˙Twilight Saga Fanfiction˙

26.fejezet

Döntés II.

Újra az erdőben rohantam, olyan gyorsan, mint egy félőrült. De cél nélkül. Nem tudtam, miért jöttem el, már úgy is megígértem Bellának. Talán mert a friss levegő segít? Vagy, mert ha Bella nincs velem, jobban tudok gondolkodni? Nem, nem ez volt az ok. Nem tudtam a családom szemébe nézni a kitörésem után, főleg nem Belláéba. Hogy menjek most vissza? Bella biztosan összeomlott. Újra megbántottam. Elképesztő, hogy mennyire érzéketlen tudok lenni vele, azok után, amit vele tettem. Én vagyok a beteg oroszlán, aki elrabolja a lelkét. Most pontosan ugyan úgy éreztem magam, mint a születésnapi bulija után. De nem tehetem meg vele még egyszer, hisz súlyos következményei lettek az akkori döntésemnek. Főleg, hogy Victoria a közelben van, és Bellára vadászik. Egy nagy sóhaj kíséretében térdre rogytam az erdő közepén.

Hirtelen megéreztem egy illatot. Vér illatát, valamilyen ragadozó volt. Tudtam, hogy rég vadásztam, és nagyon is csábított az illat. A torkom égett, a számban pedig felhalmozódott a méreg. Az elmémet elterítő vörös köd úgy nehezedett rá, mint valami száz tonnás nehezék. Szinte éreztem, ahogy lesújt. „Ölj” – suttogta egy hang belülről. Felálltam a sáros földről, és az állat után kezdetem futni. Az megérezte a veszély, és próbálkozott elfutni előlem, persze eredménytelenül. Hallottam, ahogy az oroszlán szívdobogása egyre gyorsabb és gyorsabb lesz. Mikor utolértem még mindig előlem rohant. A zsákmányom felé vetettem magam, és letepertem a földre. Fogaimat a nyakába mélyesztettem, és gyorsan, mohón szívtam ki a vérét. Mikor végeztem elhajítottam az állat élettelen testét, majd tovább futotta az erdőben. Időközben az ég elfelhősödött, és besötétedett. A hold tompa fénye a fák közé világított. Hallottam egy közeli patak csobogását, és ahogy egy mókus ugrál egy fán valahol. Mindent hallottam, de a legerősebb, és legszebb hang Bella szívdobogása volt. Nem tudtam, mennyire lehetek távol a háztól, de ezt a hangot mérföldekről megismerném. A világ legszebb szólama volt ez, mint ezernyi gyönyörű csengőszó. Megálltam, becsuktam a szemem, és csak hallgattam. Észre sem vettem, hogy elindulok felé, még mindig csukott szemmel. Mikor kinyitottam a ház előtt álltam a réten, és megint elragadott a félelem, hogy haragudni fognak rám. „Bella már biztosan alszik” – gondoltam, és lassan elindultam a bejárati ajtó felé. Mikor a verandára értem egy pillanatra megálltam, és azon kezdtem gondolkodni, hogy mi lenne, ha futnék még egy kört. De ekkor meghallottam a húgom mérges hangját. Tudtam, hogy mérgesek lesznek. Főleg Alice. De azt is tudtam, hogy megérdemlem, amit pár másodpercen belül kapni fogok. Nem mertem a húgom gondolataiba nézni.

- Edward Cullen – ordította – tudom, hogy az ajtó előtt vagy, és ha most nem jössz be, én megyek ki érted. Ne merj elmenni, mert azt megbánod – fenyegetőzött. Újra mélyet sóhajtottam, majd beléptem.
- Állj meg! – kiabált rám újra, mikor el akartam menni mellette.
- Alice, kérlek…
- Nem érdekel, mit akarsz! Van fogalmad róla, hogy Bella hogy tudott elaludni? Álomba sírta magát! – mennydörögte.
- Megyek, és megnyugtatom. – mondtam halkan.
- Azt már nem! Nem mész sehová, nem fogom engedni, hogy bemenj a szobámba!
- Mi? A tesz szobádban? – döbbentem meg.
- Lent aludt el, és nem vittem a tiédbe!
- Kösz, Alice! Most megyek, és átviszem a saját szobámba! – indultam volna el, de Alice előttem termett, és visszalökött a lépcsőről.
- Alice! – szólt Carlisle a lépcső tetejéről. – Hagyd!
- Nem, apa! Meg kell végre értenie! – nyafogott Alice
- És ezt szavakkal is el lehet mondani! – tiltakozott apám
- Nem, Carlisle. Igaza van – mondtam lehajtott fejjel, majd a nappaliba sétáltam, és a kanapéra rogytam. Felnéztem, és Alice meglágyult tekintetével találtam szemben magam.
- Bocsánat. – motyogtam magam elé. Alice mellém ült, és a hátamra tette a kis tenyerét.
- Edward, csak azt szeretném, ha megértenéd, mennyit jelentesz Bellának. – mondta Alice halkan.
- Én tudom, de nem tudom, meddig bírnám elviselni, hogy, ordít a fájdalomtól. Vagy, hogy egyáltalán meg tudom- e harapni. Te meg tudnád tenni Jasperrel? Ott tudnál lenni mellette, miközben miattad vonaglik a méregtől? – kérdezte kétségbeesett hangon Alicere nézve
- Nem tudom, Edward. Képzelem, mit érezhetsz, de meg kell tenned. Mindannyiunk érdekében. – mondta. – És Victoria egyre közelebb van. Nem tudtok egymás nélkül élni, ez a sorsotok. Fogadd el, kérlek! – kérlelt.
- Alice, ne hidd, hogy én nem szeretem Bellát. Nem szeretek senkit jobban nála! Ő az életem, nem tudok nélküle élni. Örökké akarom érezni magam mellett, de ha ez az ára, akkor inkább élnék magányosan. – láttam, ahogy Alice szemében megvillan a düh. – De tudom, hogy meg kell tennem, Alice. Meg fogom tenni, megígértem. Csak össze kell szednem magam. – zártam le
- Láthatom? – kérdeztem félénken, a szemem sarkából Alicere pillantva
- Menj már, te idióta! – mondta nevetve, majd felrántott a kanapéról, és a lépcső felé kezdett lökdösni.

Szó nélkül felsétáltam a lépcsőn, de az ajtóban újra megtorpantam. Vettem három mély levegőt, majd lassan, csak annyira nyitottam ki az ajtót, hogy beférjek. Halkan az ágyhoz lépkedtem, ahol Bella nekem háttal feküdt, és a nevemet motyogta.
- Edward, Edward, ne hagyj el. Nem mehetsz el újra, é szeretlek, ne menj el!
Lerúgtam a cipőmet, és mellé feküdtem. A takarót köré csavartam, és átöleltem. Felém fordult, és a fejét a mellkasomra hajtotta. Pár perc telt csak el, mikor a fejét felemelte, és értetlenül meredt rá.

- Hát nem hagytál el? - kérdezte könnyes szemekkel.
A szívem megszakadt az arckifejezésétől. nem tudtam mihez hasonlítani, de annyira megtört volt, azt hitte elhagyom.
- Bella, megígértem, hogy bármi történjék, soha nem megyek el, amíg szükséged van rám. – fogtam kezeim közé az arcát.
- Át fogsz változtatni? – kérdezte. Láttam a szemén, hogy fél a reakciómtól. Magam sem tudom miért, de elmosolyodtam.
- Igen, hisz megígértem. És utána, ha mindenen túl vagyunk, te vámpír leszel, és elintéztük Victoriát, örökké együtt leszünk. – suttogtam, majd közelebb hajoltam.
- Szeretlek. – csak ennyit mondott, majd szájával az én ajkaim felé kapkodott.

Még közelebb hajoltam, és mikor az ajkaink összeértek nem ragadott el a vágy, ahogy azt hittem. Megmaradt a nyugalmam, nem vesztettem el a fejem. Az ajkaink éppen hogy súrolták egymást, amikor Bella ajkai elnyíltak, és éreztem a forró leheletét. Hirtelen elhúzódtam, Bella pedig kérdőn nézett rám. El akartam neki mondani a legfontosabbat.

- Szeretlek, örökké. És azután – suttogtam, majd újra megcsókoltam.