward szó nélkül a kezembe nyomta a kocsi kulcsot.
Be ültem a vezető ülésre. A kárpit bőrből volt, és fekete. Az ablakok sötétítettek, csak én láttam ki. A kilométer óra maximuma
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése