˙Twilight Saga Fanfiction˙

19.fejezet

Fájdalmas mese

Mikor Carlisle teljesen ellátta Bellát fellélegeztem.
- Gyere Bella – hívtam magam után a szobámba. Közben megfogtam a kezét, és így sétáltunk. Bella keze most is remegett, de most nem a szédüléstől. Tisztán éreztem, még így is, hogy nem láttam a fejébe, hogy fél. Színtiszta félelem ült az arcán, ami el érte a szemét, és fájdalomtól torzult arckifejezésbe csapott át, amikor a szobám ajtajában megállva a szemébe néztem.

- Gyere – mondtam, és megpaskoltam mellettem a helyet az ágyon. Bella még mindig az ajtóban állt, majd mikor szóltam remegő térdekkel elindult felém.
- Bella – kezdtem a szemébe nézve. A szemében is színtiszta félelem volt, és én késztetést éreztem arra, hogy gyorsan hadarjam el a mondanivalómat, hogy minél hamarabb visszakapjam az általam kedvelt boldog arckifejezést – Nem foglak elhagyni. – Itt mélyet sóhajtott, és végre enyhült az arcát torzító fájdalom és feszültség, a félelme pedig mintha elpárolgott volna – Tudom, hogy arra számítottál, hogy jelenetet fogok rendezni, és újra magadra hagylak, de Bella – közelebb hajoltam, szemeimet az övébe mélyítve – szeretlek. Nem tudod, mennyire, és nem bírnék ki egy percet sem nélküled többé. És még valami, ez már nem ez a téma, de fájdalmas dolgot fogok kérni – a szeme újra megtelt kétségbeesettséggel, és fájdalommal – Bella, muszáj elmondanod nekem, hogy hogyan érezted magad…akkor. – mindketten tudtuk, melyik időszakra gondolok – És én is el fogom mondani neked, hogy ne maradjon kétséged a felől, hogy soha, de soha nem engedlek el többé.

Nem válaszolt semmit, csak megölelt, és megérzésem szerint minden emberi erejét beleadva vont magához. Szükségem volt erre, az után, hogy újra félelemben tartottam fél órán keresztül. Abban a félelemben, hogy megint tönkre teszem az életét.
- Őszintén kell erről beszélnünk – suttogtam a fülébe
- Tudom – a hangja erőtlenné vált
- Mindent mondj el, ami az után történt, hogy – nyeltem egyet, és becsukott szemmel folytattam a mondatot – otthagytalak az erdőben. – a hangom megbicsaklott az utolsó szónál
- Edward, én nem akarok neked fájdalmat okozni. Magadat fogod hibáztatni, nem akarom, hogy újra átéld
- Bella, – vágtam a szavába a hangom kissé fezsült volt a várt hatásoktól, amiket a szavaival fog rám gyakorolni – nem te tetted tönkre az én életem. Én voltam az a hülye, aki elhagyott.
- De… - kezdte volna, de a mutatóujjamat az ajkaira helyeztem
- Nincs de – súgtam neki lágyan, és megcsókoltam. Bella a csók után nagy levegőt vett, majd lehajtott fejjel kezdett mesélni.

- Szóval, miután ott hagytál elkezdetem utánad menni, de nem találtalak sehol. Nem akarta feladni, mert akkor szembesülnöm kellett volna a ténnyel, hogy vége van. Tényleg elmentél, nem szeretsz, és ahogy akkor ígérted soha nem látlak többé. – Bella szíves hevesen vert, és gyorsabban szedte a levegőt. Az arcán fájdalmas kifejezés ült – Azután elestem, és megint, és megint,de mindig felálltam. Aztán elfogyott az erőm és feladtam. Elmentél, és én ott maradtam, azt hittem, hogy tényleg nem szeretsz, és hogy soha de soha nem láthatlak többé. Elhittem minden szavadat. Aztán besötétedett, és Charlie a fél várossal együtt engem keresett. Sam Uley talált meg az erdőben, majd hazavitt, és a fél város a lakásban tolongott. Idegesített, hogy mindenki engem figyel. Aztán elaludtam a kanapén, Charliet egész éjjel hívogatták, és vagy százszor végig hallgattam, hogy eldarálja, hogy: „Igen, meg került és jól van”. Aztán észrevette, hogy ébren vagyok, és rólad kérdezett. Megkérdezte hogy otthagytál –e az erdő közepén, de megmondtam hogy te a közeli ösvényen hagytál. Aztán Billy hívta, hogy a Quiliute rezervátumban örömtűz van… - fájdalmasan felsóhajtott, és közelebb húzódott hozzám. Az ölembe vontam, és megpróbáltam kordában tartani az arckifejezésemet. Szinte minden szava kimart belőlem egy darabot. Mintha minden szó után savba mártottak volna.

- Azután – folytatta – sok mindent kitapasztaltam. Hogy mi fáj, és mivel tudom elterelni a figyelmem. Apám egyszer felvetette, hogy költözzek Floridába. Reneé már nálunk volt, de a én kikeltem magamból, amikor a ruháimat pakoltam össze. Nem akartam elmenni, itt akartam maradni, mert a Floridai környezetbe nem tudtalak bele képzelni. Forksban akartam lenni, hogy tudjam, tényleg léteztél, és nekem tényleg megadatott az a boldogság, nem csak álmodtam. Tudnom kellett, hogy létezel, mert már csak ebbe kapaszkodtam. Hogy valahol, ha nem is velem, de létezel. Hogy egyszer tényleg velem voltál… - a hangja elcsuklott. Tudtam mit érezhet, hisz újraélte az akkori fájdalmait. Nem tettem volna ki ennek, de tudnom kellett. Érezni akartam, ahogy feltépi a sebeim, mert ez mind az én hibám – És folytattam az életemet itt. Tanultam, ettem, és próbáltam azt a látszatot kelteni, hogy jól vagyok, és hogy túltettem magam rajtad. Csakhogy mint utólag megtudtam ez nem nagyon sikerült. Amikor apámnak újra elege lett megerőltettem magam, és elmentem Port Angelesbe moziba. Kerültem mindent, amiben egy szerelmes pár lehet, tehát egy horrorfilmet néztünk. A film után éhesek voltunk, és amikor a Mc Donald’s felé sétáltunk megláttam három férfit. Furán ismerősek voltak még tavalyról. Amikor közelebb léptem hozzájuk meghallottam a hangod. Onnantól kezdve ez irányított, mert volt egy lehetőségem, hogy fájdalommentesen emlékezzek rád. Eufórikus érzés volt mindez négy hónap után. Most biztosan mániákus őrültnek tartasz – nézett rám, majd savanyúan felnevetett .

- Nem. Ez természetes – mondtam, majd újra várakozó tekintettel néztem rá

- Aztán vettem két lerobbant motort. Akkor mentem először Jacobhoz. Segített nekem, kirángatott a depresszióból, bár nem sikerült eltűntetnie a sebeimet, de enyhítette a fájdalmat. Együtt szereltünk a garázsban, és nálunk tanultunk egy héten kétszer. Alkatrészekért rohangáltunk, és jobban éreztem magam. Aztán Mikeal, és Jacobbal moziba mentünk, és gyomorinfluenzásak lettünk mindhárman. Legalábbis akkor azt hittem. Jacob az nap este változott át először, és sokáig nem találkoztunk. Billy össze-vissza hazudozott, aztán mikor nem bírtam tovább lementem a La Pushba. Akkor azt mondta, hogy a barátaival ment el. Nem értettem, hisz annyira kötődött hozzám, és annyira boldog volt mikor vele voltam. Megvártam, és azt mondta, hogy nem találkozhatunk többé. Közben Victoria is üldözött, később kiderült, hogy Jacobék már üldözték. Mikor Jacob még ember volt el akartam menni a rétünkre, de sehogy sem találtuk meg. Amikor Jacob „beteg volt” én megtaláltam a rétet. És amekkora szerencsém van – Bella felhorkant – Laurentet is megtaláltam. Meg akart ölni, de jöttek a farkasok, és én akkor még nem tudtam, hogy Jacob egy farkas. Féltem tőlük, elkezdték kergetni Laurentet, én pedig haza rohantam. Aztán este Jacob bemászott az ablakon, és elárulta a titkát. Ezek után minden nap a La Pushban voltam, és unatkoztam a parton. Jacob egyszer megígérte, hogy elvisz sziklát ugrani, de én nem bírtam tovább várni. Rég hallottam a hangod, és szükségem volt rá – felnézett, hogy lássa a reakciómat. Próbáltam maszk mögé rejteni az érzéseimet, de nem nagyon ment. Bella folytatta – és sziklát ugrottam. annyira élethűen halottam a hangod, a vízben még jobban. Akkor láttam Victoriát, de elment. Jacob kimentett, és akkor halt meg Harry Clearwater. Apám ki volt borulva, és aztán jött vissza Alice. Innen ismered a történetet – mondta, majd újra rám nézett. Még mindig az ölemben volt, és most megfordult és megölelt.

Azt hittem, nem bántottam ennyire. Alábecsültem az emberi érzelmeit. Tudtam, hogy fájni fog, de most pokolian kínzott a bűntudat.

- Soha nem fogom tudni ezt megbocsátani magamnak – motyogtam. A hangom egyszerre volt mérges, és megtört
- Ne hibáztasd magad, kérlek – suttogta majd közelebb hajolt, de nem csókolt meg. Magamhoz vontam, és én csókoltam meg őt. Szükségem volt rá…