˙Twilight Saga Fanfiction˙

29.fejezet

Sors

- Beszélhetnék Jacobbal négyszemközt? – kérdezte Bella mikor leért a lépcsőn.

- Persze. – mondtam, majd mellé sétáltam. Lágyan megcsókoltam, majd kimentem az ajtón.

Még egyszer visszanéztem az ajtóból, még pont láttam, ahogy Bella arcán újabb könnycsepp gördül le.

Kiléptem az ajtón, és nem tudtam, hova menjek. Futni akartam megint, de az semmire sem jó. Nem tudtam magam mögött hagyni a saját gondjaimat, mert azzal Bellát is magam mögött hagytam volna. De neki több járna, sokkal többet érdemel. Egy boldog, hosszú, és emberi életet egy szertető férjjel, és gyerekekkel. Ebbe a gondolatba beleborzongtam. Hogy Bella valaki mással lesz boldog. Ehelyett belép a vámpírok világába, egy vérszomjjal, és gyilkolással teli világba, ahol bezárul mögötte az ajtó, és nem tud más kilépni. Nem lesz már esélye emberi életet élni.

Még tétováztam a verandán, aztán lassan, emberi tempóban sétálni kezdtem az erdő felé. Bella előtt sokszor csináltam ezt. Sétáltam az erdőben, szórakozottan figyeltem a hangokat, és az illatokat. Szerettem szemügyre venni mindent. Akkoriban nem láttam értelmét az életnek. Csak éltem, napról napra, és úgy éreztem, nem vagyok ebbe a világba való. Az évek múlása sem jelentett többet, csupán újabb napokat, az életben tengődést célok nélkül. Soha nem tudtam megválaszolni azt a kérdést, hogy miért is ezt szánta nekem a sors? Miért éppen én lettem vámpír a spanyolnátha több ezer áldozata közül? Egyáltalán nem hittem a sorsszerűségben. „Minden azért történik, mert annak úgy kell lennie, hogy később mindez megváltozhasson, és egy jobb jövő várjon majd rád.” Édesanyám ezen mondatát soha nem fogom kiverni a fejemből. Soha nem hittem ezt el, addig a napig, amíg meg nem láttam azt a barna hajú, esetlen lányt az ebédlőben. Attól a naptól kezdve az én életemet is a sorsszerűség hajtotta előre.

Már az erdő közepén jártam, amikor megláttam egy hatalmas fenyőfát. A törzséhez sétáltam, és felugrottam rá. Felmásztam a tetejére, elhelyezkedtem egy ágon. Becsuktam a szemem, és kiszűrve az összes többi hangot Bella szívverését hallgattam. Egyetlen egy hangot nem tudtam elnyomni, és az Jacob mély, dörmögő hangja volt. Bellát kérlelte, hogy maradjon ember. Hogy maradjon ember vele. Embernek kellett volna maradnia, de a gondolatba is beleborzongtam, hogy még egyszer nélküle kelljen léteznem. Kinyitottam a szemem, és abban a pillanatban maghallottam Jacob ordítását, és Bella félénk csitítgatását. Azonnal leugrottam a fáról, és visszafelé kezdtem rohanni az erdőben. Éveknek hatott, mire a házunk tisztására értem. Érzékeltem a Jacobtól felém szárnyaló gondolatokat. Ideges volt, és a családomat szidalmazta. Mikor odaértem Jacob egész testében remegett, és Bellát bámulta a szúrós tekintetével.

- Bella, te nem lehetsz vérszívó! Nem fogom megengedni!

- Nem a te döntésed, Jacob! Az én életem! – ordított vissza Bella, mire Jacob elkapta a karját.

- Hagyj békén Jacob Black! – Bella tagoltan ejtette ki a szavakat, de a fenyegetődő hangneme nem ijesztette meg a kutyát.

- Vedd le róla a mocskos kezed, kutya! – ordítottam, amikor odaértem, és eltéptem Bella mellől.

- Ne merészelj hozzám érni, te mocskos vérszívó! Eressz! – ordított vissza, mire elengedtem a karját, majd Bellához siettem, aki az összeesés szélén ált, és a könnyivel küzdött.

Még épp időben értem Bella mellé. Ernyedt teste a föld felé zuhant, csak fél másodperce volt, hogy le ne érkezzen. Megragadtam a derekát, és a karjaimba zártam. Egész testét rázta a zokogás, felvettem a karjaimba, és a ház felé siettem vele.

- Takarodj innen, te rühes dög! Nézd meg mit tettél! Ő csak jót akart! – a végén már a fogaim közt szűrtem a szavakat.

- Edward, ne bántsd őt, kérlek! – kért Bella. Ezek után csöndben maradtam. Még hallottam, ahogy Jacob átváltozik, majd egy fájdalmas vonyítás után elrohan.

Nem tudtam sajnálni. Újra előtört belőlem az az ősi utálat Jacob iránt. Majdnem bántotta Bellát, nem is akartam belegondolni, hogy mi történhetett volna. Az alfa barátnőjének elcsúfított arcára gondoltam, ettől csak még jobban undorodtam a farkasoktól.

Bellát a szobámba vittem. Az ölembe vontam, és hagytam, hogy kisírja magát. Utáltam, hogy nem tehetek többet. Szerette Jacobot, ha máshogy nem is, de mint a barátját. Mindez az én hibám miatt volt. Tudtam, hogy ha bántanám Jacobot, azzal Bellát is bántanám, ezért nem tehettem semmit. Csak az ölemben ringattam Bellát, de nem aludt el. Körülbelül fél óra telt el, és felemelte a fejét. Könnyáztatta arcát felém fordította, a szemeiben megcsillant a fájdalom.

- Mit mondott neked? – kérdeztem halkan.

- Azt, hogy nem fogja engedni. Hogy bántani fog téged, és a családodat, és ha átváltozom, engem is. – szipogta, majd újabb könnycseppek törtek utat maguknak az arcán. – eltaszítana magától, ezért? – kérdezte tőlem.

- Nagyon úgy néz ki, de ezért még megölöm! – jelentettem ki, majd összecsattintottam az állkapcsomat.

- Senki az ég világon nem mondhat neked ilyet büntetlenül!

- Ne, Edward! Tényleg sokat jelent nekem, de úgy látszik, már nem számít neki a barátságunk. Tudom, hogy megbántottam, de hogy mondhatott ilyet? – kérdezte, majd fejét újra a államra hajtotta. Figyelve Bellára levettem magamról az inget, és a szoba másik végébe hajítottam.

Hallottam, hogy megjöttek a többiek. Bella felemelte a fejét, és rám nézett.

- Haza kéne mennem, elköszönni Charlietól. De még nem találtunk ki semmit, mit mondjak neki? – kérdezte rám nézve. Ebben a pillanatban Alice nyitott be az ajtón fülig érő szájjal, de amint meglátta Bella könnyes arcát megijdet.

- Bella, mi történt? – kérdezte egyből.

- Edward, elmesélnéd neki? - kérdezte. – De csak miután kitaláltuk, mit mondjunk Charlienak. Holnap már át kell változtatnod. – motyogta lehajtott fejjel. Ha meg is adtam neki a választás lehetőségét, Ő is tudta, mennyire érzékeny téma ez nálam.

- Bella, ne félj. Megteszem. – nyugtattam meg. – De tényleg ki kell valamit találnunk. – mondtam, mire Bella arca eltorzult egy fájdalmas grimasztól.

- Ne haragudj rám, erős leszek.

- Esküszöm, hogy nem kérdezem meg többé, de most muszáj. A döntés küszöbén vagy. Bella, biztosan ezt akarod? – kérdeztem komolyan, mélyen a szemébe nézve. Állta a tekintetemet, és magabiztosan szólalt meg.

- Igen, biztos vagyok benne! – jelentett ki. Nem láttam a szemében félelmet.

- Rendben, akkor, menjünk le a nappaliba. Carlisle biztosan ki fog valamit találni. – mondtam, majd elindultam lefelé.

Bella előttem haladt, Alice pedig lefelé odasúgta, hogy „ De ugye el fogod mondani nekem?”. Hangtalanul bólintottam a kérdésére. Mikor a napaliba értünk a többiek már vártak.

- Carlisle! – szólaltam meg egyből. – Segítened kéne.

- Tessék, fiam. – sétált a nappaliba, majd leült a kanapéra. Megfogtam Bella kezét, és mi is leültünk.

- Mit mondjunk Charlienak? – kérdeztem, mire Carlisle gondolkodni kezdett.

Nem olvastam a gondolataiban, inkább csak Bellát néztem. A sorsom volt, a végzetem, amitől senki, és semmi nem foszthat meg.