˙Twilight Saga Fanfiction˙

16.fejezet

Döntés

Átfogtam Bella derekát, és az ablakhoz sétáltunk. Már alkonyodott, a nap lassan eltűnt, s a helyébe sötétség férkőzött. A hold bevilágított az ablakon, a bőröm tompán fénylett a sugaraitól. Bella az ujjaival köröket rajzolt az alkaromra. Szórakozottan fordítgatta a karomat, hogy nézze, ahogy csillog. Az arcán elbűvöltség tükröződött, a szemeiben láttam a szeretet csillogását. Végig simítottam az arcán, kizökkentve a kezem tanulmányozásából.
- Sétálunk? – kérdezte reménykedve
- Ha szeretnéd. De vegyél fel valamit
- Rendben – mondta, majd felfutott a szobámba.

Esme a nappaliban ült, mindedig Bellát és engem nézve. A gondolatai boldogságról árulkodtak, nem tudott betelni a látvánnyal, hogy boldog vagyok. Tudtam, hogy mennyire szeret, és mennyire kötődik hozzánk. Az egész családjához. Beleértve Bellát. Már majdnem mindenki úgy tekint rá, mint a család részére, ez alól csak Rosalie kivétel. Még mindig nem bírja elviselni, hogy Bella csatlakozni fog hozzánk. igazából én is kezdek megbarátkozni a gondolattal. Ez még elég kezdetleges. Még mindig visszariadok a gondolattól, hogy Bella is vámpír lesz. Hogy ő is érezni fogja a vérszomjat, és a gyilkolási vágyat. Hogy a lelke elveszik… A gondolatba is bele borzongtam.

- Indulhatunk? – Bella leért a lépcsőn. Egy kék kabátot vett fel, ami tökéletesen simult a finom alakjára. Nincs az az ember, aki ne fordulna utána az utcán…
- Hát persze – mondtam, és megfogtam a kezét

Mikor az ajtóhoz értünk kitártam előtte, majd magam mögött becsuktam. „Boldogok” – vízhangzott Esme gondolata a fejemben. Bella arca sugárzott, újra a kezemmel játszott, most kissé jobban fénylett a bőröm. Lassan magammal szembe fordítottam, az ujjam végig húztam az álla vonalán, majd lehajoltam és lágyan megcsókoltam. Felemeltem a kezét, és felhúztam a kabátja ujját, hogy megcsókolhassam a még James által ejtett sebhelyét. Sokkal hidegebb volt, mint a bőre többi része, a nyomkövető mérge nyomot hagyott rajta. Bella végig engem nézett, szó nélkül, szinte csodálattal a szemében. Nem tudtam, mit csodált rajtam. Hisz tudta, hogy állatokat mészárolok le, hogy már öltem ember. Ordított rólam, hogy egy szörnyeteg vagyok, és ő még is engem szeretett. Engem akart, örökké..

- Én is így fogok ragyogni? – szólalt meg megtörve az éjjel csendjét. Annyira idilli volt, a csöndbe is illett a hangja. Egyszerű lehetett volna csak két tinédzsernek lenni, aki éjszaka sétál. Embernek éreztem magam, olyan természetes volt csak vele lenni, és nem gondolni arra, hogy mi vagyok. Csak embernek lenni…
- Igen – suttogtam. A hangomból kicsengett a fájdalom, és az ijedtség. Újra szembe kellett néznem a ténnyel: Bella vámpír lesz
- Miért nem akarod? – kérdezte halkan. Tudtam, miről beszél. Miért nem akarom, hogy be lépjen a világunkba?
- Ez egy ijesztő dolog, Bella – próbáltam magyarázni, de persze nem ez volt az igazi indok
- Semmi nem ijesztő, ha velem vagy – mondta
- Bella, az én világom, nem a legmegfelelőbb neked
- Tévedsz. Az a világ, amelyben nem vagy velem, számomra a pokol. Én ott vagyok a legjobb helyen, ahol te is vagy. De van még valami, látom rajtad – felismerte az arckifejezésemet, bárhogy próbáltam rejtegetni
- A lelkem… - suttogta
- Nem akarom, hogy elvesszen. Meg akarlak óvni ettől – mondtam
- Nem veszik el. A te lelked – végig simított az arcomon - a leggyönyörűbb. Az enyém akkor miért veszne el?
- Számtalanszor öltem embert. Állatokat gyilkolok, és még az én lelkem a leggyönyörűbb? Bella, te nem látod tisztán, hogy ki vagyok
- De igen, látom. Magadat hibáztatod, amiért nem te vagy a hibás. Én veled akarok lenni, örökre. Edward, kérlek – nyögte
- Bella, tudod, milyen helyzetbe hozol ezzel? Tudod, hogy mennyire nem tudok ellenállni annak, ha kérsz valamit. De nem lophatom el a lelked… - a hangom elgyötört volt
- A tiéd vagyok. Nem lophatsz el valamit, ami már a tiéd
- Nincs ehhez jogom, Bella. – a két keze közé fogta az arcom, amin meglepődtem. Csokoládébarna szemeit az enyémbe mélyesztette
- Mit tegyek, hogy ez könnyebb legyen neked? – kérdezte kétségbeesett hangon. Nem akartam ezt megnehezíteni számára
- Csak szeress – mondtam, majd mikor elengedte az arcom újra lehajoltam. Az ajkaink harmonikusan mozogtak a másikéval. Mintha csak egy tollat érintettem volna meg az ajkaimmal. Most engem kellett lelkileg támogatni, és hiba volt ezt kimutatnom Bellával szemben
- Gyenge vagyok hozzá, hogy elhagyjalak. Soha nem tudnám többé megtenni – mondtam a szemébe nézve, majd újra megcsókoltam. Szükségem volt az ajkaira, az ölelésére, a közelségére. Hogy érezzem a nyakamon a kezeit, hogy érezzem, ahogy az ujjai a hajamat szántják
- Soha - néztem a szemébe. A hangom komoly volt
- Edward, az életemet jelented. Nem akarok megöregedni, nem akarom, hogy végig nézd a halálom. Veled akarok lenni, tizennyolc évesnek maradni, örökre.
„Nem akarom, hogy végig nézd a halálom” – A szavak vízhangzottak a fejemben, és minden egyes megismétlődés fájdalmat okozott
- Úgy lesz, ahogy akarod – suttogtam. Újra ráébresztett, hogy ha nem változik át, akkor meghal.
- Nem akarom, hogy neked rossz legyen. Szerintem üljünk le a családo…családunkkal, és beszéljük meg ezt. Nem akarom, hogy később megbánd
- Bella, hogy is bánnám meg? Tudod, hogy mekkora megkönnyebbülés lesz ez nekem? Tudod te, hogy mennyire akarom ezt? Hogy mennyire szeretlek, és szeretni akarlak örökké, és még tovább?
- De eddig ellenezted – értetlenkedett
- Mert féltem a lelked. De igazad van, nem tudnám elviselni a halálodat. Egyszer már azt hittem, elvesztettelek. Nem bírnám ki még egyszer, még annyi ideig sem, amíg Olaszországba érnék. Soha többé nem akarok így érezni
- Nem fogsz elveszíteni. A tiéd vagyok – suttogta
- Köszönöm. Köszönöm, hogy létezel, hogy elviseled a hülyeségeimet. Hogy visszafogadtál, és hogy szeretsz. Nélküled az életemet nem lehetne életnek nevezni. Semmit sem érne
- Ugyan ezt elmondhatnám én is
- Szeretlek – mondtuk egyszerre, majd magamhoz vontam. A vállamra hajtotta a fejét, éreztem a leheletét a nyakamon.
- Csak aludj – mondtam, majd elhelyezkedett az ölelésemben, és elnyomta az álom