˙Twilight Saga Fanfiction˙

11. fejezet

Az életem árán is meg védem Bellát. Victoria egy újjal sem érhet hozzá. Tudom hogy még attól is el sötétül a szemem ha a nevére gondolok. Bellának szabad akarata van, de ha tehetném a szemem sem venném le róla. Én csak biztonságban akarom tudni minden egyes másodpercben. Iskolába kellett mennünk, hogy fenn tartsuk a látszatot, Bella velünk fog jönni. Tegnap este mondta hogy valamelyik reggel iskola előtt haza akar menni, hogy Charlie meg nyugodjon hogy jól van. Az iskolában fogunk találkozni, és bár tudom hogy csak húsz percig nem látom, minden másodperc idegtépő lesz. Már hét napja nálunk van, nem látta őt az apja. Érthető hogy el akar menni meg nyugtatni, és egyáltalán látni. Bella holnap reggel akar haza menni. Alice nem látta hogy történne valami, szóval nem aggódom. Vagyis próbálok nem aggódni. Hogy ne aggódnék? Nem elég hogy én potenciális veszélyt jelentek Bella számára, mindennek a tetejébe még üldözi egy őrült, mindenre elszánt vámpír, aki meg akarja ölni. De mi van ha nem leszek elég erős, hogy meg védjem őt? Mi van ha Victoria el tudja kapni és… Nem! Az nem lehet! Nekem Bella az életemet jelenti, nem veszíthetem el. Minden áron meg fogom védeni az életem értelmét, nem számít semmi, csak ő. A házunk nappalijában ültünk, Bella az ölelésembe simulva. Most nem láttam annyi kétséget, és félelmet a szemében, de halványan ez a két érzés is meg jelent, az odaadás, és a szerelem mellet. Soha nem értettem hogy tud szeretni egy ilyen szörnyet mint én. És azt sem, hogy mit nem ért azon hogy én egy olyan tiszta, és gyönyörű lelkű lányban mit szeretek ennyire. Mindenét szeretem. A gyönyörű, csokoládébarna szemeit, a szájának íves vonalát, a barna haját, mely szép arcát keretezi. Az egész lényét. Azt aki Ő. Mikor el hagytam, el hitte hogy nekem ő nem elég jó, és hogy nem szeretem. Még mindig nem értem hogy hihetett el ekkora szentségtörést. A születésnapja előtti hónapokban minden nap el mondtam neki hogy menyire szeretem, és hogy nem tudok nélküle élni. Tudtára adtam, hogy egy olyan világban én nem tudok élni, melyben ő nem létezik. És hogy mindörökre meg vátoztatott. Mindezek után el hitte azt az eget rengető hazugságot! Én pedig naivan azt hittem, el tud felejteni. Le becsültem az érzelmeit, és azt hittem boldogan élhet nélkülem. Valahol, mélyen a száz éve fagyos szívemben, amilyen önző vagyok boldoggá tett. Hogy van ezen a világon olyan ember, aki nem tud nélkülem élni. Nem bírnám ki ha el veszíteném. Nem tudnék így élni!

Fel álltunk, kézen fogva, lassan sétáltunk el az ablakig, hogy együtt búcsúzzunk a lenyugvó nap utolsó fény sugaraitól. Alkonyat van megint, vége van a napnak, és be köszönt az éj. Az én életem egy örök éjszaka egy évszázada. De jött Bella, és fel csillant a fény. A remény a boldogságra, és a szerelemre. Mi közben az életem, és az értelmén gondolkodtam a fel ragyogtak a csillagok. Láttam Bellán hogy már álmos, biztosan le fárasztja az egész napos idegeskedés, bár látom hogy csillog a szeme ha vele vagyok. Biztonságban érzi magát velem. Túlságosan is meg bízik bennem.

- Aludnod kéne – suttogtam a fülébe

Csak bólintott egyet, és el indultunk a lépcső felé. Emberi tempóban, a kezünk össze fonódva. A keze tökéletesen illett az enyémbe.

- Tíz perc – mondta álmosan mikor már a szobámban voltunk. Mikor meg fürdött, fogat mosott, és az egyéb emberi teendőkel is végzett vissza jött a szobába.

- Ez több volt – mondtam incselkedve, majd féloldalas mosolyra húztam a számat. Egy pillanatra olyan arckifejezés suhant át az arcán mint aki el felejtette a nevét is.

- Bocsánat – mondta el pirulva.

- Rád nem tudnék semmiért sem haragudni, ezt jegyezd meg – suttogtam neki, mikor már mellettem feküdt az ágyon.

- Szeretlek – suttogta ő is

- Én is. Örökké. – válaszoltam, és el kezdtem dúdolni az altatóját.

Pár percen belül el aludt, én pedig egész éjjel csak bámultam őt. Azt kérte keltsem fel fél hat körül. Mikor rá néztem az órára hajnali ötöt mutatott. Ilyen gyorsan múlik az idő?! Eszembe jutott Bella át változtatása. Meg könnyebbülés lesz, de én leszek a legönzőbb teremtmény a világon. Fél óra múlva el kezdtem keltegetni.

- Bella, szerelmem ébredj. – mondtam halkan, és közben óvatosan rázogattam a vállát.

Meg fordult, és magára rántotta a takaróját, majd el kezdte keresni a kezem a sajátjával. Mikor meg találta felém fordult és mosolygott.

- Jó reggelt – suttogtam lágyan. Ajkait az enyémhez érintette majd el ment a fürdőbe. Mikor vissza jött fel öltözve, és meg fésülködve állt az ajtóban, és egy halvány mosoly látszott a szája sarkában.

- Jó reggelt – mondta – indulhatunk?

- Igen – mondtam, és pillanatok alatt mellette termettem, kezemet óvóan a derekára téve meg csókoltam.

El indultunk a lépcső felé, kézen fogva, emberi tempóhoz mérten is lassan. Meg reggelizett, és közben meg beszéltük hogy el viszem a Volvóval hozzájuk, ki rakom ott, vissza jövök, fel veszem a testvéreimet, és úgy megyünk iskolába. Bella a furgonnal jön, és dél után vissza visszük Charlie házához. Be szálltunk a kocsiba, és egész úton csak gyönyörködtünk egymásban. Mikor oda értünk ki szállt a kocsiból, és mielőtt még be csukta volna a kocsi ajtaját csak annyit mondtam neki:

- Vigyázz magadra!

- Úgy lesz – mondta és be ment a házba. Vissza mentem a testvéreimért.

Hallották hogy ott vagyok, és el indultak ki felé az ajtón. Hamar az iskolába értünk, mi Alice –szel el mentünk a töri teremhez, és Rose, Emmett és Jasper is mentek a saját óráikra. Mikor be értünk a terembe helyet foglaltunk hátul. Csengőszóra be jött a tanár, és a második világháború okait, indítékait, és következményeit elemezte. Semmi újat nem tanultunk. Óra közepén Alice tekintete üres lett, és én meg ijedtem. Nem tudtam hogy Bella be ért- e az iskolába, neki irodalom volt az első órája. A látomásban Bella, Victoria és még két vámpír szerepelt. Victoria az én Bellám mellet ül a furgonban, győzedelmes mosollyal az arcán. Bella arca rémült, Hirtelen a réten vannak, és Victoria bántani akarja Bellát.

- Menjünk, Alice. Most! – mondtam, és kicsit oldalba böktem.

- Indulás. – mondta, és emberi tempóban rohantunk ki a teremből. A tanár csak nézett utánunk, de nem szakította meg az óra menetét.

Nem ültem be a kocsiba. Inkább futottam, gyorsabban mint eddig bár mikor, de egyáltalán nem élveztem most a sebességet. Alice kicsit le maradt mögöttem, úgy öt-hat méterre, de nagyjából tudta tartani a sebességet. Minden egyes másodperc idegtépő lassúsággal telt, és bár soha életem során nem futottam még ilyen gyorsan, nem volt számomra most elég ez a sebesség. El értük az ösvényt, ami a rétünkre vezet. Egy pillanatra sem álltam meg, csak futottam, és futottam. Körülbelül három percbe telt míg a rétre értünk. Egész úton csak az járt a fejemben hogy mért hagytam hogy Bella egyedül legyen, mért nem mentem vele? Mikor majdnem ott voltunk halottam, hogy a többi testvérem is jön. Biztosan láttak, és egymásnak szóltak hogy baj van. Hátra néztem, de a tempómon nem lassítottam, és legnagyobb meglepetésemre Rosalie futott Alice mellett, majdnem közvetlenül mögöttem. Nem tudtam most ezen gondolkozni, csak Bella biztonsága számított. Ki értem a rétre. Bella a földön ült, rémült arccal, Victoria fölötte állt, kémlelő, kíváncsi, és önelégült arccal. Mikor meg hallotta hogy ott vagyok felém kapta a fejét. Láthatóan meg lepte a jelenlétem, de nem ijedt meg. A mögötte álló két vámpír meg hökkent, és az ő szemükben volt egy kis rémület.

- Nicsak, itt van Edward is, így még élvezetesebb lesz a buli. – mondta fülig érő szájjal. Undorító volt. Nem sokkal utánam léptek ki a testvéreim az erdőből. Victoria meg fogta Bella arcát, de nem vette észre a mögöttem álló négy vámpírt.

- Milyen kár - mondta még mindig mosolyogva, majd mikor rám nézett, csak akkor vette észre a testvéreimet, akik a hátam mögött álltak csendben.

- Most meg öllek! – ordítottam rá, és egyenesen a nyakának mentem.