˙Twilight Saga Fanfiction˙

13.fejezet

Harc

- Apa – szóltam Carlislenek – beszélnünk kéne
- Mond, fiam. Mit szeretnél? – fordult el az ablaktól. A szakadó esőt figyelte. A gondolatai nyugodtak voltak
- Bellának volt egy ötlete. Azt szeretné, ha nálunk lábadozhatna, ha már nincs szükség a gépekre. Ez engem is nyugodtabbá tenne – mondtam halkan. Carlisle persze minden szavamat tisztán hallotta. Arra gondoltam, hogy Esme mennyire örülne ennek, és gondozná Bellát
- Fiam, ez elég kockázatos. Ha nem kellenek a gépek, akkor is állandó felügyeletre szorul
- Én csak a legjobbat szeretném neki – suttogtam. Persze elfogadtam apám döntését
- Tudom fiam. Ha nem izgatod fel túlságosan, talán működne. Bella is jobban érezné magát – sóhajtott Carlisle
- Meg kell gondolnom – mondta végül
- Visszamegyek Bellához – indultam az ajtó felé
- Ha eldöntöttem szólni fogok – mondta mielőtt becsuktam az ajtót

Nem voltam feldúlt, hisz apám is csak a legjobbat akarja Bellának. És ő tudta, mi a legjobb neki, hisz orvos volt. A legjobb orvos.

- Jobban érzed magad? – kérdeztem Bellától már a kórteremben. Csillogó szemekkel várt rám
- Mit mondott Carlisle?
- Hogy át gondolja. Szólni fog, ha dűlőre jutott
- Rendben – mondta. Kissé lelombozódott
- Jobban vagy?
- Igen. Már nem fáj semmim, nem is érzem kimerülten magam. Csak idegesít ez a sok cső meg gép – mérgelődött Bella
- Nyugodj meg – simítottam végig az arcán
- Alice – szólt Bella a húgomnak – hogyan dönt majd Carlisle? – kérdezte
- Még nem döntött
- Azért köszi – Bella magára erőltetett egy mosolyt
Alice válaszul rá mosolygott. Újra Bellára néztem, aki szintén engem nézett. Az arca még most is, hogy ennyire elgyötört is gyönyörű volt. A legszebb a világon. Ebben a percben valaki berontott az ajtón
- Mit műveltél te mocskos vérszopó? – köpte a szavakat Jacob a hátam mögül. Eszembe juttatta, hogy én vagyok a hibás
- Nem vallom magam ártatlannak – szóltam rá se nézve, még mindig Bella arcát bámulva. A hangom nyugodt volt, bár bennem mintha újra elterjedt volna a méreg. Pokolian kínzott a bűntudat
- Hogy nem tudsz odafigyelni? Hogy lehetsz ekkora idióta? Meg halhatott volna – ordította a hátam mögött dühöngő vérfarkas. „Edward. Ne, Bellának sokat jelent. Állítsd le magad” – mondtam magamnak.

Megfordultam. Jacob reszketett a dühtől. Mikor a szemembe nézett a gondolataiban képek tűntek fel. Képek Belláról, amikor nem voltam mellette. Hogy hogyan fogta össze az oldalát, amikor a nevünket hallotta. Mennyire megtört volt az arca, és mennyire törékeny volt, még a mostanihoz képest is. Megvonaglottam, majd újra a székre rogytam. Nem tudtam Jacobra nézni. Bella kiabálni kezdett

- Jacob, fejezd be. Azonnal
- Csak még egy kicsit – Jacob hangja kárörvendő volt. A gondolatai megváltoztak. Ott Alicet láttam. Oda kaptam a fejem. Alice Jacob torkát szorongatta, teljes erejéből
- Mocskos, büdös vérszopó. Ne merj hozzám érni – ordított most Jacob
- Nem hagyom, hogy bántani merészeld. Megértetted, kutya? – Alice halkan, minden egyes szót külön hangsúlyozva beszélt, de az ujjai még mindig görcsösen szorították Jacob torkát.

Ebben a pillanatban Jacob megragadta Alice kezét, és elhajította a húgomat. A fal nem tört be. Mindez csak pár pillanat volt, már éppen indultam volna, hogy megöljem azt a rühes korcsot, amikor megzavartak.

- Mi folyik itt? – jött be Carlisle a szobába
- Bántotta Edwardot – Alice felállt, és le porolta a ruháját
- Miért csináljátok ezt? Utállak Jacob Balck, tűnj el innen – zokogott Bella. Mellé ültem a székre, majd megcirógattam az arcát. Ebben a pillanatban Jacob kirontott a szobából
- Ne haragudj rám – kértem még mindig az arcát cirógatva
- Nem rád haragszom – mondta. Megpróbált felülni, de én inkább közelebb húzódtam hozzá
- Éppen az infúziót jöttem kikötni – mondta halk, de kissé feldúlt hangon Carlisle. A gondolatai arról árulkodtak, hogy haragszik ránk. Meg értettem, jogosan volt ránk dühös, hisz majdnem szétromboltuk a kórtermet. De az a rühes kutya…

Carlisle közelebb lépett Bellához. Elhúzódtam tőle, hogy helyet adjak neki. El kezdte kikötni az infúziót, és lekapcsolni a gépeket. Bella halkan szisszent, amikor Carlisle kihúzta a tűt a kezéből

- Ne haragudj – kért bocsánatot apám
- Semmi gond. Örülök, hogy nem vagyok ezekhez kötve – mutatott Bella a gépekre halványan mosolyogva. Nem tudtam megmondani, mikor hagyta abba a sírást, de az arcán még könnycseppek gyöngyöztek, és a szeme vöröslött. Amint már semmi nem tartotta fogva felém indult, ám kissé megszédült. Fél másodperc alatt mellette voltam, majd gyengéden magamhoz vontam, és megöleltem. Ekkor jöttem rá, hogy még mindig abban a kórházi köpenyben van

- Bella, ki megyünk. Öltözz át, én majd összepakolom a ruháidat – csicseregte Alice újra jókedvűen

Gyengéden megcsókoltam Bellát, majd ki mentünk a szobából. Kifelé oda súgtam Alicenek, hogy: „Köszönök mindent”. Nagy mosollyal válaszolt, bár a gondolataiból ítélve még kissé feszült volt. Még jó, hisz nemrég támadott rá egy vérfarkas. Én sem voltam teljesen nyugodt, de a tudattal, hogy Bella nálunk lesz, minden nap minden percében láthatom három héten keresztül őszinte mosolyt csalt az arcomra. Charliet elintézi Carlisle, ez biztos. Pár perc múlva Bella kilépett az ajtón, Alice pedig sietett, hogy összepakolja a behozott dolgait. Én leültem, és az ölembe vontam Bellát. Illata most sem csábított rá, megharapjam. Elbódító volt, ahogy hozzám ért. Az ölelésére még ezer évig is vártam volna.

- Szeretlek – suttogtam majd bele pusziltam a hajába
- Én is téged – sóhajtott boldogan

Alice kitáncolt a szobából, kezében egy táskával. Kinyújtottam érte a kezem, és ő egyből oda is adta. Át karoltam Bella derekát. El indultunk a házunkba.