˙Twilight Saga Fanfiction˙

7. fejezet

Soha nem gondoltam volna magamról, hogy egy ember hiánya miatt fogok szenvedni. Bár így utólag is nehezen hiszem el hogy annyira szenvedtem. De ilyen erősnek sem hittem magam. Fél évig ki bírtam, bár e hat hónap minden percét pokolian meg szenvedtem. Nagyon sok mindent köszönhetek Bellának. A boldogságomat, a hitemet, az életkedvemet. Mindent. Ő az éltem értelme. Most már hiszem, a magam fajtának is meg adathat a boldogság. Az én boldogságom Bella, és ez így lesz az idők végezetéig. Egy lesz közülünk. Meg rémít, és fájdalmas arra gondolnom hogy Bellának el veszik a lelke. De legbelül, mélyen a szívemben én is szeretném. Így velem lehetne örökké, nem kell azon aggódnom minden pillanatban, hogy ártok neki. És meg fogja tudni védeni magát, bár én így is nagyon fogom félteni. Nagyon kevés ideje van. Erre nem lehet felkészülni. Hogy is lehetne? Vámpír lesz, méghozzá egy újszülött. Meséltem már neki az újszülöttekről, és a szemében mindig meg csillant a félelem. Arra a hihetetlen fájdalomra sem lehet le készülni, mintha elevenen el égnél. Örökké fog élni, és a mostani értékrendje mellet sokkoló lehet a gondolat. Mi előtt meg töténne az át változtatása, meg akarom kérni a kezét. Természetesen erről ő nem tud, amíg el nem érkezik a megfelelő alkalom. Alice látta hogy Charlie és Billy el mennek négy napra horgászni. Ez idő alatt kell meg kérnem Bella kezét. Hét végén jó idő lesz, és úgy tervezem hogy a réten fogom csinálni. Ironikus lesz. Egyszer ott ki törtem magamból, elő bújt belőlem a szörnyeteg, ha egy rövid időre is. Ott mutattam meg Bellának a bőrömet a napon. Az a hely a mi rétünk. Gyönyörű hely. A fű dús, és rikító zöld. A képet egy-egy vad virág szakítja meg, amitől csak lélegzet el állítóbb az összkép. Alkonyatkor a legszebb. Amikor a nap fénye narancs sárgára fest mindent. Mi előtt Bella ide költözött sokat ültem itt nap lementekor. Boldogtalanul, magányosan, azon töprengve hogy mi hiányzik az életemből. Eszembe nem jutott volna hogy egy emberlány. Mióta először Forksba költöztünk, azóta ismertem ezt a helyet. Mondhatjuk úgy is hogy jó barátom majdnem vámpír életem kezdetétől. A fű még mindig olyan ragyogóan zöld, és a lila virágok ugyan olyan szépek mint nyolcvan évvel ezelőtt. Semmit nem változott, ahogy én sem. Ez lesz az a hely, ahol Bellát el jegyzem. Ettől a gondolattól mindig mosolygok. Az el jegyzésről senki nem tud még. Most akartam erről Alice –szel beszélni.

- Alice, beszélhetnénk négyszemközt? - kérdeztem tőle

- Persze, hol szeretnél? – kérdezte Alice csilingelő hangján, és a kíváncsiság fénye újra meg csillan a szemeiben.

- A szobámban, ha nem baj. – mondtam neki.

El indult a szobám felé, én pedig követtem őt. Öt másodperc múlva már a kanapémon ülünk, és kíváncsi szemekkel vizsgálja az arcom.

- Miről szeretnél beszélni? – kérdezte Alice, és a hangjából is ki hallatszik a kíváncsiság.

- Amit most mondok, ígérd meg hogy nem mondod el senkinek, rendben?

- Bízhatsz bennem Edward.

- Rendben. Arról lenne szó, hogy meg szeretném kérni Bella kezét, és segítenél nekem jegygyűrűt választani? – kérdeztem. Az első reakciója a megdöbbenés volt, aztán a határtalan boldogság, és izgalom.

- Persze, hogy segítek Edward. - ugrott a nyakamba- Annyira boldoggá teszel ezzel. Úgy örülök nektek. És lehetne egy kérésem? - kérdezte esdeklő arccal

- Bátran

- Szervezhetem én az esküvőt? – az arca még esdeklőbb lett.

- Meg beszélem ezt Bellával, ha már túl vagyunk a lánykérésen. Biztosan örülne neki. És nekem sincs ellene kifogásom. Le fogunk ülni meg beszélni ezt hárman, rendben?

- Köszönöm Edward! – mondta, adott egy puszit az arcomra, még egyszer meg ölelt, és indult az ajtó felé.

- Alice! – mondtam ki a nevét és ő azonnal meg fordult. – senkinek.

- Hát nem bízol bennem?

- De igen, csak tudom hogy hajlamos vagy dolgokat el mondani másoknak ha jó kedved van – mondtam mosolyogva, ő pedig ki öltötte rám a nyelvét, és ki ment a szobámból. Hallottam hogy nyitódik, és csukódik a szobája ajtaja. Biztosan el kezdte tervezni az esküvőt. Jellemző, de ez Alice. Most semmi nem ronthatja el a kedvem. Le mentem a nappaliba, ahol Carlislet, Esmét és Rosaliet találtam. Emmett és Jasper vadászni voltak, Alice pedig a szobájában volt. Az el jegyzést Bellával együtt szeretném be jelenteni a családom többi tagjának.

Teltek a napok, és lassan el jött a nap amire vártam. Alice jóslata nem tévedett, napsütéses idő volt Forksban. Előző nap Alice- szel meg vettük a jegy gyűrűt. Mind kettőnknek ugyan az nyerte el a tetszését, és remélem Bellának is tetszeni fog. Ha nem Alicenak szólok, akkor lehetetlen lett volna titokban tartani az el jegyzést a családom előtt. Gondolatmenetemet Bella ébredése szakította meg. Mi előtt el aludt meg kérdezte haragszom e rá mert vámpír akar lenni. Hogy haragudnék rá? Soha nem tudnék haragudni Bellára, és ezt ő is nagyon jól tudja, hogyan kérdezhet ilyet? Meg reggelizett, én pedig lestem minden mozdulatát. Rá beszéltem hogy menjünk el a rétünkre, de nem mondtam neki semmit az el jegyzésről. Még le akart tusolni, és mire Alice fel öltöztette láttam rajta hogy fogy a türelme. Hiányzik neki a nap sütés. Most hét ágra süt, és látom Bellán, hogy ez boldoggá teszi. El indultunk a rét felé. Én vezettem. Egész úton beszélgettük, de még mindig nem tettem utalást arra hogy ez egy különleges nap.

- Tudod mi jutott eszembe? Én még soha nem vezettem a Volvódat, de te állandóan hajtos a furgont – mondta mosolyogva

- Szeretnél haza felé te vezetni? – kérdeztem egy fél oldalas mosoly kíséretében. Hirtelen olyan ki fejezést láttam az arcán mintha egy pillanatra a nevét is el felejtette volna, de nagyon gyorsan rendezte a vonásait.

- Hát persze – válaszolta egy őszinte, boldog mosollyal az arcán.

Oda értünk az erdő széléhez, ő egyből fel mászott a hátamra. Rohanni kezdtem, és kezdi ő is ennek a jó oldalát látni. Mikor én már láttam a tisztást lasítottam, majd meg álltam. Bella le szállt a hátamról, és kézen fogva gyalogoltunk. A rét szélénél meg álltam, és mélyen a szemébe néztem. Szín tiszta szerelmet láttam benne.

- Kérdezni szeretnék valamit – mondtam halkan, de úgy hogy ő még meg hallja.

- Hát, akkor kérdezz – mondta mosolygósan

Le térdeltem elé, és láttam ahogy nem érti mit akarok, majd meg döbben, és újra csak szerelmet láttam a szemeiben.

- Isabella Mary Swan. Szeretlek. És ez így lesz az idők végezetéig. Hozzám jössz feleségül? – kérdeztem meg, és reméltem hogy a hangomból nem hallatszik ki a félelem. Féltem hogy el utasítja, bár tudtam hogy ez lehetetlen. Ha ki hallaná, akkor azt hinné nem bízom benne.

- Igen! Persze hogy leszek! Szeretlek Edaward! – lelkendezett majd meg ölelt.

Majd meg csókoltam, és el szabadult a pokol…