˙Twilight Saga Fanfiction˙

24.fejezet

Bonyodalom

- Jól vagy? – kérdeztem mikor Bella már egy ideje már a vállüregembe temette az arcát. Már nem éreztem, hogy a forró könnyei az ingemet áztatják.
- Igen – szipogta kedvesem.
Újra sikerült felszakítanom a sebeit, semmit nem tudok úgy csinálni, hogy ne okoznék neki lépten-nyomon fájdalmat.
- Ne haragudj – suttogtam a fülébe, de egyből felkapta a fejét, és vadul rázta azt.
- Edward Cullen. Ha még egyszer bocsánatot mersz kérni valamiért is, és esküszöm…- csattant fel. Nem fejezte be a mondatot.
- Esküszöl, hogy? – incselkedtem
- Hogy megtámadlak! – már Bella is mosolygott, majd kibújt az ölelésemből, és hátra döntött. Hagytam, hogy meglökjön, hátra dőltem az ágyon, ő pedig mellém ült, majd lefeküdt, a mellkasomra hajtotta a fejét. A haja az arcomra omlott, én pedig csak élveztem a bódító illatot.

- Szeretlek – sóhajtottam, majd mélyet szippantottam Bella illatából. Csodálatos, tökéletes, gyönyörű…ez a három szó jutott csak eszembe.
- Én is téged. Örökké – suttogta közvetlenül a fülembe.
- Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy olyan vagyok, mint egy meteor? – kérdezte hosszú csend után
- Igen – aprót bólintottam – Mikor hazaértünk Olaszországból.
- Pontosan. Ma sem tudnál nélkülözni? Még mindig elvakítalak? – kérdezte halkan, kissé szégyenlősen. Hát hogy ne vakítana el?
- Ez milyen kérdés? Nem tudom elképzelni nélküled az életem. – jelentettem ki magabiztosan. Hogy is tudnék nélküle élni? De hogy kérdezhet ilyet?
- Akkor nyugodt vagyok. – mondta, majd megkönnyebbülten sóhajtott
- Bella – ültem fel, és az arcát a kezeim közé fogtam – Sok mindenen keresztülmentünk, de azt hiszem, már bebizonyítottuk egymásnak, hogy ha szeretjük egymást semmi nem választhat el minket egymástól. Se távolság, vagy az idióta ötleteim, vagy a vérfarkasok...Semmi az égvilágon! És most megígérem neked, megesküszöm, Bella, hogy soha de soha nem foglak többé elhagyni. Mi együtt kibírunk mindent. Mindent! – mondtam, majd a homlokomat az övének támasztottam.
- Ha nélküled kéne élnem, bele halnék. – suttogta. Bőrömön éreztem a forró leheletét, a szeme újra könnybe lábadt.
- Bella, a kötelességem, hogy megvédjelek. Nem fogok elmenni, amíg el nem küldesz. Nem megyek sehová amíg szükséged van rám, mindaddig, amíg engem akarsz. – mondtam komolyan
- Akkor egy ideig nem szabadulsz. – mosolygott boldogan, majd becsukta a szemét, és az orrát az enyémhez érintette.
- Szeretlek – suttogta, majd lágyan az ajkaimhoz érintette a sajátjait. Lassan csókoltam meg, egyáltalán nem vadul, vagy követelődzően. Bella sem sietett el semmit, de most nem mentünk tovább a csóknál. Nem is vágytam most a testére, csak annyira, mint mindig.

Lassan elhúzódtam tőle, Bella ajkait lemondó sóhaj hagyta el. Végigsimítottam az arcán, majd lassan újra hozzáérintettem az ajkam az övéhez, de nem csókoltam meg. Miután újra elhúzódtam Bella ellágyult pillantást vetett rám. Hirtelen éreztem, ahogyan a zsebemben rezegni kezd a telefonom. Kikaptam a zsebemből, és a kijelzőre pillantottam.

- Mi az Alice? - szóltam bele a telefonba
- Edward – a húgom hangja remegett – Victoria. Támadni fog – dadogta. Az állkapcsomat hangosan összecsattintottam, és kővé dermedtem.
- Mit tegyünk? – sziszegtem, és óvón magamhoz szorítottam Bellát.
- Gyertek ide, és meg fogjuk beszélni. – mondta még Alice a telefonba, majd elköszönt és letette.
- Gyere – húztam magam után Bellát
- Mi? Edward? Beavatnál engem is? – kérdezte Bella megtorpanva.

Nem volt vesztegetni való időnk, felkaptam, lerohantam vele, bezártam az ajtót, majd elrejtettem a kulcsot, és beszálltunk a kocsiba. Bella ebből valószínűleg a már-is-a-kocsiban-ülök állapotot vette észre.
Indítottam az autót, és már az úton hajtottam a megengedettnél száz km/h sebességgel többel, mikor Bella újra faggatni kezdett.

- Bella, bajban vagyunk – mondtam kurtán, makacsul csak az utat figyelve.
- Victoria – motyogta maga elé. Mélyen, a szörnyeteg Bellát védő oldalából egy morgás tört fel a torkomból.
Bella egyből tudta, hogy Victoria okozott minden gondot most.
- Charlie – kiáltott fel hirtelen
- Biztonságban van, az a nő tudja, hogy velem vagy, nem otthon keresne - magyaráztam. Próbáltam nyugtatni Bellát, de nem nagyon ment, hisz én sem voltam nyugodt.
- Biztosan?
- Száz százalék – erősítettem meg. A hangom még most is feszült volt.

Az út további része csendben telt el, mikor a házhoz értünk Alice a lépcsőn ülve, magát előre-hátra hintáztatva, csukott szemmel találtuk. Olvastam a gondolataiban. A látomásában Victoria önelégült, undorító mosollyal ecsetelte Bellának hogy mit fog vele csinálni. Felordítottam, mikor hozzáért.

- Mi a baj? – kérdezte Bella. Forró érintése váratlanul ért, ezért megremegtem.
- A látomás – sziszegtem

Alicehoz sétáltunk, aki most nem mozdult. Nem tudtam többé a gondolatait nézni, inkább megfogtam a húgom vállát, aki mintha megijedt volna az érintésemtől megremegett, majd rám nézett, és szó nélkül elindult befelé a házba…