˙Twilight Saga Fanfiction˙

25.fejezet

Döntés

Csendben, Bella dereka köré fonva a kezeimet követtük Alicet. Többször körbe pillantottam, veszély vagy bármi fenyegető után kutatva, de semmit nem érzékeltem. Nem tudtam koncentrálni, a látomás mintha ledermesztette volna az agyam. Rettegés lett rajtam úrrá, hogy meg van az esélye, hogy elvesztem, ami számomra a legfontosabb a világon; hogy elvesztem Bellát. Még szorosabban öleltem meg az életem derekát, s szorosan magam mellet tudva megálltunk a nappaliban. Bellára néztem, holdsápadt arca rettegést tükrözött.

- Leüljünk? – kérdeztem aggódva. Nem akartam, hogy elájuljon, vagy hasonló.
Bella némán bólintott, majd a kanapé felé indultunk. Leültem mellé, az ölembe húztam, és átöleltem. Nem akartam, hogy féljen. Azt akartam, hogy tudja, meg tudjuk védeni. A családunk elég erős volt Victoria legyőzéséhez. Ennek ellenére én is féltem, iszonyúan kínzott a gondolat, hogy a kezeim közt tartott lány meghalhat. Nem tudtam rá megoldást, hogyan védhetném meg száz százalékosan.

Carlisle a nappali közepére sétált, eközben a családom többi tagja leült a kanapéra, és a fotelekbe. Apám megköszörülte a torkát, majd beszélni kezdett.
- Victoria támadni fog, ez biztos. Ugye, Alice? – nézett a húgomra.
- Igaz – Alice hangja szinte élettelen volt. Neki sem volt ötlete rá, hogyan védhetnénk meg Bellát. A családunkban mindenki gondolatából csak a kétségbeesés visszhangja hallatszott, míg Carlislenak eszébe nem ötlött valami.
- Apa, azt nem! – álltam fel, és dühösen meredtem apámra. A gondolat, hogy Bella ilyen gyorsan elveszthetné emberi mivoltját, hogy Victoria miatt átváltoztatnánk szinte fizikai fájdalmat okozott.

- Fiam, van jobb ötleted? – kérdezte, mire én még dühösebb lettem.
- Igen, van! – jelentettem ki szinte ordítva – Meg fogjuk védeni Bellát, heten vagyunk!
- Edward, nyugodja le! – csitított Esme.
- Csak így nyerhetünk. – szólalt meg megtört hangon Alice. A kanapén ült, a lába felhúzva, a feje lehajtva, és magát hintáztatta.
Jasper mellette ült, és átfogta a vállát, de Alice lerázta a fivérem kezét magáról. Ismertem Alicet, és tudtam, hogy mennyire kötődik Bellához. A legjobb barátnője volt. A legjobb barátnője, aki most életveszélyben volt. De lehetetlen, hogy nincs más megoldás! Még Bella sincs kész, és én sem vagyok képes elengedni a lelkét…
- Nem! Az nem lehet! Biztosan van más megoldás! – újra felpattantam a kanapéról, s az ajtó felé rohantam, de mikor visszanéztem láttam, hogy Bella könnybe lábadt szemekkel nézi, mit művelek. A szemében csalódást látta, méghozzá irántam. Lehajtott fejjel visszasétáltam a kanapéhoz.

- Bocsánat. – suttogtam még mindig lehajtott fejjel, majd leültem Bella mellé, és az ölembe húztam. A vállamra hajtotta a fejét, majd éreztem, ahogy a forró könnyei átitatják az ingemet, de nem zokogott.
Alice és Esme egyszerre állt fel, és sétált felénk. Anyám a vállamra tette a kezét, Alice pedig elém térdelt.
- Tudjuk, hogy milyen nehéz ez nektek, de Alice nem lát semmi más lehetőséget. – suttogta lehajtott fejjel Esme. A hangjából kihallatszott, hogy sír.
- Mindenkinek jobb lenne nélkülem. – motyogtam az orrom alatt, de persze mindenki hallotta. Mikor felnéztem hét dühös tekintettel találtam szemben magam.
- Ha még egyszer ilyet mersz mondani… - fenyegetőzött Alice. Bella szó nélkül újra a vállamra hajtotta a fejét, majd olyan erősen szorított magához, ahogy emberi ereje engedte. Nem sok idő múlva éreztem, hogy zokog.
- Mond, hogy nincs igazam! – a hangom újra dühös volt. Megint kiabáltam.
- Nincs igazad! – zokogta Bella.
- Bella, Bella édesem, ne haragudj rám, kérlek! – magammal szembe fordítottam, és a mutatóujjammal felemeltem az állát. A szemében már nem láttam a csalódást. Fájdalmat láttam benne.
- Nem haragszom, de ne mondj többé ilyet. – szipogott
- Megígérem, kedvesem. – suttogtam a fülébe, majd a családom felé néztem.
- Alice, kérlek, kutass. – könyörögtem
- Azt csinálom, Edward, de semmilyen más lehetőségünk nincs. És mivel nem döntöttél, nem látok, csak foszlányokat. – minden félelmem ellenére a hangja nem volt mérges. Megértés csendült ki belőle.
Nem válaszoltam. Döntenem kellett, vagy kockáztatok, vagy átváltoztatjuk Bellát. Végül úgy döntöttem – bár fájdalmas döntés volt- hogy Bellára hagyom.
- Bella, ez a te döntésed lesz. Nem akarlak befolyásolni, csak egy kérésem lenne. – néztem most Bellára.
- Mi a kérésed? – kérdezte halkan.
- Hogy gondold át. Bella, nem les több alkalmad az életre, nem fogsz többet emberként élni. – kértem.
- Nem kell az emberi élet, ha velem vagy. Ha velem leszel, örökké, akkor nincs mit átgondolnom. – a hangja őszinte volt, tudtam, hogy nem fogom tudni eltántorítani a döntésétől
- Carlisle – nézetem apámra – Mit gondolsz? – kérdeztem
- Ha Bella meghozta a döntést, akkor nincs kifogásom. Egyszer ezt már megszavaztuk.
- Alice, mennyi időnk van? – kérdeztem újra a húgomra nézve
- Tíz nap – válaszolt
- Szóval hét napunk van maximum. – állapítottam meg.
- Kevesebb. – szólalt meg Carlisle – Nem várhatunk ennyit, hisz Bella azon a napon alakulna át teljesen, amikor Victoria támadni akar. Négy napunk maradt maximum. – javított ki apám
- Igazad van. – suttogtam lehajtott fejjel.
- Megbocsátotok? –kérdeztem, de mindeközben Bellát néztem, aki aprót bólintott.

Bellát óvatosan magam mellé tette, majd felálltam és lassan a bejárati ajtóig sétáltam. Mikro becsuktam magam után rohanni kezdtem. Nem tudtam, hová megyek. Csak ki akartam szellőztetni a fejem, csak futni, és magam mögött hagyni a kételyeimet.