˙Twilight Saga Fanfiction˙

29.fejezet

Sors

- Beszélhetnék Jacobbal négyszemközt? – kérdezte Bella mikor leért a lépcsőn.

- Persze. – mondtam, majd mellé sétáltam. Lágyan megcsókoltam, majd kimentem az ajtón.

Még egyszer visszanéztem az ajtóból, még pont láttam, ahogy Bella arcán újabb könnycsepp gördül le.

Kiléptem az ajtón, és nem tudtam, hova menjek. Futni akartam megint, de az semmire sem jó. Nem tudtam magam mögött hagyni a saját gondjaimat, mert azzal Bellát is magam mögött hagytam volna. De neki több járna, sokkal többet érdemel. Egy boldog, hosszú, és emberi életet egy szertető férjjel, és gyerekekkel. Ebbe a gondolatba beleborzongtam. Hogy Bella valaki mással lesz boldog. Ehelyett belép a vámpírok világába, egy vérszomjjal, és gyilkolással teli világba, ahol bezárul mögötte az ajtó, és nem tud más kilépni. Nem lesz már esélye emberi életet élni.

Még tétováztam a verandán, aztán lassan, emberi tempóban sétálni kezdtem az erdő felé. Bella előtt sokszor csináltam ezt. Sétáltam az erdőben, szórakozottan figyeltem a hangokat, és az illatokat. Szerettem szemügyre venni mindent. Akkoriban nem láttam értelmét az életnek. Csak éltem, napról napra, és úgy éreztem, nem vagyok ebbe a világba való. Az évek múlása sem jelentett többet, csupán újabb napokat, az életben tengődést célok nélkül. Soha nem tudtam megválaszolni azt a kérdést, hogy miért is ezt szánta nekem a sors? Miért éppen én lettem vámpír a spanyolnátha több ezer áldozata közül? Egyáltalán nem hittem a sorsszerűségben. „Minden azért történik, mert annak úgy kell lennie, hogy később mindez megváltozhasson, és egy jobb jövő várjon majd rád.” Édesanyám ezen mondatát soha nem fogom kiverni a fejemből. Soha nem hittem ezt el, addig a napig, amíg meg nem láttam azt a barna hajú, esetlen lányt az ebédlőben. Attól a naptól kezdve az én életemet is a sorsszerűség hajtotta előre.

Már az erdő közepén jártam, amikor megláttam egy hatalmas fenyőfát. A törzséhez sétáltam, és felugrottam rá. Felmásztam a tetejére, elhelyezkedtem egy ágon. Becsuktam a szemem, és kiszűrve az összes többi hangot Bella szívverését hallgattam. Egyetlen egy hangot nem tudtam elnyomni, és az Jacob mély, dörmögő hangja volt. Bellát kérlelte, hogy maradjon ember. Hogy maradjon ember vele. Embernek kellett volna maradnia, de a gondolatba is beleborzongtam, hogy még egyszer nélküle kelljen léteznem. Kinyitottam a szemem, és abban a pillanatban maghallottam Jacob ordítását, és Bella félénk csitítgatását. Azonnal leugrottam a fáról, és visszafelé kezdtem rohanni az erdőben. Éveknek hatott, mire a házunk tisztására értem. Érzékeltem a Jacobtól felém szárnyaló gondolatokat. Ideges volt, és a családomat szidalmazta. Mikor odaértem Jacob egész testében remegett, és Bellát bámulta a szúrós tekintetével.

- Bella, te nem lehetsz vérszívó! Nem fogom megengedni!

- Nem a te döntésed, Jacob! Az én életem! – ordított vissza Bella, mire Jacob elkapta a karját.

- Hagyj békén Jacob Black! – Bella tagoltan ejtette ki a szavakat, de a fenyegetődő hangneme nem ijesztette meg a kutyát.

- Vedd le róla a mocskos kezed, kutya! – ordítottam, amikor odaértem, és eltéptem Bella mellől.

- Ne merészelj hozzám érni, te mocskos vérszívó! Eressz! – ordított vissza, mire elengedtem a karját, majd Bellához siettem, aki az összeesés szélén ált, és a könnyivel küzdött.

Még épp időben értem Bella mellé. Ernyedt teste a föld felé zuhant, csak fél másodperce volt, hogy le ne érkezzen. Megragadtam a derekát, és a karjaimba zártam. Egész testét rázta a zokogás, felvettem a karjaimba, és a ház felé siettem vele.

- Takarodj innen, te rühes dög! Nézd meg mit tettél! Ő csak jót akart! – a végén már a fogaim közt szűrtem a szavakat.

- Edward, ne bántsd őt, kérlek! – kért Bella. Ezek után csöndben maradtam. Még hallottam, ahogy Jacob átváltozik, majd egy fájdalmas vonyítás után elrohan.

Nem tudtam sajnálni. Újra előtört belőlem az az ősi utálat Jacob iránt. Majdnem bántotta Bellát, nem is akartam belegondolni, hogy mi történhetett volna. Az alfa barátnőjének elcsúfított arcára gondoltam, ettől csak még jobban undorodtam a farkasoktól.

Bellát a szobámba vittem. Az ölembe vontam, és hagytam, hogy kisírja magát. Utáltam, hogy nem tehetek többet. Szerette Jacobot, ha máshogy nem is, de mint a barátját. Mindez az én hibám miatt volt. Tudtam, hogy ha bántanám Jacobot, azzal Bellát is bántanám, ezért nem tehettem semmit. Csak az ölemben ringattam Bellát, de nem aludt el. Körülbelül fél óra telt el, és felemelte a fejét. Könnyáztatta arcát felém fordította, a szemeiben megcsillant a fájdalom.

- Mit mondott neked? – kérdeztem halkan.

- Azt, hogy nem fogja engedni. Hogy bántani fog téged, és a családodat, és ha átváltozom, engem is. – szipogta, majd újabb könnycseppek törtek utat maguknak az arcán. – eltaszítana magától, ezért? – kérdezte tőlem.

- Nagyon úgy néz ki, de ezért még megölöm! – jelentettem ki, majd összecsattintottam az állkapcsomat.

- Senki az ég világon nem mondhat neked ilyet büntetlenül!

- Ne, Edward! Tényleg sokat jelent nekem, de úgy látszik, már nem számít neki a barátságunk. Tudom, hogy megbántottam, de hogy mondhatott ilyet? – kérdezte, majd fejét újra a államra hajtotta. Figyelve Bellára levettem magamról az inget, és a szoba másik végébe hajítottam.

Hallottam, hogy megjöttek a többiek. Bella felemelte a fejét, és rám nézett.

- Haza kéne mennem, elköszönni Charlietól. De még nem találtunk ki semmit, mit mondjak neki? – kérdezte rám nézve. Ebben a pillanatban Alice nyitott be az ajtón fülig érő szájjal, de amint meglátta Bella könnyes arcát megijdet.

- Bella, mi történt? – kérdezte egyből.

- Edward, elmesélnéd neki? - kérdezte. – De csak miután kitaláltuk, mit mondjunk Charlienak. Holnap már át kell változtatnod. – motyogta lehajtott fejjel. Ha meg is adtam neki a választás lehetőségét, Ő is tudta, mennyire érzékeny téma ez nálam.

- Bella, ne félj. Megteszem. – nyugtattam meg. – De tényleg ki kell valamit találnunk. – mondtam, mire Bella arca eltorzult egy fájdalmas grimasztól.

- Ne haragudj rám, erős leszek.

- Esküszöm, hogy nem kérdezem meg többé, de most muszáj. A döntés küszöbén vagy. Bella, biztosan ezt akarod? – kérdeztem komolyan, mélyen a szemébe nézve. Állta a tekintetemet, és magabiztosan szólalt meg.

- Igen, biztos vagyok benne! – jelentett ki. Nem láttam a szemében félelmet.

- Rendben, akkor, menjünk le a nappaliba. Carlisle biztosan ki fog valamit találni. – mondtam, majd elindultam lefelé.

Bella előttem haladt, Alice pedig lefelé odasúgta, hogy „ De ugye el fogod mondani nekem?”. Hangtalanul bólintottam a kérdésére. Mikor a napaliba értünk a többiek már vártak.

- Carlisle! – szólaltam meg egyből. – Segítened kéne.

- Tessék, fiam. – sétált a nappaliba, majd leült a kanapéra. Megfogtam Bella kezét, és mi is leültünk.

- Mit mondjunk Charlienak? – kérdeztem, mire Carlisle gondolkodni kezdett.

Nem olvastam a gondolataiban, inkább csak Bellát néztem. A sorsom volt, a végzetem, amitől senki, és semmi nem foszthat meg.

Sziasztok!




My name is Bond. James Bond. Na szóval Flórának hívnak (papíron) , de többször mondják rám, hogy h*lyeee , mint azt, hogy Flóra. Szabadbattyánban élek...-.-" Ez egy falu, nem messze Székesfehérvártól.
13 éves vagyok, egy fehérvári gimiben töltöm napjaim nagy részét. 2 évig versenytáncoltam, de idén októberben abbahagytam, és mostmár hip-hopozok. Az életem a tánc (meg a barátaim, a fancifek, fórum és a Twilight Saga, egy kis True Blood-dal, Evernighttal és Evermore-ral sűrítve.)


Szerintem ennyi elég rólam. Bátran kérdezzetek, báááááármilyen témában, ha tudok, segítek, ha nem tudok, akkor pedig megtalálom a módját, hogy tudjak. Igen. Ez egy felettébb értelmes mondat volt.



Most jön az, hogy 'ez a dilis', hogy került ide:

Zsuzsival a Twilightos fórumunkon ismerkedtem meg. (Nem fogok reklámozni. Ha valakit érdekel, nyugodtan vágjon oldalba és elmondom a címet.) Elkértem az msn címét, mert jó fejnek tűnt Zsuzsi, és azóta is tartom ezt a véleményt, csak mostmár egy kicsit jobban megismertem. (És egyre jobban szeretem).
Egy szép napon (konkrétan csütörtökön) kérdezte Zsuzsi, hogy segítek-e,én pedig igen-t mondta
Sok helyen megtaláltok:
HotDog: Florci.girl
MyVIP: Kövecses Flóra
IWIW: Kövecses Flóra
Donnalight: ...
FaceBook: Flora Kövecses
Myclub: Kövecses Flóra
Twitter: Elfelejtettem.
...
blablabla. szóval majdnem mindenhol fentvagyok.


Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést. Bocsi, hogy ennyi ideig raboltam az idődet!



További szééééép napot!

Sziasztok!

Az a helyzet hogy van még egy új blogom ahova nem történet fog kerülni, hanem a saját magam kis életérl fogok írni bejegyzéseket. Még szerkesztgetem, de az eslő bejegyzés már kész van:) A link itt van de kint lesz oldalt is:) Puszi mindenkinek, kettő, aki olvassa azt is:)

A második dolog, hogy megkértem Flórát, hogy segítsen nekem szerkesztgetni a két blogomat. Elfogadta, szóval most már ketten vezetjük a lapot. Fog írni egy bemutatkozó bejegyzést. Ne féljetek, ez semmin nem változtat. Úgyanúgy lesznek fejezetek, minden ugyanaz marad.:)

Sziasztok! szerkesztettem egy képet, ami kedvenc apukánkat, a Cullen család megalapítóját láthatjátok. Mikulás! Na ki akar az ölébe ülni, és elmodnani neki, mit kér karácsonyra? Ti mit kérnétek tőle? Én vámpírlétet:D

BOLDOG MIKULÁST ÉS KARÁCSONYI ÜNNEPEKET MINDENKINEK!

28.fejezet

Érvek

Egész éjjel Bella mellkasán pihentettem a fejem, és hallgattam, ahogy a szíve dübörög. Kezeim végig az ő kezeit fogták, halk szuszogása megnyugtató volt. Egyszer csak sikoltozni kellett, majd zihálva kapkodta a levegőt. Magamhoz szorítottam, és nyugtatás képpen a hátát kezdtem simogatni.

- Bella, Bella minden rendben van. Biztonságban vagy. – motyogtam a fülébe.
- Csak egy álom. Csak egy nagyon rossz álom – még mindig zihált, és magának ismételgette a szavakat.
- El szeretnéd mondani? –kérdeztem újra a füléhez hajolva.
Bella egy apró bólintott. Szembe fordítottam magammal, és vártam, hogy beszélni kezdjen. Láttam, ahogyan a szemét ellepik a könnyek.
- Bella, ha nem szeretnél erről beszélni, én megértem. – fogtam meg a kezét.
- De, muszáj elmondanom valakinek. Nem bírnám magamban tartani. – mondta, és megszorította a kezem, majd belekezdett a mesélésbe.
- Szóval, egy sötét erdőben rohantam. Sokszor álmodtam ezt, amikor... – a hangja elcsuklott – nos, amikor nem voltál itt. Aztán jött Aro, Victoria és – itt a hangja újra elcsuklott. Nagyon halkan ejtette ki az utolsó nevet. – Jacob. Felém jöttek, és mindhárman meg akartak ölni. Aztán jöttél te, és elkaptak, elvittek, én pedig egyedül maradtam. Nem tudom miért, de valami nagyon tömény füst szagot éreztem. Aztán mikor látta a füstöt, az sötétebb volt, mint a felhős ég. Utánad mentem, de körbeállták a „tábortüzet”, és téged már sehol nem láttalak. Eltűntél, aztán mindhárman rám néztek, mosolyogtak, és elmentek. Itt ébredtem fel. –fejezte be.
Szóval azt álmodta, hogy Victoria és Aro Jacobbal karöltve ölt meg. Persze Bella nem tudhatta, hogy mi volt az általa tábortűznek nevezett dolog. Az volt a halálos máglyám, de nem akartam elmondani neki, mi is volt az. Az csak még jobban megrázná, így is elég feldúlt volt.

- Nem értettem a tüzet és a füstöt. – gondolkodott hangosan. A szeme még mindig könnyben úszott, a hangja pedig ugyan olyan megtört, mint amikor felébredt.
- Nem hiszem, hogy nagy jelentősége lenne. – legyintette könnyedséget tettetve, majd az ölembe húztam Bellát.
Kinéztem az ablakon, a nap lassan vánszorgott felfelé az égen, de a felhőtakaró nem engedte, hogy a sugarai elérjék a földet. Éreztem, ahogy Bella a mellkasomba temeti az arcát, ahogyan a forró könnyei legördülnek az arcáról a mellkasomra.
- Látnom kell Jacobot. Még egyszer, utoljára. – motyogta
- Bella, Jacob egy vérfarkas…- kezdtem volna ellenezni, de a tekintetét rám emelte, könnyes szeme fájdalmat tükrözött. Elfordítottam a fejem, majd mikor visszanéztem rá összeszedtem minden erőm.
- Ahogy szeretnéd. Felhívhatom, ha szeretnéd. – ajánlottam, egy rezzenéstelen maszkba helyezve az arcom. Nem akartam, hogy Bella lássa az aggodalmaimat.
- De Bella. Nem akarsz több időt? –kérdeztem
- Nem! – vágta rá egyből.
- Rendben, megmondtam, hogy a te döntésed. – mondtam
- Felhívjam Jacobot? – kérdeztem
- Biztosan alszik még, hagyd. Majd délután átmegyek, ha nem járőrözik. – mondta
- Azt hittem a kutyák korán kelnek. – motyogtam az orrom alatt.
- Tessék? – kérdezte. Az emberi fülei nem hallották meg a halk hangomat.
- Nem mondtam semmit. – hazudtam.

Hosszas csend következett. Ahogy rá néztem, újra eltöltött az érzés. Az, hogy ő engem akar, és én őt, hogy semmi nem választhat el minket. Semmi, és senki. Még Jacob sem. Valahol megértettem Bellát, hisz a legjobb barátja volt. Nagyon sokat jelentett neki, bevarrta a sebeit. És ha Bella nem is tud róla, én tudom, hogy vannak hegei. A sebek nem múlnak el nyomtalanul. Féltettem őt, hisz a hegei még mindig felszakadhattak, bármennyire is begyógyultnak hitte őket. De ezeket a hegeket semmi nem tűnteti el, még a vámpír méreg sem. Bella még is bízik bennem, újra, és újra megbántom, de ő bízik bennem. Már az is hatalmas nagy ajándék volt, hogy visszafogadott azok után, amit vele tettem. De amíg ez nem történt, meg csak Jacob volt neki, senki más. Annak ellenére, hogy utáltam, amiért meg akarja szerezni Bellát még mindig hálát is éreztem, ha rá gondoltam. Életben tartotta Bellát, és ezzel engem is. Életben tartotta az életemet.

- Most felhívnád? – kérdezte Bella. Teljesen belefeledkeztem a gondolataimba.
- Már ennyi az idő? – kérdeztem az órára meredve.
- Igen, már ennyi. – nevetett Bella, de nem őszintén.
- Gyorsan telik az idő. – sóhajtottam. – Igen, hívom, de nem akarsz vele inkább te beszélni? – kérdeztem.
- Nem, én csak élőben. – mondta
- Rendben. – válaszoltam, majd előhúztam a zsebemből a telefont.
- Mi a szám? – kérdeztem, és még magam is meglepődte, milyen könnyen tudom most ezt kezelni.
Bella megmondta Jacob telefonszámát, beütöttem és tárcsáztam.
- Haló – szólt bele egy rekedtes hang. Mintha most kelt volna.
- Szia Jacob, Edward vagyok. Bella találkozni szeretne veled. – szóltam bele. A hangom nem volt mogorva, inkább kedves. Bella kikerekedett szemekkel bámult rám. Figyelmen kívül hagytam, és próbáltam csak a telefonra koncentrálni.
- Igen, mikor? És hol? – kérdezte Jacob még mindig rekedtes hangon, de ő sem volt túl mogorva.
- Bánnád, ha ide kéne jönnöd? A felügyeletem alatt akarom tartani, Victoria miatt.
- Ami azt illeti, én is tudok rá vigyázni. De ha nincs más lehetőség, akkor oda megyek. – Tudtam, hogy bármilyen lehetőséget megragad, hogy Bellával találkozzon, még ide is eljönne.
- Neked mikor felel meg? – kérdeztem
- Ma nem én vagyok a soros a járőrözésben, szóval bármikor. – a hangja már-már feldúlt volt. Hallani lehetette, hogy erőfeszítésbe kerül neki, hogy így beszéljen velem.
- Akkor gyere át. – kértem
- Fél órán belül ott leszek. De várj, átléphetem a határt? – kérdezte hitetlenül
- Igen, gyere nyugodtan. – mondtam. A vonal egy kattanással megszakadt. Összecsuktam a telefonom, majd Bellára pillantottam, aki várakozó tekintettel nézett rám.
- Ide jön. – jelentettem ki, mire Bella szemei még jobban elkerekedtek.
- Mi? Ide? De hát, hogyan? – kérdezte levegő után kapkodva
- Bella, nyugi! – nyugtattam, de a szemei könnybe lábadtak.
- Mi a baj? – kérdeztem hirtelen.
- Félek. – suttogta. – Most el kell tőle búcsúznom. – éreztem a hangján, hogy erős akar maradni. Nem akar eltántorítani a döntésemtől.
- Még mindig nem akarsz több időt? – kérdeztem.
- Nem. – rázta a fejét.
- Bella, én nem akarom, hogy te is átváltozz. Én nem választanám magamnak ezt az életet. Tudod, mit szeretnék? – tettem fel a költői kérdést. Bella csak engem nézett. – Ha megtehetném, gyerekeket szeretnék, végig szeretném nézni, ahogyan felnőnek. Meg akarom élni, ahogyan megöregszem. Szeretnék egy kis házat a város közepén, ahol majd együtt nézhetnénk egymás kezét fogva, ősz hajjal a verandán ülve, ahogy az unokáink a pázsiton játszanak. És veled karöltve, mikor már nagyon idős leszek meghalni. Le szeretnék élni veled egy boldog, emberi életet, egy olyan világban, ahol nem léteznek vámpírok, és vérfarkasok, nincs gyilkolás, és vérszomj. Legalább nem szeretnék tudni róla, hogy ilyen emberi életem során valaha is létezett. Én csak egy normális emberi életet szeretnék, és semmi mást. Bella, én nem választottam volna magamnak ezt az életet! – ismételtem magam. – Nem akarok vámpír lenni, nem akarok tizenhét éves maradni örökké, téged akarlak. De én ezt már nem tehetem meg, Bella! Te ezt készülsz feladni! Ezt a jövőt! Csak gondolj bele, hogy mi mindent veszítesz! Kérlek, csak egyszer gondold át! – a monológ végére a hangom már kétségbeesetten könyörgő volt.

Bella lehunyta a szemét, és én csak bámultam. Újra és újra eszembe jutott, hogy egy ilyen gyönyörű, és tiszta lelkű teremtményből nem lehet olyan szörny, mint amilyen én vagyok. Lehetetlen!

- Edward, ez mind szép és jó, de nekem nem lehet boldog életem nélküled! És – bár nem ez az egyetlen ok, amiért át szeretnék változni – mivel neked nincs lehetőséged embernek lenni, én fogok átváltozni. Én is szeretném ezt a jövőt, de nekem nem lehet ilyen jövőm! Nélküled tudod, hogy hogyan tudnám elképzelni a jövőm? Tudod te, mennyire szeretlek egyáltalán? – kérdezte, csak aprót bólintottam.
- Nélküled a jövőm csak egy üres, kiszáradt sivatag lenne. Egy megvénhedt öregasszony lennék, aki mindenkit eltaszított maga mellől, és inkább elzárja magát a külvilágtól, mintsem az emlékeire merjen gondolni. Ismerem magam, és tudom, hogy mit tennék. Inkább csak otthon ülnék, és meg sem próbálnék kimászni ebből, mert bár ragaszkodnék az emlékeimhez, de ugyanakkor félnék tőlük. Ez lenne belőlem, Edward! Veled kell lennem, örökre, ahhoz, ez ne forduljon elő. Kérlek Edward! Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy boldog, normális életet éljek!
- Normális! – horkantam fel. – Bella, szerinted normális, hogy állatokat ölünk azért, hogy életben maradjunk? Normális, hogy nem vagyok ember? – kérdeztem halkan. Feldúlt voltam, de tudtam, hogy igaza van. Érvelni próbáltunk mindketten, és tudtam, hogy ő fog nyerni.
- Edward, én csak veled akarok lenni, örökre! – mondta majd hozzám bújt, és újra kicsordultak a könnyei. Kezeimet az arcára tettem, a bőre szinte égette a jéghideg kezeimet.
- Ne haragudj rám, én, csak meg akarlak óvni ettől. – mutattam végig magamon. Ajkaimat a homlokára szorítottam, amikor hallottam. hogy csengetnek.
- Ki kell nyitnom, a többiek vadászni mentek. – sóhajtottam.
- Lejössz, vagy itt maradnál? – kérdeztem Bellára nézve.
- Itt maradok, rendbe teszem magam, és majd lemegyek. Addig várjatok. – motyogta.
- Ahogy szeretnéd, szerelmem. – suttogtam gyengéden a fülébe.

Felálltam az ágyról, még egy gyors csókot lehelve Bella ajkaira. Lementem, és ajtót nyitottam.

- Szia, Jacob. – nyújtottam ki a kezem felé.
- Szia. – köszönt, és megragadta kezem. Hallottam, ahogy gondolatban elmond mindennek, de nem érdekelt.
- Bella? – kérdezte miután elengedte a kezem.
- Mindjárt jön. – mondtam, majd a nappaliba sétáltam.
- Kérsz valamit? – kérdeztem csupán illedelmességből.
- Azt hiszi, majd elfogadok bármit is ebből a vámpírtanyából? – horkant fel Jacob gondolatban.
- Ha nem, hát nem. – mondtam, majd leültem a kanapéra.
- Tűnj el a fejemből! – kiabált. Nem szóltam vissza neki, Bella miatt. Miatta tűrtem el ezt, és próbáltam jó képet vágni a dologhoz, de már korántsem ment olyan jól, mint a telefonban.

Bella pár másodpercen belül megjelent a lépcső tetején. Lassú léptekkel, és félelemmel telt szemmel jött lefelé. Egyszer rám pillantott, és láttam, ahogyan a könnycsepp újra megcsillan az arcán. Majd mikor Jacobra nézett az arca eltorzult a fájdalomtól. Tudtam, miért. El kellett búcsúznia tőle…Örökre.

27.fejezet

Szívdobbanások

Dúdolni kezdtem Bella altatóját, s mikor elhelyezkedett mellettem már pár perc múlva aludt is. Alice benézett, hogy jól van-e. Csak legyintettem egyet, majd visszafeküdtem a párnára. Még sokáig dudorásztam, igaz, már csak magamnak, de nem akartam abba hagyni. Talán így Bella szépeket fog álmodni. Talán meggondolja magát, és ember akar maradni. Talán van esély rá…
Bella egy mély sóhaj kíséretében felült az ágyon. Nem értettem, hisz még csak hajnali három óra lehetett.

- Bella, mi a baj? – kérdeztem
- Semmi, de már kialudtam magam. Menjünk le a többiekhez. – mondta, de közben árulkodó ásítás hagyta el a száját.
- Bella, ne akarj becsapni. – mosolyogtam – Aludj vissza, rá ér reggel is lemenni.
- Nem, nem fogok már aludni. – makacskodott
- Hajnali három sincs még. – osztottam meg vele a tényt.
- De ez nem befolyásolja, hogy kialudtam-e magam. – vitázott.
- Bella, aludnod kell! – már szinte könyörögtem.
- Nem kell. Különben is, az ágynak sok funkciója van. – csibészes mosoly ült ki az arcára.
- Menjünk le. – jelentettem ki. Nem éreztem magam annyira kontroll alatt.

Bella mérgesen fujtatott egyet, majd öles léptekkel az ajtó felé sétált. Kinyitotta azt, ami hangosan reccsent, majd az üveg szilánkokban hullott a földre.

- Ilyen harcias vagy? – kiabáltam utána nevetve. Félénken benézett a szobába, majd mikor meglátta az üvegszilánkokat megszólalt.
- Alice meg fog ölni. – mondta halkan
- Még mindig a nappaliba akarsz menni? - kérdeztem
- Nem, azt hiszem, itt maradok inkább. – mondta, majd lehajtott fejjel visszafeküdt az ágyra.
- Itt meg mi történt? – hahotázott Emmett, amint felért a lépcsőn. Mögötte állt Alice, és Esme is.
- Mit csináltatok az ajtómmal? – kérdezte Alice idegesen
- Bella kinyitotta, és kitört az üveg. – magyaráztam nyugodt hangon. Közben Bella a mellkasomba temette az arcát, és kuncogott. Én alig tudtam elfojtani a torkomból feltörő nevetést.
- Összetakarítom, Bella nehogy rálépjen. – mondta Esme, majd leszaladt egy szemetesért.
- Segítek. – ajánlotta Bella, de ekkor Alice felszisszent.
- Bella, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – mondta, miközben levetítette nekem a látomását, amelyben Bell elvágja az ujját.
- Szerintem sem. Menjünk inkább az én szobámba. – ajánlottam. Bella hangtalanul bólintott.
- Az ágynak nagyon sok funkciója van. – suttogtam szerelmem fülébe olyan halkan, hogy a többiek ne hallják.

Felkaptam Bellát, és kézben vittem a szobámig, hogy nehogy rálépjen egy üvegszilánkra. Mikor a szobába értünk Bellát az ágyra tettem.

- Milyen funkciókra gondoltál? – kérdezte reménnyel telt hangon.
- Meg kell beszélnünk valamit. – mondtam komolyan.
- Oké. – hangja lemondó volt, reményt vesztett.
- Bella, te tényleg kész vagy feladni mindenedet, csak hogy velem légy? – kérdeztem. Az ablaknál álltam, Bellának háttal, a holdat nézve.
- Edward – szólt, majd hallottam, hogy feláll az ágyról, és mögém sétál. Hátulról átkarolt – Nekem te vagy a mindenem. – mondta. Megfordultam, és a szemébe nézve kezdtem beszélni.
- Bella, ez egy nagy döntés. Soha többé nem lesz esélyed emberként élni. Ott van Charlie, és Renée, a barátid az iskolából. –tudtam, hogy az utolsó esélyemet is ki kell játszanom. – És ott van Jacob is…
- Edward, ezt már megbeszéltük. – mondta, de a hangja már korántsem volt annyira határozott.
- De Bella, te nem akarod ezt! Gondolj bele, mit vesztesz el ezzel a döntéssel. – kértem
- Edward, kérlek! Döntöttem, és te megígérted, hogy meg fogod tenni. És itt van Victoria is, nem lehetek ember, nem lehetek gyenge.
- Megvédelek, ha idejön. Kérlek, Bella! Gondolkodj el ezen! Kérlek. – suttogtam elhalóan
- Megígérted – suttogta, majd visszahátrált az ágyra, és összekuporodott rajta.
- Bella, ne haragudj rám! Én csak téged akarlak megvédeni ettől. Ez a világ veszélyes, és ijesztő.
- Nem rád haragszom. Magamra vagyok dühös, amiért újra meg újra ki akarom erőszakolni belőled azt, amit nem akarsz megtenni. De majd Carlisle… - mondta volna, de oda sétáltam, és az ujjaimat a szájára tapasztottam.
- Azt hiszed, hogy nem akarom? – kérdeztem, majd elvette az ujjam az ajkairól
- Mi más magyarázat van rá, hogy semmiképpen nem akarsz átváltoztatni? –értetlenkedett
- Bella, ezt mér egyszer elmondtam. Nem is tudod, mekkora megkönnyebbülés lesz nekem, ha már nem leszel ember. Nem kell minden pillanatban odafigyelnem, nehogy összetörjelek, nem kell attól félnem, hogy a véredet kívánom. Én csak meg akarlak téged óvni a méregtől, és a szomjúságtól. A gyilkos ösztönöktől, amiktől én még ma is elszörnyedek. És nem akarom, hogy a lelked odavesszen.
- Edward! – fogta most ő a kezei közé az arcom – Bármit feladnék érted. És ne féltsd a lelkem, hisz a tiéd sem veszett el! Tudom, hogy nem!
- Bella, de ez… - mondtam volna, de a mutatóujját az ajkaimra helyezte.
- Shh, semmi de. Szeretlek, és te is engem, örökké veled akarok lenni. Soha nem elengedni. És nekem ez bőven elég ok, hogy feladjam az emberi éltem érted. Sokkal többet is megtennék.
- Nem kérhetem, hogy miattam ezt tedd. Így is elég önző vagyok, amiért csak magamnak akarlak. Amiért meg akarlak szerezni, önző módon. - mondtam
- Edward, nem kell megszerezned, ami már amúgy is a tiéd. – suttogta a fülembe
- Nem birtokolhatlak.
- Kérlek, ne vitázzunk ezen! – kérlelt most a szemembe nézve
- Rendben. Nem szeretek veled vitázni. – mondtam, majd megfogtam Bellát a derekánál fogva, és újra az ágyon voltunk.
- Szóval, nem szeretnéd kitárgyalni ebben a hatalmas ágyban rejlő lehetőségeket? – kérdezte újra reménnyel telt hangon. Nagyot sóhajtottam, de nem bánatosan. Valamiért boldogságot éreztem.

Sokkal erősebben éreztem, hogy Ő egy ajándék nekem. Kaptam egy esélyt a boldogságra a sorstól, sokáig tartó magány után, és nem szalaszthatom el.

- Egy valamit ígérj meg, és akkor átváltoztatlak, amikor csak akarod. – kértem
- Hát persze, mond csak.
- Hogy utána örökké együtt leszünk. Örökké, ameddig csak lehet, és semmi nem fog az utunkba állni, bármi jöjjön. tudom, hogy én követtem el ezt a hibát, utamba állt egy akadály, és én nem voltam képes túljutni rajta. Egyedül. De együtt vagyunk.
- Megígérem - suttogta könnyes szemekkel. – Örökké.
Megcsókoltam Bellát, lassan, szenvedélyesen. Az ajkaink szinte alig súrolták a másikét, de most Bella sem akart többet. Kezeit a nyakam köré kulcsolta, majd az egyikkel a hajamba túrt.
- Bella, mennyi időt szeretnél még? – nyitott be Alice.
- Hoppá, bocsi. – nevetett
- Igen Alice, bejöhetsz. – szűrtem a fogaim közt, majd még egy gyors csókot leheltem Bella ajkaira.
- Mennyi időnk van még? – kérdeztem feszülten. Bella mellettem ült, és átkaroltam a derekát.
- Három nap. – válaszolt Alice.
- Mennyi idő, amíg mindent elintézünk? – kérdeztem
- Mi mindent? – vágott közbe Bella
- A költözés, indok Charlienak… - soroltam
- Jacob. – motyogta Bella maga elé meredve

Felcsillanni látszott egy reménysugár, hogy Bella belegondol, mi mindent hagy maga mögött, ha bezárja az emberi élete ajtaját. Talán tényleg ember marad. Ember, amíg csak lehet. Maradhatna ember élete végéig is akár.

- Bella, bármikor meggondolhatod magad. Ne félj kimondani, amit érzel. – suttogtam a fülébe, úgy, hogy Alice se hallja.

Bella hevesen rázni kezdte a fejét.

- Nem, eldöntöttem. Csak még egyszer beszélni akarok Jacobbal. Utoljára… - suttogta rám nézve.
- Ahogy szeretnéd. – mondtam.
- Akkor két nap múlva? – kérdezte Alice
- Igen, az jó lesz. – vágta rá Bella szinte gépiesen.
- Oké, akkor hagylak titeket. – mondta Alice, majd óvó pillantást vetett Bellára, és kiment a szobából.

- Biztos vagy benne? Ez már csak rajtad múlik. – mondtam Bellát az ágyba fektetve. A könnyei a csukott szemhéján át is kicsordultak.
- Igen. – szipogta – Nincs számomra fontosabb nálad.
- Köszönöm. – mondtam, majd szorosan magamhoz szorítottam. Kezeit újra a nyakam köré fonta, fejét pedig a vállamra hajtotta. Éreztem, ahogy a forró könnyei átitatják az ingemet, de nem érdekelt. Még szorosabban átöleltem, és a füléhez hajoltam.
- Örökké. – suttogtam neki
- Igen, örökké. – szipogott Bella. – Szeretlek!
- Én is szeretlek! – pusziltam meg a nyakát.

Tudtam, ha ember lettem volna az én könnyeim is kicsordultak volna. Hisz Bella szenvedett, de egyikünk sem tudott más megoldást. Most mit meg nem adnék azért, hogy ember lehessek! Annyival könnyebb lenne minden!

Éreztem, hogy Bella teste lassan elernyed a karjaim közt. Hallottam a szíve ritmusos dobogását, és az egyenletes légzését. Az ágyra fektettem, majd betakartam, és mellé feküdtem.

Most én hajtottam az ő mellkasára a fejem. Fájdalmasan hatolt belém a tudat; a szívének dobbanásai már meg vannak számlálva…

26.fejezet

Döntés II.

Újra az erdőben rohantam, olyan gyorsan, mint egy félőrült. De cél nélkül. Nem tudtam, miért jöttem el, már úgy is megígértem Bellának. Talán mert a friss levegő segít? Vagy, mert ha Bella nincs velem, jobban tudok gondolkodni? Nem, nem ez volt az ok. Nem tudtam a családom szemébe nézni a kitörésem után, főleg nem Belláéba. Hogy menjek most vissza? Bella biztosan összeomlott. Újra megbántottam. Elképesztő, hogy mennyire érzéketlen tudok lenni vele, azok után, amit vele tettem. Én vagyok a beteg oroszlán, aki elrabolja a lelkét. Most pontosan ugyan úgy éreztem magam, mint a születésnapi bulija után. De nem tehetem meg vele még egyszer, hisz súlyos következményei lettek az akkori döntésemnek. Főleg, hogy Victoria a közelben van, és Bellára vadászik. Egy nagy sóhaj kíséretében térdre rogytam az erdő közepén.

Hirtelen megéreztem egy illatot. Vér illatát, valamilyen ragadozó volt. Tudtam, hogy rég vadásztam, és nagyon is csábított az illat. A torkom égett, a számban pedig felhalmozódott a méreg. Az elmémet elterítő vörös köd úgy nehezedett rá, mint valami száz tonnás nehezék. Szinte éreztem, ahogy lesújt. „Ölj” – suttogta egy hang belülről. Felálltam a sáros földről, és az állat után kezdetem futni. Az megérezte a veszély, és próbálkozott elfutni előlem, persze eredménytelenül. Hallottam, ahogy az oroszlán szívdobogása egyre gyorsabb és gyorsabb lesz. Mikor utolértem még mindig előlem rohant. A zsákmányom felé vetettem magam, és letepertem a földre. Fogaimat a nyakába mélyesztettem, és gyorsan, mohón szívtam ki a vérét. Mikor végeztem elhajítottam az állat élettelen testét, majd tovább futotta az erdőben. Időközben az ég elfelhősödött, és besötétedett. A hold tompa fénye a fák közé világított. Hallottam egy közeli patak csobogását, és ahogy egy mókus ugrál egy fán valahol. Mindent hallottam, de a legerősebb, és legszebb hang Bella szívdobogása volt. Nem tudtam, mennyire lehetek távol a háztól, de ezt a hangot mérföldekről megismerném. A világ legszebb szólama volt ez, mint ezernyi gyönyörű csengőszó. Megálltam, becsuktam a szemem, és csak hallgattam. Észre sem vettem, hogy elindulok felé, még mindig csukott szemmel. Mikor kinyitottam a ház előtt álltam a réten, és megint elragadott a félelem, hogy haragudni fognak rám. „Bella már biztosan alszik” – gondoltam, és lassan elindultam a bejárati ajtó felé. Mikor a verandára értem egy pillanatra megálltam, és azon kezdtem gondolkodni, hogy mi lenne, ha futnék még egy kört. De ekkor meghallottam a húgom mérges hangját. Tudtam, hogy mérgesek lesznek. Főleg Alice. De azt is tudtam, hogy megérdemlem, amit pár másodpercen belül kapni fogok. Nem mertem a húgom gondolataiba nézni.

- Edward Cullen – ordította – tudom, hogy az ajtó előtt vagy, és ha most nem jössz be, én megyek ki érted. Ne merj elmenni, mert azt megbánod – fenyegetőzött. Újra mélyet sóhajtottam, majd beléptem.
- Állj meg! – kiabált rám újra, mikor el akartam menni mellette.
- Alice, kérlek…
- Nem érdekel, mit akarsz! Van fogalmad róla, hogy Bella hogy tudott elaludni? Álomba sírta magát! – mennydörögte.
- Megyek, és megnyugtatom. – mondtam halkan.
- Azt már nem! Nem mész sehová, nem fogom engedni, hogy bemenj a szobámba!
- Mi? A tesz szobádban? – döbbentem meg.
- Lent aludt el, és nem vittem a tiédbe!
- Kösz, Alice! Most megyek, és átviszem a saját szobámba! – indultam volna el, de Alice előttem termett, és visszalökött a lépcsőről.
- Alice! – szólt Carlisle a lépcső tetejéről. – Hagyd!
- Nem, apa! Meg kell végre értenie! – nyafogott Alice
- És ezt szavakkal is el lehet mondani! – tiltakozott apám
- Nem, Carlisle. Igaza van – mondtam lehajtott fejjel, majd a nappaliba sétáltam, és a kanapéra rogytam. Felnéztem, és Alice meglágyult tekintetével találtam szemben magam.
- Bocsánat. – motyogtam magam elé. Alice mellém ült, és a hátamra tette a kis tenyerét.
- Edward, csak azt szeretném, ha megértenéd, mennyit jelentesz Bellának. – mondta Alice halkan.
- Én tudom, de nem tudom, meddig bírnám elviselni, hogy, ordít a fájdalomtól. Vagy, hogy egyáltalán meg tudom- e harapni. Te meg tudnád tenni Jasperrel? Ott tudnál lenni mellette, miközben miattad vonaglik a méregtől? – kérdezte kétségbeesett hangon Alicere nézve
- Nem tudom, Edward. Képzelem, mit érezhetsz, de meg kell tenned. Mindannyiunk érdekében. – mondta. – És Victoria egyre közelebb van. Nem tudtok egymás nélkül élni, ez a sorsotok. Fogadd el, kérlek! – kérlelt.
- Alice, ne hidd, hogy én nem szeretem Bellát. Nem szeretek senkit jobban nála! Ő az életem, nem tudok nélküle élni. Örökké akarom érezni magam mellett, de ha ez az ára, akkor inkább élnék magányosan. – láttam, ahogy Alice szemében megvillan a düh. – De tudom, hogy meg kell tennem, Alice. Meg fogom tenni, megígértem. Csak össze kell szednem magam. – zártam le
- Láthatom? – kérdeztem félénken, a szemem sarkából Alicere pillantva
- Menj már, te idióta! – mondta nevetve, majd felrántott a kanapéról, és a lépcső felé kezdett lökdösni.

Szó nélkül felsétáltam a lépcsőn, de az ajtóban újra megtorpantam. Vettem három mély levegőt, majd lassan, csak annyira nyitottam ki az ajtót, hogy beférjek. Halkan az ágyhoz lépkedtem, ahol Bella nekem háttal feküdt, és a nevemet motyogta.
- Edward, Edward, ne hagyj el. Nem mehetsz el újra, é szeretlek, ne menj el!
Lerúgtam a cipőmet, és mellé feküdtem. A takarót köré csavartam, és átöleltem. Felém fordult, és a fejét a mellkasomra hajtotta. Pár perc telt csak el, mikor a fejét felemelte, és értetlenül meredt rá.

- Hát nem hagytál el? - kérdezte könnyes szemekkel.
A szívem megszakadt az arckifejezésétől. nem tudtam mihez hasonlítani, de annyira megtört volt, azt hitte elhagyom.
- Bella, megígértem, hogy bármi történjék, soha nem megyek el, amíg szükséged van rám. – fogtam kezeim közé az arcát.
- Át fogsz változtatni? – kérdezte. Láttam a szemén, hogy fél a reakciómtól. Magam sem tudom miért, de elmosolyodtam.
- Igen, hisz megígértem. És utána, ha mindenen túl vagyunk, te vámpír leszel, és elintéztük Victoriát, örökké együtt leszünk. – suttogtam, majd közelebb hajoltam.
- Szeretlek. – csak ennyit mondott, majd szájával az én ajkaim felé kapkodott.

Még közelebb hajoltam, és mikor az ajkaink összeértek nem ragadott el a vágy, ahogy azt hittem. Megmaradt a nyugalmam, nem vesztettem el a fejem. Az ajkaink éppen hogy súrolták egymást, amikor Bella ajkai elnyíltak, és éreztem a forró leheletét. Hirtelen elhúzódtam, Bella pedig kérdőn nézett rám. El akartam neki mondani a legfontosabbat.

- Szeretlek, örökké. És azután – suttogtam, majd újra megcsókoltam.