˙Twilight Saga Fanfiction˙

21.fejezet

Büszkeség

Miután Bella befejezte az evést kézen fogtam, és visszasétáltunk a szobámba. Útközben egy helyen megálltam.

- Alice, kéne pár ruha – kopogtam be hozzá. Fülig érő mosollyal ajtót nyitott, majd rám kacsintott, de a gondolataiból csak különböző olasz divattervezők neveit tudtam kiolvasni.
- Nem összetépni – nevetett, majd Bella kezébe adott három farmert, és pár felsőt. A felsők csak feketék, és kékek voltak. Honnan tudja Alice mi a kedvenc színem Bellán?
- Köszi – motyogta Bella fülig pirulva. Alice nem bírta ki, megölelte, és a fülébe suttogta, hogy „ne félj”. Alice azt hitte, tervezünk valamit.
- Hugicám, túl perverz a fantáziád – nevettem, majd újra megfogtam Bella kezét, és behúztam a szobámba.
- Végre kettesben – mosolyogtam becsukva magam mögött az ajtót. Ki vettem Bella kezéből a ruhákat, és a szoba másik végébe hajítottam.
- Hol is tartottunk? – kérdezte Bella mosolyogva
- Hé, hé. Ne olyan hevesen, hölgyem. Önnek egy igazi szörnyeteggel van dolga – Bella csúnyán nézett rám, majd válaszolt
- A szörnyetegek a specialitásom, uram. Nem tudta? – kérdezte, majd nem bírtam tovább fegyelmezni magam, és hevesen megcsókoltam.

Felkaptam, de az ajkaink nem váltak el egymástól. Bella követelődzően csókolt, mintha még több kéne neki. A vörös fény újra ott villogott az agyamban, de újra elnyomtam. Ugyan nem ismertem a határaimat, de nem éreztem Bellát veszélyben. Tudtam kontrollálni az erőmet, és az ösztöneimet. A vére sem jelentett csábítást, még is úgy éreztem, mintha a tiltott gyümölcsöt szakítanám le a fáról. Bella remegő kezekkel próbálta kigombolni az ingem, én pedig próbáltam úgy eltávolítani a zavaró ruhadarabokat, hogy ne essen bántódásuk. Ez nem igazán sikerült… Alice kék blúza már cafatokban hevert a padlón, amikor Bella kigombolta az utolsó gombot. Forró keze a már meztelen mellkasomat térképezte fel, amikor a nadrágja is a földre hullott. Az csak három részre szakadt.

- Edward – nyögte a nevem Bella. Tudtam, hogy nem szeretne többet mondani

Bella már a farmerom gombjával bíbelődött, amikor egy határozott mozdulattal letéptem magamról. A lábait a derekam köré fonta, és kéjes sóhaj hagyta el az ajkait. A heroinom volt, ízig-vérig. Zihált, amikor az ajkaimat a nyakára tapasztottam, és csókolgatni kezdtem azt. A vérének illata nem jelentett csábítást, inkább bódító volt, mint hívogató. A szívverése akár egy kalickába zárt kismadár. Kezei hátranyúltak, először nem tudtam, mit csinál, de aztán egy másodperc múlva a melltartója is lekerült róla. Ajkammal újra megtaláltam az övét, majd mindkettőnk megszabadult az összes zavaró ruhadarabtól. Minden egyes mozdulatom megfontolt volt, mintha csak valami porcelán babát tartanék a kezeimben.

Bella nehezen aludt el, de másnap reggel hamar kelt, egy boldog mosollyal az arcán. Közben valamikor hajnaltájt Alice bejött, hogy megnézzen minket.
- Mi az Alice? – kérdeztem. El kellett szakítanom a tekintetem a mellettem édesen alvó szerelmemről. Mint a törékeny porcelán, de én meg tudtam tartani, és egy karcolás sem esett rajta a karjaim közt. Büszke voltam magamra, és most fájdalmas volt elfordítani róla a fejem, ha csak pár másodpercre is.
- Büszke vagyok rád – suttogta a húgom csendesen, de boldogan. A hangjából kicsendült, hogy tényleg büszke, és nem is érdekelték a ruhái. Aztán megpróbált minket elképzelni, és önkényesen összehasonlította magával és Jasperrel.
- Na de Alice – förmedtem rá a leghalkabban, ahogy csak tudtam
- Hoppá. Kicsit elkalandoztam – suttogta, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Végig simítottam Bella puha arcán, és mintha újraéltem volna azt az eufórikus mámort. Nem tudtam semmihez sem hasonlítani, még soha nem tapasztaltam ilyet. Soha nem éreztem még magam ennyire embernek. Bella boldogan felsóhajtott álmában. Sejthettem, miről szólhatnak az álmai. Megfordult, és a mellkasomra hajtotta a fejét, a kezét pedig a hasamon pihentette. Újra nagyot sóhajtott, nekem pedig halvány mosoly ült ki az arcomra. Majd szétvetett a büszkeség, nem tudtam, hogy ennyire tudom uralni a bennem élő szörnyeteget. Életemben először szívből hálás voltam Carlislenak, amiért halhatatlanná tett. Boldog voltam, hihetetlenül és felülmúlhatatlanul boldog. A magányos éveim során soha nem is mertem volna álmodni ilyen boldogságtól. Csak éltem, napról napra, a társadalmi szabályoknak megfelelően. Nem volt izgalmas, vagy boldog életem soha, amire emlékszem. Az emberi emlékeim elhalványultak, és már csak anyám fényképéről tudom, hogy hogyan nézett ki. Életemben először nem éreztem magam szörnyetegnek, gonosznak, vagy olyannak, akinek azért szánták ezt a sorsot, hogy büntessék. Nem éreztem, hogy csak egy nyomortanyának vagyok jó, és nem éreztem, hogy egy szörnyeteg lennék. Csak a boldogságot éreztem, de nem az elmúlt események miatt. Bella mellettem feküdt. Már ez is elég lett volna, de szeretett, akart engem. Örökké. Azok után, hogy kegyetlenül kitéptem a szívét a helyéről, és hónapokig nem adtam vissza neki, annak ellenére, hogy összetörtem, és hazudtam neki. Mindezek után is szeretett, és most is szeret. Vámpír akar lenni, értem. Csak is miattam akarta eldobni az életét, hogy örökké együtt lehessünk. Örökké…ez a szó új jelentést kapott, mint sok más is. A szerelem is csak egy fogalom volt a szótáramban, és ugyanannyit jelentett nekem, mint egy más, átlagos szó. Most Bellát jelenti, az életemet.
A felkelő nap fénye bevilágított az ablakon, megvilágítva engem, és Bellát. A bőröm szikrázott, de ez újra emlékeztetett a létemre. Bella hunyorogni kezdett, majd pár másodpercen belül kinyitotta a szemét.

- Jó reggelt szerelmem – mosolyogtam. Amint meglátta az arcom ujjongó mosoly lett úrrá a vonásain. Végig simított az arcomon, én pedig gyengéden magamhoz húztam, és lágyan megcsókoltam.
- Jó reggelt – suttogta miután a csókunk megszakadt.
- Elmegyek a fürdőbe. Sietek vissza hozzád – suttogta közvetlenül a fülembe.

Megcsókoltam a nyakát, majd elengedtem
Még visszamosolygott az ajtóból, majd becsukta maga mögött. Hallottam, ahogyan a pizsamája a földre hullik, majd ahogy megnyitja a vizet, majd ahogy az végig folyik a már általam is ismert, kecses alakján. Sokáig állt a zuhany alatt, legalább húsz percig. Aztán elzárta a csapot, és elkezdett felöltözni. Hallottam, ahogy a fésű siklik a vizes hajában, majd ahogy kinyitja az ajtót, majd az enyémhez rohan, és már láttam, ahogy benyit, és a kék pólója az alakjára feszül.

- Ne haragudj, de nagyon jól esett a forró víz. Máskor fürödhetnénk együtt is – incselkedett máris
- Hmm. Csábító ötlet – suttogtam, majd magamhoz húztam, és a vizes hajába temettem az arcom.
- Reggelizned kéne – teljesen kiment a fejemből hogy Bella ember. Embernek éreztem magam, viszont ettől nekem még nem korgott a gyomrom
- Igazad lehet – mondta, majd ajkait a nyakamra helyezte – Köszönöm – mondta hirtelen
- De mit? – kérdeztem meglepetten
- Hogy vagy nekem. Edward, elmondani nem tudom, mennyire boldog vagyok most – mondta hozzám bújva
- Ugyan ezt mondhatnám
- Szeretlek – mondtuk egyszerre, és Bella szemei könnyesek voltak
- Mi a baj? – ijedten körülnéztem, de semmi fenyegetőt nem láttam
- Csak boldog vagyok – nevetett, és a könnycseppek leszánkóztak az arcán.

Csak ültünk az ágyban, és egymás szemébe néztünk. Így mehetett ez vagy fél órája, amikor Alice benyitott. Bella még mindig könnyezett, nem tudta abba hagyni a sírást.

- Bella, miért sírsz? – kérdezte mikor meglátta Bella könnyes arcát – Edward, mit csináltál? – förmedt rám a húgom
- Alice, hagyd – szólalt meg Bella halkan – Csak örömkönnyek. Gondolom, előtted nem titok hogy mitől –kérdezte, majd elpirult
- Nem – nevetett Alice, majd szó nélkül kisétált az ajtón
- Most már reggelizz – mondtam szigorúan, majd felálltam az ágyról, és felkaptam szerelmemet.

A nyakát nyújtogatta, hogy elérje az ajkaimat, de én csak a lépcső alján hajtottam le a fejem, hogy megcsókolhassam. Esme mindezt mosolyogva nézte végig, de most nem voltak kérdései. A gondolataiból sugárzott az önbizalom. Tudta, hogy mi történt. És persze, mint mindig, örült a boldogságomnak. Kifogyhatatlan volt a szeretete, és a kötődése a családja iránt. Mikor ránéztem ő csak egy sugárzó mosolyt küldött felém, és elindult felénk.

- Csináljak neked valami reggelit? – kérdezte Bellától, akit abban a pillanatban tettem le, de nem engedtem el a derekát
- Igen, az jól esne. Köszönöm – Bella hangjából kicsendült a boldogság
Esme a reggeli készítése közben csak ránk tudott gondolni, semmi más nem járt a fejében. Bella meg ette az összes ételt, és megköszönte Esmének a kedvességet.

Mikor arra gondoltam, hogy hamarosan haza kell mennie kissé elszomorodtam, de Bella megnyugtatott, hogy úgy is egész nap együtt leszünk. Örökké- mondtam ki magamban a számomra már oly kedves, és áhítatos szót, majd Bellára néztem, és megerősödött bennem minden eddigi érzésem. Szeretett, engem akart, örökké…