˙Twilight Saga Fanfiction˙

32.fejezet

Régi ígéret

- Edward, kérlek – nézett rám – csak egy percre szeretném látni. Nem tudtam elbúcsúzni tőle… - motyogta sírós hangon.

- Rendben – ejtettem magam mellé a kezem. - gyere – indultam el a szag felé. Bella csendben haladt mögöttem. Nem sokat sétáltunk, mikor megláttam az alfát.

- Sam! - szólítottam meg – Békés szándékkal jöttünk, Bella szeretne beszélni Jacobbal – mondtam, és hallottam a gondolataiban, hogy beleegyezik. Jacob elfutott a fák közé, majd pár másodperc múlva visszajött, immár emberi alakjában.

- Magatokra hagylak. Itt leszek a közelben. – mondtam, majd elfutottam, és az egyik fenyőfára ugrottam. A tetején ülve láttam, ahogy a falka is távozik. Nem akartam kihallgatni a beszélgetést, de még így, véletlenül is meghallottam egy-két szót.

- A barátod maradok, – ígérte Jacob – megígértem neked. Emlékszel?

- Emlékszem, Jake. Megígérted, akkor. Milyen rég volt! – mondta Bella, majd lehajtotta a fejét.

- Megölelhetlek? – kérdezte

- Gyere ide, Bella! – kapta fel Jacob. Ezen meglepődtem. Bella csak most változott át, és immunis lenne Jacob illatára? Ha az kutyavér is…

Elköszöntek egymástól, én pedig Bella elé ugrottam a fáról.

- Mit ígért meg? – kérdeztem halkan, miközben már a ház felé futottunk.

- Ez rég volt, Edward. És különben is, nem akarok semmit eszedbe juttatni. De miért hallgatóztál? – kérdezte felhúzva a szemöldökét.

- Nem hallgatóztam, de Jacob gondolatai szinte ordítottak – védtem magam.

- Rendben, akkor téma lezárva – mondta, majd gyorsított.

- Bella, nem akarod elmondani, mit ígért neked? – kérdeztem. Nem akartam ezzel idegesíteni, egyszerűen csak kíváncsi voltam.

- Miért érdekel ez annyira?

- Nem érdekelhet, hogy mit a barátnőmnek Jacob Black? – kérdeztem.

- Szóval, csak a barátnőd vagyok? – kérdezte incselkedve.

- Bella – álltam meg – tudod te, mennyit jelentesz nekem?

- Megmutatnád? – kérdezte.

- Elmondom, majd este megmutatom. Alicenek tervei vannak – forgattam meg a szemem.

- Nem tudod elképzelni, hogy mit jelentesz nekem. Mindent. Olyan vagy nekem, mint egy embernek a víz, vagy a levegő. Nélküled halott lennék. Magadhoz láncoltál, és remélem, soha nem eresztesz el, mert te vagy a létem egyik fele. Nem élhetek nélküled. – mondtam. Bella szemeiben felcsillan egyfajta vágy. De nem az a „hagyományos” vágy volt. Valami sokkal mélyebb. Sokkal több, mint egy emberi, felszínes, és állatias ösztön. – Nem mondhatom, hogy a világot. Ha nem lenne a világ, nekem te akkor is ez lennél. Minden, amit csak el tudok képzelni. Megváltottad azt az életet, amit utáltam.

- El tudom képzelni. Ha te nem lennél, én még mindig egy szürke egér lennék a többiek közt. Nem lennék több, mint egy átlagos emberlány, aki nem boldog. Nem, mert valami hiányzik az éltéből. Egész életemben te voltál az, aki hiányzik. Betöltötted az űrt, és egy egész lettem, Egésznek érzem magam, ugyanolyannak, mint aminek téged láttalak emberi szemmel. Betöltöd az életem, és nem tudom eléggé megköszönni. Általad lettem boldog. – mondta.

- Betöltöttem az űrt, majd egy újabbat szakítottam a helyére – motyogtam magam elé bűntudatosan.

- Edward, nézz rám! Úgy nézek ki, mint akinek hiányzik valami? – kérdezte.

- Nem, de akkor… - mondtam volna, de Bella befogta a szám.

- Csak gondolj bele, mennyi boldogság vár ránk a jövőben! Örökké – lehelte a nyakamba.

- Köszönöm! – mondtam, majd ajkamat az övéhez érintettem.

- A számból vetted ki a szót – mosolygott, majd nagyot sóhajtott.

- Még mindig tudni akarod? – kérdezte halkan.

- Igen – válaszoltam tömören. Bella elindult előttem, én pedig mellette lépkedtem. Néztem, ahogy összepréseli az ajkait, majd szólásra nyitja a száját, de végül becsukta. Pár perc múlva végül megszólalt.

- Amikor elmentél, és Jacobbal jóban lettem. Mikor még ember volt, egy srác a La Pushból. Elmentünk moziba, és megfogta a kezem. Elrántottam az enyémet, és azt mondta, küzdeni fog értem. Nem akartam, hogy elmenjen, mert nem nagyon tudtam mit csinálni nélküle. Aztán azt mondta, hogy megígéri, hogy ő soha nem tesz ilyet. Soha nem fog elhagyni, és soha nem fog bántani. – mondta el Bella egy szuszra.

- Köszönöm, hogy elmondtad ezt nekem – szólaltam meg pár másodperc után.

- Csak ne emészd magad, kérlek! – nézett rám.

- Nem fogom, megígérem! – villantottam rá a féloldalas mosolyomat, amitől ember korában megiramodott a szívverése.

- Köszönöm – mosolyogott vissza kissé esetlenül.

- Menjünk haza – sóhajtottam, majd megfogtam Bella kezét.

- Alicenek milyen tervei vannak? – kérdezte hirtelen ijedten.

- Ruhapróba – mondtam újra megforgatva a szemeim.

- Megvédesz? – kérdezte incselkedve.

- Amikor csak szeretnéd, csak aztán nehogy túlzásba vigyem – nevettem fel, majd Bella futni kezdett előttem. Gyorsan utána futottam, de csak a ház előtt értem utol.

- Gyors vagy – nevettem fel újra. – Menjünk! – fogtam meg a kezét.

Beléptünk a házba, ott mindenki egy nagy mosollyal fogadott. Még Rosalie is. Gondolatban bocsánatot kért mindenért, amit eddig elkövetett ellenünk. Eltátott szájjal léptem hátra egy lépést.

- Ki vagy te, és mit tettél Rosalieval? – kérdeztem. Nem tudtam mire vélni a viselkedését.

- Bocsánat mindenért – mondta ki hangosan is – Bella, nem szeretném, ha rossz lenne a viszonyunk. És tőled is bocsánat mindenért. Tudom, hogy sok mindent követtem el ellenetek – mondta, és a megbánás tényleg visszatükröződött az arcáról. Bellára néztem, aki ugyancsak elképedve állt, bár a szája csukva maradt.

- Semmi baj, Rosalie –hebegte.

- Ki szeretnélek engesztelni valamivel. Van ötletetek? - kérdezte. Megráztam a fejem, de Rose még mindig így ált előttem.

- Nincs – dadogtam. – ha megbocsátotok – mondtam, majd a szobám felé indultam Bellát is magammal húzva…