27.fejezet
Soha nem hittem volna, hogy apámtól örököltem azt a tulajdonságomat, hogy hamar ki tudok békülni azzal a gondolattal, hogy akit eddig embernek hittem, az nem más mint valami mesebeli lény. Meg sem fordult a fejemben mi előtt Forksba jöttem, hogy léteznek vámpírok, és vér farkasok. Ez a város különleges, számomra még jobban az. Charlie lett volna az utolsó ember akiről azt gondoltam volna, hogy ennyire könnyen veszi azt hogy vámpír vagyok. Mi után túl tette magát azon – körülbelül fel óra alatt – hogy halhatatlan vagyok, lazán kérdezgetett az étkezési szokásainkról, és hogy milyen érzés olyan gyorsan száguldani az erdőben. Még azt is meg kérdezte hogy mi a kedvencem. Ami Jacobot illeti, örül neki hogy vissza jöttünk, és akivel érkezett nem volt más mint Sheela Thomson. Jacobbal meg történt az, amire azt mondta hogy vele sosem fog. A bevésődés, ami kölcsönös. Sheela is be vésődött Jacobba, és egy korban is vannak. Tökéletesen néznek ki együtt. Ennek így kell lennie. Jacob olyan boldog, ahogyan még sosem láttam. Sheelában találta meg azt, amit én Edwardban. Tudom mit jelenthet neki, egész egyszerűen az életét. A kapcsolatuk nagyon bensőséges, talán Alicehoz és Jasperhez hasonlítanám őket. Nem sok köztük a fizikai kontaktus, de még is parázslik körülöttük a levegő. A lány nagyon kellemes társaság, meg tudtam hogy ő is vérfarkas, nem rég változott át, senki nem tudja hogy mért ennyi idősen, de Leah legalább nem az egyedüli lány tagja a falkának. Nem volt még alkalmam Sheelával négyszemközt beszélni. Ami azt illeti mi óta itt vagyunk Jacobbal sem. Örülök hogy Jacob boldog, hogy meg találta azt amire szüksége volt: Boldogságot, és szerelmet. Most teljes az életem, a férjem szeret, örökké velem van, soha nem hagy el. A legjobb barátom boldog, az egész családom felhőtlen. Az apám tisztában van az életvitelemmel, ha lehet így nevezni. Most boldogabb vagyok, mint valaha. A nappaliban ültünk, mindenki itt volt. Esme, Carlisle, Edward, Alice, Jasper, Rose, Emmett, Charlie, Jacob, és Sheela. Nagyokat nevettünk Em marhaságain, nagyon jól szórakoztunk. Edward mellettem ült, szorosan. Inkább feküdtem rajta mint ültem.
- Sétáljunk – suttogtam Edwrad fülébe.
- Oké – mondta majd mind kettőnket fel állított.
El rohant a bejárati ajtó irányába, majd ki nyitotta azt.
- Hölgyek előre – mondta majd színpadiasan meghajolt.
- Köszönöm, uram – mondtam, és pukedliztem, színlelve hogy szoknyában vagyok.
Ki mentünk a Cullen ház előtti rétre, és az erdő felé kezdtem sétálni. Edward egy másodperc töredéke alatt utól ért, és fel kapott. Meg csókoltam, mire ő el vesztette az egyensúlyát, és el estünk. Nagyot nevettünk, és én a mellkasára feküdtem.
- Szeretlek, önzően, mindennél jobban. – suttogtam
- Én is szeretlek. De rád nem mondanám hogy önző vagy. – hallottam a hangján hogy mosolyog
- Én már hogy ne lennék az? Csak magamnak akarlak, örökké. – bizonygattam
- És ki akadályoz meg ebben? Bűnösen szeretlek, tudod te is, és nagyon, de nagyon akarom hogy a tiéd legyek örökké. És te az enyém, annál is tovább – mondta még mindig mosolyogva
- Hogy érted azt hogy bűnösen szeretsz? – incselkedtem
- Mindig is bűnösen szerettelek. Miattam vagy most halhatatlan.
- Pontosan, miattad vagyok most a világon a legboldogabb, és ezért amíg létezem hálás leszek neked. – mondtam most a mellkasán fekve, egyenesen a szemébe nézve.
- Tudok valakit aki nálad is boldogabb – mondta, majd beletúrt bronzvörös hajába.
- Ilyenkor olyan szexi vagy – nevettem
- Incselkedünk? – kérdezte ő is nevetve
Gyorsan nyomtam egy puszit az ajkaira, majd el futottam az erdő irányába, a fák közé. Fel ugrottam egy fenyőfára, és el kezdtem felfelé mászni. Pár pillanat múlva meg pillantottam Edwardot a fa alján, ahogy fürkészve keres engem. Ahogy a pillantásunk találkozott széles mosoly ült ki az arcára. El kezdtem lefelé mászni, és a karjaiba vetettem magam a harmadik ágról, ő persze el kapott. Egészen addig nem eresztett el még a folyópartra nem értünk. Ott gyengéden le tett a fűbe, és mellém feküdt. Már el kezdett le menni a nap. Alkonyodott. Egy emberi emlék villant az agyamba. Edward mondta ezt egyszer, mikor együtt néztük a lemenő napot, még nem voltam halhatatlan, gyenge, halandó ember voltam, és ez falakat emelt közénk.
Alkonyat van megint. Újra vége van valaminek. Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér.
Most már nem voltak köztünk falak, nem volt mi meg gátolt volna bármilyen testi érintkezésben. Most mégis csak ültünk a folyóparton, és ki-ki a saját gondolataiba merülve mélyedte el a lemenő nap fényében, mely mindkettőnk bőrét meg világította. Most éreztem magam igazán, száz százalékosan teljesnek. A bőrünk csillogott, és olyan érzést keltett, mintha ezernyi gyémánt szóródott volna szét a testünk összes pontján. Meg találtam azt a helyet ahova tartozom. A vámpírok világában. Vicces gondolat volt hogy engem egy mesebeli lénynek teremtettek. Meg fogtam Edward kezét, mire ő össze fonta az ujjainkat. Most olyan érzésem volt, hogy velem együtt ő is meg találta a helyét abban a világban, melyben száz év magány után jött fel a szerelem csillaga. Mi egymásnak lettünk teremtve, ezt tudom mióta először meg csókolt. Hirtelen magára húzott, és megint nagyot nevettünk. Annyira felhőtlen volt, talán még soha nem láttam ennyire gondtalannak. Most minden a helyén volt.
- Éhes vagyok – mondta majd el söpörte a hajamat a nyakamról és ajkait hozzá érintette az immár fedetlen bőr felülethez. Újra nevettem. Meg fogtam az arcát két oldalról, és az arcom felé fordítottam.
- Én meg szeretlek – mondtam el ma már nem először, de nem tudtam be telni azzal a tudattal – ha már sok ideje meg szokhattam volna – hogy azt mondhatom valakinek: Szeretlek. És hogy engem szeretnek. Hihetetlenül fel szabadító érzés volt, most jobb mint bár mikor.
- Nem kérdés, de ha kéne, örökké itt ülnék, és folyamatosan mondanám hogy szeretlek. – mondta, majd meg ajándékozott a kedvenc fél oldalas mosolyommal.
Hirtelen meg csókoltam, és boldogan merültem bele tökéletességének részleteibe.